Kezdőlap Címkék ágyak

Címke: ágyak

A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve — Egy magyar példa

Közhelyszámba megy már az „ingyenes” magyar egészségügy sanyarú sorsa. Most például meglehetősen felajzotta a közvéleményt egy civil kezdeményezés. Arról van szó, hogy a beteg gyerekek kórházi ápolása idején legalább az egyik szülő ott lehessen folyamatosan a gyermeke mellett. A szülők (főként az anyák) ezt évtizedek óta úgy tudják megoldani, hogy éjszakára a kórtermekben a földön, vagy a folyosókon kucorognak.

Orosvári Zsolt kezdeményezésére civil gyűjtés indult, hogy összecsukható tábori ágyakat vegyenek ezeknek az anyáknak, ne a földön kelljen „pihenniük”. A kórházak vegyesen fogadták az akciót, a legnagyobb gyermekkórház, a Heim Pál nevű intézmény azonban hivatalosan elutasította az ágyak felállítását.

Minden tiszteletem a civileké, hiszen bizonyították: a „magyar” nem érzéketlen, és szolidáris is. Sokmillió forint gyűlt össze a célra, és helyenként már demonstrálnak a szülők és szimpatizánsaik az ágyak használata mellett.

Sajnálom, de ez az akció szemléletes példája annak, amikor „a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve.”

Talán azért más a véleményem, mert ilyen ügyben évtizedekkel ezelőtt magam is érintett voltam. Akkor – ’82-’83’-84-ben – még ahhoz is az intézmény szemhúnyása kellett, hogy a hivatalos látogatási időn kívül ott maradhassunk a gyermekeink mellett. A nővéreknek is könnyebbség volt, hiszen az ember nemcsak a saját gyerekének vitt egy pohár vizet, ha már ott volt, figyelt a többire is. Én megtehettem, hogy mindennap bent vagyok a gyerek mellett, egy vidéki anyuka viszont csak úgy, hogy az éjszakát is ott töltötte, széken, földön kuporogva.

Ez egy országos hatókörű, klinikai kórház volt, az átlagosnál jobban ellátva. A gyerekek négy és hatágyas kórtermekben feküdtek: szinte kivétel nélkül mozgásképtelenek voltak. (A fiamnak pl. a műtét után öt hétig a lábára sem volt szabad állnia, a műtéti seb gyógyulása után még otthon is ölben kellett a WC-re, fürdőkádba vinni.)

Namost. Abba a hatágyas kórterembe egy tábori ágyat talán be lehetett volna szuszakolni, – hatot semmiképp. Akkor ki dönti el, hogy melyik gyerek aludhat az anyukája közelében, és melyik nem? És ez csak az egyik gond.

Sajnos a gyógyítás nem egy fáklyásmenet. Biztosan szerencsés, ha egy fájdalmas kezelés, beavatkozás – pl. gerinccsapolás – közben az anyuka versenyt sír a gyerekkel? (Mi szülők sem vagyunk angyalok.)

De még rosszabb is van. Abban a kórteremben feküdt egy tündöklően szép és okos kislány: a fiúk csak hercegnőnek hívták, a gyerekeket néha esti mesével vigasztalta. A „hercegnő” olyan 6-8 éves lehetett – és halálos, menthetetlen beteg volt. Nem voltak rajta sebek, gyönyörűen mesélt, szavalt, énekelt – csak éppen a kis testét halálos kór gyötörte: napról-napra esett össze, hervadt el. A szülei, nagyszülei váltakozva voltak mellette. Intelligens, fegyelmezett emberek voltak, akik nem ragadtatják magukat látványos érzelemkitörésekre. De a kórterem többi kis betege az elfojtott zokogást is érezte, meglegyintette őket a gyász hideg szele. És milyen a gyereklogika? Úgy hiszi a gyerek, hogy ő a kórház, a vizsgálatok, meg a szurik és a kezelések miatt beteg. Úgy képzeli: ha otthon lehetne, nem is lenne beteg.
Egy-egy nehezebb nap után az ápolóknak nehéz munkájukba került, hogy beadják az injekciót, átkötözzék a sebét a tiltakozó betegeknek. És tessék elképzelni, milyen hatással lehet a többi kisbetegre, ha valamelyik szülő sikoltozva átkozódik gyermeke szenvedéseit látva…

Kétségtelen. A gyerek gyógyulását is segíti, ha maga mellett tudhatja az anyukáját. (Ahogy az anya is szeretné folyamatosan a betege kezét fogni, ölelgetni. Bár ez műtött gyerek esetében nem is kockázatmentes.) De ehhez nem kell alvás idején is ott lenni: pont elég, ha a jóéjtpuszit ő adja, és reggel az ő szavára ébred a gyerek.

Így hát a kórtermekbe erőltetett ilyen-olyan fekhelyek szerintem inkább ártanak, mint használnak. Sokkal jobb megoldás lehetne a gyermekkórházak közelében néhány „szülőszállás” – akár régi nővérszállókban, vagy más, bérelt lakásokban. Ahol az anyának módja van rendszeresen tisztálkodni, 1-2 órát magában eltölteni, hogy erőt gyűjtsön beteg gyermeke bátorításához. Mert a betegnek – akár gyerek, akár felnőtt – nem látványos szánakozásra van szüksége, hanem konkrét segítségre, pl. az evési és egyéb szükségleteihez. És persze támogatásra, hogy lelkileg el tudja viselni elesettségét – ehhez pedig nem jó „mankó” egy idegileg, fizikailag kimerült szülő. Nem tud biztonságot sugallni.

És hogy teljes legyen a szívtelenségemről kialakított kép: semmiképpen nem adnám ingyen ezeket a szállásokat. Az a 3000-4000 forint, amibe egy ilyen szállás éjszakánként és fejenként kerülne, a túlnyomó többség által kifizethető. A rászorulóknak meg a szociális segélyalapból lehetne ehhez pénzt adni. Az egészségügyi kasszába befizetett pénzeknek a gyógyításban van a helyük – beleértve a műszereket, gépeket, az orvosok, ápolók fizetését, meg a kórtermek kifestését is.

Heppiend? Van. Annak a kisgyereknek, akivel átéltem hasonló helyzetet, már a gyereke se olyan kicsi. És három súlyos műtét, meg évekig tartó egyebek után talpra állt. Sose lesz olimpiai bajnok sprinter, de jó munkája van, el tudja tartani a családját (néha engem is), sőt, nem is sántít.

Tanulság? Talán annyi. Amikor az orvos elmondta, mi a baj a gyerekkel, hozzátette: egyelőre nem tudják, mitől van ez a csontbetegség. (Ez a szakorvos, akinek soha el nem múló hálám, már 1984-ben elment Angliába. Nagyon értett a gyerekekhez is, valahogy mindegyikkel megtalálta a hangot, pedig soha nem gügyögött. A 8 éves fiammal például konkrétan megbeszélte a problémáit, sőt, amikor kérdezősködtem, azt mondta: megbeszéltük Gáborral, majd ő elmondja, mi a teendő.) Az azonban biztos, hogy jóval gyakoribb, mint ahogy sejtenénk. A legtöbben – még orvosok is – rálegyintenek az ilyen panaszokra, majd kinövi. Aztán ezek a panaszok durvulnak el 40-45 éves korra annyira, hogy kerekesszékbe kényszerül a beteg. Akkoriban Magyarországon kötelező és ingyenes volt a csecsemőkori ortopédiai szűrővizsgálat. Na, például szívesebben költenék arra, hogy országszerte elérhető legyen ortopédiai – és másféle – szakvizsgálat (orvossal), mint egy amúgy is nehéz helyzet további súlyosbítására, csakhogy az a „szép lelkem” megnyugodjon.

Ágyügyek – Déli kávé Szele Tamással

Kérem szépen, az egyik szemem sír, a másik nevet. Pincér, a mai kávét keserűen kérem, de konyakkal. Mondanám, hogy nem tudom, mit szóljak az esethez, de az a helyzet, hogy tudom: meg is próbálom elmagyarázni. Igen, a beteg gyermekek kórházi kísérői számára biztosított ágyak esetéről van szó, újfent, éspedig azért, mert fejleményt tapasztalunk az ügyben.

Kissé ambivalens fejleményt.

Ugyebár, ha foglalkozott az ember egy témával, ha megjelent az írás, törvény ugyan nem írja elő, hogy kövessük az eseményeket az üggyel kapcsolatban, de azért tisztességes újságíró megteszi. Nem hagyja a dolgokat felibe-harmadába, kivéve, ha más, fontosabb témával kell foglalkozzon, de később akkor is illik visszatérni a korábban említettekre. Így térek én most vissza a kórházi pótágyakhoz, amiről múlt héten, pontosabban február 27-én már írtam lapunk hasábjain.

Akkor annyiról volt szó, hogy habár Orosvári Zsolt magánember és az Anyák az anyákért alapítvány kellő mennyiségben sikerült beszerezzen összehajtható tábori ágyakat a gyermekeiket kórházba elkísérő szülőknek (rendszerint anyukáknak), és ezeket az ágyakat a legtöbb magyar gyógyintézet át is vette, két kivétel mégis akadt, egészen pontosan fogalmazva a budapesti Heim Pál kórházban és a Debreceni Gyermekklinikán ugyan átvették a szállítmányt, de nem használják. Nem adják oda a gyermekeik mellett éjszakázó szülőknek. Továbbra is földre vetett pokrócokon, miegyében vetnek maguknak ágyat az anyák.

A debreceni kórház nem indokolta meg döntését, a Heim Pál igen: ők higiéniai és betegbiztonsági okokra hivatkoztak, bár, mint jeleztük is, a Heim Pál kórházban már két éve zajlik a vita a pótágyak körül, korábban a személyiségi jogokat is elővették. Meg ami még eszükbe jutott.

Nos, tegnap mozgásba lendültek az események

Valami elindult, mindkét oldalon, vagyis a szülők oldalán eddig is mozgalmat tapasztalhattunk, de az állami egészségügy is lépni kezdett. Aztán, hogy ebből a lépésből mi lesz és mi nem, az egyelőre a jövő titka. De vegyük sorba az eseményeket.

Szombat délelőtt három civil csoport, a Segítség Közvetítők, az Anyák az anyákért és a Magyar Anyák közös akciót, pontosabban flashmobot szervezett a Heim Pál Kórház elé. A Magyar Anyák nevű csoport közben aláírásgyűjtési akcióba kezdett azért, hogy a szülők gyerekeik mellett feküdhessenek, ingyen, a Heim Pál Kórházban. A petíciót már több ezren írták alá. Ennek a petíciónak a szövegét olvasták fel a kórház előtti flashmobon. Idézzük ennek szövegét:

„Elterjedt jelenség, hogy a szülők a beteg gyermekük mellett széken alszanak, vagy a földön fekszenek plédeken, matracokon embertelen körülmények között. Ezt elégelte meg Orosvári Zsolt, és rengeteg civil összefogásának köszönhetően eddig közel 30 kórházba juttattak el majd 400 összecsukható kempingágyat, amiket már sok helyen használnak is.

A Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet is kapott 20-at, de mint kiderült, raktárban tartották azokat. Amikor a szülők igénybe akarták venni az ágyakat, a kórházi dolgozók arra hivatkoztak, hogy higiéniai és betegbiztonsági szempontból nem felelnek meg. Az adományozó ekkor visszakérte azokat, mert más intézmények már sorban álltak értük. A Heim Pál-ban az adományágyak hiányában szivacsfoteleket bérelhetnek a szülők, amiért éjszakánként 4500 forintot kell fizetniük.

Arra kérjük a vezetőséget, hogy ha már azokat az adományágyakat visszaküldték, amik minden más kórházban tökéletesen alkalmasak, és pont ugyanolyanok, mint amilyeneket egyébként egy másik intézményükbe maguk is vásároltak, hogy éjszakánként tegyék lehetővé a pihenéshez szükséges, emberhez méltó körülményeket az anyukáknak INGYEN és ÁGYON!”

Ez világos beszéd

Időközben a Heim Pál vezetősége olyan érveket is elmondott különböző sajtónyilatkozatokban, melyek szerint nem vették át az ágyakat, ugyanis „nem tisztázott a tulajdonjoguk”, „nagyok, felsértették az éjszakás nővérek lábát” – nos, a tárgyilagos tájékoztatás jegyében ismertetjük ezeket is, de annyit a magam részéről hozzátennék, ha nem veszek át egy adományt, ámde azt mégis otthagyják nekem, annak viszonylag tisztázott a tulajdonjoga: amíg át nem vettem, azé, aki adta. Még jó, ha kötbért nem vetnek ki arra a szegény húsz ágyra…

No, de eddig világos volt a helyzet: egyik oldalon álltak a civilek, egy reális, létező és könnyen megérthető problémával, melyet szeretnének önerőből megoldani és képesek is rá, a másik oldalon állt két kórház, amelyeknek ez nem felelt meg.

A csavar most következik

Ugyanis tegnap délután 17 óra 41 perckor az Állami Egészségügyi Ellátó Központ kiadott egy közleményt, ennek is ismertetjük a szövegét:

„Budapest, 2019. március 2., szombat (OS) – Soron kívül, az első negyedév végén elindul az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) által fenntartott kórházakban a szülők elhelyezésére szolgáló ágyak beszerzése.

A magyar kormány évente 660 millió forintot biztosít a kísérő szülők ellátására. A kórházak közül legtöbben már korábban megteremtették a beteg gyermekek közeli hozzátartozóinak a megfelelő elhelyezését, míg van néhány intézmény, amely nem teljesítette az ezzel kapcsolatos elvárásokat.

Fenntartóként mindent megteszünk azért, hogy a hozzátartozó megfelelő elhelyezésével is segítsük a beteg gyermekek gyógyulását.

Kiadó: Állami Egészségügyi Ellátó Központ” (Országos Sajtószolgálat)

Ez azért meglepő.

Meglepő, mert a korábban többször is kitört, politikától távolról sem mentes viták során többször is előkerült az az érv, úgy a kormány privát támogatói, mint egyes politikusok részéről, hogy maga az igény sem jogos, nem is reális, tulajdonképpen semmi szükség ezekre az ágyakra, és az egész mozgalom tulajdonképpen politikai provokáció a kormány ellen.

Ezzel a közleménnyel azonban beismerték, hogy igenis szükség van a pótágyakra.

Csak éppen nem azokra a pótágyakra, amelyek már megvannak, hanem egészen más pótágyakra, melyek még nincsenek ugyan meg, de az első negyedév végén megindul a beszerzésük.

Akkor a civil ágy rossz, az állami ágy jó, ennyi az egész?

Dehogy ennyi. A dolognak vannak politikai és gazdasági vonzatai is.

Az első negyedév vége még benne van az uniós választási kampányban, sőt, épp a sűrűjébe esik, ha április elsején elkezdik beszerezni a pótágyakat, az két hét alatt megoldható, és a maradék négy-öt hét folyamán szép sorban, nagy kormánypárti sajtóhírveréssel át lehet adni őket, ahány kórház, annyi átadás és annyi kampánycikk, vezéranyag a kormánymédiában. Ennek komoly propagandaértéke van, és nem kerül semmibe, ugyanis – az Állami Egészségügyi Ellátó Központ bevallása szerint – tényleg szükség van ezekre az ágyakra, sőt, megvan rájuk a költségvetésből biztosított keret is.

A beszerzéseket pedig lehet baráti cégeken és azok hálózatán keresztül intézni, mely bizonyára jár majd némi jövedelemmel néhány tűzközeli ember számára, szóval tiszta haszon, mindenki jól jár, de még a szülők is, mert lesz ágy.

Az jelen pillanatban a kicsi kutyát sem érdekli, hogy nincs szükség újabb beszerzésre, mert már van elegendő vagy majdnem elegendő ágy, a civilek megvették, ki is osztották, és csak két helyen nem vették át tőlük – az ő ágyaikra még mindig lehet mondani, hogy „rosszak”, „nagyok” esetleg „kicsik”, ez Magyarország, lesz majd szakértő elég, aki elmagyarázza a semmit. Azt se feledjük, hogy ez az adományügy valódi ostorcsapás lenne a civil szervezetekre úgy általában – már amennyiben a civil szervezetek valóban valami titkos, távoli Soros-központ alegységei volnának, csak hát erről szó sincs. Ezek a civilek, ahogy a többi is, valóban civilek és valóban egy kellemetlen helyzetet akartak megoldani.

Most megoldja helyettük az állam. Sőt. Ha a civilek kifogásolnák az eljárást, a kormány eljátssza a sértődöttet – az is baj, ha nem ad ágyat, az is, ha igen?

Baj ez?

A probléma szempontjából nem baj, bár felvetődik a kérdés, mi lesz az eddig már szétosztott fekhelyekkel, de mivel most már politikaivá vált a kérdés, borítékolhatjuk, hogy a tökéletesen jó minőségű tábori ágyakat előbb eszi meg a rozsda, minthogy használnák őket, legyen bár rájuk akármekkora szükség, ez már az irányvonal szempontjából fontos.

Elvi kérdés lett.

Maga az eljárás viszont arra hasonlít, amikor a seriff kergeti a bankrablót árkon-bokron-réztrombitán át, végül csak elfogja, és ahogy rátette a bilincset, megjelenik egy öltönyös FBI-ügynök, aki csak annyit mond: „Innentől átveszem”.

És a jutalmat ő kapja az elfogásért.

Az egyik szemem nevet, mert lesz elég ágy, sőt, több is, mint elég – a másik meg sír, mert a kormány ügyesen ellopott egy civil kezdeményezést és innentől az övé, annak minden hozadékával együtt.

Vagy ki tudja – még sok minden történhet.

Ha történik, arról is beszámolunk.

Anyák ágyai – Déli kávé Szele Tamással

Mi itt kávézgatunk nyugodtan, míg aki kórházban van, sínylődik – valóban kritikán aluli állapotban van a magyar egészségügy, ezt kizárólag a kormány tagadja. Azok, akik találkoznak a Valóságnak nevezett jelenségcsoporttal, tisztában vannak vele, hogy a gyógyintézeteket a legtanácsosabb elkerülni, ha nem feltétlenül szükséges a kezelés.

Beszélhetnénk ezer dologról, mert minden porcikája nyavalyás ennek a területnek, de most csak egy konkrét ügyet vennék elő, főleg azért, mert kiválóan mutatja, hogy mennek minálunk a dolgok. És nem csak a kórházakban, hanem mindenhol. Akkor kezdjük a mesét.

Egyszer volt, hol nem van egy Orosvári Zsolt nevű igen derék ember. Nem ismerem sem személyesen, sem másként, nem tudom, mifélék a politikai nézetei vagy az erkölcsei, nem is érdekelnek – a tettei alapján mondom, hogy derék, majd meg tetszenek látni, miért.

Nos, ő 2018. őszén járta meg. Amikor a kislánya egy kontrollvizsgálat miatt a kórházban aludt, az apa azzal szembesült, hogy akinek nem fizetős szobában gyógyul a gyereke, mint neki, az kénytelen a földön aludni mellette, sőt olyan anyát is látott, akinek álmában megégette az arcát a radiátor forró csöve.

Márpedig ez aljas is, méltatlan is, embertelen is. De hogy kéne ezen segíteni?

Felvette a kapcsolatot az Anyák az anyákért alapítvánnyal, velük összefogva online gyűjtésbe kezdett a közösségi oldalakon, miközben letárgyalta egy forgalmazóval, hogy kedvezménnyel vásárolhasson tőlük nagy mennyiségben tábori ágyakat, amiket aztán később szétosztogasson a rászoruló kórházi osztályok között. És a gyűjtés jól haladt. Február első hétvégéjéig durván 4 millió 800 ezer forintot sikerült gyűjteniük, majdnem kerek 4 millióért vettek eddig ágyakat, amikből több, mint 300 darabot osztottak szét vidéki és fővárosi magyar kórházak között.

Kérem, ez eddig egy nagyon szép, emberi és polgári történet. Adott egy valós probléma, az öntudatos állampolgár meglátja, segíteni akar, nem kiabál támogatásért, hanem társakat keres, nekilátnak a munkának, és lám: megoldják. Nem mellesleg, nagy noszogatásra megmozdult az EMMI is, no, nem pénzt adtak, hanem egy Excel-táblázatot, amiből kiviláglott, hány ilyen vendégágy hiányzik az országban, hova mennyit kéne küldeni. Hát bizony, több, mint ötszáz fekhelyre lenne szükség – ezért is szeretné Orosvári úr visszaigényelni az eddigi ágyak áfáját, abból pont kijönne a maradék mennyiség.

Meg lehetne oldani. Csak akarat és összefogás kérdése.

Meg lehetne?

Azt maguk csak hiszik.

Lehetne, ha hagynák. De nem lehet.

Illetve nem mindenhol lehet.

A legtöbb helyen nyílt vagy burkolt örömmel fogadták az ágyakat, mindenhol remekül beváltak, használják is őket, ámde a budapesti Heim Pál kórházban és a Debreceni Gyermekklinikán ugyan átvették a szállítmányt, de nem használják. Nem adják oda a gyermekeik mellett éjszakázó szülőknek. Továbbra is földre vetett pokrócokon, miegyében vetnek maguknak ágyat az anyák.

Hát a jó mindenségit, ez miért van?

Itt megszakad a hír: nem tudni. Nem is állíthatunk semmi biztosat a dologról, mert hivatalos magyarázat, válasz nem érkezett a kérdésre. Így van, mert csak. Azt emlegetik, de nem erősítette meg senki, miszerint a takarítószemélyzet és a nővérek találták volna úgy, hogy akadályozza a mozgásukat a tábori ágy a kórházi mellett – ezt én nem nagyon hiszem el, ugyanis a földön alvó szülő ugyanúgy akadályozza, nincs különbség, ez nem lehet érv és nem lehet igaz sem.

A Heim Pál kórházat illetően viszont van valamiféle magyarázat. Az Anyák az anyákért alapítvány tegnap levelet kapott a Heim Pál kórház ovosigazgatójától, hogy vigyék el az adományokat, mert azok nem higiénikusak. Azonban annyit tegyünk hozzá, hogy ez a probléma nem új keletű, az Abcúg 2016. április 11-én már írt egy korábbi, hasonló válaszról, amit akkor Fekete Ferenc, a Heim Pál Gyermekkórház orvosigazgatója fogalmazott meg, idézzük azt:

„Számos probléma van azonban, amit sajnos tudomásul kell vennünk. Lehet akár több ágyat is hozni, de nincs hova tenni őket. A zsúfoltság növelésével fokozódik a fertőzésveszély, ami nem elhanyagolható kockázat. A szülőknek egymást is tolerálni kell, ami nem könnyű. Mi a helyzet a személyiségi jogokkal? Hogyan lehet apukákat és anyukákat adott esetben egy kórteremben altatni? Mielőtt ezeket és sok más problémát nem oldunk meg, addig bármely jószándékú kezdeményezés is jórészt eredménytelen.”

A mostani levél ettől annyiban különbözik, hogy azt írja:

„Az Önök által adományozott kempingágyakat Intézetünk vissza kívánja adni, tekintve, hogy azokat szakembereink megvizsgálták, és nem találták alkalmasnak sem betegbiztonsági, sem higiéniás szempontból arra, hogy azokon a beteg gyermekek mellett az édesanyák aludjanak. Tájékoztatjuk, hogy Intézményünkben ugyancsak betegbiztonsági és higiéniás okból nem engedélyezett a földön alvás. Azok az édesanyák, akiknek a gyermekét nem tudjuk, férőhely hiányában, anyás szobában elhelyezni, éjjel a betegágyak mellett elhelyezett ülőalkalmatosságokon pihenhetnek, vagy igénybe vehetik az Anyaszálláson történő elhelyezést.”

Hát akkor mégis a higiénia a baja a Heim Pál gyermekkórháznak, mondjuk a Debreceni Gyermekklinikáét nem ismerjük, de ezt igen. Érdekes azonban, hogy ország-szerén tova csak ebben a két gyógyintézetben nem felelnek meg higiéniás és betegbiztonsági szempontból az ágyak, mindenhol máshol igen. Tudományos elme elkezdené vizsgálni, mi lehet a különbség e között a két intézmény és az összes többi között – de még kiderülne, hogy szinte semmi, úgyhogy ne vizsgálódjunk.

Az sem érdektelen, hogy az EMMI a táblázat átadásával elismerte az ágyak szükséges mivoltát

Ej, csak nem száll szembe ez a két kórház a minisztériumával is?

Egyelőre Orosvári Zsolt a hvg.hu-nak kedden azt mondta:

„Már február elején levélben szólította fel mindkét kórházat, hogy vagy adják vissza az ágyakat, vagy adják át azokat végre az bent éjszakázó anyukáknak, de egyik intézmény sem válaszolt a levelére. Tovább azonban, azt mondta, nem vár: nemsokára személyesen megy el mindkét kórházba, hogy végére járjon a dolognak.” (HVG)

Járni járhat a végére, csak jutni nem tudom, jut-e. Hogy mi lehet az elutasítások valódi indoka, még elgondolni sem tudom, nem, hogy állítsak róla bármit is: de jegyezzük meg, hogy volt ilyen eset. Mikor nagy, közös, kollektív gondot akart megoldani az állam helyett néhány magánszemély, képesek is voltak rá és nem fogadták el tőlük – mert úgy jó, ha rossz.

Nem akarok jósolgatni, nem is tisztem, de ahogy én Magyarországot ismerem, az lesz a vége a dolognak, hogy még akkor járunk jól, ha az ágyakat nem dobják ki, és Orosvári úr elviheti őket máshová, ahol kellenek.

A dolgokat lehet jól csinálni, rosszul csinálni és, mint látjuk, lehet őket így is csinálni.

Hogy aztán ez az eljárásmód miféle jelzőt érdemel, azt én az olvasóra bízom, remélem, mindenki megtalálja rá a megfelelő kifejezést.

Nekem is van rá jó szavam, de nem írom le, mert tudom, hogy születik a sajtóper.

Maradjunk annyiban, hogy hiba volt, hiba van, hiba lesz, ahogy a bátaszéki állomásfőnök írta az eseménynaplóba Moldova György szerint.

Emberi hiba is, rendszerszintű hiba is.

Ez most nagy hiba.

Mutatja kicsit a rendszer mivoltát is: ha baj van, nem az a fontos, hogy megoldjuk, sőt, meg ne oldjuk valahogy: a baj fontosabb, mint az áldozata.

Ezt nem fogom én sohasem megérteni.

De más se nagyon.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!