Kezdőlap Szerzők Írta Somfai Peter

Somfai Peter

159 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Remeg a hatalom térde

Ne tápláljon senki illúziókat afelől, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett törvénymódosítás, amelyet a településkép védelméről szóló salátatörvény „fodrai” között próbáltak elrejteni, a magyarországi illiberális demokrácia keretei között elbukhat a törvényalkotás folyamatában. Fleck Zoltán egyetemi tanárt, jogszociológust, az ELTE Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének vezetőjét e törvénymódosítás veszélyeiről kérdeztük.

  • A korlátozások második lépése
  • Jönnek majd a fekete autók is?
  • Jogilag értelmezhetetlen abszurditások

Ennél lehet még további korlátozásokat kitalálni a polgári alapjogok megkurtítására?

Ez a törvénymódosítási javaslat olyan abszurd, amit jogász fejjel értelmezni sem könnyű. Önmagában az a legnagyobb probléma, hogy az ország valamelyik felső vezetőjének egy ilyen gondolat az eszébe juthat. Az alapjogokkal kapcsolatos minden változtatásnak egyedül a gyülekezési törvényben volna a helye, a városképhez végkép semmi köze.

A gyülekezési jog korlátozását illetően ez már a második lépés lesz. A közelmúltban már elfogadta a parlament azt a jogszabályt, amely bárkit felhatalmaz arra, hogy szót emeljen az ablaka alá tervezett tüntetés ellen. meddig lehet ezt folytatni?

Addig, amíg be nem tiltják a szólásszabadság minden formáját, amíg újra meg nem jelennek hajnalonként a fekete autók azoknál, akik másként gondolkodnak a kormányzó erő tevékenységéről. Ennek egyértelműen a totális rendszer kiépítése lehet a vége.

Az indoklás is faramuci: a nemzeti ünnepek nemes hagyományainak védelméről szól.

Ez is teljesen értelmezhetetlen. A nemzeti ünnepekkel kapcsolatos megemlékezéseknek már hagyományosan kialakult egy kettőssége. Például március 15-ikén az egyik helyszínen az állami ünnepséget tartják, valahol másutt pedig az ellenzéki pártok, vagy a civil mozgalmak jelenítik meg a maguk véleményét. Az ünnepekhez kötődően mind a kettőnek kialakult hagyományai vannak, amelyeket most Semjén fel akar számolni. Az utóbbi években

a kormány ezeket a megemlékezéseket gyakorlatilag a politikai propaganda céljaira használja, és nem ünneplésre, történelmi visszatekintésre.

Sokkal nagyobb problémának érzem, ha a nemzeti ünnepeken jószerével csak a migránsokról beszél a kormányzat, vagy Brüsszelt támadja a miniszterelnök, mint azt, ha az emberek ezzel kapcsolatos ellenérzéseiknek valahol másutt tartott tüntetéseken hangot adhatnak. Ha mindenféle ürüggyel ez utóbbit megpróbálják ellehetetleníteni, azzal a legalapvetőbb emberi jogot szorítják háttérbe.

Mindez még azzal is tetéznék, hogy a gyülekezést korlátozó jogot a települési önkormányzatokra is kiterjesztenék. Az indoklásban kimondják: a helyi önkormányzatok esetében is lehetnek hagyományosan ünnepi célra használt területek és időpontok, ezek rendeleti meghatározásra felhatalmaznák az önkormányzatokat.

Kifejezetten alkotmányellenes felhatalmazni a helyi önkormányzatokat, hogy az ünnepek alkalmából a településen olyan helyeket jelöljenek ki, amelyeket rendelettel kivonhatnak a közterület fogalmából, és ezzel ott a gyülekezést is megtilthatják. Ez teljesen abszurd.

Nem is értem, ilyesmi hogyan juthat egy miniszterelnök-helyettes eszébe.

Egy perc kétségünk sem lehet, hogy ez a parlament meg fogja szavazni a javaslatot.

Így van. Abban sem nagyon érdemes kételkedni, hogy az Alkotmánybíróság megakadályozza a törvény életbe lépését. Kíváncsian várom, ennek a komolytalan elképzelésnek az átengedésére milyen szakmai érveket tudnak felhozni. Annyira nyilvánvalóan ellentétes ez egy demokratikus állam jogrendszerével, hogy

ez még a mostani, lényegében egypárti testületnek is fejtörést fog okozni.

Ne legyenek illúzióink, ha még egy ilyen tarthatatlan jogszabály mögött is kialakul egy komoly kormányzati támogatás, annak az AB sem fog ellenállni.

Ezzel lényegében felszámolják Magyarországon a gyülekezési szabadságot?

Errefelé mutat minden. Amikor az alapjogok valamelyikét, vagy a vélemény-nyilvánítási szabadságot csorbítják, akkor arra lehet következtetni, hogy a hatalom fél a társadalmi elégedetlenségtől.

Fél attól, hogy komolyabb tömegek jelenhetnek meg az utcákon, fél attól, hogy bizonyos mozgásokat esetleg nem tud kontrolálni.

A kormánypártoknak nulla érzékük van az alapjogok fontosságát illetően, az indoklásban pedig mind stilárisan, mind jogilag megannyi hibát követtek el. Alkotmányjogilag vizsgálva egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a hatalom a diktatúra felé tesz egy újabb lépést.

Van valami remény arra, hogy ez a folyamat valahol megakadjon?

A jogi eljárásnak még megvannak a kitaposott útjai. A jogszabály megakadhat az elnöki asztalon, az Alkotmánybíróságon, ezeket a lépcsőfokokat végig kell járni, ha nem is szabad illúziókba ringatni magunkat a döntései lehetőségeiket illetően. Végső soron még ott van a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is, de mire ott végiggondolják a döntést, évek múlhatnak el.

Közben a társadalom leszokik arról, hogy tüntessen,

hagyomány lesz abból, hogy a nemzeti ünnepeken csak arról lehet beszélni, ami a miniszterelnök száját elhagyja.

Az indoklásban Semjén arról beszél: a javaslat célja, hogy törvény zárja ki azt a lehetőséget, hogy a nemzeti ünnepeken és hasonlóan fontos ünnepi alkalmakkor versengés alakuljon ki a közélet szereplői, pártok és civil szervezete között az érintett közterületek „lefoglalása” során.

Ha egyenesen akart volna fogalmazni, akkor azt írhatta volna e mondat helyére: a törvény célja, hogy kizárja a demokratikus szólásszabadság lehetőségét.

Merre tart a világunk?

Közgazdászok köreiben egyre gyakrabban hallani arról, hogy a világgazdaság ciklikussága miatt belátható időn belül egy újabb világgazdasági válságra kell felkészülni. Mintha ennek az előszelét jeleznék azok a „takarékossági” intézkedések, amelyeket a közelmúltban rendelt el a hazai pénzügyi kormányzat.

Többek között zároltak milliárdokat, amelyeket korábban az önkormányzatoknak különféle fejlesztési célokra ítéltek oda, de olyan véleményeket is hallani, hogy a lakáskasszák egyik napról a másikra történő bedöntése is lényegében ebbe az irányba mutat.

Katona Tamás, egyetemi tanár, havonta készülő gazdasági prognózisában úgy látja, a világgazdaság ez évi kilátásait a korábbinál optimistábban ítélik meg az elemzők. A nyári prognózisokban a tavaly ősziekhez képest valamelyest nőtt, a tavasziakhoz képest gyakorlatilag változatlan maradt az optimizmus, ugyanakkor a legutóbbi, tehát az októberi előrejelzések némileg visszafogottabbá váltak. A Nemzetközi Valutaalap őszi előrejelzése jól tükrözi az általános megközelítést:

a globális gazdaság növekedésének dinamikájában három éve megtört a 2008. évi világgazdasági válság óta tapasztalható lassulás.

Az IMF nyári prognózisa még azt feltételezte, hogy a világgazdaság növekedése a tavalyelőtti 3,2 százalékot, és a tavalyi 3,7 százalékot követően az idén eléri a 3,9 százalékot, és ugyanez a dinamika várható 2019-ben is, októberben azonban az idei és a jövő évi várható dinamikát egyaránt 0,2 százalékponttal mérsékelték.

Az Európai Unióban is megtörni látszik az utóbbi években tapasztalt – nem túl dinamikus – fellendülés. Az egyesített bruttó hazai termék előző két évben regisztrált 1,9 százalékos, illetve 2,7 százalékos emelkedését az idén 2,2 százalékos, míg jövőre 2 százalékos növekedés követheti.

A politikai természetű kockázatok is az év eleje óta alacsonyabb növekedési ütemet valószínűsítenek, különösen a Trump által keltett bizonytalanság, pontosabban az esetlegesen elhatalmasodó kereskedelmi háború következtében.

Makrogazdasággal foglalkozó közgazdászként úgy látja, a magyar gazdaság az utóbbi években, a kormányzati gazdaságpolitika következtében, kritikus helyzetbe került.

Fokozatosan romlik a versenyképességünk, a kilencedik éve regnáló kormány gazdaságpolitikája torzítja a versenyt,

nem teszi lehetővé a vállalkozások egészséges fejlődését, ami a felhasználható uniós források hiányában visszahat a gazdaság bővülési potenciáljára is. A múlt évben már érzékelhető volt a 2014-2020 évek középtávú uniós ciklusában lehívott jelentős források élénkítő hatása, ennek megfelelően a múlt év egészében 4,4 százalékkal emelkedett a bruttó hazai termék volumene.

Elismeri a professzor, hogy az idei évben is folytatódott a dinamikus növekedés: az év egészében a tavalyihoz hasonló ütemű, 4 százalékot valamelyest meghaladó bővülés várható, igaz, bizonyos kockázatokkal. Ez a dinamika több mint 2 százalékponttal meghaladja az Európai Unió, valamint az euró zóna átlagát, ami Kelet-Közép-Európában kiemelkedő növekedésnek számít, térségünkben Lengyelország után a legmagasabb. Ugyanakkor az első féléves bővülés az országgyűlési választások kampányeszközeként erőltetett ütemben lehívott az uniós források, valamint a választásra felpörgetett magas fogyasztásnak az eredménye. A rendelkezésre álló adatok egyértelműen arra utalnak, hogy

a gazdasági növekedés elérte a csúcsát,

a második félévben már némileg csökkent a dinamikája, jövőre pedig legfeljebb 3 százalékot éppen meghaladó növekedésre lehet számítani.

Katona Tamás összevetette az elmúlt hét év adatait, s úgy látja, a környező országok gazdasági teljesítménye összességében a magyarországinál lényegesen gyorsabban növekedett, s ez a lemaradásunkra figyelmeztet. A kelet-közép-európai tagállamok közül érdemben csak Szlovénia és Horvátország növekedési üteme maradt el a magyartól, míg a balti államoké, Lengyelországé, Szlovákiáé és Romániáé lényegesen magasabb volt ebben az időszakban, a cseh, valamint a bolgár GDP index alig maradt el a magyartól. Ebből arra következtet, hogy

gyökeres gazdaságpolitikai fordulat nélkül nincs érdemi esély a felzárkózásra,

félő, hogy a jelenlegi kormányzat az Unió-ellenes politikáját folytatva, a perifériára sodorja az országot, aminek rendkívül negatív társadalmi és gazdasági következményei lehetnek.

A foglalkoztatottság statisztikai mutatói az elmúlt négy évben látványosan javultak, ezen belül harmadik éve az elsődleges hazai munkaerőpiacon is érdemben javultak. A magyar munkanélküliségi ráta az Európai Unió egyik legalacsonyabb értékét mutatja, igaz, úgy, hogy az európai gyakorlattól merőben eltérve a KSH a közmunkásokat a valós munkaerőpiacon foglalkoztatottak közé sorolja. Szeptember végén a regisztrált munkanélküliek 15,7 százaléka 25 éven aluli fiatal volt, 66,8 százalékuk első munkahelyét kereste, reménytelenül. A munkanélküliek 35,1 százalékának nem volt szakképzettsége, az álláskeresők 42,8 százalékának pedig hiányzott az általános iskolainál magasabb végzettsége.

A munkanélküliek csaknem fele, 45,6 százaléka – az Európai Unióban egyedülálló módon – teljesen ellátatlanul maradt.

Ennek oka a szűkülő szociális gondoskodásban is keresendő, mert nálunk összesen 3 hónapig folyósítják a munkanélküli ellátást, amely minden más tagországban, reálisan figyelembe véve az újra elhelyezkedésig szükséges átlagos időtartamot, legalább 9 hónapig jár az érintetteknek.

A reálkeresetek az utóbbi három évben jelentősen, a közszféra egyes területein kiemelkedő mértékben nőttek. A nemzetgazdaságban a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete az év első nyolc hónapjában 324 300 forint volt, 11,8 százalékkal több, mint egy évvel azelőtt. A versenyszférában 335 500 forint volt az átlagos kereset, 10,8 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. A költségvetési intézményekben – a közfoglalkoztatottak bérét figyelmen kívül hagyva – 342 300 forintot mutatott a keresetek átlaga, 10,9 százalékkal magasabbat az egy évvel azelőttinél.

A magyar gazdaságot a megelőző három évben folyamatosan deflációhoz közeli belső környezet jellemezte, ez a helyzet azonban a múlt évben fokozatosan megváltozott,

az idén markáns áremelési hullám indult el.

Az élelmiszerek fogyasztói ára szeptemberben az átlagos inflációt 1 százalékponttal meghaladóan, 4,6 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbihoz viszonyítva. Például a friss zöldség ára kiugró mértékben, 38,4, a burgonyáé egyharmadot is meghaladóan, 36,5 százalékkal, a száraztésztáé 9,7, a friss hazai és a déligyümölcsé 8,6, a liszté 7,8, a tojásé 10,7 százalékkal lett magasabb.

Katona Tamás figyelemre méltónak tartja, hogy a jövedelmi szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők aránya Magyarországon tartósan az uniós átlag felett van, s ezzel a mutatóval a tagországok utolsó harmadába csúsztunk.

A lakosság jövedelmi helyzetének súlyosbodása, az egyenlőtlenség 2010 óta tapasztalható folyamatos növekedése Magyarországon egész rétegeket hozott nehéz helyzetbe.

Szociális és családtámogatásokra az első kilenc hónapban 483 milliárd forintot költött a központi költségvetés, 2,5 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban. A legkritikusabb és a legnagyobb társadalmi kockázat-hordozó a felnövekvő nemzedék, a gyermekek helyzete:

2017-ben a 18 éven aluliak csaknem egyharmada élt a szegénységnek vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitett családban.

A kisgyermekek helyzete is kritikus: a 6 éven aluliak 30 százaléka volt kitéve ezeknek a kockázatoknak. Az érintett családok számottevő hányada legfeljebb részlegesen tudta igénybe venni a családi adókedvezményt, azaz a kormány kizárólag a középosztályra megalkotott adókedvezménye elérte a kitűzött célt. Ennek ára pedig a többszázezer nélkülöző, ezen belül is több tízezer alul táplált, éhező gyermek, különösen a nagycsaládosok, az egyszülős háztartások körében.

Elégedetlenkedjünk a pusztában?

„Magyarország területén a tüntetések szünetelnek!” Amennyiben a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett törvénymódosítás átmegy a parlamenti szavazógépezeten (már pedig miért ne menne át?), fél év múlva egy-egy ilyen táblát nyugodtan kihelyezhetne a kormányzat az összes határátkelőhöz. Nem ez lesz az első olyan korlátozó rendelkezés, amely az „emberek” véleménynyilvánítási, gyülekezési alapjogát megszorítja. Hack Péter, az ELTE Általános Jogtudományi karának tanszékvezető professzorának véleményét kértük a tervezett jogszabályról.

  • Amire aligha lehet alkotmányos érveket találni
  • Hagyjanak délután szunyókálni!
  • Erdogan ellen nem, mellette igen
  • Körbezáruló intézkedések

Sokak szára meglepőek azok a gyülekezési jogot korlátozó rendszabályok, amelyeket a Fidesz politikusai egyre-másra törvénybe iktatnak. Ön mit gondol erről?

A korábbi évtizedekben számos alkalommal éppen a Fidesz élt azzal a lehetőséggel, hogy a kormányzati lépések ellen tüntetéseket szervezve fejezze ki az ellenérzéseit. Ilyen rendezvényekre a nemzeti ünnepeken is sor került, hiszen

éppen ezek az évfordulók voltak a legalkalmasabbak a kormányzati politikával szembeni kritikájuk kifejezésére juttatására.

Mind az Alaptörvény, mind a nemzetközi gyakorlat az alapjogok korlátozását a szükségesség és az arányosság követelményéhez köti. Akkor indokolt a gyülekezési jog korlátozása, ha azt alkotmányos érvekkel alá lehet támasztani.

Sokan már a közelmúltban hozott korlátozó intézkedéseket is problémásnak találták.

Én abban nem látok semmi kivetni valót, ha a politikusok magánszféráját igyekszünk megkímélni az inzultusoktól, és kivesszük a gyülekezési jog hatálya alól. Amerikában ennek már teljesen végletes példáit láthatjuk: szenátorokat az étteremben is molesztálnak, a lakásuk előtt kiabálnak, a gyerekeik füle hallatára szidják a szüleiket. Erre semmi szükség nincsen. Ők nem részei a politikai döntéshozatalnak, s

ez akkor is ellenszenves volt számomra, amikor Orbán Viktor, vagy Gyurcsány Ferenc háza előtt tették ugyanezt.

Ezzel nincs is semmi baj, de az új szabályok szerint bárki tiltakozhat az ablaka alá tervezett nagygyűlés ellen, mondván, délutáni szunyókálásában zavarja a hangoskodás.

Ezek valóban túlzások, mert a gyülekezési jog csak akkor tölti be a funkcióját, ha nyomatékosan hangot adhatnak a résztvevők az elégedetlenségüknek. Ha ezt nem engedi a kormányzat, akkor

nem marad más hátra, mint az elégedetlenkedőknek ki kell menniük a pusztába, és ott elmondhatják, ami bántja őket.

De ezzel is csínján kell bánni, mert az állatvédők szót emelhetnek ez ellen is, mondván, az erdő lakóit zavarja a tömeg jelenléte. Ez persze abszurditás. Mint ahogyan az is, hogy ugyanott lehetett Erdogán mellett tüntetni, de ellene nem.

Félnie kell a hatalomnak az ilyen gyűlésektől?

Szerintem egyáltalán nem. Ezek jó példái az önkényes törvénykezésnek. A Semjén-féle előterjesztés az Alaptörvénnyel össze nem egyeztethető módon még az önkormányzatokat is felhatalmazná, hogy bizonyos területeket kivonjanak a „közterület” fogalmából, s ezzel rendeleti úton korlátozhassák a tüntetések helyszíneit, s ezzel együtt csorbíthassák az ott lakok alapjogait. Ha úgy döntenek, akkor megtehetik akár azt is, hogy

január 1-től december 31-ig napi 24 órában „megemlékeznek a település fontosságáról”, és ezzel lehetetlenné tehetik, hogy ott bárki tiltakozhasson, mondjuk, egy tervezett szemétégető megépítése ellen.

Pedig a gyülekezés szabadsága éppen az ilyen esetekben jelent állampolgári jogot.

Akár lefutottnak is tekinthetjük ezt az ügyet? A parlamenti többség aligha mond majd nemet a KDNP elnökének „ötletére”.

Még lehet a rendelkezés útjában egy komoly akadály: az Alkotmánybíróság. De ismerve a testület egypárti többségi összetételét, nem tartom kizártnak, hogy meghajolnak majd a „kormányzati érdek” előtt.

Ebben az esetben nem is marad további jogorvoslati fórum?

Tudjuk, hogy már szervezik a közigazgatási bíróságokat, amelyeknek éppen az ilyen, „állampolgárok kontra állam” ügyekben lesz majd döntési jogköre. Ettől sem várnék azonban túl sokat. Brüsszel nem feltétlenül tud ilyen kérdésekben jogorvoslatot nyújtani, legfeljebb megfogalmazhat újabb, a jogállamiságot korlátozó lépés elleni kifogást, kimondhatják, hogy Magyarországon indokolatlanul és megalapozatlanul korlátozzák az emberi alapjogokat. Ejnye-ejnye. Ha valaki ennyivel nem éri be, és nem nyugszik bele, hogy nem gyakorolhatja a jogait, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhat. Néhány év alatt akár ítélet is születhet a beadványáról, amelyet a kormány vagy elfogad, vagy – mint tette annyi más esetben – figyelmen kívül hagy.

Ha jól értem, nem lát sok esélyt arra, hogy ki lehessen törni ebből a jogi csapdából?

Most úgy tűnik, körbezárulnak bizonyos, a szabadságjogokat korlátozó intézkedések,

igazán pártatlan, elfogulatlanul ítélkező testület a határainkon belül nem marad.

Jogaink korlátozását illetően mire számíthatunk még ettől a kormánytól? Van még olyan terület, amire eddig nem fordítottak figyelmet?

Lassan ott tartunk, amit Orwell megírt az 1984-ben. Az én fantáziám e téren meglehetősen szegényes, és nem is adnék szívesen tippeket sem.

Az már látható, hogy a bíróságok körül erős küzdelem zajlik,

nehezen értelmezhetőek jóhiszeműséggel az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnökének intézkedései, de nem lepődnék meg azon sem, ha a Velencei Bizottság jóváhagyná a közigazgatási bíróságok modelljét, és ennek mintáját a teljes bírósági, igazságszolgáltatási rendszerre kivetítenék.

Azt halljuk, igazán azok a nemzetek sikeresek, amelyek a jogállamiság, az emberi jogok elveit tisztelik. A ma felnőtt nemzedéke megérheti még ezt idehaza is? Ön bízik ebben?

Bízom. Annak idején, 1986-88 környékén, nem bíztam abban, hogy valaha megváltozhat az a rendszer. Aztán mégis megtörtént. Miért ne történhetne meg most is?

Vak és süket politikusok kezében a jövő

Forgatom az „Oktatási minimum 2018” címen elkészült szakanyagot, amelyet a Tanítanék Mozgalom és az Oktatói Hálózat kezdeményezett, s amelyet végül az ellenzéki pártok szakpolitikusai is magukénak tekintve, mint közös alapelveket, esetleg megvalósítandó programjukként aláírtak. A zárónyilatkozat hátoldalán ez olvasható: „A közös oktatási alapprogram célja olyan közös elvek és politikai oldalaktól független elképzelések megfogalmazása, amelyekkel minden hazáját szerető és a demokráciát támogató magyar egyetérthet.” Létezik egyáltalán ilyen? Erről Törley Katalint, a Tanítanék Mozgalom „arcát” kérdeztem.

  • Három aláírás hiányzott
  • Közmegállapodásra volna szükség
  • Szóról szóra, mondatról mondatra
  • 150 éves megszokás foglyaként

Komolyan gondolták, hogy a mai politikai viszonyok között egy ilyen nagy horderejű kérdésben „minden magyar egyetérthet”?

Lehet, hogy kissé naivak voltunk, de komolyan hittünk abban, hogy kell egy ilyen kiindulási pont.

Hogyan jött az ötlet, hogy egyáltalán nekifogjanak?

A választások előtt fél évvel találtuk ki a Tanítanék Mozgalom szűk magjával, hogy szükség volna egy közoktatási nemzeti minimum programra is, egy konszenzusos megállapodásra, valami olyanra, mint amilyet az egészségügy jövőjéről Kincses Gyulának a pártokkal sikerült összehozni. Joggal gondoltuk, hogy az oktatás ügyét legalább ennyire fontosnak tartják majd.

Az oktatáspolitika közmegállapodást kíván, hiszen nagyon nagy rendszer, amelyet nem lehet négy-nyolc évenként mindig más irányba rángatni.

Megkerestük az Oktatói Hálózatot, arra gondoltunk, hogy majd ők a felsőoktatást ismerve segítenek egy olyan átfogó koncepció kialakításában, amely az óvodától a diplomáig, sőt a felnőttképzésig egységes keretbe fogja a teendőket. Ezek után fordultunk a parlamenti és azon kívüli pártok szakpolitikusaihoz, hogy ha gondolják, ők is csatlakozzanak a munkához. Tíz-tizenegy szervezet el is fogadta a felkérést.

Három lényeges aláírás nem került a dokumentumra: a Fideszé, a KDNP-é és a Jobbiké. Közel fél év munkája van a harminc oldalnyi javaslatban, mit ér mindez nélkülük?

A szocialisták révén a parlamenti szakbizottság asztalára került az anyag, de egyelőre nem reagáltak rá.

A NAT készítői mutattak érdeklődést a munkájuk iránt?

Ezt nem tudom. Nem volt kapcsolatunk velük. Pedig mielőtt elkezdtünk volna dolgozni Pilz Olivér összeállított egy nagyon értékes anyagot a korábbi nyolc év közoktatási dokumentumaiból, alternatív ötleteiből, a civilek javaslataiból. Egy ugyanilyen anyagot az Oktatói Hálózat is készített a felső- és felnőtt oktatással kapcsolatban. Ezek birtokában ültünk le a pártok képviselőivel.

Üres lappal indultak?

Ez lehetett volna az egyik út: mindenki dobja be a javaslatait, aztán majd összefésüljük. A másik lehetőség az volt, hogy ők is a mi anyagainkat tekintsék kiindulásnak, és azt egészítsék ki a maguk elképzeléseivel. Emellett döntöttek, és a heti megbeszéléseken szóról szóra, bekezdésről bekezdésre haladva született meg a szöveg.

Nem lehetett könnyű menet…

Hát nem volt az, de viták többnyire konstruktívak és gyümölcsözőek voltak. Már összeállt minden, kilenc párt rábólintott, amikor

a Jobbik a legfontosabb, például a szegregációval, az esélyegyenlőséggel kapcsolatos tételeket ki akarta húzni a szövegből.

Ebbe azonban a többi résztvevő nem ment bele, így ők fel is álltak az asztal mellől.

Csodálkoztak?

Én nem igazán. Ha az oktatásban nem sikerül biztosítani az esélyegyenlőséget, az maga a kudarc. Aki ezzel nem ért egyet, azzal nem lehet mit kezdeni. A Jobbik részéről a tárgyalásokon résztvevő kolléga szakember volt, tényleg konstruktívan segítette is a munkát, de az aláírásra előtt már nyilván a pártpolitikusok bírálták felül a megállapodás szövegét. A választások előtt jártunk,

az aláíró ellenzéki pártok azt vállalták, hogy ha hatalomra, vagy a hatalom közelébe kerülnek, ezt a megállapodást tekintik majd az oktatáspolitikai elképzeléseik vezérfonalának.

Tudjuk, hogy a pártoktól függően lettek volna különbségek, de mint „minimum programot” mindenki felvállalta, mi, civilek, pedig teljes mellszélességgel támogattuk és számon kérhettük volna.

Volna…. Mint tudjuk, másképp alakultak a hatalmi viszonyok. Az egész világ azon töri a fejét, hogyan lehet az oktatást a kor követelményeihez igazítani, de nálunk minden maradt a „régiben”. Ön milyen iskolában tanítana szíve szerint?

Ha a véleményemre kíváncsi, szerintem valami olyan iskolarendszer kellene, amelyben a gyerekek jól érzik magukat. Ha itt körülnéz egy iskolában, aligha talál ilyeneket. Aztán

az iskolának olyannak kellene lennie, amely megtanít gondolkodni, együttműködni, előhozza a kreativitást, felkészít az élethosszig tartó tanulás képességére.

Kibontja a tehetséget, a kombinációs és az információ feldolgozás készségét, ideológiailag pluralista, mentes mindenféle diszkriminációtól, és nem viszi „zsákutcába” a diákjait. Megváltozott a tudásról, a műveltségről vallott felfogása a világnak, az én klasszikus műveltség-ideálom már szinte őskorinak számít. Sokat olvastam, azok a fejemben vannak, tudok belőlük idézni… Mindez nagyon szép, de ma már nem érték a fiatalok szemében.

Ez igaz, de mindezt az oktatáspolitika irányítóinak is fel kellene ismerniük.  

De nem teszik. Vakok és süketek erre. És ezt a diákok is érzik. Egy részük, az aktívabbak, szóvá teszik, harcolnak a változásokért, a közömbösebbek megvonják a vállukat, nagyon

rossz mentális állapotba kerülnek, haszontalannak tartják az iskolát, úgy-ahogy elvegetálnak benne, igyekeznek teljesíteni az elvárásokat.

Nekik meglehetősen bizonytalan a jövőképük. Az iskolarendszert a 150 éves megszokás jellemzi, a bifláztatás, a tanár tölcséren betölti a tudást a gyerek fejébe, és ha „jól dolgozott”, akkor az számonkéréskor, vizsgán „kifolyik” a növendékeiből.

Kin múlik, hogy ez ne így legyen? A tanáron? Az iskolán? A diákokon?

Nem. Ez rendszerszintű probléma. Igaz, vannak kis „műhelyek”, ahol kísérleteznek más módszerekkel, de nem ez az általános. A tanárok többségének meg kell felelnünk az általános követelményeknek: a diákjainkat fel kell készíteni, mondjuk, a sikeres érettségire. Nem tehetjük, hogy ezt nem vesszük figyelembe.

A mai tantárgyi világban kell gondolkodni? Negyvenöt perces órákban?

Valami más megközelítés kellene, mert azokban az országokban, amelyek előttünk járnak, már nem tantárgyi, hanem „projekt” alapon folyik az oktatás. Amihez

autonómia kellene, váltás a tanárképzésben, mert minket még nem erre készítettek fel, és persze a legjobbakat kellene becsalogatni a tanárképzésbe.

Ehhez azonban a pályának nincs kellő presztízse, nem vonzó a bérezésünk se. Akár hová nyúlunk, hogy változtassunk, kiderül, hogy az egész rendszer szorulna változtatásra. Amikor a finnek nekiláttak ennek, előbb született egy közmegegyezés, aztán rászántak három évtizedet, mire a mai színvonal kialakult.

A tanárok fáradtak, túlterheltek, se kedvük, se idejük nincs a holnap iskolájáról elmélkedni.

Egyre több a problémás gyerek, akikre nem készítettek fel minket, és nincs hozzáértő segítségünk. Ennek a levét isszák a tanárok, a diákok, a szülők egyaránt.

Amikor kiállt a nyilvánosság elé, abból nem lett baja?

Nem. Amikor elkezdtük, innen az iskolából is többen „jöttek velünk”, aztán amikor kiderült, hogy nincs eredménye a harcnak, belefáradtak.

Most kicsit légüres térben érzem magam,

de a „hatalom” nem bántott és nem bánt, amiért kinyitom a számat, legalábbis eddig direkt módon nem.

Hogyan érzi magát ebben a szélmalomharcban?

Nagyon rosszul. És egyre rosszabbul.

Mit védene kétharmaddal a kormány?

A családok jövőjének biztosítására hivatkozva hirdette meg a kormány az újabb nemzeti konzultációt, amelynek kérdéseit a napokban hozták nyilvánosságra. Azóta számtalan fórumon elemzik, értékelik, próbálják magyarázni a kérdések mögött megbúvó kormányzati szándékokat. Miközben zajlik a „közvélemény” sajátos felmérése, egyre gyakrabban hallani a háttérben készülő nyugdíjreformról is. Korózs Lajost, az MSZP szakpolitikusát a szocialisták álláspontjáról kérdeztük.

  • Táguló szociális olló
  • A skandináv példa segítene
  • Veszélyben a nyugdíj-előtakarékossági megtakarítás?

Kezdjük a konzultációval. Valós kérdésekre valós válaszokat várnak-e azoktól, akik vállalják, hogy visszaküldik a kérdőívet?

Meglátásom szerint ez nagyon primitív módja annak, hogyan lehet a társadalom figyelmét elterelni minden más problémáról, feszültségről. Nem akarok közhelyeket említeni, de a nyugdíj, az oktatás, az egészségügy sokkal inkább igényelné a kormányzat beavatkozását, mint az ilyen méregdrága és értelmetlen konzultáció.

A családok védelme végül is fontos kérdés lehet.

Ez igaz. De amit eddig ez a kormány „megvédett” az eddig még mindig tönkrement. A lakáskasszától a magán-nyugdíjpénztárakig sorolhatnám a példákat. A kérdések megfogalmazása arra enged következtetni, hogy ez a konzultáció sem hoz majd több ténybeli eredményt, mint ahogyan a korábbiak sem tették. Demográfiai fordulatot nem várok, és a családok tényleges védelmére sem lehet következtetni a kérdésekből. Ha a kormány komolyan gondolná a családvédelmet, akkor a skandináv országokban nézne körül és az ottani gyakorlatot próbálná átültetni hazai környezetbe.

A szocialisták sem gondolhatják komolyan, hogy a jóléti államok gyakorlatát idehaza követni lehetne.

Ha nagyon akarnánk, el lehetne indulni ebbe az irányban, de akkor le kellene mondani számos felesleges kiadásról. De a kormány nem ezt az utat választotta. Már csak azért sem, mert ismerjük Orbán Viktor véleményét a „jóléti államokról”. A családok erőteljesebb támogatását meg lehetne oldani, mondjuk, a gyermekes családok kilakoltatásának tilalmával, nem kellett volna elvenni a lehetőséget a fiatal családoktól, hogy a lakáskasszába befizetett megtakarításaikkal felújíthassák a lakásaikat.

Mi kifogásuk lehet az ellen, hogy a népességfogyást a családok erőteljesebb támogatásával szeretnék orvosolni?

A CSOK, a lakáslottó kifejezetten a jobb módúaknak kedvez. Alapvetően ez is egyfajta kedvezményes, 3 százalékos állami támogatást élvező hitel, s akik nem felelnek meg a banki követelményeknek, ehhez nem is jutnak hozzá. Csak zárójelben: a piaci hitel is most 4 százalékos.

Hazugság, hogy eddig 80-90 ezer fiatalnak segítettek ezzel a pénzzel,

hiszen a jelentkezők negyedrésze vette fel a hitelt új lakás építésére, a többségnek tetőtér beépítésre, vagy a családi ház bővítésére futotta ebből.

A tehetséges fiatalok itthon tartása is talán több népesedéspolitikai eredményeket hozhatna…

Igen, mert éppen azok hagyták el az országot, akikben adott a vállalkozó kedv, szakmai felkészültség, a nyelvtudás. Nem látom, hogy e réteg itthon tartása érdekében bármire készülne a kormányzat.

Önök számos alkalommal sürgették a családi pótlék rendezését. Ez volna a szocialisták „csodafegyvere”?

Ez is javíthatna a fiatalok közérzetén. Az utolsó emelést a Bajnai-kormány határozta el, azóta a juttatások már elveszítették a vásárlóerejük legalább 20 százalékát. Ami a legjobban felháborít, az az, hogy a családtámogatást a kormány munkavégzéshez akarja kötni. Jóval több költségvetési támogatást kap, akinek magas a fizetése, a gyermekek után járó adókedvezmény is csak számukra jelent segítséget.

A gyermekek állami támogatását szerintünk nem lehet az ország munkapiaci helyzetéhez kötni.

A három, vagy több gyermeket nevelő anyák kiemelt támogatása is mélyen igazságtalan, mert ezeknek a nőknek a többsége nincs olyan munkapiaci helyzetben, hogy jelentős adót tudna fizetni, tehát eleve kiesnek a támogatásból. Aki viszont jó módban él, magas a jövedelme, miért ne fizessen személyi jövedelemadót? És

a férfiakat miért nem illetheti meg a nőkkel azonos támogatás, ha ők a családfenntartók?

A három vagy több gyereket nevelő családok száma a népesség legfeljebb 7 százalékát teszi csak ki, akik mint mondtam, többségükben nem is érintettek a kedvezményben.

A civilek és az ellenzéki pártok már évek óta szorgalmazzák a beteg gyermeküket ápoló családtagok nagyobb támogatását. Végre a kormányzat is belátta, hogy ebben volnának teendői.

Ez igaz, de a tervek szerint ebben is különbséget készülnek tenni a gyerekeiket ápoló szülők, a felnőtt családtagjukat ápoló felnőttek, illetve a szüleiket ápoló gyermekek között.

„Egyetért-e ön azzal, hogy a gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak védenie kell?” – teszik fel a kérdést.

Egyetértek. Csak éppen fogalmam sincs, mire gondolnak e kérdés feltevése kapcsán. Ha a gyermekeink szellemi fejlődése olyan fontos, akkor miért teszik tönkre a közoktatást? Miért verik szét a gyermekvédelmet? Miért lehetetlenítik el a szociális területen dolgozók munkafeltételeit? Sorolhatnám a kérdéseket.

Az elmúlt években hajléktalan sorsra jutott emberek tömegeit az állami gondozásból minden segítség és utógondozás nélkül kibocsátott, a beilleszkedéshez semmi segítséget nem kapó, éppen csak felnőttsorba került lányok és fiúk alkotják.

De a következő kérdést olvasva „felnyerítettem”: joga van-e minden gyereknek anyára, apára? És akinek nincs, mert mondjuk szülés után az édesanya nem vállalta a gyerekét? Vagy a szülők elváltak, és az apa más életet kezdett? Azoknak a gyerekeknek önkéntes alapon kineveznek majd egy „apát” vagy „anyát”?

A megszólaló kormánypárti politikusok azzal indokolják a gyermekeiket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmét, mert ha az ellenzéki pártok kerülnének hatalomra, ezeket azonnal eltörölnék. Valóban?

Amikor a szociálliberális kormányok voltak hatalmon, noha világgazdasági válság volt, megtartották a családtámogatási ellátásokat, igaz, differenciáltan. Annak idején azért választottuk az adójóváírást, mert azt az alacsonyabb jövedelműek is igénybe tudták venni. 2010 után Fidesz ebből csinált gyermekek után járó adókedvezményt, amelynek

a három gyermek után járó kedvezményét 92 százalékban a legmagasabb keresetűek vették igénybe. Nyolc százalékon osztozott az összes többi család.

A kétgyermekesek esetében a gazdasági váltság idején volt némi visszalépés a támogatásban, de a három- és többgyermekesek esetében végig megőriztük a kedvezményeket, és duplájára emeltük a családi pótlékot, ami minden családhoz eljut. Orbánék nem ezt az utat választják. És az is szemfényvesztés, amikor augusztusban és decemberben dupla családi pótlékról beszélnek, de nem teszik hozzá, hogy a következő hónapban egy fillért sem utalnak.

Családok sorsáról beszélünk akkor is, amikor a nyugdíjakkal kapcsolatos változásokról hallani. Ön mit tud ezekről az elképzelésekről?

Úgy hallottam, hogy továbbra is arról van szó, hogy a megszületett és felnevelt gyermekek után állapítanák meg az ellátás mértékét.

Eszük ágában sincs a nyugdíjrendszert feszítő strukturális problémákat megoldani.

Megszűnt a társadalombiztosítási önkormányzás, a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alap költségvetési tétel lett, az Államkincstár kezelésébe csúszott át. Úgy látom, ezekre kevesebb forrást szánnak, és most azon gondolkodnak, kiket lehetne ezekből kiszorítani.

A járulékplafon eltörlésével nagy különbségek alakultak ki a nyugdíjak között.

Tűrhetetlenül nagy különbségek. A magas nyugdíjasok száma olyan mértékben emelkedett az utóbbi években, hogy ez magával húzta a matematikai átlagot. A 134 ezer forintos adat hamis, ennél pontosabb volna az úgynevezett mediánt, a középértéket számítani, mert akkor kiderülne, hogy az öregségi nyugdíjak valós medián értéke mindössze 96 ezer forint. Az egyéb ellátásokat is figyelembe véve a 110 ezer forintot sem éri el ez a szám. A tiz legmagaabb nyugdíjjal renlkező személy átlagos nyugdíja most 2 millió 15 ezer forint, de

jelentős azoknak a száma is, akiknek havonta 3 millió forint felett fizetnek, miközben 20 ezer ember nyugdíja a 30 ezer forintot sem éri el.

Az egyszemélyes háztartások létminimuma 80 ezer forint lenne. Nem szoktam mások pénztárcájában vájkálni, de jövőre nyugdíjas lesz Matolcsy György, neki 3,6 millió forint lesz a nyugdíja. Mekkora igazságtalanság ez? Baloldali politikusként az ilyesmi ellen minden porcikámmal tiltakozom. Nem az ő személyéről, hanem a megemelt bérű olyan állami cégvezetőkről beszélek, mint amilyen például a MÁV vezére is.

Az aktív foglalkoztatottak nettó bérnövekedése jelentősen elszakadt a nyugdíjak növekedésétől.

Ez is nagyon igazságtalan. A korábban nyugdíjba mentek ellátása csak infláció követő, tavaly a bérnövekedés már 12 százalékos volt, aki ugyanabból a pozícióból egy-két évvel később megy el nyugdíjba, 28-30 százalékkal magasabb nyugdíjat kaphat.

Az aktívak és a nyugdíjasok, a korábbi és a frissen nyugdíjba mentek között is egyre nyílik a jövedelmi olló.

Mi annak idején ezért dolgoztunk az értékvesztett nyugdíjak felzárkóztatásán.

Arról is hallani, hogy a nyugdíj-előtakarékosság még meglévő formái is veszélybe kerülhetnek, mint annak idején a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások.

Hírek szerint valóban gondolkodik a kormányzat egy nyugdíj-viszontbiztosítási rendszeren, amelynek a fedezetét a nyugdíjpénztári megtakarításokból akarják fedezni. Ha így van, a lakáskasszák mintájára 24 óra alatt el lehet venni ezeket a megtakarításokat is. Nem csodálkoznék, ha egy ilyen cég az Orbánék környezetében már szerveződne.

Trianon, nemzetünk második nagy temetője?

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának századik, és a trianoni békeszerződés aláírásának közelgő centenáriuma kapcsán egyre több szó esik a XX. század sorsfordító eseményeiről. 1918. októberében már elkerülhetetlen volt a Monarchia megszűnése, az akkori miniszterelnök, Tisza István belátta, vége a történelmi Magyarországnak, de nem láthatta előre Trianont. Károlyi Mihály egy széteső ország élére került, de később sem sokat tehetett a trianoni békeszerződés megakadályozásáért. A Horthy-rezsim mégis őt próbálta bűnbakként beállítani. Dr. Székely Gábort, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének professzorát a trianoni békeszerződés körülményeiről kérdeztük.

  • Nincs igazságos béke
  • Egy szélesebb szerződésrendszer jelentéktelen epizódja
  • Csak „húsz év fegyverszünetet”
  • Trianon: a szűk látókörű nacionalizmusunk ára


Elvesztettük a háborút, a vesztesnek tudomásul kell vennie a győztesek diktátumait. Önmagában ez a trianoni békefeltételek magyarázata? Végül egy igazságtalan béke született?

Nincs olyan békeszerződés, amelyet a vesztes igazságosnak tart. Szerintem a győztes franciák számára volt a legigazságtalanabb a Párizs környéki békeszerződés.

1920. június 4-én mi ért véget?

Tulajdonképpen semmi. Két alacsony szintű kormánymegbízott aláírt egy papirt,amelynek semmiféle jogi következménye nem volt. A békeszerződést 1920. november 25-én tárgyalta harmadik olvasatban a Nemzetgyűlés, és elfogadta azt. A törvényjavaslat ezután kihirdetés végett áttétetett a miniszterelnökhöz, majd a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án becikkelyezte, ez lett a 1921. évi XXXIII. törvénycikk. Végül 1921. július 31-én emelkedett a trianoni békediktátum törvényerőre. De ekkor már Betlhlen volt a kormányfő.

Trianon egy olyan folyamatnak lett a végső állomása, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még megpróbálta fenntartani a korábbi sok nemzetiségű államot?

És igyekezett megakadályozni a nemzeti államok létrejöttét. Valójában ez indokolta Szerbia fegyveres megtámadását.

Teljesen reménytelen kísérlet volt.

Tisza István, bár nem volt háborúellenes, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot egy olyan fegyveres konfliktus kirobbantására, amely előre vetítheti egy nagyobb nemzetközi összecsapás veszélyét.

Ha akkor a Monarchia nem a fegyveres megoldást választja, elkerülhető lett volna Trianon?

Ha úgy tesszük fel a „mi lett volna ha” ma igen gyakori kérdést, hogy akkor elkerülhető lett volna-e a világháború, nos, én nemmel válaszolnék. Persze itt a lényeg, hogy Versailles-ban, illetve a Párizs környéki békék sorozatában a leglátványosabb Európa, ezen belül is Kelet-Közép-Európa térképének átrajzolása, az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnése volt. Az utóbbit Magyarországon kívül senki nem vette zokon, mi pedig egy már nem létező „történelmi Magyarország határainak” csorbulását kifogásoltuk.

Az akkori magyar politikai elit nem mérte fel, hogy a trianoni béke megállapodás egy sokkal szélesebb szerződésrendszer szinte jelentéktelen epizódja.

A béketárgyalások legfontosabb célja egyrészt általában a háború lezárása, másrészt Franciaország biztonságának a garantálása volt. A magyar kormány ezt a második célt nem is gondolta végig, nem látta, hogy a Versailles-i szerződés ezt nem garantálja abban a formában, ahogy 1919 végére megvalósult. A franciák ugyanis azt követelték, hogy Németországot szabdalják darabokra, a Rajna vidéket csatolják hozzájuk, Bajorország legyen független. A lehető leggyengébb Németországot akarták a békeszerződéssel elérni.

Ez jogos követelés volt a részükről?

Meglátásom szerint részükről legalábbis indokolható volt. Németország az első világháború után lényegesen erősebb volt Franciaországnál. A háború végén sokkal jobb lett a geopolitikai helyzete, mert a nagyhatalmak gyakorlatilag eltűntek határairól, s helyüket nála lényegesen gyengébb országok foglalták el. Továbbá, a németek lakossága 60 millió volt, Franciaországé 40, a németek ipari és gazdasági kapacitása majdnem a duplája volt a franciákénak. Tehát

joggal gondolhatták a győztes franciák, hogy a németek továbbra is veszélyt jelentenek a számukra.

Ezt számba véve a franciák csak abban az esetben voltak hajlandók aláírni a békeszerződést, ha egyben aláírnak egy amerikai-francia és brit-francia szerződést is, ami garantálja Franciaország határait. Ezt a két megállapodást alá is írták 1919. június 28-án, délelőtt 11 órakor, egy időben a Versailles-i szerződéssel.

Egy új európai biztonságpolitikai rendszer születéséről beszélhetünk?

Beszélhettünk volna, ha az amerikaiak ratifikálják a szerződést. Ez azonban nem történt meg, sem versailles-i sem a francia-amerikai szerződés esetében. A brit-francia szerződést, összekötötték az amerikaival, a diplomácia történetben nem kivételes módon: így érvényesek csak abban az esetben lettek volna, ha mind a három érdekelt aláíró országában ratifikálják…

Mi volt az amerikai döntés oka?

Az izolacionizmus erős befolyása. Az USA attól tartott, hogy egy ilyen szerződés alapján az európai országok beránthatják a belső konfliktusaikba. Ez egyben a britekkel kötött – és már a brit parlament által ratifikált – szerződést is érvénytelenítette.  Ezt követően ugyan más angol-francia szerződések garantálták Franciaország biztonságát, e garanciák azonban mindig feltételekhez, általában a „lehetőségekhez képest” klauzulához voltak kötve.

Látszólag ez egy lényegtelen eleme lehetett a megállapodásnak.

Korántsem. Amikor 1923. januárban a franciák és a belgák bevonultak a Ruhr vidékre, mert a németek nem voltak hajlandók fizetni a jóvátételt, az angolok kihátráltak a részvételből. A „Ruhr kampf” után tudomásul kellett vennie Franciaországnak, hogy saját védelmi képességének fejlesztésén túl, más szövetségesek után is kell néznie, amellett, hogy szükség van egy átfogóbb, legjobb esetben a németeket is magában foglaló biztonsági rendszer létrehozására Európában. Ez nem volt eleve reménytelen, sőt, erre lehetőséget kínáltak a Versailles-i béke paragrafusai is.  A két világháború közötti francia diplomácia lényegében erről szólt.

Hogyan kötődik mindez a Magyarország számára diktált trianoni békefeltételekhez?

Egy készülő könyvemhez jelenleg is éppen ezt kutatom. A „Párizs környéki” jelző a pontosabb, hiszen a Versailles-ban levő Nagy-Trianon palotában aláírt magyar szerződésen kívül az osztrák, a bolgár, a török szerződést nem Versailles-ban, hanem más, környékbeli városokban kötötték meg. Azonban fontos megjegyezni, hogy a közvélekedéssel szemben a Versailles-ban, pontosabban

a Párizs-környéki békékben rögzített szerződések rendszere, és azok megfogalmazásai meglehetősen lazák, könnyen módosíthatók voltak.

A szerződésekben megjelölték a módosítások lehetőségét, így a területi revíziót és beleértve az Anschlusst is, a Népszövetség Tanácsa, vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak beleegyezéséhez kötötték. Ez nem volt véletlen: a győztes hatalmak közül különösen az angolok voltak azok, akik már a tárgyalások során kezdeményeztek olyan részek beiktatását, amelyeket nem tekintettek véglegesnek. Ezek közül az ismertebbek a népszavazáshoz kötött területi „rendezések” voltak (Sopron, Szilézia); az ideiglenesen, meghatározott időre népszövetségi kezelésbe vett területek (Saar-vidék, német gyarmatok); Németország közigazgatási, pénzügyi ellenőrzése; a német területek katonai megszállása. A többi – akár a területi revízió, vagy a német fegyverkezés -, már közvetlenül a szerződést követő években napirendre került. A nagyhatalmak ugyanakkor határozottan kizárták a Rajna-vidék demilitarizálásának feloldását, ami elismerten közvetlenül érintette Franciaország biztonságát – ha már a Rajna balparti területeinek Franciaországhoz csatolását, illetve más területek leválasztását Németországról az angolok megakadályozták.

Átlátták 1920-ban ezeket a bonyolult nemzetközi folyamatokat a békeszerződést tárgyaló magyar diplomaták?

A rendelkezésünkre álló dokumentumokból, levelekből, feljegyzésekből kiderül, hogy ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. A magyar tárgyaló félnek az volt a legnagyobb gondja, hogy milyen területeket tarthat meg a háborút követő békeidőben. Pomogáts Béla a „Trianon” című dokumentumkönyvhöz írt előszavában jól elemzi a magyar küldöttség tárgyalási pozícióját.

A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha a süketek és a vakok ültek volna a tárgyalóasztal mindkét oldalán.

A mi oldalunkon mindenesetre nem látták, hogy abban a helyzetben közel sem a magyarok területi követelései az érdekesek. Sőt! Minden magyar követelés gyengítette azt a franciák által szorgalmazott hátországot, ami a németekkel szemben felsorakoztatható. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, a későbbi kisantant érdekeivel szemben fogalmaztuk meg a mi követeléseinket.

Lehet, hogy a magyar diplomácia ugyanazt a hibát követte el Trianonban, mint a XX. században annyiszor máskor is: nem tudta hová kell állnia?

A probléma az volt, hogy eleve elfogadhatatlannak gondolta a kormány a békeszerződést, ezért másodvonalbeli tárgyalókat küldtek.

Az egész magyar diplomácia másról sem szólt, csak a sérelmeinkről,

arról, mi lesz a határon túli magyarokkal. De ezek a kérdések nem érdekelték sem a franciákat, sem az angolokat, sem az amerikaiakat, de még a németeket sem. A csehek, a románok, a lengyelek, a jugoszlávok csupa olyan problémát említettek a tárgyalásaik során, amelyek érdekelték a másik felet is. Mérlegeltek, a britek és a franciák esetében még 1918-ban is felvetődött, hogy esetleg fenn kellene tartani a Monarchiát, mint ellensúlyt Németországgal szemben, de ezt a nagy német támadás után elvetették. Ha a magyar diplomácia is beállt volna abba a sorba, ami a német ellensúly kialakítását célozta, talán másképp alakultak volna a trianoni béke megállapodás körvonalai.

Ön miben látja a magyar álláspont legnagyobb hibáját?

A magyar tárgyalók nem figyeltek oda a francia politikai törekvésekre, ehelyett a szűklátókörű nacionalizmusunk diktálta a követeléseinket.

Trianon valóban az ország történetében a második  Mohács?

Jól hangzik, de nem igaz.

Magyarország 1918-ban, majd 400 év után visszanyerte függetlenségét, ez megmaradt. A köztársaság nem, a királyságot sajátos módon visszaállította Horthy, és ő kötötte meg a trianoni szerződést is. A köztársasági államforma 1945-ben tért vissza, a függetlenség azonban elveszett. Ma szuverén országunk van, és köztársaság, ha az ország nevéből törölték is ezt a megnevezését.

Elképzelhetően tartaná a trianoni békeszerződés ránk nézve hátrányos pontjainak valamilyen „újra tárgyalását”?

Aki ilyesmiben gondolkodik, vagy egyáltalán ilyesmit szóba hoz, biztosan nem látja át Magyarország XXI. századi érdekeit. A területekért vállalt konfliktusok ma is háborúkhoz vezetnek. Jól látta ezt békekötés idején Foch marsall, az antant haderő főparancsnoka: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre!” Szinte napra eltalálta.

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából írta a Nagy Imre és a Károlyi Mihály Társaságnak az egykori osztrák kancellár:

Kedves Barátaim!

Magyarország és Ausztria közötti szoros és jó kapcsolatoknak erős történelmi gyökerei vannak és – az 1867 és 1918 közötti félévszázadban keletkezett számos történelmi nehézség ellenére – intézményes, állami összekapcsolódáshoz vezettek. A Monarchia megszűntével, az I. világháború után az útjaink elváltak, de az államaink és az ott élő emberek közötti viszony mindig különleges maradt.

Ezekben a napokban a köztársaságaink történetében olyan száz évre tekintünk vissza, amelyben az út időnként fáradságos és nehéz volt. Mindkét országban nagy – túlságosan is nagy – befolyásra tett szert a fasizmus. A német csapatok bevonulásával, 1938. márciusban Ausztria eltűnt a térképről és Hitler-Németországának részévé vált. Nem sokkal ezután elkezdődött a második világháború és ezzel minden bizonnyal az országainkban élő népek számára a legkegyetlenebb időszak a mögöttünk lévő 100 évben.

A II. világháború befejezésével Ausztria ismét önálló demokratikus állam lett, de az 1955-ös államszerződésig el kellett viselnie a szovjetek, az amerikaiak, az angolok és a franciák megszállásának a terheit. Magyarországon ugyan csak egy megszálló hatalom volt, de az diktatórikusan uralkodott és elnyomta a szabadság és függetlenség iránti törekvéseket.

Az 1956-os magyar forradalom időpontjában kezdtem meg éppen a tanulmányaimat a bécsi egyetemen, és nagy szimpátiát éreztem Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos iránt. Elkötelezettség, és magától értetődő dolog volt a magyarországi barátainknak nyújtott segítség, végtére nekem is magyar volt az egyik nagymamám, bár ő ebben az időpontban már nem élt.

Több alkalommal kísértem Bruno Kreisky szövetségi kancellárt a Kádár Jánossal folytatott megbeszélésein és megismertem Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Szabó Vilmost, számos már barátot, megfigyelhettem, hogyan kereste és találta is meg Magyarország a demokráciához, a függetlenséghez, illetve Európához vezető utat. Ausztria 1995. január 1-jén lépett be az EU-ba, és nagy volt az örömünk 2004-ben, amikor Magyarországot is köszönthettük az Európai Unióban. Ezzel, 86 évvel 1918 után újra egy közös európai családhoz tartoztunk.

A történelmi igazság megköveteli, hogy elmondjam: a legutóbbi időben új problémák merültek fel. A liberális, pluralista demokráciát megkérdőjelezik, ugyanez történik az alkotmánybíráskodás sérthetetlenségével, a függetlenséggel és média sokszínűségével is. De Ausztriában is számos olyan fejlemény van, amelyre nem lehetek büszke.
Az első világháború befejezésének, és az országainkban 1918-ban létrehozott önálló köztársaság századik évfordulója nem csak büszkeségre okot adó történelmi jubileum, hanem alkalmat teremt arra is, hogy megújítsuk, és megerősítsük erőfeszítéseinket egy békés, demokratikus, szolidáris Európáért, amelyben az emberi jogokat és az emberi méltóságot nagy becsben tartják.

Heinz Fischer,
az Osztrák Köztársaság volt elnöke

Visszatérnek a hidegháborús évek

Washington felmondja a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról kötött megállapodást (INF), jelezte Donald Trump. Az INF-egyezményt még 1987-ben Ronald Reagan akkori amerikai elnök és Mihail Gorbacsov akkori szovjet vezetője írta alá Washingtonban, és 1988-ban lépett életbe. A szerződés egyébként földi indítású hagyományos és nukleáris robbanófejekkel felszerelt, közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákról rendelkezett, meghatározva a robbanófejek számát és a rakéták hatótávolságának nagyságát. Az egyezmény megtiltotta az ilyen eszközök gyártását, birtoklását és tesztelését, s ezzel mérföldkő volt a hidegháború lezárásában. Kis-Benedek József biztonságpolitikai szakértő, címzetes egyetemi tanár véleményét kérdeztük a fejleményekről.

  • Újabb fegyverkezés indul
  • Úgy kezdődött, hogy visszaütnek?
  • Felújítják a „csillagháborús” terveket
  • Maxi hadgyakorlatok mindkét oldalon

 

„A hidegháború Máltán, 1989. december 3-án délután 12 óra 45 perckor véget ért”, Bush és Gorbacsov fogadalmat tett a világnak: a két nagyhatalom ezentúl partnere lesz egymásnak a békében, s ezzel lezártnak tekintették az európai politikai berendezkedést négy évtizedre meghatározó „jaltai világrendet”. Ön úgy látja, a hidegháborúnak valóban vége lett?

Úgy gondolom, akkoriban igen, de nem zárható ki, hogy ez a folyamat újra kezdődik. Egyre több jel mutat abban az irányba, hogy az orosz-amerikai viszony elmérgesedése nyomán a fegyverkezés újabb szakasza kezdődik, és a világ visszatér a 30 év előtti állapotokhoz. A közép-hatótávolságú fegyverek betiltásáról kötött INF szerződésnek fontos szerepe volt akkoriban a békefolyamatokban. Az idősebbek még jól emlékezhetnek a Pershing rakétákra és az SS-20-asok szemben állására, amelyek komoly félelmeket váltottak ki az európai emberekben. Mindenki örömmel fogadta a hírt, amikor ezeket leszerelték.

Az amerikaiak azt mondják, a megállapodást orosz részről rúgták fel.

Minden oknak van valami okozója. Olyan kérdés ez is, mint az, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás.

A kölcsönös vádaskodások idejét éljük: az amerikaiak a Krím elfoglalására hivatkoznak, Oroszország agresszív fellépést látják ebben, ami a balti országokra nézve is a fenyegetettség növekedését jelentheti.

Ezzel magyarázzák, hogy az amerikai és egyéb nyugati csapatok állandó bázisokat építenek ki a Litvániában, Lettországban, Észtországban, Lengyelországban és Romániában. A lengyelek még kétmilliárd dollárt is felajánlottak ahhoz, hogy az amerikaiak bázist hozzanak létre az országukban.

A szerződés felmondása negatív kihatással lehet a 2021-ben lejáró hadászati támadófegyverek csökkentéséről szóló START-3 megállapodásra is?

Ma még korai volna megmondani, hogy az INF megállapodás mostani felmondása milyen hatással lehet a SALT 3 2021-es sorsára. Tudni kell, hogy az abban a megállapodásban szereplő rakéták lassan korszerűtlenné válnak, mind a két félnek cserélnie kellene, vagy kivonni a rendszerből. Látok esélyt arra, hogy a megállapodást meghosszabbítsák, noha egyre gyakrabban hallani Amerikából a korábban leállított „csillagháborús” elképzelések felújításáról. Ha ismét napirendre kerül az űrben keringő műholdas rendszerek megbénítására alkalmas lézerfegyverek fejlesztése, akkor a fegyverkezési verseny beindulása elkerülhetetlen lesz.

A NATO csapatai közelebb kerültek Európában Moszkvához, mint valaha. A hidegháborús években az NSZK és NDK területén voltak a legközelebb egymáshoz a két nagyhatalom fegyveres erői, most viszont a jelenlétük jóval keletebbre tolódott. Biztonságpolitikai szempontból ennek lehetnek következményei?

Korábban a két nagyhatalom kapcsolatában biztonsági szempontból nem voltak annyira meghatározók a katonapolitikai szempontok, mint mondjuk a gazdasági kérdések, de most úgy látszik, a Trump adminisztráció az előbbit tekinti ismét fontosabbnak. Erre utalnak az amerikai elnök bejelentései is.

A feszültség éleződésében nem lehet pontosan tudni – ön úgy fogalmazott – a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Nem gondolja, hogy a hidegháború feltámadásában szerepe lehetett annak, hogy a két katonai nagyhatalom csapatai túl közel kerültek egymáshoz?

Ennek is bizonyára szerepe van a helyzet kiéleződésében.

Ha valamit nagyon sért Oroszország szempontjából a NATO tevékenysége, az valóban az, hogy minden irányból körülvették.

Különösen zavarja őket Azerbajdzsán illetve Grúzia közeledése a nyugati katonai szövetségi rendszerhez, mert ők is pontosan látják, hogy a két közeli ország részéről nem volna akadálya a belépésnek. Ebből a szempontból más Ukrajna helyzete. Nem kis országról van szó, noha meglátásom szerint az ukránok felvételéről mindaddig szó sem lehet, ameddig az ország területén konfliktus van. Ahhoz, hogy e kérdésben előrelépés történjen, előbb fel kellene számolni a kelet-ukrajnai fegyveres szembenállást.

Pedig Ukrajna felvételéről egyre gyakrabban hallani…

Ez igaz, de a politikában nem szokatlanok a felelőtlen kijelentések. Ukrajna esetében ilyen a NATO tagság meglebegtetése, Törökország esetében az uniós tagság ügye.

Azt gondolom, egyiket sem gondolja senki komolyan,

mindaddig, amíg bizonyos politikai követelményeket illetően nem sikerül megállapodásra jutni.

Oroszország szemében Ukrajna helyzete különösen fontos lehet.

Nehéz elképzelni, hogy az oroszok szó nélkül hagynák, hogy a NATO és közöttük ne legyen egy viszonylag semleges és meglehetősen széles ütköző zóna. Egy olyan ország, amely a nyugati katonai blokkal határos.

Ameddig a két fél között a biztonsággal kapcsolatos tárgyalások nem jutnak nyugvó pontra, addig természetesen beindul a fegyverkezés,

a rakéta-programok új erőre kapnak, a felek nagyszabású hadgyakorlatokat tartanak, amelyekkel azt igyekeznek demonstrálni, hogy képesek nagy létszámú és ütőképes erőt gyorsan mozgósítani és átcsoportosítani akár sok ezer kilométeres távolságban is.

Az amerikaiakat láthatóan zavarja, hogy Oroszország vissza akarja szerezni korábbi katonai tekintélyét.

Kétségtelenül így van. Az orosz katonai hadmozdulatok Szíriában, Irakban azt mutatják, hogy van egy ilyen törekvésük. Látható, hogy mind a Földközi tengeren, mint a Fekete tengeren jelen akarnak lenni, a krimi lépéseik erről szóltak. Igyekeznek más irányban is katonai kapcsolatokat építeni, gondolok itt Kínára, Mongóliára. A közelmúltban megrendezett Vosztok-2018 nevű orosz hadgyakorlaton a második világháború óta nem látott méretű erőket mozgatott meg Oroszország. A szeptember közepén lezárult katonai gyakorlaton a keleti és a központi katonai körzet, az Északi és a Csendes-óceáni flotta, a légideszantos, valamint a légi- és űrerő egységei vettek részt, a hírek szerin közel 300 ezer katonát, ezer repülőgépet és helikoptert, 36 ezer páncélost és egyéb harci járművet és mintegy nyolcvan hajót vonultattak fel. A szárazföldi erőknél és a flottánál 6-7 ezer kilométeres távolságra vezényelnek át csapatokat.

Orosz katonai források szerint a manőverekkel leginkább azt akarják felmérni, milyen gyorsan tudnak átvezényelni több ezer katonát és jelentős mennyiségű haditechnikai eszközt Oroszország nyugati részeiről a keletire.

De ennél sokkal fontosabb az a tény, hogy a gyakorlaton az oroszokhoz csatlakoztak kínai és mongol csapatok is. Kína részvétele – a mintegy háromezer katona és 900 haditechnikai eszköz és 30 repülőgép és helikopter jelenléte – katonai szempontból jelképesnek mondható, politikailag azonban sokkal súlyosabb. A kínai védelmi minisztérium ezt úgy kommentálta, hogy a közös gyakorlatok célja a katonai együttműködése mélyítése, valamint a kínai és orosz csapásmérő képességek növelése „a biztonsági kockázatokkal szembeni közös fellépés terén”.

Egy ilyen együttműködés elmélyülése az amerikaiak számára katasztrofális lehet.

Van annak valami politikai üzenete, hogy az oroszok a Távol-Keletet választották egy ilyen mértékű hadgyakorlat helyszínének?

Az ilyesmi soha nem véletlenül történik. Tudjuk, hogy az amerikai stratégiai doktrínában meghatározó szerepe van a térségnek. Ezen belül különösen figyelnek a kínai katonai lépésekre, milyen mozgásokat hajtanak végre a térségben, mennyiben igyekeznek – és képesek – ellenőrizni a haditengerészetükkel a tengeri közlekedést. És annak is üzenet értéke van, hogy nem a nyugati térségben szerveztek egy ekkora katonai megmozdulást, de a gyakorlatra tízezer kilométerről is képesek voltak mozgósítani alakulatokat.

Ez lehet valamiféle orosz-kínai katonai szövetség születésének jele?

Nem gondolom. Inkább csak közeledésnek, kezdeti együttműködésnek nevezném, de persze látva a két ország közötti gazdasági együttműködés alakulását, hosszabb távon akár egy szorosabb katonai kapcsolat is elképzelhető lehet.

Visszatérve a Közel-Keletre: nem gondolja, hogy az orosz katonai lépések sikerei vezethettek az INF szerződés felmondásához?

Sokkal inkább az európai helyzetnek, illetve az orosz-amerikai politikai vitának lehet ehhez köze. Minden háború jó lehetőséget kínál az új fegyverek kipróbálására és az oroszok éltek is ezzel. Láttuk, hogy 3000 kilométer távolságból képesek rakétákat nagy pontossággal célba juttatni, a 300-as és a 400-as rakétavédelmi rendszerükről az oroszok bebizonyították, hogy a legkorszerűbb zavaró berendezésekkel felszerelt repülőgépeket, rakétákat is meg tudják semmisíteni. Erre a fegyverpiac is felfigyelt, India és Törökország is érdeklődni kezdett a megvásárlásuk iránt.

Az orosz hadgyakorlatra a NATO is válaszolt. A napokban Norvégiában egy „kitalált agresszor” támadásával szemben védik meg az észak-európai országot.

A Trident Juncture 2018 elnevezésű gyakorlaton a 29 szövetséges ország mellett a nem NATO-tag Svédország és Finnország is részt vesz. Helyszíne Norvégia keleti és középső része, az Atlanti-óceán északi vizei, valamint a Balti-tenger, továbbá igénybe veszik a finn és a svéd légteret is. A műveleteket 50 ezer ember hajtja végre, kiegészülve mintegy 65 hadihajóval, 150 repülőgéppel és 10 ezer egyéb járművel. Bevetik a többi közt a Harry S. Truman Nimitz-osztályú repülőgép hordozót is. Békeidőben valóban ez a NATO eddigi legnagyobb hadgyakorlata.

Ránk nézve ennek lehetnek következményei?

Ha a rövid hatótávolságú, atomtöltetek hordozásra alkalmas rakétákat telepíteni kezdik Kelet-Európában, illetve válaszként Oroszország nyugati térségeiben is, ebben kétség kívül mi is érintettek lehetünk.

Putyin megmondta: azok az országok, amelyek engedélyezik, hogy területükön amerikai atomfegyvereket telepítsenek, felkerülnek az orosz fegyverek céltáblájára.

A hidegháború idején már tapasztalhattunk hasonló fenyegetettséget. Ebben az esetben a politikusoknak számolniuk kell majd az érintett országok lakóinak tiltakozásával, gondolok elsősorban Németországra és Lengyelországra. Románia révén mi is „látótávolságba” kerülhetünk, ha nemcsak a Fekete tenger mentén, hanem mondjuk Erdélybe is kerülnek rakéta bázisok.

Ön ebben a helyzetben nyugodtan tud aludni?

A helyzet egyelőre nem olyan kiélezett, hogy ne tudnék.

Szünidei gondolatok a betegeskedő oktatásról

Éva este ötkor már hulla fáradt. Legszívesebben összeszedné a holmiját, a gyerekeknek előkészített kivágós és színezős papírokat, de nem teheti. Még egy fél órát itt kell maradnia a művelődési házban, hogy annak a betévedő néhány gyereknek „kézműves” foglalkozást tartson.

Egy-két nagyobbacska, úgy ahogyan, értékeli is az igyekezetét, de a bölcsödéből alig kibújt „kis tojásoknak” fogalmuk sincs, mit kell kezdeniük a feladatokkal. Az ő feje is már másutt jár: az előbb hívta a zuglói iskola igazgatója, holnap már az első órára be kell mennie. Biológia-rajz szakon végzett ugyan az egyik vidéki főiskolán, de reggel angol órával kezd a hetedikeseknél, aztán lesz még fizikai órája is, mert nincsenek szakos tanárok az iskolájukban.

Ijesztő helyzet. Ha már a fővárosi iskolák is pedagógus hiánnyal küzdenek, akkor mi lehet a helyzet valamelyik kisváros általános iskolájában? Éváéktól az előző tanév végén „menekültek” el a fiatalabb szakos tanárok, mert

úgy érezték, gúzsba kötve kell táncolniuk,

a három évenként beígért nettó háromezer forintos béremelés pedig a választások után meglódult árak mellett semmire sem elég. A kormány ugyan ezerrel próbálja elhitetni azokkal, akik a közmédiából szerzik az ismereteiket, hogy az iskolákban minden rendben van, tanárhiánnyal csak az ellenzék ijesztgeti a szülőket.

Hogy kinek higgyenek? A propagandának, vagy a saját tapasztalataiknak? Akinek iskoláskorú gyereke, vagy pedagógus van a családban, az pontosan tudja, mi a valóság. Akinek meg egyik sincs? Azt a legkevésbé sem érdekli, mi az igazság, hogy Éva és a kollégái mit gondolnak a szakmájukról. Nekik teljesen mindegy, hogy az általános iskola felső tagozatán szakos tanár megy be az órákra, vagy a tornatanár tart matek órát, az ének szakos pedig fizikát. Őket az sem érdekli, hogy a helyettesítésért jár-e bérkiegészítés a tanároknak, hogy „kötelezőben” nyomatják-e valakivel a túlórákat, amihez se kedve, se felkészültsége, délre pedig már kifacsartak, fáradtak.

Éva szülei a nyugati határszélen, egy faluban élnek, némi kapcsolat révén elintézték, hogy a kisfiát, aki most kezdte az általános iskolát, „odaát” íratták be.

Találtak egy gyermektelen családot, akik befogadták a magyar kisfiút kosztra-kvártélyra, pusztán szívességből.

De nem küldheti Ausztriába mindenki a gyerekét, aki azt szeretné, hogy az „jó iskolában” tanulhasson, később esélye legyen bejutni valamelyik színvonalas középiskolába, és onnan az egyetemre.

Itthon, a szaktanárhiányos iskolába járó szegényebbek előtt fokozatosan bezárulnak a továbbtanulási lehetőségek, a tehetősebbek pedig messzire elkerülik a közoktatást. Magáért beszélnek azok a tavasszal felröppent hírek, hogy milyen fizetős iskolákba járatják gyermekeiket a kormány tagjai, a mezőgazdasági- és az iparbárók, a jól kereső politikusok.

Elkészült a megoldásról szóló javaslat, valószínűleg hiába. A hazai oktatás színvonala miatt aggódó civilek, és az ellenzéki pártok szakértői hónapokig tartó munkával elkészítettek egy politikai felhangoktól mentes, 30 oldalas javaslatot a helyzet javítására.

Éppen egy esztendővel ezelőtt kezdtek hozzá a munkához a Tanítanék mozgalom és az Oktatói hálózat kezdeményezésére,

s akkor valamennyi párt – köztük a kormánypártok – pedagógiai szakértőit is meghívták, hogy közösen dolgozzanak ki egy úgynevezett oktatási minimumot. A Fidesz és a KDNP nem is reagált a javaslatra, a többiek azonban munkához láttak. A hírek szerint „mondatról mondatra” haladva született meg az anyag, amelyben minden olyan javaslat helyet kapott, amelyet valamennyi résztvevő el tudott fogadni.

A kisgyerekkori oktatástól a köz- és felsőoktatáson, valamint a szakképzésen át egészen a felnőttképzésig áttekintették a teendőket, és

megszületett az a konszenzusos javaslat, amelyet valamennyi ellenzéki párt – a Jobbik kivételével – jó szívvel tudott a magáénak mondani és aláírni.

Akik ebben a munkában közreműködtek, azt állítják, ha Nemzeti Alaptanterv véglegesítésekor az ellenzéki pártok közös javaslatában szereplő elképzeléseket is hajlandó volna a szakminisztérium figyelembe venni, akkor belátható időn belül megszűnnének azok az anomáliák, amelyek ma megkeserítik mind a pedagógusok, mind a tanulók életét. A frissen végzett tanerők nem menekülnének el a pályáról, enyhülne a szaktanárhiány, az Évához hasonlóan már-már kifacsart és túlterhelt pedagógusok ismét visszaszerezhetnék a lelkesedésüket.

A dokumentumot végül a szocialisták terjesztették be a parlament elé. Letették a Fidesz asztalára, de félő, hogy érintetlenül ott is marad.

Vigyázat, az ajtók záródnak!

A fenti figyelmeztetést már „elfelejtették” az orosz metró kocsik, de lehet, hogy most a nyugati határszél kistelepüléseinek határában kellene felszerelni egy-egy hangszórót. Valami olyat, mint amilyen régen a kisbírónak volt, hogy figyelmeztesse az embereket: vigyázzanak, mert az osztrák határon az ajtók záródnak. Hatvan határátkelőn, közöttük tizennégy magyarországinál, megtiltották motorokkal, autókkal, buszokkal és teherautókkal az átjárást.

Ez nagyon rossz hír. Csodálkozok, hogy a Bem téren, ahol amúgy kényesek, ha más országok a magyarság „büszkeségét sértő” intézkedéseket hoznak, még nem gondolkodtak el, vajon szó nélkül kell-e hagyni az osztrákok lépését? Tényleg csak a nagy forgalom miatt lett elege a burgenlandi parasztoknak a naponta átjáró magyarokból? Biztosan csak azért tették ki a tiltó táblákat, mert zavarják a kocsik a településük nyugalmát? Talán az is szöget üthetne a fejükben, ha annyira bántja a sógorokat a „magyarok bejövetele”, akkor miért engedik át a bicikliseket és a gyalogosokat a vállon vitt kaszával, kapával? A böhöm nagy mezőgazdasági járművek és a lovas szekerek nem zavarnak senkit?

A válasz nem is annyira bonyolult, mint gondolnánk. A napokban a Fertő tó partján, az egyik kis falu vendéglőjében avatott be a magyar pincérnő: nincs másról szó, csak arról, hogy akik béresnek jönnek az osztrák gazdához, meg azok a burgenlandi földművesek, akiknek Magyarországon van földje, nyugodtan átjárhassanak akár még a gépeikkel is. A pincérek, a szállodai takarítónők, meg a többiek, álljanak csak sorban reggel is, este is, munkába menet és jövet kerüljenek jókora utat a nagyobb átkelők felé.

Az osztrákok a migrációs válságra hivatkozva még 2015-ben függesztették fel velünk szemben a schengeni egyezményt, amikor számolatlanul löktük oda nekik a menekülteket, most, ugyanerre hivatkozva jövő májusig meghosszabbították a határon az ellenőrzést. A közelmúltban kocsival utaztam Hollandiába, de csak egyetlen helyen kértek valamilyen úti okmányt: amikor kiléptem az országból. Már-már a szocialista időket idéző hosszú sorok alakultak ki Hegyeshalomnál, a határőrök kinyittatták a csomagtartót, fürkészve méregették a személyimet, vajon az vagyok-e a volán mögött, akinek a nevére az igazolvány szól?

Attól tartok, ha így folytatjuk a „brüsszeli birodalom” elleni harcot, ha egyre gyakrabban mondogatjuk, hogy mi nem a politikai és gazdasági világhatalmat képező egyesült Európához, hanem a különálló nemzetek Európájához akarunk tartozni, akkor könnyen megeshet, hogy a „birodalom visszavág”.  Megköszöni nekünk, hogy majd húsz éven át sok milliárd eurót idetolhatott, és egyszerűen megkér minket, hogy csukjuk be az ajtót. Lehetőleg magunk után, és kívülről.

El is határoztam, hogy ha ezentúl valamilyen okból Európában akad dolgom, inkább az útlevelet viszem magammal. Annak még az Unióban egységesen bordó borítójáról minden „közeg” láthatja, hogy uniós állampolgár vagyok.

Ki tudja meddig. Jó lesz vigyázni, mert az ajtók záródnak!

1956: forradalom alulnézetben

1956. októberében kilenc éves voltam. Azon a 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak, már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton – bocsánat: a Sztálin úton – csak nagyon halványan világítottak a lámpák, és hogy ne féljek a sötétben hazafelé mindig fürgén szedtem a lábam. Általában egyedül mentem haza az iskolából, de azon a délutánom anya és apa is értem jött. Nem is értettem a dolgot.

Ahol 1956 őszén laktunk, az korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, Hitler tér, akkoriban November 7 térnek hívták, most megint Oktogon. Talán huszonöt család élt velünk a 3-as szám alatt, az úgynevezett IBUSZ-házban. Amikor azon a 23-i estén hazavittek az iskolából, nem gondoltam, hogy jó pár hétig nem is nagyon fogok kimozdulni onnan. Azt sem gondoltam, hogy néhány nappal később néhány bútorral, matraccal, leköltözünk a légópincébe, és mi is, ahogyan szinte minden család a házból, berendezkedünk a maga fáskamrában.

Anyám még évekkel később is sokszor emlegette a „pinceheteket”, mert a háború alatt ő egyszer már megélte itt ugyanezt. 1945-ben azt gondolta, soha többé nem kell abba a dohos, fáskamrákkal szabdalt pincébe költöznie, de az élet megtanította neki is, hogy a történelem nem ismer olyat, hogy „soha”. De nem is az volt a legnagyobb bánata, hogy a fáskamrába kellett berendezkednie, hanem az, hogy a téren megint tankok dübörögtek, géppuskák kerepeltek, a körúton a holtestek hevertek.

Fortepan. Az „IBUSZ-ház”, ahol laktunk

Amikor másnap délben kezdtem összeszedni az iskolai füzeteimet, apa azt mondta, ma nem kell iskolába menni, mert váratlanul szünet lett. Arra nem emlékszem, de talán azt is hozzátette, szénszünet van, és ebben nem volt semmi különös, akkoriban szinte minden évben elrendelték ezt néhány napra.

Az már furább volt, hogy a szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Szokatlan volt a nagy jövés-menés is a házban, a szomszédok be-becsengettek, valamit sustorogtam a felnőttek az előszobában, aztán mentek tovább.

Mielőtt leköltöztünk a pincébe, néhány napig apa mást sem csinált, mint egy zsákban hordta fel a fát a pincéből, gondosan bepakolta a kamrába, a kisszobába, közben a lakás lassan olyan lett, mint a fáspince, a pince meg akár a kamra. Abban is hasonlítottak, hogy a mama befőttjeinek egy része, a kamrai polcokra gyűjtött konzervek, meg a nagy zsíros bödön, aminek mélyén mindig lapult némi előre elkészített libasült, lassan-lassan leköltözött a pincébe. Nem értettem ezt a felfordulást, de apa megmagyarázta: kell a hely a kamrában.

Már november eleje volt, amikor egyik reggel furcsa, zörgő, dübörgő hangra ébredtem. Csendes udvari lakásunk volt, oda még a körúti villamos csilingelése is csak nyáron hallatszott be, de ilyet még soha nem hallottam. Anya arcát, a pillantását, ahogyan összenézett apával soha nem fogom elfelejteni. „Te is hallod? –kérdezte apát. – Az, amire én gondolok?” „Az, felelte, apa. Tankok.”

Azon a napon a téren már minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadi téri piac sem, a kofák is otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Sitkéry néni, a neves orvos professzor felesége, ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmenetek Máthéékhoz, hogy talán az ezredesi rangban szolgáló katonaorvos fogásztól sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.

De mire visszajöttek, a helyzet megváltozott, a Lenin körúton minden irányból lövések dördültek. A szemben lévő Abbázia étterem feletti lakásba egy géppuskafészek telepedett. Már szinte szünet nélkül szóltak a fegyverek. Másnap reggel a Hősök tere felől lánctalpak csörgése ébresztett. Gyorsan átszaladtam Máthéékhoz, hogy az ő ablakukból lássam a tankot a ház előtt. Csikorogva fékezett, egy orosz tank volt, de szinte azonnal géppuska tűz fogadta. Kicsit előre lódult a monstrum, aztán visszatolatott. A géppuska kerepelése elhallgatott. Vihar előtti csend lett. Váratlanul eldördült egy ágyúlövés. Aztán még egy. És a harmadik. Máthé néni felkapott és hazaszaladt velem. „Szemben ég az Abbázia!” – mondta anyámnak és a kezébe nyomott. A házban mindenki fejvesztve rohant a pincébe.

Fortepán. Az Abbázia, miután elment a tank

Mi gyerekek – Lakatos Gyuri, Vargha Zoli, Kutas Mari, Máthé Jancsi, meg a két kicsit különc nővére, Ági és Éva, jól elvoltunk a pincében. Szinte napokig nem láttak minket a felnőttek, ennél emlékezetesebb bújócskára nem is emlékszem. Csak akkor kerültünk elő, amikor megéheztünk.

A pince-élet negyedik, ötödik napján már egyre gyakrabban voltunk éhesek, mert szinte minden család felélte a tartalékait, amit magával hozott. Az utcára veszélyes volt kimerészkedni, bár apám kétnaponta elindult kenyéréért, és általában nem is jött soha haza üres kézzel. Máig nem értem, hogyan csinálta. Dr. Máthénak is hozott, mert az ezredes nem mert lejönni még a pincébe sem, noha „csak” katona orvos volt, bezárkózott a lakásukba, és nem nyitott ajtót senkinek, apámon kívül.

November közepén aztán tényleg nem volt mit enni. Akkor már apa sem tudott kenyeret szerezni. Szerencsére az első emeleten lakott egy szakács, a nevére már nem emlékszem, a Gundelben ő volt a séf. A házban volt a híres Kékes étterem, ott, ahol, most az OTP fiók van. Amikor elkezdődött a lövöldözés, bezárt az étterem is. A szakácsunknak eszébe jutott, hogy minden konyha mellett kell lennie egy raktárnak, ha mást nem is, száraztésztát, babot, lisztet, tojást, meg ilyesmit biztosan tartanak benne.

Igaza volt. Előbb a tészták kerültek terítékre, aztán a konzervek, naponta egyszer minden családnak jutott fejenként egy-egy tál meleg étel. Volt egy nagy hűtőszekrény is, ami akkoriban még nem árammal, hanem táblás jéggel működött, de a jegesnek persze esze ágában sem volt ezekben a napokban erre jönni. A séf a hűtőben talált mindenféle füstölt és nyers húst, kolbászt, csupa olyan finomságot, amit ezekben a napokban aranyért sem lehetett volna beszerezni. Igaz, ezek már kicsit „sajátos” állagúak voltak, békeidőben talán rá sem nézett volna az ember orrfacsarodás nélkül.

Ott, akkor, éhesen, mindez senkit nem zavart. Összefutott a nyál mindenki szájában, amikor megláttuk a csülköket, oldalasokat. A raktárban volt bab is, a húsok is némi ecetes „kezelés” után fogyasztható állapotba kerültek. Az asszonyok a lisztből csipetkét gyúrtak…

Kint még dörögtek a fegyverek, de ez akkor, minket, gyerekeket, már nem érdekelt. Emlékszem, életem legfinomabb bablevesét akkor, 1956. novemberében, ott, a fáspincében ettem. Boldogok voltunk, mert volt mit ennünk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK