Kezdőlap Szerzők Írta Rátesi Margit

Rátesi Margit

6 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Nekem nem fáj Trianon!

Rátesi Margit
-
0
Nekem nem fáj Trianon!

Én mocskosul dühös vagyok miatta. Azért, mert immár 100 éve – jóvanna, 99 – ebbe a szemét alkuba verik bele a pofánkat, ha bármit is akarnánk: kicsit jobb életet, szabadabb levegőt. Főként a saját, lelkiismeretlen uraink. Ezek a mostaniak kiváltképp pofátlanok. Teleszemetelték városainkat, falvainkat hazug, giccses síremlékekkel. Most éppen gigantikus ravatalozót terveznek a Parlament épülete közelébe.

Ha nem tudnák, jelentem: élünk! És boldogulni szeretnénk: a kalotaszentkirályi Jolánka, a rimaszombati János a szőke, kékszemű Malinkával, aki párja kedvéért töri a magyart, meg a hajasdi Iván, aki máig se tudja kimondani szerelmetes felesége nevét, így inkább Karmazsinkának hívja, ami meg se nem ukrán, se nem magyar, hanem török eredetű kifejezés.

Vajon miért erőltetik a temetői hangulatot? Talán abban reménykednek, hogy a temetőben nem illik hangosan kiabálni, így majd csöndben szemet hunyunk afölött, hogy az imbolygó lángok jótékony homályában ezerrel lapátolják kifelé a hátsó kapun mindannyiunk örökségét? Meddig akarják még froclizni a bogojevoi Surdát? Amíg neki nem megy a gombosi Zoltán házának, családjának? Vagy fordítva, ahogy ilyenkor lenni szokott.

Mindezt egy száz éve (OK 99) lelketlen kufárok, önhitt győztesek, tudatlan arisztokraták által összelapátolt okirat miatt? Amit ráadásul azóta már ezer módon felülírt a múló idő. A leglátványosabban éppen ebben a XXI. században.

Vajon mit takargatnak az örökké a pofánkba rázott gyászleplekkel? Vannak tippjeim, jó néhány kimúlt ló patája villan ki időnként a honfibú rezgő palástja mögül. A legtöbbnek személyneve is van.

Hagyjuk őket a fenébe! És örüljünk a magunk piros-fehér-zöld életének, a piros-sárga-kék, meg a piros-fehér, meg a kék-fehér-piros, meg a többiek körében.

Ettől még holtukban is garantáltan megüti a guta az egykori gőgös pojácákat, akik abban a Párizs melletti kiskastélyban összegányolták azt a szennyes irományt.

Utópia

Rátesi Margit
-
0
Utópia

A görög kifejezés jelentéstartalma sokféleképpen módosult az évszázadok során Platontól és Morus Tamástól egészen napjainkig, amikor a közbeszédben leginkább tudományos alapú fikcióként – sience fiction – használjuk. Olyasvalami, aminek van ugyan reális kiindulópontja, de egy elképzelt feltételrendszerben működik.

Más kérdés – főként a társadalmak működésének utópiái esetében -, hogy ami egykor utópia volt, az az idő előrehaladtával valósággá vált. Persze sohasem abban a steril formában, ahogyan azt eredeti kiötlői elgondolták. Mégis úgy gondolom, talán nem felesleges a lehetetlent elképzelni – hogy elérhessük a lehetségest.

Nekem is van vízióm – elsősorban a hazám Magyarország jövőjéről

Földhözragadt módon arról, hogyan, miképp prosperálhatna ez az ország jobban.

Ha körülnézünk a világunkban, láthatjuk: az az ország képes jól működni, amelyik megtalálja azt a terméket, szolgáltatást, amit a lehetőségei, hagyományai stb. alapján a legjobb minőségben tud nyújtani. (Nagyjából ezt hívják komparatív előnynek.)

Vágjunk a közepébe! Az egész Magyarországot egy óriási campussá alakítanám. Méghozzá egy specializált, de komplex egyetemi központtá.

A specifikum az egészségügy lenne

A komplexitást egyrészt az egészségügyhöz kapcsolódó tudományterületek – biokémia, biofizika, genetika stb. – jelentenék, másrészt a tevékenység különböző szintű elsajátításának lehetősége. (A kutatók mellett itt lenne a világon a legjobb képzése az operátoroknak, gyógyszerészeknek, műtősöknek, laborasszisztenseknek)

Ehhez az ország minden adottsága megvan. A klíma egyelőre barátságos. Előny, hogy a terület nem túl nagy – nincsenek éles időjárási, geológiai eltérések, és áthidalhatók a fejlettségi, kulturális különbségek is. Így könnyebben megteremthető egy egymással is kommunikálni képes hálózat.

A legfontosabb azonban a hagyomány, amire felépíthető egy egész struktúra. Ezt Magyarországnak Semmelweis Ignác, Korányi Sándor, Szentgyörgyi Albert, Richter Gedeon, Pető András és számtalan kevésbé ismert orvos, kémikus, tudós teremtette meg – és ma is hat. (A EU közös, biokémiai kutatóközpontja Szegeden épül – a döntésben egészen biztosan szerepe volt, hogy Szentgyörgyi professzor laboratóriumai itt működnek.)

Négy központ köré lehetne felépíteni a rendszert. A budapesti SOTE, a szegedi Tudományegyetem, a debreceni és a pécsi egyetemek ma is meglévő, szerteágazó képzést adó orvosi karai köré. Minden – de szószerint minden! – pénzt arra költenék, hogy e négy központot olyan színvonalúra fejlesszem, ahová szívesen jönnek a világ minden tájáról az egészségüggyel foglalkozók. Még az se biztos, hogy a fizetéseket kellene az égig csavarni: kutatóknak gyakran fontosabb, hogy területük megismeréséhez megkapják a szükséges eszközöket, munkájukhoz a nyugalmat, mint bármiféle luxus. Úgy tudom, a los-alamosi atomkutatók életkörülményei is elég puritánok voltak.

A technikai feltételek – laboratóriumok, eszközök, szakmai kapcsolattartás – költségei mellett megfizetném az itt dolgozókat: kutatómunkát végzők még az asszisztenciával együtt sincsenek többen ötezer embernél. Átlagbérük egymillió forintra emelése két évre kijönne egy Várba költözésből, további két évre két falusi stadion árából stb.

Nagyon fontos (lenne), hogy a költségvetésből származó pénz elköltésénél ne egy miniszteriális emberrel kelljen huzakodniuk, hogy miért fontos egy tudományos lap előfizetése, egy konferencián való részvétel, sőt jelentős konferenciák szervezése. (Vitázzanak egymás között: kutatóknak ez nem idegen terep, lételemük.) A közvélekedéssel ellentétben: a tudományoknak is szükségük van marketingre, sőt. Igaz, ehhez kissé bonyolultabb módszerek szükségesek, mint amire nő+kutya+gyerek kombóban utazó „mosópor kreatívok” képesek.

Szóval: megvan az ötezer kutató, laborasszisztens, karbantartó stb., akik csábítják majd ide a tanári, oktatói képességekkel is (nem minden tudós jó tanár is egyben) rendelkező ismerőseiket, kollégáikat. Mondjuk további tízezret, akik között a hazaiakkal együtt valószínűleg van kétezer olyan, aki vonzza a diákokat. Mondjuk négyet, akik további négyet stb.

Állítom: Magyarország egész népe nagyságrendekkel élhetne sokkal jobban a mainál, ha ebben az elképzelt négy központban csak 25-25, azaz összesen 100 ezer kutató, diák, oktató dolgozna. (Nemzetközi léptékkel ez nem nagy: van olyan egyetem, ami egymagában százezernél is több hallgatót, oktatót, asszisztenciát foglalkoztat.)

Fel lehet vetni: nem mindenki alkalmas arra, hogy orvos, biológus, stb. legyen. És????

Ez a százezer ember itt él: laknia kell valahol, ennie, öltöznie, pihennie, közlekedik stb. Az egyetemi diákság általában nem a legszegényebbek közül kerül ki – költenek fodrászra, étteremre, pihenésre, szórakozásra.

És kultúrára. Ami talán a legfontosabb. Mert amíg az anyagi javakat vesszük el a gazdagoktól, annak következménye nem az általános gazdagság, hanem az általános szegénység lesz, addig a szellemi-kulturális erő megsokszorozódik, minél többen jutnak hozzá. Például: ha egy zsákfaluban egyszerű körülmények között élő ember mondjuk az egyik kollégiumi étteremben kap munkát, vagy a laboratóriumi eszközöket tartja karban, idővel ragad rá az ott tapasztaltakból egyfajta igényesség, módosul a gondolkodása. (Kéretik elfelejteni az amerikai filmipar legszemetebb „vígjátékainak” közhelyeit.)

Magyarország legfontosabb – és leghasznosabb – „exportcikke” ma még az orvosok, ápolók hada, akiket szívesen látnak egyelőre a legtöbb országban. Miért kéne megtiltani, hogy vigyék hazánk jó hírét? Sőt! Menjenek minél többen, és hangoztassák – ebben az országban lehet ilyen jól megtanulni a szakmát/hivatást! Persze ez pénzbe kerül – a kutatás-tanítás költséges dolog. De itt vannak ehhez a legjobb feltételek, megéri a norvég, francia, mindenféle nációjú, orvosnak, gyógyszerésznek készülő fiatalokat Magyarországon taníttatni. Akár állami ösztöndíjjal is.

Ehhez persze nem elég a barátságos időjárás és a nyugodt természeti környezet

Az is kell, hogy az állami szervezet irányítói ne akarjanak véglegesen eldönteni tudományos kérdéseket. Ahogy Alma említette: a népköztársaságokban azért volt tilos a genetika, mert a ”minden ember egyenlő”-t, egyformának torzították: tehát biológiai okból nem lehetnek előnyök-hátrányok. (Holott dehogynem.) De ugyanilyen módon fenyegeti a megismerést a teremtés-mítosz bigott felfogása (nem a keresztyénség!), ami szerint tilos a gének működésének kutatása, pláne befolyásolása.

A huszadik század legprosperálóbb „iparágának”, a reklámnak az atyja, D. Ogilvy mondta: a reklámok 95 százaléka fölösleges – csak nem tudjuk, melyik az az öt százalék, ami hasznos… Ráillik ez a tudományos kutatásokra is – ajánlom azok figyelmébe, akik drágállják a kutatóhelyek fenntartását, és „kézzelfogható” eredményeket követelnek.

Gyakran hangoztatom: szögegyenesítésből csak szolgaszinten lehet megélni. Ha azonban egy ország/nemzet rátalál arra a „termékre”, amit jobban tud másoknál – vagy legalább hasonló szinten, abból az egész közösség profitál.

Itt van Svájc példája, ahol kitaláltak maguknak sok-sok évvel ezelőtt egy tevékenységet: a pénzügyi szolgáltatásokat akkor, amikor az ilyesmire még csak keveseknek volt igényük. Nincs ásványkincsük, termőföldnek is híján vannak. Az ország politikai semlegessége mítosz és a legkevésbé az ottani lakosokon múlik: bármelyik közepes ország bekebelezhetné. (Ahogy erre a hitleri időkben lett volna kedve a harmadik birodalomnak.) Csakhogy ki olyan hülye, hogy a saját pénztárcáját verje szét? Ahogy lehetne Magyarország is az a hely, ahol a gyógyítás, ápolás legjobb módszereit fejlesztik, tanítják: ki akarná feldúlni az ilyen helyet?

Hogy utópiámnak vannak reális alapjai, arra bizonyíték egy minapi hír

A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) és Szegedi Tudományegyetem orvosi kara felkerült a 200 legjobb orvosi egyetem listájára. Igaz, a 101-200 közötti helyre, ez azonban még mindig sokkal jobb, mint a többi magyar felsőoktatási intézmény nemzetközi elismertsége – beleértve a Budapesti Műszaki Egyetemet is -, amelyek az első ötszáz közé sem tudnak felkapaszkodni. Erős a gyanúm, hogy ebben az értékelésben szerepet játszottak az utóbbi tíz évben a világ minden tájára kirajzott diagnosztikusok, orvosok, ápolók, hada.

Borbás Marcsi ritka erénye

Rátesi Margit
-
3
Borbás Marcsi ritka erénye

Talán sokan meglepődnek most – szeretem Borbás Marcsi műsorát. Már akkor is bírtam, amikor a jelen rezsim első próbálkozásakor – a kilencvenes évek végén – megjelent a tévében.

Kicsit régi magamat láttam benne. Ahogy lelkesen mászott barlangba, meg ámult el valami apróságon – így vizslathattam 45 éve egy 30 méteres készülő csarnok tetején a futómacskát (a híddaru hajtóműve), és ámultam el a kétméteres csúcstávolságot befogni képes esztergagépen, ami ráadásul tizedmilliméteres pontossággal volt képes megtartani a központi tengelyvonalat.

Kicsit – na jó, nagyon – irigylem azért, hogy sikerült neki kitalálni, megtartani immár százon felüli szériában futó Gasztroangyal című műsorát. Ebben főképp azt, hogy úgy bejárja az országot, ahogy nagyon kevesen – emberekkel beszélget, nemcsak nyilatkozókkal. Köztudott róla, hogy híve a mostani kormányzó erőnek -, de ez nem jön át olyan erőszakos bunkósággal, mint más műsorokban. Sőt néha – tán szándékai ellenére – éles kontrasztba kerül a hivatalos vonallal: például amikor a magyar-csángó-székely-sváb lakosságú kis faluban az immár egy asztal körül ülők emlékeznek ki-be telepítgetésük idejére, a kétszer-háromszor a semmiből való újrakezdésre. A legélesebb volt a Beloiannisz faluban történt forgatás. Abból bárki megtudhatta: a magyarok, négy évvel a háború vége után, amikor még itthon is hiány volt mindenből, romban állt a fél ország, több tízezer görögnek adtak menedéket, akik a hazájukban dúló polgárháborúból menekültek.

Egyet nem szabad: a Gasztroangyal határon túli adásait megnézni

Az amúgy is elérzékenyülésre hajlamos Marcsi ugyanis képes minden szem puliszka vagy sztrapacska nyakába borulni, könnyekig meghatva annak magyarságától. Amitől egyébként szegény helyiek is zavartan toporognak.

Viszont érdekes reminiszcenciákat ébreszt néhány adás. Pilisvörösváron a helyi svábok körében járt Marcsi, a svábkonyha jellegzetességeit bemutatva. Mintha a gyerekkorom – legalábbis Anyu konyhája idéződött volna föl egy pillanatra. Holott tudtommal nem vagyunk svábok. Pontosabban: a dédszüleimig visszamenőleg biztosan nem. Nem vagyunk Eszterházyak, (sőt Esterházyak sem), így nem őrzik őseim nevét fóliánsok. Bár a családi legenda szerint kering valahol egy Rátessy névre kiállított kutyabőr – de hát ilyesmije mindenkinek lehet Magyarországon. Anyai nagyszüleim vezetékneve – Biró és Berta – sem utal sváb eredetre. Mégis: amikor az őszhajú asszony mesélni kezdte, hogy régebben nem volt ennyiféle étel, húst sem ettek mindennap – már mondtam is magamban szikrányival előbb, mint a mesélő: szerda és péntek volt a hústalan nap… És „pünktlikt” úgy tojásleves vagy bableves járt a tésztás ételhez.

A nudli – nudel – bemutatásakor került sor erre. A világ a gnochit ismeri – mindkettő kifőzött krumplistészta. Bár szerintem a nudli sokkal finomabb, puhább, a gnochiban több a liszt. És amíg a gnochi egy jól megtermett csipetkére hajaz, a nudlit kisujjnyi hengerekké formálják. Gyerekkoromban sokat nevettünk, amikor Anyu elárulta e finomság Zalában használatos nevét: angyalbögyörőnek hívták. (A bögyörő a kisfiúk – angyalfiúk esetében nem használatos – szerszámát jelenti a népnyelvben.)

Borbás Marcsi (ő maga hívja magát így – nem a legszebb beceneve a Máriának) egy Madaras nevű faluban nőtt föl, – erre gyakran hivatkozik. 1998 és 2002 között gyakran szerepelt a nyilvánosságban is a mai magyarországi kormányfő csapatában, férje pedig az a Rákay Philipe, aki kétmilliós tömeget delirált a Kossuth térre. Philipe – akinek a valódi neve egyébként Kálmán, ma a tévé, vagy az MTVA egyik vezetője. Azért jellemző a büszke magyarra – legalább Fülöpnek hívatná magát, ha a Kálmánt annyira cikinek érzi. Úgy tudni, a frigy is széthullott – de ez az ő személyes ügyük. De nyilván a tévé egyik vezetőjeként van befolyása arra, hogy a Gasztroangyal repülhessen.

Tőlem ugyan repülhetne tovább

Lenne ötletem is, merrefelé – például vidéki városokba, netán a fővárosba is – felderíteni, mi, hogyan változott a magyar gasztronómiában, ahogy szomszédként találkozott az alföldi, meg a palóc, a nyírségi tirpák, meg a baranyai tüke. Szép kis szociológiai panno lenne. Bár erre Borbás Marcsi valószínűleg képzett segítség nélkül nem lenne képes – ahogy én sem, hiszen nem ismerem e tudomány eszközeit. De szerintem arra képes lenne, hogy az adódó következtetéseket emberi nyelven továbbítsa.

Igaz, ehhez meg kellene szabadulnia attól, hogy régen „minden jobb volt”, meg az igazi csakis a rokka szőtte ruha, meg a zsíros mangalica lehet. Meg kéne bocsátania a városiaknak, hogy traktort, szivattyút, villanybojlert, fürdőkádat, virágos tányért, meg hasonló hiábavalóságokat gyártanak, és nem a saját kertjükben szedik a pálinkának valót. Hoppá: azt a számítógép vezérelte lepárló berendezést valószínűleg nem a pajtában szerelte össze Pista bácsi az apjától, meg az öregapjától rámaradt ősi magyar kaszákból, amin a saját kertjében álló saját fájáról szedett saját gyümölcsből főzeti a saját pálinkáját. Szóval, bonyolult dolog ez…

És, ha már gasztronómia. Két kis trükköt ismertetnék. Az egyik Anyukámé, aki a palacsintatésztába csak egy tojást tett, és nem tejjel, hanem felerészben tejjel és szódavízzel keverte. Ezzel elérte, hogy a palacsinta hidegen sem merevedett meg, sőt felmelegítve is olyan lett, mint a friss. Ráadásul átlátszóan vékony tésztákat lehet így sütni.

A másik saját „innováció”

Ehhez tudni kell, hogy bár Budapesten születtem, és élek – sőt, nem is szeretnék elköltözni ebből a városból -, mindig vonzott a föld, hacsak egy cserépnyi is. Amikor 1974-ben vettünk egy darab földet egy szőlőhegyen (a Balaton felvidéken – gyönyörű, hely. De se út, se víz, se semmi.) lelkesen nekiálltam ásni, gazt irtani, ültetni – nem törődve azzal, hogy a köves, agyagos föld nem való kerti növényeknek. Víz sincs – autóval hordtam kannában a vizet a locsoláshoz. A 2×3-as bódé tetejéről nem jött le annyi esővíz, hogy elég legyen. Egyik évben mindezek ellenére rengeteg petrezselyem nőtt ki. A petrezselyem hisztis növény – Anyu úgy mondta: előbb lemegy a pokolba, hogy megkérdezze az ördögöt, kinőjön-e. Mindegy, itt van, egyelni kell. Egy ölnyi friss növényt kellett kihúzgálnom – és a szívem szakadt meg, hogy télen meg majd adhatok tíz kókadt szálért ötven forintot.

Gondoltam egy nagyot: alaposan megmostam, és a gyökérfarkincájával együtt ledaráltam egy kis kézi zöldségaprítón. Az aprítékot beletömtem a jégkockatartókba – nem volt elég, így korábbi bonbontartókat is bevetettem, majd óvatosan felöntöttem vízzel és lefagyasztottam. Amikor megfagyott, kiütöttem a kockákat a tartóból, és egyesével fóliába csomagoltam. Így jobban elfért a mélyhűtőben, és felhasználása is egyszerűbb lett. Csak kivettem egy kockát, beledobtam a levesbe – és elöntötte a konyhát a friss petrezselyem illata – amit nem tud visszahozni a szárítmány sem, de még a télen hajtatott sápatag csokor sem.

Borbás Marcsira meg a Gasztroangyalra visszatérve: jól tudom, hogy az indirekt befolyásolás sokkal hatásosabb, mint az arcba tolt manipuláció – sőt, ez utóbbi kontraproduktív is lehet. De van egy nagy különbség más, hasonló néven ismert személyekhez képest: nincs – legalábbis a műsorában – izzó gyűlölet, de még csak lenézés, káröröm se. Valószínűleg nem ő fogja megírni a huszadik századi magyarországi liberalizmus és keresztényszocialista eszmerendszer összehasonlító elemzését mondjuk idősebb Vázsonyi Vilmos és Pehm József műveinek tükrében. De ért az emberek nyelvén – sőt képes gügyögés (kivéve, ha határon túli, vagy kutya akad az útjába – egy határon túli kutya végképp megindítja) és lenézés nélkül beszélgetni is.

Ez pedig mindkét oldalon ritka erény.

Máris kész a “nemzetek Európája”

Rátesi Margit
-
0
Máris kész a “nemzetek Európája”

Túl vagyunk a XIX. századi magyar polgári demokratikus forradalom 171. évfordulóján, nézzünk kicsit előre is. Legközelebb több mint két hónap múlva várható jelentős politikai esemény Magyarországon: az Európai Unió parlamenti képviselőinek megválasztása május 26-án. Persze, már a tizenötödikei politikusi beszédekben is elhangzottak a választási kampány nyitómondatai – és ezúttal egyikkel sem tudok jó szívvel azonosulni.

Mintha mindegyik demokratikus pártból kiveszett volna a bátorság, hogy arról beszéljen, amiről a májusi választásokon döntünk: Európa jövőjéről.

Bőven ostorozták az uralmon lévő udvartartást – kormánynak nem nevezném – és persze vezérét. Szerintem fölöslegesen: mi tudjuk, ismerjük unásig, az uszítástól a sunyi lenyúlásig az összes vétkét. A hívő hadnak meg mindegy: ki ismerethiány okán, ki számításból, ki csak a közhelyek tehetetlenségi erejétől sodortatva áll szilárdan e hatalom mellett. Igaz lehet a mondás: a magyar hátából szíjat lehet hasítani, csak nemzeti-színű legyen a bicska.

A minapi beszédek hallatán úgy tűnik, az ellenzék megadta magát, végképp rácsavarodott a „megmondók” által évek óta szajkózott – és nagy népszerűségre talált „összefogás” nevű hamisságra. Mindegy, hogy kilenc éve semmi eredményt nem hoz, mindegy, hogy számtanilag sem igazolható (az összeadás nem matek, hanem számtan). Nem számít, hogy az ellenzéki oldalon két párt – a Jobbik és az LMP – évek óta mereven elzárkózik mindenféle összefogás elől, sőt az újabbak – a kétfarkúak, a Momentum – is önálló arcot szeretnének. Az ellenzék számára amúgy is nagyon korlátozott nyilvánosságban órákig és oldalakon keresztül folynak a viták, ötletelések arról, hogyan kellene a tüzet meg a vizet „összehangolni”. E szeánszok vezénylői szemmel láthatólag arra törekednek, hogy végképp meggyengítsék az amúgy sem túl erős lábakon álló baloldaliságot, szabadelvűséget. A legálságosabb a Jobbikkal való „összefogás” mantrázása – anélkül, hogy megkérdeznének bárkit ebből a pártból arról, hogy akarnak-e összefogni? Így azután az a kép rajzolódik ki a tájékozódni vágyó szavazópolgár előtt, hogy a szocialisták és a szabadelvűek a kerékkötői az uraló pártcsoport leváltásának. Pedig májusban nem Magyarország méltatlan urainak elzavarása a tét, így teljesen fölösleges a beszéd a feltétel nélküli közös indulásról. Lehet, hogy 1 mandátum elveszik a magyarországi ellenzék számára – de megéri olyan listára szavazni, amelyiken esetleg bekerül egy Európa-ellenes képviselő?

Mert közben egyetlen szó nem esik arról, hogy miről is kellene szavaznunk májusban

Mit gondolunk a két oldal jelszaváról? Egyesült Európai Államokat, vagy Nemzetek Európáját? Hogyan képzelnénk el az egyiket vagy a másikat?

Nézzünk már kicsit szét a világban! Az elmúlt jó pár száz évet a görög-római alapokon álló európai civilizáció határozta meg: erről a földrészről indultak a gondolatok, amelyek óriási királyságokat teremtettek – hatalmas gyarmatbirodalmakkal, majd megteremtették a politikai nemzeteket, amelyek tovább tudták lökni az emberi élet szekerét. Európa erős és gazdag földrész lett.

Aztán a XX. században történt valami. A hegemóniára törekvő nemzetállamoktól átvették a vezető szerepet az olyan soknemzetiségű államok, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy a Szovjetunió. Mára fölocsúdni látszik a évszázadokon át szunnyadó Ázsia – és várható, hogy Észak-Afrika (Arábia) nyomában hamarosan megjelennek a fekete földrész népei is, méltó részt kérve a Föld kincseiből. Dél-Amerikáról meg keveset is tudunk – talán annyit: az európai latinok (spanyolok, portugálok) által évszázadokig uralt földrész folyamatosan háborog – hol hangosabban, hol csak csöndesen fortyog.

Nem ütném az orromat távoli birodalmak sokféle indulatába, szándékába.

De nézzünk a térképre!

Európa földrajzi – az Ural hegységig terjedő – területe 10 millió 180 ezer négyzetkilométer, ennek kevesebb, mint a felén – 4 és fél millió négyzetkilométeren működik az Európai Unió 28 országa.

Ha ez a 28 ország megmarad az erőforrásokért egymással is acsargó nemzetállamok alkalmi csapatának, Európa tovább veszít amúgy is csökkenő jelentőségéből. Ez Magyarországra azzal a következménnyel jár, hogy az EU gazdagabb, erősebb államai majd döntenek, Magyarország meg járhat „pávatáncot”, „márászkodhat” a gyengébbekkel a gazdagok asztaláról lehulló koncért.

Ha viszont résztvevője marad egy Európai Egyesült Államok megteremtésének, akkor egyenrangú félként beleszólhat a feltételek alakításába. Ez a folyamat évekig eltart – és folyamatosan változhat a konkrét kérdésekben. Hogy mikor legyen a közös pénz egyben közös valuta is, hogy mekkora legyen a közös véderő, mi legyen az elvi alapja a Föld többi országával való együttműködésnek. De azt is befolyásolhatná Magyarország – egységes adórendszer kezdeményezésével például -, hogy mi az a szociális minimum, ami minden uniós polgárnak jár stb.

Mellékszál: lehet, hogy kellene egy jobb nevet találni ennek a formálódó államalakulatnak: az EEÁ borzalmasan hangzik magyar nyelven. Az USE-t nem pártolnám: elég az angolszász hegemóniából. (Ennyire én is vagyok sovén európai…) A francia ÉUdE kissé nehézkes, a német UV(fau)S se túl hangzatos. A latin USE lenne. A görög ENP lenne – persze görög betűkkel. Talán lehetne egy újat alkotni a görög-latin alapokra – mondjuk Európai Politikai Unió…

Mit jelent a nemzetek Európája?

De hagyjuk a névválasztás gondját az utódainkra. Nézzük, mit jelentene a magyarokra a nemzetek Európája hangzatos – de sunyi – jelszava. Óhatatlanul csapódna az euszkeptikus, ellenséges, soviniszta erőkhöz, ezeknek meg van egy megoldatlan problémájuk:
Konkrétan mi történjen, ha találkozik egy náci svéd, meg egy náci finn? (Van olyan, hajjaj – nem magyar kiváltság a korlátoltság.) Ugyanmá, Te még sehol se voltál, amikor a mi hajósaink már parlamentet tartottak Izlandon! Még ahhoz is a vörösök kellettek, hogy elvegyék a cár atyuska talpát felőletek! Országotok se volt, amikor a svéd királyok már erős birodalmat tartottak! Most meg már a Botteni öbölre is igényt tartanátok? Még jó, hogy a Kattegatra nem fenitek a fogatokat!

Viccesen hangzik, ugye? Pedig hát… csak a földrajzi neveket kellene cserélgetni. És máris kész a „nemzetek Európája”.

A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve — Egy magyar példa

Rátesi Margit
-
0
A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve — Egy magyar példa

Közhelyszámba megy már az „ingyenes” magyar egészségügy sanyarú sorsa. Most például meglehetősen felajzotta a közvéleményt egy civil kezdeményezés. Arról van szó, hogy a beteg gyerekek kórházi ápolása idején legalább az egyik szülő ott lehessen folyamatosan a gyermeke mellett. A szülők (főként az anyák) ezt évtizedek óta úgy tudják megoldani, hogy éjszakára a kórtermekben a földön, vagy a folyosókon kucorognak.

Orosvári Zsolt kezdeményezésére civil gyűjtés indult, hogy összecsukható tábori ágyakat vegyenek ezeknek az anyáknak, ne a földön kelljen „pihenniük”. A kórházak vegyesen fogadták az akciót, a legnagyobb gyermekkórház, a Heim Pál nevű intézmény azonban hivatalosan elutasította az ágyak felállítását.

Minden tiszteletem a civileké, hiszen bizonyították: a „magyar” nem érzéketlen, és szolidáris is. Sokmillió forint gyűlt össze a célra, és helyenként már demonstrálnak a szülők és szimpatizánsaik az ágyak használata mellett.

Sajnálom, de ez az akció szemléletes példája annak, amikor „a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve.”

Talán azért más a véleményem, mert ilyen ügyben évtizedekkel ezelőtt magam is érintett voltam. Akkor – ’82-’83’-84-ben – még ahhoz is az intézmény szemhúnyása kellett, hogy a hivatalos látogatási időn kívül ott maradhassunk a gyermekeink mellett. A nővéreknek is könnyebbség volt, hiszen az ember nemcsak a saját gyerekének vitt egy pohár vizet, ha már ott volt, figyelt a többire is. Én megtehettem, hogy mindennap bent vagyok a gyerek mellett, egy vidéki anyuka viszont csak úgy, hogy az éjszakát is ott töltötte, széken, földön kuporogva.

Ez egy országos hatókörű, klinikai kórház volt, az átlagosnál jobban ellátva. A gyerekek négy és hatágyas kórtermekben feküdtek: szinte kivétel nélkül mozgásképtelenek voltak. (A fiamnak pl. a műtét után öt hétig a lábára sem volt szabad állnia, a műtéti seb gyógyulása után még otthon is ölben kellett a WC-re, fürdőkádba vinni.)

Namost. Abba a hatágyas kórterembe egy tábori ágyat talán be lehetett volna szuszakolni, – hatot semmiképp. Akkor ki dönti el, hogy melyik gyerek aludhat az anyukája közelében, és melyik nem? És ez csak az egyik gond.

Sajnos a gyógyítás nem egy fáklyásmenet. Biztosan szerencsés, ha egy fájdalmas kezelés, beavatkozás – pl. gerinccsapolás – közben az anyuka versenyt sír a gyerekkel? (Mi szülők sem vagyunk angyalok.)

De még rosszabb is van. Abban a kórteremben feküdt egy tündöklően szép és okos kislány: a fiúk csak hercegnőnek hívták, a gyerekeket néha esti mesével vigasztalta. A „hercegnő” olyan 6-8 éves lehetett – és halálos, menthetetlen beteg volt. Nem voltak rajta sebek, gyönyörűen mesélt, szavalt, énekelt – csak éppen a kis testét halálos kór gyötörte: napról-napra esett össze, hervadt el. A szülei, nagyszülei váltakozva voltak mellette. Intelligens, fegyelmezett emberek voltak, akik nem ragadtatják magukat látványos érzelemkitörésekre. De a kórterem többi kis betege az elfojtott zokogást is érezte, meglegyintette őket a gyász hideg szele. És milyen a gyereklogika? Úgy hiszi a gyerek, hogy ő a kórház, a vizsgálatok, meg a szurik és a kezelések miatt beteg. Úgy képzeli: ha otthon lehetne, nem is lenne beteg.
Egy-egy nehezebb nap után az ápolóknak nehéz munkájukba került, hogy beadják az injekciót, átkötözzék a sebét a tiltakozó betegeknek. És tessék elképzelni, milyen hatással lehet a többi kisbetegre, ha valamelyik szülő sikoltozva átkozódik gyermeke szenvedéseit látva…

Kétségtelen. A gyerek gyógyulását is segíti, ha maga mellett tudhatja az anyukáját. (Ahogy az anya is szeretné folyamatosan a betege kezét fogni, ölelgetni. Bár ez műtött gyerek esetében nem is kockázatmentes.) De ehhez nem kell alvás idején is ott lenni: pont elég, ha a jóéjtpuszit ő adja, és reggel az ő szavára ébred a gyerek.

Így hát a kórtermekbe erőltetett ilyen-olyan fekhelyek szerintem inkább ártanak, mint használnak. Sokkal jobb megoldás lehetne a gyermekkórházak közelében néhány „szülőszállás” – akár régi nővérszállókban, vagy más, bérelt lakásokban. Ahol az anyának módja van rendszeresen tisztálkodni, 1-2 órát magában eltölteni, hogy erőt gyűjtsön beteg gyermeke bátorításához. Mert a betegnek – akár gyerek, akár felnőtt – nem látványos szánakozásra van szüksége, hanem konkrét segítségre, pl. az evési és egyéb szükségleteihez. És persze támogatásra, hogy lelkileg el tudja viselni elesettségét – ehhez pedig nem jó „mankó” egy idegileg, fizikailag kimerült szülő. Nem tud biztonságot sugallni.

És hogy teljes legyen a szívtelenségemről kialakított kép: semmiképpen nem adnám ingyen ezeket a szállásokat. Az a 3000-4000 forint, amibe egy ilyen szállás éjszakánként és fejenként kerülne, a túlnyomó többség által kifizethető. A rászorulóknak meg a szociális segélyalapból lehetne ehhez pénzt adni. Az egészségügyi kasszába befizetett pénzeknek a gyógyításban van a helyük – beleértve a műszereket, gépeket, az orvosok, ápolók fizetését, meg a kórtermek kifestését is.

Heppiend? Van. Annak a kisgyereknek, akivel átéltem hasonló helyzetet, már a gyereke se olyan kicsi. És három súlyos műtét, meg évekig tartó egyebek után talpra állt. Sose lesz olimpiai bajnok sprinter, de jó munkája van, el tudja tartani a családját (néha engem is), sőt, nem is sántít.

Tanulság? Talán annyi. Amikor az orvos elmondta, mi a baj a gyerekkel, hozzátette: egyelőre nem tudják, mitől van ez a csontbetegség. (Ez a szakorvos, akinek soha el nem múló hálám, már 1984-ben elment Angliába. Nagyon értett a gyerekekhez is, valahogy mindegyikkel megtalálta a hangot, pedig soha nem gügyögött. A 8 éves fiammal például konkrétan megbeszélte a problémáit, sőt, amikor kérdezősködtem, azt mondta: megbeszéltük Gáborral, majd ő elmondja, mi a teendő.) Az azonban biztos, hogy jóval gyakoribb, mint ahogy sejtenénk. A legtöbben – még orvosok is – rálegyintenek az ilyen panaszokra, majd kinövi. Aztán ezek a panaszok durvulnak el 40-45 éves korra annyira, hogy kerekesszékbe kényszerül a beteg. Akkoriban Magyarországon kötelező és ingyenes volt a csecsemőkori ortopédiai szűrővizsgálat. Na, például szívesebben költenék arra, hogy országszerte elérhető legyen ortopédiai – és másféle – szakvizsgálat (orvossal), mint egy amúgy is nehéz helyzet további súlyosbítására, csakhogy az a „szép lelkem” megnyugodjon.

A tudományt a politikai hatalom alá rendelik

Rátesi Margit
-
0
A tudományt a politikai hatalom alá rendelik

Távol álljon tőlem, hogy a tudományos élet kutatási kérdéseibe beleüssem az orrom, amikor még egy komolyan vehető diplomám sincs. De a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) köztestület – így talán megengedhető, hogy gyalogos magyarok is aggódjanak az intézmény sorsáért.

A szokásos módon kezdődött: az akadémia fenntartására – épületek rezsijére, ott dolgozók fizetésére szánt – 20 milliárd forintot kivonták a költségvetési törvény hatálya alól és a szépnevű Innovációs és Technológiai Minisztérium hatáskörébe utalták, ami azt jelenti, hogy a kormány szájaíze szerint dönthetnek, mindenféle parlamenti akadékoskodás (így nevezi a parlamenti vitát a mai magyar udvartartás minden meghatározó tagja) nélkül. Akadémiai doktoraink talán abban reménykedtek, hogy a terület első szolgája (minisztere) maga is akadémikus – legalábbis ezen a címen húzott pár évig több mint havi félmilliós jövedelmet évi két publikáció fejében. Igaz, a publikációk nem születtek meg – de hát alanyi költőkkel is előfordul alkotói válság…

Ne akadékoskodjunk: a közlekedésimérnök végzettségű szakember a területén végigjárta a pályát, az egyetemi tanársegédségtől a tudományos kutató, majd akadémiai doktori címig. Nemcsak Magyarországon, Kanadában, Helsinkiben, Delftben is volt vendégkutató. Az iparban a Knorr-Bremse fékrendszereket gyártó cég fejlesztési intézetének volt igazgatója, 2009-ben pedig – a Mercedes-Benz kecskeméti gyárépítésének döntése után – a Kecskeméti Főiskola rektorhelyettesének választották.

Ki vonná kétségbe, hogy éppen ő, aki dolgozott a tudományos életben és az iparban egyaránt, alkalmas arra, hogy hazánk végre átlépje azt az évtizedek (ha nem századok) óta bosszantó és visszahúzó szakadékot, ami a Magyarországon született ötletek, és azok megvalósítása között húzódik.

Jómagam lennék az utolsó, aki azt kifogásolná, hogy nem humánterületen, hanem a reáliákban jártas tudós vezeti a magyar tudományos élet szervezését. Régóta nehezményezem, hogy miközben az általános műveltséghez tartozik például Petrarca ismerete, aközben műveltnek nevezhető az, akinek fogalma sincs, mondjuk a közlekedőedény-rendszer törvényszerűségeiről. (Általános iskola 7. osztályos tananyag.) Ennél rosszabbak csak az eltartott kisujjú kékharisnyások, akik meg is vetik a reáltudományokat. Ők azok, akik a falnak mennek az autóikkal, meg felrobban a kazánjuk, mert nem tudják, hogy időnként muszáj ránézni arra a fránya fékfolyadék tartályra és a kazán vízállás-mérőjére.

Hanem. Semmiképp nem nevezhető tudósnak – legfeljebb kutatónak -, aki kizárólag a saját területét tekinti tudománynak. Aki „hatszázadrangúnak” minősíti mondjuk a közgazdaság, a szociológia, a kultúra stb., összefoglalóan a társadalomtudományok létét. Bár nem vagyok tudós, annyit azért sejtek, hogy mindenféle tudomány kizárólag szabad szellemek által hoz eredményt – legyen az a porlasztó (Csonka-Bánki), vagy a stressz felismerése, szerepe (Selye János). A humántudományok lenézése, ignorálása pont annak a lónak a másik oldala, amelyik finnyásan elutasítja a saját WC-je vízellátását biztosító rendszer működésének ismeretét. (Ezért tartom életveszélyesnek olyan „szakértői” csoport kormányzási ajánlatát, amelyik büszkén vállalja, hogy semmi köze a politikához, sőt nem is érdekli. Ez ugyanis azt jelenti, hogy, bár kénytelen a „plebs” körében is támogatókat szerezni, de nagyjából leszarja támogatói érdekeit is, és fogalma sincs döntései társadalmi következményeiről.)

Igaz, a „kézzelfogható” eredményt nem hozó kutatás-tudomány elutasítása igen népszerű – nemcsak a képzetlenebbek, hanem a végzettségük okán értelmiséginek tarthatók körében is.

Kívülállóként azt tapasztalom, hogy valahol itt lehet a magyar innováció nagyon gyenge teljesítményének az oka. Az innováció az idegen szavak szótárai szerint ugyan „újítás”-t jelent, de talán nem véletlen, hogy nem lehet a két kifejezést szinonimaként használni.
Az innováció ugyanis többet jelent, mint valamely addig nem ismert dolog felfedezése vagy új eljárások kikutatása. Talán a karburátor sorsán lehetne legjobban megérteni a különbséget. A világban kevesen tudják, hogy az autózás történetének korszakos újítása, kidolgozása két magyar – sőt, Magyarországon dolgozó – mérnök érdeme. A külföldön is tanult Csonka Jánosé, és a Ganz gyárban dolgozott Bánki Donáthé. A szabadalmat 1893-ban (!) jegyezték be, alig 9 évvel az autó ősének tekinthető Karl Benz-féle önjáró kocsi bemutatása után.

Magyarország (pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia magyar része) akkoriban éppen az „ezeréves” királyság megünneplésére készült lázasan. Az önjáró kocsik híre ugyan eljutott idáig – sőt Budapesten már ötvenen rendelkeztek is ilyen fura szerkezettel, – az óriási többség, beleértve a tanult réteget is, legfeljebb hírét hallotta az automobilnak. A vezető réteg tagjai – még tudósok is – inkább csak extravagáns mániának tartották a huszadik századi társadalmakat alapjaiban megváltoztató innovációt. Sőt, sokan éppen az „ördög szekerének” vélték a szerkezetet, amit a dicső magyarság attribútumainak – lovasíjász, huszár, – elpusztítására találtak ki a magyarság ellenségei. (Nem ismerős?)
Így azután szinte visszhang nélkül halt el a karburátor, ahogy a pár évvel későbbi telefonközpont (Puskás Tivadar) écája is: német, angol, amerikai földön profitáltak ezekből azok a rusnya gyarmatosítók.

Szándékosan a műszaki tudományok világából hoztam a példát, reményeim szerint érzékeltetve, hogy hogyan, miért porlik szét minden reáltudományi eredmény, ha nem támogatja ezt a társadalomismeret tudománya.

Visszatérve a Magyar Tudományos Akadémia hányatott sorsához. Miért baj az, ha egy ilyen közintézmény fennmaradását a kormány irányítja? (Miközben a KÖZ, és nem a kormány pénzéből fizetjük.)

Közbevetőleg: ez a 20 milliárd forint csak részben finanszíroz pályázati alapon működő kutatásokat – döntően a kutatóhálózat fenntartására megy el: hogy legyen világítás, fűtés, netán takarítás, telefonszámla, pótolhatók legyenek olyan bonyolult eszközök, mint egy szkenner. Az MTA kutatóhálózata jelentős pénzt vont be eddig is nemzetközi forrásokból – ám a pályázatok jó részének feltétele valamennyi „saját erő”. Nos, eddig ezt a pénzt az MTA önálló költségvetési fejezetből kapta – felhasználásáról a különböző akadémiai testületek döntöttek. Bizonyos, hogy voltak rossz, de legalábbis vitatható döntések ebben a rendszerben. Mostantól a miniszter, a kormány dönt. Vajon mitől lesznek eredményesebbek a döntések, ha azok nem tudós vitában alakulnak, hanem az udvartartás egyik cselédjének szavára?

A rendelkezés éles vitát váltott ki, amiben nemcsak nemzetközi tudósok szólaltak föl az MTA védelmében, hanem közismerten jobboldali, konzervatív magyar tudósok is hallatták a hangjukat. Például a visszaorbánosított Magyar Nemzet hasábjain.

Igen tanulságosak a Körösényi András professzor (2012 és 2015 között a Társadalomtudományi Kutatóközpont főigazgatója volt) kifogásaira reflektáló Szarka László Csaba, az MTA levelező tagja érvei a Mandineren.

Bár érvnek csak barokkos túlzással lehet nevezni azt a vádat, hogy a felszólamlások csak a „nemzetközi botránykeltés” érdekében születtek, valamint bűnösök a „politizálásban”. Talán, ha a földtani tudományok professzora nem zárta volna magát szakterületének, a földtudományoknak a korlátai közé, esetleg fölismerhetné – a tudománynak éppen a politikai hatalom alá rendelése zajlik.

Nem kevésbé érdekes Szarka professzor következő mondata sem: „Lehetséges-e például az objektív tudomány képében tetszelgő kőkemény globalista értékrendszer hirdetése az akadémia, mint nemzeti közintézmény keretein belül?” Ha nem tisztelném annyira a tudósi tisztségeket, most felröhögnék. De legalábbis rákérdeznék: Hogy a fenében képzeli el kutatási területei – az elektromágneses geofizikai kutatómódszerek, a földi elektromágnesesség vagy a környezet-geofizika – „nemzeti kereteken belüli” művelését? Csak Kisvárda és Szombathely között hajlandó kutatni e jelenségeket? Bár ez nem valószínű, hiszen nemzetközi tudományos társaságok tagja is.

Vajon mi a csuda ez a „globalista értékrendszer” (ami ráadásul kőkemény), és miért/miben ellensége a nemzeti értékeknek? Mondjuk az a biokémikus, aki tárgylemezt tesz a mikroszkóp lencséje alá az, „globalista értékrendű”, aki meg tarsolylemezt, az bennmarad a „nemzeti keretekben”?

Rátesi Margit

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség

eskişehir escort sakarya escort eskişehir escort bayan