„Az én életem egy nyitott könyv. Mindent lehet tudni rólam, minden percemmel el tudok számolni” – jelentette ki Orbán Viktor, miután öccsét, Orbán Áront letartóztatták. A volt miniszterelnök azt is közölte, hogy nem látogatja meg testvérét a börtönben, nehogy olyan felvételek készüljenek, amelyek azt a látszatot keltik: „Orbán börtönbe megy”. A mondat egyszerre árulkodó és szimbolikus. Nem csupán arról szól, hogyan próbálja kezelni családja legkínosabb politikai ügyét, hanem arról is, hogyan viszonyul saját politikai felelősségéhez egy olyan ember, aki másfél évtizeden át szinte korlátlan hatalmat gyakorolt Magyarországon.
Orbán Viktor magabiztossága nem meglepő. Kevés olyan politikus akadt a rendszerváltás utáni Magyarországon, aki ennyire sikeresen építette volna ki a személyi lojalitásra épülő államot. Az elmúlt években szinte valamennyi fontos intézmény élére olyan vezetők kerültek, akik politikai értelemben a miniszterelnök bizalmából működtek. A rendszer logikája egyszerű volt: a kinevezésekért lojalitás járt, a lojalitásért pedig védelem.
Ez a védelem azonban látványosan meggyengült a hatalom elvesztése után.
A legjobb példa erre Matolcsy György ügye. Amíg a jegybankelnök a rendszer egyik legfontosabb embere volt, addig a kormányoldal hallgatott a Nemzeti Bank körül felmerülő kérdésekről. Amikor azonban politikailag terhessé vált az ügy, a korábbi szövetségesből hirtelen vizsgálat tárgya lett. A történet ugyanakkor felvet egy alapvető kérdést: hogyan történhetett volna meg több százmilliárd forint eltűnése egy állami tulajdonú intézmény környezetében anélkül, hogy arról a politikai vezetésnek tudomása lett volna? A felelősség kérdése itt nem állhat meg a végrehajtóknál.
Ugyanez a minta figyelhető meg az úgynevezett ukrán aranykonvoj ügyében is. A választási kampány idején a hatalom igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy Ukrajna különböző csatornákon támogatja az ellenzéket és Magyar Pétert. A nagyszabású hatósági akcióból végül nem lett elsöprő bizonyíték, a lefoglalt vagyont visszaadták, a történet pedig fokozatosan kifulladt. Politikai hozadéka azonban addigra már megvolt: hetekig uralta a nyilvánosságot. Azóta viszont mind több kérdés merül fel arról, kik és milyen utasítás alapján indították el az egész műveletet.
Különösen érdekes, hogy Orbán Viktor rendszeresen a magyar szuverenitás legfőbb védelmezőjeként mutatta be magát. Minden politikai ellenfelét külföldi befolyásolással, idegen érdekek kiszolgálásával vagy nemzetközi háttérerők támogatásával vádolta.
Eközben rendre háttérbe szorultak azok a kérdések, amelyek Magyarország orosz kapcsolatait érintették. A közvélemény számára mindmáig nem világos, milyen mélységű volt a politikai és gazdasági függőség Moszkvától, és milyen következményei voltak annak, hogy az Orbán-kormány hosszú évekig különleges kapcsolatot ápolt Vlagyimir Putyin rendszerével.
Márpedig a szuverenitás hitelessége ott kezdődik, hogy ugyanazokat a mércéket alkalmazzuk saját magunkra is, amelyeket ellenfeleinkkel szemben követelünk meg.
Ha egy politikus szerint minden külföldi kapcsolat gyanús, akkor a saját külföldi kapcsolatairól is számot kell adnia. Ha a politikai elit vagyonosodását vizsgálni kell, akkor ez alól senki sem lehet kivétel. Ha pedig a jogállam valóban mindenki fölött áll, akkor a hatalom elvesztésével nem érhet véget a felelősség vizsgálata.
Ebben a helyzetben különös jelentőséget kapott Baka András köztársasági elnök vétója a politikusok vagyonosodásának vizsgálatáról szóló törvénnyel kapcsolatban. Az államfő nem a célkitűzést vitatta, hanem azt hangsúlyozta, hogy a jogállamiság nem válhat politikai bosszú eszközévé. Ez helyes figyelmeztetés.
A demokratikus elszámoltatás és a leszámolás nem ugyanaz.
Csakhogy a másik véglet legalább ennyire veszélyes. Amikor egy politikai rendszer hosszú időn keresztül éppen azért nem vizsgál bizonyos ügyeket, mert azok a hatalom csúcsához vezethetnek, akkor az elszámoltatás hiánya önmagában is rombolja a jogállamot. Magyarország az elmúlt másfél évtizedben inkább ezzel a problémával szembesült.
Orbán Viktor ma láthatóan nem tart attól, hogy valaha is felelősségre vonják. Ennek oka aligha az, hogy minden kérdésre választ adott volna. Sokkal inkább az, hogy politikai pályafutása során hozzászokott: a rendszer végső soron az ő érdekei szerint működik. A valódi kérdés ezért nem az, hogy fél-e a börtöntől. Hanem az, hogy egy demokratikus jogállam képes-e egyszer ugyanazzal a mércével mérni a hatalom egykori birtokosait is, mint bárki mást. Ez nem Orbán Viktor személyéről szól. Hanem arról, hogy a törvény valóban mindenkire egyformán vonatkozik-e.
