Vak és süket politikusok kezében a jövő

0
1084
oktatási alapprogram
Forrás: Facebook

Forgatom az „Oktatási minimum 2018” címen elkészült szakanyagot, amelyet a Tanítanék Mozgalom és az Oktatói Hálózat kezdeményezett, s amelyet végül az ellenzéki pártok szakpolitikusai is magukénak tekintve, mint közös alapelveket, esetleg megvalósítandó programjukként aláírtak. A zárónyilatkozat hátoldalán ez olvasható: „A közös oktatási alapprogram célja olyan közös elvek és politikai oldalaktól független elképzelések megfogalmazása, amelyekkel minden hazáját szerető és a demokráciát támogató magyar egyetérthet.” Létezik egyáltalán ilyen? Erről Törley Katalint, a Tanítanék Mozgalom „arcát” kérdeztem.

  • Három aláírás hiányzott
  • Közmegállapodásra volna szükség
  • Szóról szóra, mondatról mondatra
  • 150 éves megszokás foglyaként

Komolyan gondolták, hogy a mai politikai viszonyok között egy ilyen nagy horderejű kérdésben „minden magyar egyetérthet”?

Lehet, hogy kissé naivak voltunk, de komolyan hittünk abban, hogy kell egy ilyen kiindulási pont.

Hogyan jött az ötlet, hogy egyáltalán nekifogjanak?

A választások előtt fél évvel találtuk ki a Tanítanék Mozgalom szűk magjával, hogy szükség volna egy közoktatási nemzeti minimum programra is, egy konszenzusos megállapodásra, valami olyanra, mint amilyet az egészségügy jövőjéről Kincses Gyulának a pártokkal sikerült összehozni. Joggal gondoltuk, hogy az oktatás ügyét legalább ennyire fontosnak tartják majd.

Az oktatáspolitika közmegállapodást kíván, hiszen nagyon nagy rendszer, amelyet nem lehet négy-nyolc évenként mindig más irányba rángatni.

Megkerestük az Oktatói Hálózatot, arra gondoltunk, hogy majd ők a felsőoktatást ismerve segítenek egy olyan átfogó koncepció kialakításában, amely az óvodától a diplomáig, sőt a felnőttképzésig egységes keretbe fogja a teendőket. Ezek után fordultunk a parlamenti és azon kívüli pártok szakpolitikusaihoz, hogy ha gondolják, ők is csatlakozzanak a munkához. Tíz-tizenegy szervezet el is fogadta a felkérést.

Három lényeges aláírás nem került a dokumentumra: a Fideszé, a KDNP-é és a Jobbiké. Közel fél év munkája van a harminc oldalnyi javaslatban, mit ér mindez nélkülük?

A szocialisták révén a parlamenti szakbizottság asztalára került az anyag, de egyelőre nem reagáltak rá.

A NAT készítői mutattak érdeklődést a munkájuk iránt?

Ezt nem tudom. Nem volt kapcsolatunk velük. Pedig mielőtt elkezdtünk volna dolgozni Pilz Olivér összeállított egy nagyon értékes anyagot a korábbi nyolc év közoktatási dokumentumaiból, alternatív ötleteiből, a civilek javaslataiból. Egy ugyanilyen anyagot az Oktatói Hálózat is készített a felső- és felnőtt oktatással kapcsolatban. Ezek birtokában ültünk le a pártok képviselőivel.

Üres lappal indultak?

Ez lehetett volna az egyik út: mindenki dobja be a javaslatait, aztán majd összefésüljük. A másik lehetőség az volt, hogy ők is a mi anyagainkat tekintsék kiindulásnak, és azt egészítsék ki a maguk elképzeléseivel. Emellett döntöttek, és a heti megbeszéléseken szóról szóra, bekezdésről bekezdésre haladva született meg a szöveg.

Nem lehetett könnyű menet…

Hát nem volt az, de viták többnyire konstruktívak és gyümölcsözőek voltak. Már összeállt minden, kilenc párt rábólintott, amikor

a Jobbik a legfontosabb, például a szegregációval, az esélyegyenlőséggel kapcsolatos tételeket ki akarta húzni a szövegből.

Ebbe azonban a többi résztvevő nem ment bele, így ők fel is álltak az asztal mellől.

Csodálkoztak?

Én nem igazán. Ha az oktatásban nem sikerül biztosítani az esélyegyenlőséget, az maga a kudarc. Aki ezzel nem ért egyet, azzal nem lehet mit kezdeni. A Jobbik részéről a tárgyalásokon résztvevő kolléga szakember volt, tényleg konstruktívan segítette is a munkát, de az aláírásra előtt már nyilván a pártpolitikusok bírálták felül a megállapodás szövegét. A választások előtt jártunk,

az aláíró ellenzéki pártok azt vállalták, hogy ha hatalomra, vagy a hatalom közelébe kerülnek, ezt a megállapodást tekintik majd az oktatáspolitikai elképzeléseik vezérfonalának.

Tudjuk, hogy a pártoktól függően lettek volna különbségek, de mint „minimum programot” mindenki felvállalta, mi, civilek, pedig teljes mellszélességgel támogattuk és számon kérhettük volna.

Volna…. Mint tudjuk, másképp alakultak a hatalmi viszonyok. Az egész világ azon töri a fejét, hogyan lehet az oktatást a kor követelményeihez igazítani, de nálunk minden maradt a „régiben”. Ön milyen iskolában tanítana szíve szerint?

Ha a véleményemre kíváncsi, szerintem valami olyan iskolarendszer kellene, amelyben a gyerekek jól érzik magukat. Ha itt körülnéz egy iskolában, aligha talál ilyeneket. Aztán

az iskolának olyannak kellene lennie, amely megtanít gondolkodni, együttműködni, előhozza a kreativitást, felkészít az élethosszig tartó tanulás képességére.

Kibontja a tehetséget, a kombinációs és az információ feldolgozás készségét, ideológiailag pluralista, mentes mindenféle diszkriminációtól, és nem viszi „zsákutcába” a diákjait. Megváltozott a tudásról, a műveltségről vallott felfogása a világnak, az én klasszikus műveltség-ideálom már szinte őskorinak számít. Sokat olvastam, azok a fejemben vannak, tudok belőlük idézni… Mindez nagyon szép, de ma már nem érték a fiatalok szemében.

Ez igaz, de mindezt az oktatáspolitika irányítóinak is fel kellene ismerniük.  

De nem teszik. Vakok és süketek erre. És ezt a diákok is érzik. Egy részük, az aktívabbak, szóvá teszik, harcolnak a változásokért, a közömbösebbek megvonják a vállukat, nagyon

rossz mentális állapotba kerülnek, haszontalannak tartják az iskolát, úgy-ahogy elvegetálnak benne, igyekeznek teljesíteni az elvárásokat.

Nekik meglehetősen bizonytalan a jövőképük. Az iskolarendszert a 150 éves megszokás jellemzi, a bifláztatás, a tanár tölcséren betölti a tudást a gyerek fejébe, és ha „jól dolgozott”, akkor az számonkéréskor, vizsgán „kifolyik” a növendékeiből.

Kin múlik, hogy ez ne így legyen? A tanáron? Az iskolán? A diákokon?

Nem. Ez rendszerszintű probléma. Igaz, vannak kis „műhelyek”, ahol kísérleteznek más módszerekkel, de nem ez az általános. A tanárok többségének meg kell felelnünk az általános követelményeknek: a diákjainkat fel kell készíteni, mondjuk, a sikeres érettségire. Nem tehetjük, hogy ezt nem vesszük figyelembe.

A mai tantárgyi világban kell gondolkodni? Negyvenöt perces órákban?

Valami más megközelítés kellene, mert azokban az országokban, amelyek előttünk járnak, már nem tantárgyi, hanem „projekt” alapon folyik az oktatás. Amihez

autonómia kellene, váltás a tanárképzésben, mert minket még nem erre készítettek fel, és persze a legjobbakat kellene becsalogatni a tanárképzésbe.

Ehhez azonban a pályának nincs kellő presztízse, nem vonzó a bérezésünk se. Akár hová nyúlunk, hogy változtassunk, kiderül, hogy az egész rendszer szorulna változtatásra. Amikor a finnek nekiláttak ennek, előbb született egy közmegegyezés, aztán rászántak három évtizedet, mire a mai színvonal kialakult.

A tanárok fáradtak, túlterheltek, se kedvük, se idejük nincs a holnap iskolájáról elmélkedni.

Egyre több a problémás gyerek, akikre nem készítettek fel minket, és nincs hozzáértő segítségünk. Ennek a levét isszák a tanárok, a diákok, a szülők egyaránt.

Amikor kiállt a nyilvánosság elé, abból nem lett baja?

Nem. Amikor elkezdtük, innen az iskolából is többen „jöttek velünk”, aztán amikor kiderült, hogy nincs eredménye a harcnak, belefáradtak.

Most kicsit légüres térben érzem magam,

de a „hatalom” nem bántott és nem bánt, amiért kinyitom a számat, legalábbis eddig direkt módon nem.

Hogyan érzi magát ebben a szélmalomharcban?

Nagyon rosszul. És egyre rosszabbul.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .