Kezdőlap Szerzők Írta Sikorsky

Sikorsky

93 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Zavar a paradicsomban – Válság a Maldív-szigeteken

0

„Felhívjuk a figyelmet, hogy a Maldív-szigetek fővárosa, Malé, a „II. fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek” kategóriába tartozik” – olvasható a Külgazdasági és Külügyminisztérium honlapján. A magyar turisták által is gyakran látogatott szigetországban ugyanis több mint egy hete belpolitikai válság tombol, amely egyszerre szól egy kiépülő diktatúra elleni harcról és a regionális nagyhatalmak közötti rivalizálásról. 

Mohamed Nasíd. A kép forrása: Wikimedia Commons.

A mostani válság azzal kezdődött, hogy a Maldív-szigetek Legfelső Bírósága február 1-jén az alábbi döntést hozta: Mohamed Nasíd, az ország első demokratikusan megválasztott elnöke ellen három évvel ezelőtt indított eljárás teljesen alkotmányellenesnek számított. Már eleve a hatalomból való eltávolítása egészen puccsszerűen zajlott le 2012-ben, amikor a rendőrség letartóztatta és 2015-ben tizenhárom évnyi börtönre ítélte. Az ügy kapcsán a nemzetközi közösség és a civil szerveztek egyaránt felszólaltak, és kihasználva a gyógykezelését, Nasíd végül Nagy-Britanniában kapott menedékjogot.

Ezzel párhuzamosan a maldívi LB elrendelte a teljes, börtönben ülő politikai ellenzék szabadon engedését. Csakhogy ez egyáltalán nem tetszett a szigetországot 2013 óta irányító Jamín Gajúm elnöknek, aki ebben „nemzetbiztonsági kockázatot” látott. Valójában viszont arról volt szó, hogy a szabadon engedett 12 ellenzéki politikussal, a Maldív Demokrata Párt (MDP) képviselőivel, felborulhat a korábbi politikai status quó: a kormánypárt kisebbségbe kerülhet a helyi parlamentben. Ez pedig akadályozná az autoriter politikát folytató Gajúmot, aki már eddig is kezében tartotta a médiát, a rendőrséget és a bíróságokat (legalábbis eddig azt hitte, hogy így van). Ráadásul augusztusban választások tartanak Maldívon, s az ellenzéknek így sokkal nagyobb esélye (lett volna) a győzelemre.

Szabadítsátok ki Nasídot. Világszintű kampányt indítottak az egykori elnökért. Népszerűségét a klímaváltozás elleni harcnak köszönhette, többek közt azzal vált ismertté, hogy a tenger alatt tartott egy kormányülést. A kép forrása: Link

Ezért Gajúm nem hagyta annyiban a dolgot: február 5-én egy tizenöt napra szóló szükségállapotot rendelt el. Ezt úgy vezették be, hogy ne érintse túlságosan a Maldív-szigetek legfőbb bevételi forrásának számító turizmust: vagyis az üzletek és a turisztikai szolgáltatások zavartalanul működtek, s egyelőre csak a főváros, Malé, számít az események fő helyszínének. Így az éppen turistaszezonban lévő többi szigetet és tengerpartot nem érintik a történések, bár sokan tartanak attól, hogy a válság elhúzódásával jelentős kieséseket szenvedhetne el a bevételek.

Az elnök, érzékelve az egyre növekvő elégedetlenséget és a főváros utcáin szerveződő demonstrációkat, az utcára rendelte a katonaságot. A biztonsági erők tagjai betörtek a Legfelsőbb Bíróság épületébe és letartóztatták annak elnökét és bíróit. Közben a parlament felfüggesztette a működését. Az intézkedések még egyes kormánytagok tetszését sem nyerte el, az egészségügyi és az igazságügyi miniszter lemondott. A letartóztatottak között volt Jamín féltestvére és egykori elnök Maumún Abdul, aki nyíltan az ellenzék mellé állt. A düh pedig napról napra nő az autoriter rendszert kiépítő elnökkel szemben, ami nem meglepő, mivel a Maldív-szigeteken 2008-ban tartottak először szabad választásokat és vezettek be új, demokratikus alkotmányt.

Tiltakozó demonstráció Maléban. A kép forrása: Twitter.

A fojtogató „gyöngysor” 

Az ellenzék azt kérte az Egyesült Államoktól és a nemzetközi közösségtől, hogy pénzügyi szankciókkal gyakoroljanak nyomást a kormányra. Egyelőre úgy tűnik, hogy Washingtonban vagy Brüsszelben egyelőre kevés figyelmet szentelnek a történéseknek, mindössze annyit közöltek a hivatalos nyilatkozataikban, hogy „a maldív emberekkel vannak” és Gajúm tartsa tiszteletben a jogállamiságot, meg a szólásszabadságot. Csakhogy a válság megoldása nem az Egyesült Államok vagy az Európai Unió kezében van, hanem két másik regionális nagyhataloméban: Indiáéban és Kínáéban. Habár viszonylag kevés figyelem hárul az Indiai-óceánon fekvő szigetországokra, mint Srí Lanka vagy Seychelle-szigetek, valójában ezekért az államokért már évek óta kiélezett verseny folyik Peking és Új-Delhi között.

Kína számára a térség ugyanis azért bír kiemelt jelentőséggel, mert ezen keresztül húzódna az Egy Övezet, Egy Út (OBOR), vagy ismertebb nevén az Új Selyemút tengeri útvonala. Ezért dollármilliárdokat fektetett be Srí Lankába, ahol a tavalyi év végén egy 99 éves lízingszerződést kötött a Hambantota üzemeltetésére és fejlesztésére.  Természetesen Kínának nemcsak a kereskedelmi forgalom miatt fontos a térség: az Indiai-óceánon már egy ideje gyakran járőröznek a kínai hadihajók és tengeralattjárók, ami nem kevés aggodalmat szült az indiai vezetésben. Lényegében Peking a Ceylon szigetén lévő Hambantota és a pakisztáni Gvadar-kikötővel együtt képes „körbezárni” Indiát és szükség esetén katonai nyomás alatt tartani.

Az Indiai-óceánon igencsak sűrű a katonai forgalom.

Ezt India korántsem tűri csendben, ahol a 2014-ben megválasztott Narendra Modi sokkal konfrontatív politikát folytat elődjeinél, mint ahogyan a tavalyi Doklam fennsík hovatartozása körül kialakult bhutáni-kínai határviszály során kiderült, amelybe Új-Delhi szintén „belefolyt”. Miközben a kínaiak a „Gyöngysor-politika” keretében kikötőket „gyűjtenek”, addig az indiaiak szerte a térségben radarokat (Coastal Surveillance Networks, azaz Tengerparti Megfigyelő Hálózat) állítanak fel. Modi 2015-ben még egy körútat is tett, amelynek keretében az Indiával való együttműködés előnyeit ecsetelte, és fegyverszállítmányokról, illetve az indiai haditengerészettel történő közös járőrözésekről állapodott meg. Tehát India korántsem fogja hagyni, hogy Kína pont délen és az India-óceán felől „zárja őt karanténba”.

Harc a szigetekért 

Pont ezért aligha meglepő, hogy mind Új-Delhiben, mind Pekingben elég nagy figyelmet szenteltek a Maldívra. Az 1192 szigetből álló ország tökéletesen alkalmas arra, hogy újabb bázisokat, repülőtereket és CSR-állomásokat építsenek ki, hiszen közel fekszenek az indiai partokhoz (de mégsem annyira, mint Ceylon), és innen ellenőrizhető a világ egyik legfontosabb tengeri útvonala.

A Maldív-szigetekért folytatott versenyben 2018 elején Kína állt nyerésre. Ugyanis Gajúm a nyugati országokkal való ellentét miatt elsősorban Pekinghez fordult pénzért és támogatásért, de valójában már a hatalomra kerülése előtt szorosabbra fűződtek a kínai-maldívi kapcsolatok. 2009-ben nagykövetséget nyitottak egymás országában és megjelentek az első nagyobb kínai befektetések. 2014-ben Hszi Csin-ping kínai elnök volt az első kínai államfő, aki a diplomáciai kapcsolatok felvétele (1972) óta a Maldív-szigetekre látogatott.

Hszi Csin-ping kezet fog Jamín Gajúmmal, amikor 2014-ben megérkezett Maléba.

Ez az esemény pedig rendkívül felgyorsította a kínai befolyás növekedését. A kínai turisták száma már meghaladja az európaiakét;  nagyszabású projekteket jelentettek be, mint a Malé és Hulhule szigeteket összekötő „Barátság-híd” megépítése vagy az 1000 apartman, valamint több tucat szálloda létrehozása. Elterjedt annak is a híre, hogy a kínaiak egy tengeralattjáró-bázist akarnak építeni Marao szigetén és egy katonai repteret az Akil Atollon, ami közel fekszik India és Srí Lanka partjaihoz. Habár ez nem történt meg, tavaly nyáron három kínai hadihajó kötött ki a fővárosnál, ami nem kevés nyugtalansággal töltötte el az indiai vezetést.

Egyes elemzők rámutatnak arra, hogy korántsem véletlen a válság kitörésének időpontja: 2017. december 8-án Malé és Peking szabadkereskedelmi egyezményt kötött, amikor Gajúm egy négy napos kelet-ázsiai körúton vett részt. Ez azért fontos, mert a Maldív-szigetek lett a második ország a régióban (Pakisztán után), amely ilyen jellegű megállapodást kötött Kínával. Ez, azonkívül, hogy eltörölte a vámok 95 százalékát, valójában kiszolgáltatja és kínai adósságba hajtja a szigetországot, amelynek törlesztéséért cserébe Kína előbb vagy utóbb egy „kikötőt” fog kérni.

Ez a szabadkereskedelmi szerződés pedig minden jel szerint megszólaltatta a vészcsengőket az indiai vezetés fejében. Új-Delhi favoritja Nasíd volt, aki széleskörben ismert az India iránti szimpátiájáról. Igazából már 1965, vagyis a Maldív-szigetek brit gyarmaturalom alól való felszabadulása óta, Malé leginkább Indiára hagyatkozott és őt tartotta a legfontosabb külföldi szövetségesének. Nasíd alatt ez a barátság rendkívül sokrétűvé és erőssé vált: a maldív haditengerészet közös járőrözést tartott az indiaiakkal, az indiai kormány jelentős pénzeket öltött a szigetország biztonsági erőinek felszerelésébe, maldív katonatisztek és rendőrök ösztöndíjakat kaptak az indiai egyetemeken.

Csakhogy Nasíd bukásával egy csapásra megromlott a viszony Indiával, és azóta az ellentét csak növekedett Gajúm és Modi között. Már eleve azzal komoly ellenszenvet vívott ki a maldív elnök az indiaiak körében, hogy törölte a főváros repülőtérének felújítására kötött korábbi megállapodást, és a fejlesztést egy kínai cégnek adták oda. A februári válság kirobbanása után Nasíd azonnal felszólította  Új-Delhit, hogy adjon „katonai erőkkel megerősített diplomáciai segélynyújtást”. Az indiai vezetés már eddig is „aggodalmasnak” nevezte a Maldív-szigeteken uralkodó állapotokat (és a Kína-oreintációt), de a szükségállapot bevezetése óta állandóan bírálja a Gajúm-kormányt. Sőt, az indiai lapok értesülései szerint az indiai hadsereg egyes egységeit mozgósították és felkészültek egy esetleges katonai offenzívára is, ami nem lenne szokatlan a két ország kapcsolatának történetében.

1988-ban, a Kaktusz-hadművelet során az indiai hadsereg megakadályozta, hogy a Srí Lanka-i Tamil Tigrisek puccsal döntsék meg az akkori maldív vezetést. A kép forrása: Link

Vihar előtt? 

Hamarosan lejár a Maldív-szigeteken bevezetett szükségállapot, de ez korántsem jelenti azt, hogy megnyugodnak a kedélyek a szigetországban, hiszen sokan nem szeretnének visszatérni a 2008 előtti autoriter időszakhoz. Ha Gajúmnak nem sikerül a lemondott miniszterek, letartóztatott bírák és az eltávolított rendőrök helyébe a saját embereit ültetni, azzal csak a saját hatalmát gyengíti. A helyzet rendezetlenségével pedig csökkenhet a külföldi turisták száma, amivel viszont Malé kevesebb bevételre tesz szert, így még inkább csökken Gajúm újraválasztásának esélye. Ám bátran állítható, hogy az elnök szempontjai és a helyiek igényei másodlagosak: a válságnak csak akkor lesz vége, ha Pekingben és Új-Delhiben így döntenek.

Lejáratás vagy lelepleződés? Ügynökbotrányba keveredett az MSZP brit „üdvöskéje”

0

Csütörtökön délelőtt egy bomba erejével robbant a hír Nagy-Britanniában: Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt jelenlegi vezetője, akire a hétvégén tartott MSZP kongresszuson is hivatkoztak, harminc évvel ezelőtt a csehszlovák titkosszolgálat egyik ezredesével találkozott a brit parlament épületének közelében. 

Jeremy Corbyn legalább háromszor, ha nem többször találkozott a csehszlovák titkosszolgálat (Státní bezpečnost/StB) egyik ügynökével. Legalábbis erről számolt be a The Sun nevű bulvárlap, amely a Prágában lévő belügyi levéltárakban fellelt forrásokra hivatkozik. Ezekből kitűnik, hogy egy külön aktát nyitottak Corbynról, amelyben a politikus  megkapta a COB fedőnevet.

Az első találkozóra 1986-ban került sor. A magát csehszlovák diplomatának kiadó Jan Dymic StB-ezredes a belpolitikáról beszélgetett Corbynnal, aki „udvariasan, de egyes esetekben igencsak

érezhető dühvel nyilatkozott az Egyesült Államokról, illetve Margaret Thatcher vezette konzervatív kormányról”.

Ezzel párhuzamosan pedig pozitívan beszélt a keleti blokkról és a Szovjetunió „békepolitikájáról”. Ugyanúgy a baloldali politikus ajánlotta fel, hogy a közeljövőben újabb találkozókat tartsanak.

Másodszor 1987-ben találkoztak. Ekkor a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik meg nem nevezett tagja is részt vett a megbeszélésen. Ezen már nem a politika, hanem a brit kémelhárítás volt a téma: többek közt egy kelet-német ügynök letartóztatásáról adott át információkat, de állítólag azokról a képviselőtársairól is beszélt, akik kapcsolatban lehettek az Mi5 és az Mi6 brit hírszerző szolgálatokkal. Az eddigi információk szerint Dymic és Corbyn utoljára 1987. október 24-én találkozott egymással.

Corbyn és a Munkáspárt azonnal megszólalt az ügyben. Azt ugyan

elismerték, hogy a képviselő a nyolcvanas években egy csehszlovák diplomatával találkozott, de annak „ügynöki mivoltával” nem volt tisztában.

„Ezért azt állítani, hogy (Corbyn) informátora vagy ügynöke lett volna egy keleti blokk titkosszolgálatának, nem más mint hazugság és nevetséges rágalom” – jelentette ki a Brit Munkáspárt szóvivője, hozzátéve, hogy akkoriban a „nagykövetekkel való találkozás teljesen megszokottnak számított a brit képviselők körében”.

A brit lapok közül nem mindegyik veszi komolyan az ügyet, a The Guardian egyenesen a „szokásos, The Sun által indított Corbyn-ellenes hadjárat részének” nevezte a bulvárlap címlapján megjelenő cikket. Ugyanakkor az elmúlt hónapokban nem ez az első eset, hogy a csehszlovák titkosszolgálattal hoznak összefüggésbe egy politikust. A hidegháború idején Prága kiemelt céljának tekintette, hogy az StB minél több keleti blokkon kívüli baloldali mozgalomban szerezzen informátorokat vagy ügynököket.

2017-ben a cseh kutatók nyilvánosságra hozták, hogy Vivian Trías (1922-1980), az Uruguay Kommunista Párt vezetője és a baloldali értelmiség egykori ikonja az StB „legproduktívabb latin-amerikai ügynöke” volt. A hír eljutott Uruguayba is, ahol a helyi szocialista párt tagadta, hogy Trías a csehszlovákoknak dolgozott volna és megkérdőjelezték a dokumentumok eredetiségét.

A floridai volt idén a 18. iskolai lövöldözés az Egyesült Államokban

0

2013 óta mintegy 290 iskolai lövöldözést regisztráltak az Egyesült Államokban, amelyek közül a szerdai parklandi volt a legtöbb halálos áldozattal járó incidens. Az eset ismét felszította a vitát a fegyvertartásról. 

A legutóbbi információk szerint már tizenhétre növekedett a halálos áldozatok száma, akik az életüket vesztették szerdán a floridai Parkland város középiskolájában elkövetett ámokfutásban. Mindeközben 16 sérültet ápolnak még mindig a helyi kórházban. A 19 éves lövöldöző, név szerint Nikolas Cruz „problémás diáknak” számított, aki többször összeveszett a barátaival és durván bánt ex-barátnőjével, valamint a helyi tanári karral szintén feszült volt a viszonya. A sorozatos botrányai miatt kirúgták őt a Marjory Stoneman Douglas középiskolából. Az iskola igazgatója közölte, hogy Cruzt korábban gyógykezelték, de már hónapok óta nem járt a vizsgálatokra. Az ámokfutás előtt olyan képeket rakott ki a közösségi oldalaira, amelyeken fegyverekkel pózolt.

Cruz akkor érkezett a parklandi középiskolába, amikor ott kiürítési gyakorlatot tartottak, ezért sokan azt hitték, hogy a lövöldözések valójában ennek részei. Az ámokfutó egy AR-15-ös gépkarabéllyal, gázmaszkkal és füstgránátokkal felszerelve tört be az intézménybe. A legtöbb áldozatával az épületben végzett, majd a rendőrök és a terrorelhárító egységek kiérkezése után hazamenekült, ahol a hatóságok elfogták őt.

A kép forrása: MTI/EPA/Giorgio Viera.

Az Egyesült Államokban nem ez az első eset, hogy ilyen sok áldozattal járt egy iskolai lövöldözés. A leghíresebb eset, amely bejárta a világot és minden mozzanatát rögzítették az iskolai kamerák, az 1999. április 21-i coloradói Columbine középiskolában elkövetett ámokfutás volt. A két elkövető 13 embert lőtt le, kézigránátokkal és csőbombákkal robbantottak fel, majd öngyilkosságot követettek el.

A legtöbb halálos áldozattal járó iskolai lövöldözés 2007-ben volt, amikor a Virginiai Műszaki Egyetemen egy diák 32 embert ölt meg. Parkland előtt a legsúlyosabb ilyen merényletre 2012. december 14-én került sor a Connecticut szövetségi állambeli Newtownban, amikor egy 20 éves férfi 26 embert, köztük 20 gyereket gyilkolt meg egy iskolában.

Feszült évkezdés 

Habár a február 14-i ámokfutás volt a legnagyobb az idei évben, korántsem ez számít az egyetlen iskolai lövöldözésnek 2018-ban. Sőt, a Time magazin arra hívta fel a figyelmet:

Február közepéig mintegy 18 iskolai lövöldözést regisztráltak a hatóságok

Ezen incidensek többsége szerencsére nem követelt életét és sebesültekkel sem járt. Viszont január 23-án a Kentucky állambeli Bentonban két ember meghalt, tizenheten megsebesültek, amikor egy 15 éves diák tüzet nyitott az iskolában tanulókra. Egy nappal korábban szintén egy 15 éves diák a barátnőjét lőtte le Texasban egy iskola büféjében.  Az amerikai statisztikák szerint ebben az évben 13 államban került sor lövöldözésre, sőt, Californiában, Michiganben és Texasban kétszer is. 2013 óta pedig ebben a három amerikai államban plusz még a két Karolinában, Floridában, Ohioban és Washington-államban történt a legtöbb iskolai lövöldözés, miközben egyetlen egyről sincs tudomásunk Alaszkában, Észak-Dakotában, Hawaiin és pár észak-keleti kisebb államban.

Iskolai lövöldözések száma az Egyesült Államokban 2018-ban. Részletesebben az incidensekről és a 2013 óta elkövetett támadásokról lásd: Link.

Az amerikai Kalasnyikov

Az amerikai közvéleményt ismét felkavarta az eset és felszította az évtizedek óta tartó vitát a fegyvertartásról. Ugyanis Cruz egy AR-15 gépkarabéllyal követte el a vérengzést, amely gyakorlatilag az összes eddigi több halálos áldozattal járó amerikai lövöldözés központi elemének számít. Ez az M16-os gépkarabély polgári változata, amelyet viszonylag olcsón és könnyen lehet beszerezni. Mindössze 600-700 dollárba kerül egy darab, s a múlt évtized második felétől látványosan megugrott az eladása. Egyes becslések szerint

akár 10 millió (!) darabnyi AR-15-ös lehet az amerikai utcákon és otthonokban

A fegyver félautomata, de a legtöbb vitát az okozza, hogy könnyen át lehet alakítani sorozatlövővé, ráadásul számtalan kiegészítővel (infravörös célzókészülék, lézer, hangtópító stb.) felszerelhető. Hiába büntetik szigorúan – akár 10-15 évnyi börtönnel – a saját módosításokat, semmit nem von a fegyver népszerűségéből. 1994-ben Bill Clinton vezette kormány már megpróbálta betiltani, ami lényegében sikerült, de nagyon sok kiskaput hagytak a törvényben, amely miatt folytatták a fegyvereladást. A fegyver legutóbb 2016-ban került a kormányzati és a civil szervezetek kereszttüzébe, miután Omar Mateen egy orlandoi melegbárban 49 emberrel végzett.

 

 

Olajat a tűzre: Izrael Szíria-politikája

0

A hétvégén ismételten olyan szituáció alakult ki a Közel-Keleten, amely egy újabb háború kitörésének (rém)képével fenyegetett: egy izraeli vadászbombázó lelövése, majd azt követő megtorló akciók nemcsak a régióban, hanem a nagyhatalmak körében is komoly aggodalmakat szült. Habár szerencsére a súlyosabb összecsapások elmaradtak, Izrael esetében könnyen fordulópontot jelenthet a válság, hiszen szükségessé vált a korábbi Szíria-politikájának a felülvizsgálata. 

A legutóbbi izraeli-szíriai válság azzal kezdődött, hogy február 10-én egy iráni pilóta nélküli gép berepült az izraeli légtérbe. Egy izraeli támadóhelikopter befogta a drónt és lelőtte, majd ezután az IAF (izraeli légierő) lebombázta a szíriai Palmüra mellett lévő irányítóközpontot, amelyet az irániak üzemeltettek.

Az események idővonala. A szíriai célpontokról lásd.

Utolsó csepp

A szírek – ellentétben az eddigi, hasonló izraeli katonai akcióktól – nem hagyták annyiban a dolgot: utólagos beszámolók szerint összesen húsz darab SA-5 és SA-17-es légvédelmi rakétát lőttek ki az izraeli gépekre, miután befejezték a bombázást. Az izraeli F-16-os vadászbombázó kötelék egyik gépét eltalálták, de a pilóta és a navigátor még időben katapultált. Az egyik könnyen, a másik súlyosan sérült meg, katonai helikopterrel szállították őket kórházba. Egyelőre még nem tudni, hogy miért nem vették észre a rakétát és kezdtek kitérő manőverbe.

Az IAF erre egy kiterjedt bombázással válaszolt, amely az 1982-es libanoni hadjárat óta a legnagyobb izraeli légihadművelet volt a szíriai katonai létesítmények ellen. 12 célpontot -köztük légvédelmi rakétaállásokat, radarokat, és egy repülőteret – bombáztak, amelyek közül négyet a szíriai háborúban évek óta jelen lévő iráni Forradalmi Gárda (IRGC), és nyolcat a szíriai katonák működtettek. Az áldozatok számáról még nincs pontos adat, általánosan 6 és 10 közé teszik, anélkül, hogy közölnék az elesettek valódi állampolgárságát.

Felvétel a drón lelövéséről.

Ez az eset alaposan felszította az indulatokat a térségben és az eredmény mindegyik felet elgondolkodtatta: az izraeliek nagyobb kockázat nélkül már nem hajthatnak végre légitámadásokat Szíria területén; Irán kétszer is meggondolja, hogy megsértse-e az izraeli légteret; a szíriai kormány pedig biztos lehet abban, hogy minden lelőtt izraeli géppel csak a saját légvédelmének puszta létezését kockáztatja. A nagyhatalmakat szintúgy kényelmetlenül érintette az incidens, különösen Oroszországot, hiszen veszélybe került minden eddig elért eredménye Szíriában.

Derült égből bomba 

Habár egyelőre úgy tűnik, hogy a szokásos fenyegető és egymás megsemmisítését célul kitűző nyilatkozatokon kívül nem történt más, a kedélyek korántsem csillapodtak le. Különösen azért, mert a legfőbb kérdés azzal kapcsolatban alakult ki: vajon Izrael ezek után is folytatni fogja az eddigi gyakorlatát?  Ugyanis eddig szinte nem telt el úgy hónap, hogy egy szíriai/iráni drónt ne lőttek volna le Izrael felett vagy az IAF nem hajtott volna végre bombázást  az országban.

2011 óta az izraeli légierő még a legóvatosabb becslések szerint is közel 100 légitámadást hajtott végre Szíriában, és eddig nem szenvedett semmiféle komoly veszteséget, mivel a szíriai légvédelem tétlen maradt. Ez pedig egy újabb kérdést szült: mitől változtatta meg hirtelen a szíriai hadsereg a korábbi álláspontját és döntött az izraeli gép lelövése mellett? Erre állítólag az az eset szolgál magyarázatul, hogy szintén a múlt héten egy amerikai légicsapás Aszad oldalán harcoló 100 milicistával végzett.

Izrael már 2011 előtt is bombázott Szíriában. A képen a 2007-es, sokat vitatott „Gyümölcsöskert-hadművelet” látható. Az izraeli állítások szerint ugyanis egy készülő atomreaktort bombáztak le, de ezt Damaszkusz tagadta.

Az izraeli légicsapások okai elsődlegesen azok voltak, hogy az izraeli hadvezetés egyfajta „vörös vonalként” jelölte meg: Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz hű kormányerők nem adhatnak át semmiféle fegyvert – pláne vegyifegyvert – a libanoni síita szervezetnek, azaz a Hezbollahnak. Amennyiben az izraeli hírszerzés tudomást szerzett egy ilyenfajta fegyverszállítmányról, akkor azonnal közbeléptek és az IAF gépei még szállítás közben lőtték ki a konvojokat.

Ugyanúgy a másik fő célkitűzést az jelentette, hogy  bizonytalanná és költségessé tegyék az iráni szerepvállalást a szíriai háborúban. Teherán ugyanis már évek óta jelen van az arab országban, a Hezbollahhal, a szíriai hadsereggel, a síita milíciákkal és itt-ott az oroszokkal együttműködve harcolnak a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) maradék egységei, illetve más szélsőséges szunnita csoportok (al-Núszra Front, Iszlám Állam – ISIS) ellen.

Csakhogy idővel az irániak száma több ezer fővel megemelkedett és már egész bázisokat építettek fel az arab országban, amelyet az izraeli vezetés nem hagyott szó nélkül: legutóbb decemberben bombáztak le egy Damaszkusz melletti iráni bázist. Ráadásul ezekkel a támadásokkal nemcsak nagy anyagi károkat okoznak az IRGC-nek, hanem minden egyes iráni halálával tovább növelik az elégedetlenséget a perzsa országban, ahol ebben az évben tüntettek már a kormány expanziós és a beavatkozós politikája ellen (is).

Allah-Dadi IRGC tábornok temetése, aki 2015-ben egy Golán-fennsíkon végrehajtott izraeli légicsapásban vesztette életét.

Szentségtelen szövetség? 

Ám a szíriai háborúban játszott izraeli szerepvállalás ennyiben nem merült ki ennyiben, mivel az elmúlt években több olyan esetet regisztráltak, amikor együttműködtek a fegyveres ellenzékkel. Ez elsőre furcsának tűnhet: a hivatalos magyarázat és a legtöbb szakértő szerint a légicsapásokon, a Hezbollah megerősödésének megakadályozásán, az iráni jelenlét csökkentésén, és a drúz kisebbség védelmén kívül az izraeli vezetésnek nem érdeke az Aszad-kormány megbuktatása. Egyszerűen azért, mert (már) nincs olyan szereplője a konfliktusnak, akiket Benjamin Netanjahu vezette kormány „nyugodt szívvel” támogatna, hiszen sok közöttük a szélsőséges iszlamista. Sőt, néhány „ideológiai testvérszervezetükkel” már évek óta ellen harcolnak Gázában és a Sínai-félszigeten.

Ugyanúgy néhányan rámutattak arra, hogy Aszad minden hibája ellenére egy „racionális, kiszámítható, és szekuláris” ellenfél: 1973 óta lényegében „hideg béke” van a két ország között, s dacára a határmenti konfliktusoknak, nem tört ki egy államközi konfliktus, hiszen Damaszkusz tisztában volt az IDF (izraeli hadsereg) technikai és katonai fejlettségével. Ezzel szemben az Aszad-ellen harcoló csoportok között sok olyan szervezet van, amely eleve Izrael létét sem ismeri el és a „halállistájukon” az alaviták, a síiták és a helyi keresztények után a zsidók következnek.

Ráadásul összehasonlítási alapként lehetne említeni Egyiptom példáját: amikor Mohamed Murszi vezette „mérsékelt iszlamista” erők kerültek hatalomra 2012-ben, rendkívül feszültté vált Kairó a viszonya Izraellel, amely már az 1979-es különbéke felmondásával fenyegetett. Ezért Szíriában egy rendszerváltás esetében szintén nem lehet tudni, hogy „kik kerülnének hatalomra” és miképp vélekednének az olyan kérdésről, mint a Golán-fennsík kérdése, amely a mai napig egy izraeli-szíriai különbéke legnagyobb akadálya.

Határátkelő a Golán-fennsíkon. A kép forrása: Wikimedia Commons

Kétségtelen, hogy van igazság ezekben az állításokban, de amennyiben górcső alá kerülnek az elmúlt évek eseményei, igencsak árnyalódik a kép: lehetséges, hogy a Netanjahu-kormány hivatalosan nem deklarálta (sőt, egyes esetekben bírálta) a szíriai ellenzéki csoportok külföldi támogatását, mégsem az ún. „stratégiai várakozás” volt rájuk a jellemző. Ugyanis az izraeli katonai vezetés és a titkosszolgálatok többször aktív támogatást nyújtottak a szíriai kormány ellen harcoló fegyveres csoportoknak. Sőt, nem egyszer közösen indítottak katonai akciókat is. Természetesen erre azt lehetne mondani, hogy ezek csupán „ad hoc”, vagyis alkalmi jellegű kooperációk voltak és gyakorlatban semmiféle közép vagy hosszútávú izraeli stratégiát nem jelentenek, de mégis az elmúlt években túl sok hasonló – köztük nem egy nyugtalanító – eset látott napvilágot.

Fegyvertársak

Már igazából az is figyelemreméltó, hogy a február 10-i támadásokban a SOHR keresztül meg nem nevezett szíriai ellenzéki erők szolgáltattak információt az IAF-nak a célpontokról, azok bombázás utáni állapotáról és az áldozatok számáról. Az ellenzéki területen élők az interneten és a médiában mondtak köszönet az izraelieknek a határozott fellépésért, mivel legalább addig sem őket bombázták a szíriai kormányerők. Ám a legérdekesebb, hogy az amúgy egyszerre Szíria, Irán, Oroszország és a nyugati világ ellen harcoló terrorista szervezetek, mint az al-Kaidához tartozó al-Núszra Front egykori alapítója szintén

„üdvözölt minden rezsim és Irán ellen végrehajtott izraeli bombázást” 

Ezek pedig ismételten felszította a vitát azzal kapcsolatban, hogy a háttérben van-e bármiféle kooperáció a felek között. Természetesen az elmúlt években Aszad és Teherán rendre megvádolta Izraelt, amiért beavatkozik a szíriai válságba és FSA csoportokat támogat, de ezekre a legtöbb helyen csak legyintettek. Azonban idővel nem egy szíriai ellenzéki parancsnok szólta el magát, miközben egyre több riport készült erről a bizonytalan „szövetségről”.

Például 2014 decemberében kiadott ENSZ-jelentés, amelyet az izraeli sajtó is átvett, szerint  a Golán-fennsík közelében épített izraeli kórházakban látják el az FSA fegyvereseit. A megfigyelők több ilyen esetet is leírtak, és jelezték, hogy voltak alkalmak, amikor egészséges milicistákat láttak Izrael északi részén sétálgatni. 2017-ig összesen 3000 sebesültet – civileket és fegyvereseket egyaránt – gyógyítottak meg, és gyakran adtak fegyveres kíséretet a mentőknek, akik visszakísérték a sebesülteket a határhoz.

A VICE összefoglalója az izraeli kórházak működéséről:

Az UNDOF (az ENSZ Biztonsági Tanácsának speciális szervezete) jelentése kitér arra is, hogy nem csak „egészségügyi ellátást” biztosítottak az FSA-nak, hanem fegyvereket és lőszereket. Egy június 10-i beszámolóhoz csatolt fényképeken az látható, hogy az IDF katonái két nagy dobozt nyújtanak át az FSA harcosainak, amelyekben hadianyagok vannak, de a dobozok pontos tartama a mai napig nem ismert. Ugyanúgy a korábban említett parancsnokok arról tettek említést, hogy tankelhárító eszközöket, légvédelmi rakétákat, lőszereket és egészségügyi csomagokat kaptak az izraeliektől.

Ezen beszámolók száma pedig az elmúlt években nem csökkent: legutóbb tavaly júniusban derült ki, hogy az IDF, ha nem is az FSA egészével, hanem egyes Izrael számára „vállalható” brigádokkal tartott fenn kapcsolatokat. Többek közt a 400 főt számláló Fursan al-Joulan (Golán Lovagjai) nevű csoport, amely 2013 óta fegyvereket és havonta 5000 dollárt kap az izraeli hatóságoktól. A feladatuk pedig az volt, hogy távol tartsák a Hezbollahot és később az iráni Forradalmi Gárdát az izraeli-szíriai határtól, egyfajta „pufferzóna” (ütközési terület) létrehozva a térségben.

Újratervezés alatt

Az elmúlt napok eseményei rámutattak az izraeli beavatkozások korlátjaira és a légicsapások már nem feltétlenül jelentik a legkönnyebb utat. Azonban nemcsak a vadászbombázó elvesztése miatt mehet át gyökeresen változáson Izrael eddigi Szíria-politikája: Avigdor Liberman izraeli védelmi miniszter már tavaly ősszel elismerte, hogy „Aszad győzedelmesen került ki” az egész válságból, s immáron értelmetlen bárkit is támogatni. Ezért az már egyáltalán nem fenyegeti az országot, hogy Szíriában egy nyíltan iszlamista vezetés kerülhet hatalomra, amely sokkal konfrontatív politikát kezdene el folytatni. Ellenben a másik opció sem éppen egy vonzó alternatíva: a Hezbollah és az IRGC megerősödése Izrael határainál szintén vörös posztó a Netanjahu-kormány szemében.

Étteremben fogták el az egykori grúz elnököt

0

Miheil Szaakasvilit, az egykori grúz elnököt és az Odesszai Körzet kormányzóját kijevi idő szerint délután háromkor tartóztatták le egy kijevi étteremben.

Erről a politikus a Facebook-oldalán számoltak be és közzétettek egy videót arról, amikor megérkeztek az ukrán hatóságok.

Közzétette: Mikheil Saakashvili – 2018. február 12.

 A pártja által közzétett nyilatkozatban az olvasható, hogy

„ismeretlen maszkos emberek elfogták Szaakasvilit és ismeretlen helyre hurcolták”.

Az ukrán titkosszolgálat (SZBU) tagadta, hogy ők szervezték volna az akciót, ahogyan az ukrán főügyészség szintén elutasította, hogy bármilyen közük lenne az ex-kormányzó letartóztatásához.

A KyivPost arról számolt be, hogy az elmúlt napokban nem ez az első eset, hogy megpróbálták elfogni. Február 9-én

tizenöt fegyveres ütött rajta

a Farimont Grand Hotelben tartózkodó Szaakasvilin, de a hotel biztonsági személyzete megakadályozta az elhurcolását, mivel nem volt „semmiféle hivatalos dokumentum vagy letartóztatási parancs” a kezükben.

Szaakasvili többször került már a média és az ukrán hatóságok kereszttüzébe. 2003 és 2013 között volt Grúzia elnöke, később Ukrajnába költözött, Odessza kormányzója lett, és régi ismerősétől, Porosenko elnöktől ukrán állampolgárságot is kapott. Később összevesztek, mert korrupcióval vádolta meg az elnököt. Utána viszont őt magát vádolták ugyanezzel, megfosztották az ukrán állampolgárságától (a grúzról pedig korábban le kellett mondania).

Szaakasvili őrizetbe vétele decemberben
Fotó: MTI/EPA/Sztyepan Franko

Decemberben ismételten őrizetbe vették bűnszervezetekkel folytatott együttműködés gyanújával, akkor egy épület tetején fenyegetőzött öngyilkossággal, majd a hívei kiszabadították a rendőrségi mikrobuszból.

Közben arról érkeztek hírek, hogy az egykori elnök hívei ismét aktivizálták magukat. Többen elindultak a kijevi repülőtérre, hogy megakadályozzák Szaakaszvili deportálását a kelet-európai országból. Nem sikerült:

a volt elnököt Lengyelországba vitték.

A lengyel határőrség közleménye szerint „jogellenesen tartózkodott ukrán területen, és visszavitték abba az országba, ahonnan az ukrán törvényt megsértve megérkezett”. Azt is írják, hogy mivel Szaakasvili felesége egy uniós tagállam (Hollandia) állampolgára, így pozitívan bírálták el Ukrajna kérését, hogy fogadják be az egyébként hontalan Szaakasvilit.

Ellenségem ellensége… Az egyiptomi-izraeli együttműködés

„A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő” – jegyezte meg John Naisbitt amerikai író. Ez a kijelentés a Közel-Kelete esetében különösen igaz, mivel nemrég derült ki az, hogy a régió egykoron két legnagyobb ellensége már évek óta katonailag együttműködik egymással. 

Legelőször az amerikai sajtó szellőztette meg, hogy igencsak aktív katonai együttműködés zajlik Egyiptom és Izrael között. Az elmúlt napokban kiszivárgott információk szerint Izrael több mint két év óta bombázza a Sínai-félszigeten lévő militánsok állásait. Azonosítatlan felségjelű helikopterek, vadászbombázók, pilóta nélküli gépek (drónok) legalább 100 támadást hajtottak végre a térségben lévő terroristafészkek ellen. Az amerikai újságíróknak nyilatkozó névtelen források hozzátették, hogy ehhez az izraeliek megkapták Kairó „áldását” is, sőt, nem elképzelhetetlen, hogy az információkkal szintén ellátták az izraeli légierőt.

Az izraeli légierő két F-16-a. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Habár ezt az egyiptomi-izraeli kooperációt sok helyen úgy emlegetik, mint egy „újabb közel-keleti titok napvilágra kerülését”, azt már évek óta sejteni lehetett, hogy a 2014-ben hatalomra kerülő Abdel Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök aktívan együttműködik Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormánnyal. Ennek fő tárgyát a terrorizmus elleni harc jelenti, hiszen mindkét országnak (nagyrészt) közösek az ellenségei. Mielőtt azonban részletes boncolgatásra kerülne a két ország közötti aktuális viszony, szükséges a történelmi előzményekre is kitérni, hiszen csak így érthető meg igazán ennek jelentősége.

Aki nélkül nincs háború a Közel-Keleten 

Egyiptom és Izrael a múlt évszázadban négy háborút (1948,1956, 1967, 1973) vívott egymással. Ám, amikor nem volt hivatalosan hadiállapot a két ország között, még akkor is rendkívül feszült volt a viszony. Gamel Abden Nasszer egyiptomi elnök politikáját sokáig az Izrael – és ezzel párhuzamosan a Nyugat – ellenesség határozta meg, miközben az izraeli politikai és katonai vezetés számára az ország határainak biztosítása és kiterjesztése jelentette az egyik fő irányelvet. Ezért a múlt évszázad ötvenes és hatvanas éveiben a határmenti konfliktusok és az egymás eltörlésével fenyegető nyilatkozatháborúk szinte a mindennapi élet részét képezték.

Pont ezért számított óriási fordulatnak, amikor Nasszer utóda, Anvar Szadat egyiptomi elnök a hetvenes évek közepén bejelentette „elszakadását” a keleti blokktól és közeledését az Egyesült Államokhoz. Washington abban az esetben volt hajlandó élelmiszer és katonai segéllyel ellátni az arab országot, ha Kairó rendezi viszonyát a szomszédos zsidó állammal. Ennek következtében végül hosszas egyeztetések után 1979-ben Camp Davidben Szadat és Menahem Begin izraeli kormányfő békeszerződést írt alá.

Nehéz szülés volt: Szadat és Begin kezet fog egymással Camp Davidben, háttérben pedig Jimmy Carter. A kép forrása: Wikimedia Commons

Habár Szadat egy merénylet áldozata lett 1981-ben, amelyet többek közt az egyiptomi-izraeli különbéke megkötése miatt követtek el, utóda Hoszni Mubárak szintén betartotta annak pontjait. A két ország közötti viszony fokozatosan javult, és már nem fenyegetett egy újabb háború (rém)képe. Sőt, elég komoly eredményeket könyvelhettek el: az egyiptomi diplomácia például szerepet játszott az 1994-es izraeli-jordániai különbékében, vagy az izraeliekkel közösen vették blokád alá Gázát a Hamász 2006-os győzelme miatt.

Repedések

Éppen ezek miatt figyelte az izraeli vezetés eléggé aggódva a 2011-es „nílusi forradalmat”. Mubárak bukásával ugyanis kétségessé vált a további együttműködés, miközben a Sínai-félszigeten hirtelen aktivizálták magukat a különböző iszlamista csoportosulások. Ezek a militánsok azonban nem kizárólag az egyiptomi hadsereggel csaptak össze. Ők izraeli célpontokat szintén megtámadtak, például 2011 augusztusában beszivárogtak Izraelbe és civilekkel végeztek, de a népszerű üdülőhelynek számító Eilat városát többször rakétatámadás érte a Sínai-félsziget felől.

Ennél sokkal rosszabb volt Izrael szempontjából az, amikor 2012-ben Mohamed Murszit választották meg Egyiptom elnökének, aki a helyi Muszlim Testvériség támogatásával erősen iszlamista politikát kezdett el folytatni. Mivel a korábban említett terrorista támadásokra válaszul adott izraeli megtorlóakcióknak egyiptomi határőrök is áldozatul estek, ezért egyre feszültebbé vált a viszonyuk. Többször felgyújtották az egyiptomi-izraeli csővezetékeket, vagy Izrael-ellenes tüntetéseket tartottak.

2011 októberében megostromolták az izraeli nagykövetséget. A nagykövetet családjával együtt kommandósok menekítették ki, majd repülőgépen hagyták el az országot. A kép forrása: Link.

Az sem segített, hogy Murszi ideológiai és hatalmi szempontból a Hamász mellett tette le a voksát. Többé nem gördített akadályt a gázai övezetbe tartó, egyiptomi-izraeli határ alatt zajló csempészet elé, amely miatt gombamódra szaporodni kezdtek az alagutak. Az élelmiszereken, üzemanyagon és orvosi szereken kívül több tonnányi fegyvert és lőszert vittek át a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Emiatt Murszi népszerűsége és befolyása annyira megnőtt, hogy kulcsszerep volt a 2012-es gázai válság megoldásában.

Murszi látványos külpolitikai sikerét az EU és USA egyaránt elismerte, többször beszélt telefonon Barack Obama amerikai elnökkel, aki nyilvánosan mondott neki köszönetet a válság megoldásában játszott szerepéért. Később pedig Egyiptom közbenjárásával 2012. november 29-én Palesztinát felvették az ENSZ-be, mint “nem tag megfigyelő államot.” Ezek pedig megszólaltatták a „vészcsengőket” az izraeli döntéshozók körében, hiszen néhányan küszöbön látták már az egyiptomi-izraeli különbéke felmondását.

Hamász fegyveresei egy Murszi portré előtt ünnepelnek. Az egyiptomi elnök még azt is elérte, hogy a gázai válság alatt Izrael ne vesse be a szárazföldi haderejét, ami akkor precedens értékű eseménynek számított.

Ezért 2013-ban, amikor Murszi hatalma kártyavárként dőlt össze és a hadsereg vette át a helyét, az izraeli vezetés csendben figyelte az eseményeket. Bár titkon örültek annak, hogy megszabadultak az iszlamista elnöktől, az még egyelőre kétségesnek tűnt, hogy a puccsot levezénylő Szíszi védelmi miniszter pontosan milyen véleménnyel van Izraelről és az országgal való szorosabb együttműködésről.

Aki „összehozta” őket

Azonban nem kellett sokáig várni a „megnyugtató” jelekre: az egyiptomi hadsereg már 2013 őszén hozzálátott a gázai övezet alatt húzódó csempészalagutak felszámolásához. Alig két hónap leforgása alatt 1200 alagutat robbantottak be vagy árasztottak el. Kairó nyilvánosan „szakított” a Hamásszal és helyette a ciszjordániai Fatahot kezdte le támogatni, és többször hangoztatta az Izraellel való tárgyalások folytatását. A Hamász irodáját Egyiptomban 2014-ben bezárták és az év végén pedig elrendelte egy “pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, valamint Rafah város keleti részének teljes evakuálását.

Egyiptomiak szemlélnek egy gázai alagutat. A hivatalos statisztikák szerint még 2017-ben is 63-at számoltak fel belőlük.

Látva Kairó terrorizmus elleni hadjáratát, amely nemcsak a Sínai-félszigeten, hanem az országon belül (Muszlim Testvériség felszámolása) és a szomszédos Líbiában (szélsőséges csoportok bombázása az Egyesült Arab Emírségekkel) szintúgy zajlott, az izraeli vezetés egyre bizakodóbbá vált. Egyelőre még nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy mikor és hogyan kezdődött meg az egyiptomi-izraeli katonai együttműködés, de valószínűsíthető, hogy az Iszlám Állam (ISIS)  2014-es közel-keleti ámokfutása után már sor kerülhetett az első közös akciókra.

A terrorszervezet mindkét országnak gondot jelentett: Egyiptomban egymás után hajtottak végre merényleteket az adminisztratív, katonai és civil célpontok ellen, legutoljára tavaly novemberben Bir el-Abdan mecsetnél követtek el mészárlást, amelyben több mint 300-an vesztették életüket. Habár egyelőre kevés olyan izraeli terrortámadásról van tudomásunk, amelyet az ISIS hajtott végre, az kétségtelen, hogy Gázában egyre nagyobb befolyásra tettek szert a Hamász rovására.  Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) azt is megengedték, hogy az egyiptomi hadsereg nagyobb erőkkel legyen jelen a térségben (az 1979-es békeszerződés egyik pontja ugyanis kimondta, hogy csak Izrael engedélyével lehet növelni az egyiptomi katonák számát a térségben). Sőt, tavaly még az a pletyka is elterjedt, hogy a két ország katonai hadgyakorlatot szervez.

Egy együttműködés határai

Azonban jogosan merül fel a kérdések: vajon a katonai kooperáción kívül képes Egyiptom és Izrael más területeken is sikeres eredményeket elérni?

Vagy ez az egész nem más, mint inkább az aktuálpolitika és biztonsági helyzet szülte kényszerszövetség?

Nos, erre a válasz igencsak árnyalt. Egyrészt mind Netanjahu, mind Szíszi tisztában van azzal, hogy még ezeket a közös akciókat is titokban kell tartani a világ, de leginkább a saját lakosságuk előtt. Egyiptomban az elnökön kívül csak egy nagyon szűk katonai-hírszerzői csoport tud erről, az IDF pedig minden ezzel kapcsolatos hírt cenzúráz, tagad vagy egyszerűen nem kommentál.

Pedig az elmúlt években politikai gesztusokból nem volt hiány. Szíszi már 2015-ben adott interjújában elismerte, hogy „sokat beszélget Netanjahuval„. 2016-ban az egész közel-keleti sajtót bejárta az a hír, hogy az izraeli miniszterelnök az egyiptomi külügyminiszterrel  nézte meg a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság nyári döntőjét. Tavaly szeptemberben pedig történelmi találkozóra került sor Netanjahu és Szíszi között New Yorkban. A két ország közötti kereskedelem lassan, de növekszik; előrelépések történtek a „gázvitákban”, sőt, Izrael ellopott ókori műkincseket szolgáltatott vissza az egyiptomi hatóságoknak.

Netanjahu és Számeh Sukrit közösen nézték meg Franciaország-Portugália döntőt a jeruzsálemi palotában. Azt nem tudni, hogy pontosan kinek szurkoltak. A kép forrása: Link.

Mindezek ellenére mindkét társadalom továbbra is eléggé bizalmatlan a másikkal szemben. Különösen Egyiptomban képes komoly indulatokat gerjeszteni az Izrael-ellenesség.  2016-ban  az egyik egyiptomi kévpiselő meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Nem emésztették meg teljesen azt sem, hogy 2016-ban Egyiptom „visszaadta” a vitatott Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának. Ez sokak szerint izraeli beleegyezés és tárgyalások nélkül aligha valósulhatott volna meg, mivel az 1979-es különbéke értelmében tilos az egyiptomi terület státuszát önkényesen megváltoztatni.

Egyiptomban szintén dühöt és tüntetéseket váltott ki Donald Trump tavaly decemberi döntése, miszerint átköltözteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe és elismeri Izrael fővárosának. Igen ám, de a hivatalos elítélő nyilatkozatokon kívül nem történt más lépés. Ráadásul a történeten csavart egyet, hogy január elején egyes lapok olyan hangfelvételeket tettek közzé, amelyekben egyiptomi titkosszolgálat utasította négy talk show-házigazdát, hogy nyíltan támogassák Trump döntését és „magyarázzák el helyesen azt a hallgatóságnak”.

A kiszivárgott felvétel.

Ugyanúgy kérdés, hogy más regionális kérdésekben vajon mennyire ért egyet a két ország. Izraelnek, vagyis pontosabban a Netanjahu-kormánynak már az sem tetszett túlságosan, ahogyan Egyiptomnak sikerült tavaly szeptemberben „kibékítenie” egymással a két rivális palesztin szervezetet, amely egy Hamász-Fatáh közötti megállapodással öltött formát (Ennek okairól lásd bővebben).

A másik vitás kérdést pedig Irán jelenti: miközben Izraelnek és a Perzsa-öböl menti monarchiáknak (Szaúd-Arábia) Teherán számít a közös ellenségnek, addig Kairó eléggé távolságtartóan áll hozzá a „síita félhold feltartóztatásához”. Habár nincsenek olyan látványos közeledések Irán és Egyiptom között, mint Murszi idején, ám olyan feszült légkör sincs, ami Szadat alatt volt jellemző. Sőt, Kairó állítólag már nem is vesz részt konkrét katonai erővel a jemeni háborúban; többször támogató nyilatkozatot adott ki az iráni atomprogramról; valamint Szíria esetében szintén hasonló állásponton vannak.

A végtelenbe és tovább…

A cikk megírása után érkezett a hír: Szíszi február 9-én egy széleskörű terroristaellenes hadjáratot indított. A „2018-as Sínai átfogó hadművelet” a Sínai-félsziget északi és középső részét, de Egyiptom más részeit, a Nílus-deltát és a Líbiával határos, nyugati sivatagos területeket szintén érinti. Egy igencsak ambiciózus célokat kitűző hadműveletről van szó, amellyel az egyiptomi elnök bizonyítani szeretne a márciusban sorra kerülő elnökválasztások előtt. Ám kétségtelen, hogy ehhez Kairó megkapta Izrael áldását és valószínűleg közösen „pacifikálják” a világunk egyik legnyugtalanabb régióját.

Keresztes hadjárat az atomerőművek ellen – Ausztria „nukleáris vitái” a V4-ekkel

A visegrádi négyek államai közül nemcsak Magyarország az egyetlen, amely a nukleáris energiatermelésben látja a jövőt. A többi kelet-közép európai ország korábban szintén nagy ívű projekteket harangozott be, valamint  jelentős erőforrásokat csoportosított át ebbe a szektorba. Ugyanakkor mindegyikük kénytelen volt szembesülni egy közös kihívással: Ausztria atomenergia-ellenes „zöld háborújával”. 

Az elmúlt napokban a magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy Ausztria fenntartása ellenére mindenképp folytatja Paks 2 bővítését. Budapest így reagált arra, hogy január 22-én Bécs keresetet nyújtott be az Európai Unió Bíróságának (ECJ) a paksi bővítés ellen. Ezt egyrészt azzal magyarázta, hogy az atomenergia nem fenntartható energiaforrás, másrészt pedig „nem ad megfelelő választ a klímaváltozásra”. Az osztrák reakció korántsem számít szokatlannak vagy újdonságnak: Ausztria 2015-ben szintén az ECJ-hez fordult a nagy-britanniai Bridgwaterben építendő Hinkley Point C reaktor ügyében, amelyet sok magyarországi médium Orbánnak küldött közvetett üzenetként értelmezett és már akkor figyelmeztettek, hogy hamarosan a Paks szintén hasonló sorsra juthat.

Ugyanis világszerte ismert az osztrák politika és társadalom szinte szélsőségekbe nyúló atomenergia-ellenessége. Ez az ún. „zwentendorfi esetből” fakadt, amely miatt 1978-ban az alkotmányban rögzítették az atomerőművek-építésének és beüzemelésének tilalmát. Csakhogy azóta eltelt negyven évben kiderült, hogy a közép-európai ország kormányai ezt  a paragrafust gyakran elég tágan értelmezték. Nem Magyarország és Nagy-Britannia számítanak az osztrák atomenergia-ellenesség első áldozatainak: a v4-ek két másik tagja (Csehország és Szlovákia) már korábban megtapasztalhatták mit is jelent a gyakorlatban az „osztrák virtus”. Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben Lengyelország lesz majd a következő.

Egy Zwentendorfba tartó tiltakozómenet 1978-ban. A kép forrása: Link

Tesztelés a csehekkel

Először is Csehországgal kell kezdeni, hiszen ez az ország volt az első, amelynek nukleáris programja évekig beárnyékolta a szomszédos Ausztriával fenntartott viszonyát. Prága a Szovjetunióval való hosszas tárgyalások és az építkezés során fellépő problémák miatt csak 1985-ben helyezte üzembe az első cseh atomerőművet. A Dukovanyban lévő négy reaktor azóta működik, de ezeket eleve „rövid időre” tervezték, hiszen mindegyik blokk működési engedélye 2017-ben lejárt. (Amelyeket aztán a tavaly év végére sikerült meghosszabbítani)

Csakhogy Prága komoly energiahiánnyal küszködött, ezért szükségessé vált egy másik atomerőmű létesítése is, amelynek helyszíne a dél-csehországi Temelín nevű települést lett. Habár az építkezés nagyjából Dukovanyval együtt vette kezdetét, anyagi okok és Csehszlovákia felbomlása miatt évekig állt a projekt, s végül 2000-ben négy helyett két reaktorral helyezték üzembe (a második blokkot 2002-ben). A 3. és a 4. reaktor megépítése még mindig komoly vita tárgyát képzi Csehországban, hiszen 2014-ben a korábbi szocialista Sobotka-kormány elutasította a Cseh Energetikai Művek (ČEZ) projektjét. Ugyanakkor Andrej Babiš jelenlegi miniszterelnök többször erősködött az atomenergia mellett, amihez szerinte „Prágának már megvan az elegendő pénze”. Ezért sem csoda, hogy a kelet-közép-európai országban a „paksi modell átültetéséről és a magyar kormányhoz hasonló pályázati módszerek megvalósításáról” gondolkodnak.

Temelín. A kép forrása: Wikipedia Commons.

Azonban a cseh vezetésnek mindkét esetben egy nem várt dologgal kellett szembenéznie: a heves osztrák reakciókkal. Ugyan voltak tiltakozások az országon belül is és az ellenzék igyekezett kihasználni az elégedetlenséget, de a legfőbb akadályokat mégis Ausztria gördítette a temelíni két reaktor üzembehelyezése elé. Wolfgang Schlüssel osztrák kancellár felszólította az akkor még miniszterelnöki székben ülő Miloš Zemant, hogy mindenképp mondjon le az atomenergetikai projektjéről. Amennyiben Prága továbbra is ragaszkodik ehhez, akkor Bécs „nem zárja le Csehországgal az uniós csatlakozási tárgyalások energetikai fejezetét”, vagyis

„megvétózza az ország EU-ba való felvételét

Ez annyira feldúlta az akkori cseh elitet, hogy az osztrák lapokon keresztül indítottak volna sajtóhadjáratot a „Temelín biztonságosságáról” (ezt a kiadók elutasították), valamint egyes ausztriai árufajták embargóját helyezték kilátásba. Sőt, még maga Václav Havel is felszólalt, aki szerint az osztrákoknak semmi közük nincs az cseh atomenergetikai projekthez, miközben korábban ő szintén támadta a tervet. A cseh hatóságok végül 2000-ben adták ki az engedélyt az első reaktornak, ami még abban az évben megkezdte a működését.

Viszont Ausztria nem hagyta ennyiben. 2000-ben az osztrák környezetvédők és a cseh határmenti települések lakói 26 határátkelőt lezártak, így tiltakozva Temelín ellen. Hirtelen csökkenni kezdett az atomerőmű támogatottsága: 1990-es évek elején a csehek több mint kétharmada támogatta a projektet, 1999-ben már 47 százalék. Hamarosan kiderült, hogy egyenesen Bécsből finanszírozzák a csehországi atomellenes mozgalmakat és megmozdulásokat, ami csak tovább növelte a két ország közötti ellentétet.

Egy osztrák szervezett által szponzorált megmozdulás Temelínben.

Hiába kapcsolták be a két reaktort, Ausztria korántsem hagyta annyiban a dolgot. 2006-ban a bécsi parlamentben elfogadták, hogy a kormány „erőteljesebb, akár uniós jogi eszközöket” alkalmazhat Csehország ellen. Újabb határlezárásokra került sor, miközben rendszeressé váltak az atomenergia-ellenes megmozdulások a cseh városokban. Karel Schwarzenberg, akkori külügyminiszter egyenesen az ECJ-hez fordult, amely megállapította, hogy az osztrák bíróságok ezen a téren nem perelhetik be a ČEZ-t.

A Temelínnel kapcsolatos osztrák ellenszenv pedig később sem csillapodott. Pár évvel ezelőtt kiderült, hogy 2008 és 2010 között tíz cseh környezetvédő szervezet évente átlagban több mint 200 ezer eurós támogatást kapott az osztrák kormánytól. Ők ezt a „lakosság megfelelő méretű tájékoztatására” és az atomellenes tiltakozások szervezésére használták fel. 2015-ben a felső-ausztriai szervezetek újabb keresetet nyújtottak be az Európai Unió Bíróságára, de ismét elutasították a beadványaikat. Ráadásul ez a fajta osztrák kampány Dukovany fejlesztése ellen szintén zajlott, amikor 2016-ban petíciót indítottak és 63 680 ember aláírása gyűlt össze.

Süket fülekre talált 

Nem a csehek voltak az egyetlenek, akik így jártak. Szlovákiában az atomerőmű-építés és bővítés még a szomszédos Csehországnál is fontosabb prioritást élvez. Ma ugyanis Szlovákia elektromos energiaellátásának 55%-t a nukleáris energia teszi ki, ami egyben azt jelenti, hogy az európai viszonylatban második, Franciaország 85%-a után. Azonban az 1972-ben üzembehelyezett első (cseh)szlovák bohunicei (Jaslovské Bohunice) atomerőmű két reaktorát a múlt évtized második felében le kellett állítani, mivel ezt (az elavult szovjet technológia miatt) az uniós csatlakozási tárgyalások egyik alapfeltételeként jelölték meg. Ezzel szemben a maradék kettő működési engedélyét sikerült meghosszabbítani egészen a 2040-es évekig.

Ezért Pozsony, akárcsak Prága, szintén egy másik atomerőművet kezdett el létesíteni, mégpedig a dél-szlovákiai Mohiban (Mochovce). A négy reaktort felépítése már 1982 óta zajlott, de a kilencvenes években pénzügyi okok miatt szüneteltették. Végül az első blokkot 1998-ban indították be, a másodikat 2000-ban, a maradék kettőt viszont jogi és belpolitikai problémák miatt még mindig nem állították szolgálatba.

A mohi atomerőmű. A kép forrása: Wikimedia Commons

Szlovákia esetében szintén egy intenzív osztrák diplomácia hadjárat bontakozott ki. Bécs már a kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy a mohi atomerőművet – ahogyan a bohuniceit – az uniós csatlakozás alapfeltételeként jelöljék meg. Amikor ezt nem sikerült elérniük, akkor az osztrák diplomácia kiharcolta magának, hogy Szlovákia „bevonja őt” az atomerőmű bővítése körüli biztonsági párbeszédbe és lényegében mindenfajta releváns információt kötelesek velük megosztani.

Csakhogy Pozsony ezt a gyakorlatban nem tette meg: 2010. májusában szlovák hatóságok anélkül zárták le a 3. és 4. blokk építésével kapcsolatos nemzetközi környezeti hatásvizsgálatot, hogy megválaszolták volna az Ausztria által feltett kérdéseket. Több sem kellett az osztrák környezetvédőknek és kormánynak, akik máris perrel fenyegették az országot. Iveta Radicová akkor szlovák kormányfő bár jogosnak ismerte el azt osztrákok kifogását, de semmit sem tett. Akárcsak Csehország esetében, Ausztria Szlovákiát szintúgy bíróság elé citálta, de ők ugyanúgy elutasították a keresetet.

Ennek ellenére Ausztria továbbra sem feledkezett el Mohiról. Azóta nem telt el úgy év, hogy valamelyik osztrák kormánytag ne adott volna ki elítélő nyilatkozatot a reaktorbővítés miatt. Ugyanúgy előfordult, hogy a szlovák atomellenes megmozdulásokat osztrák kormányzati szervezetek finanszírozták. Most pedig látható, hogy különösen nagy az érdeklődés a szlovákok részéről azzal kapcsolatban, hogy miképp végződik a Paks 2 ellen benyújtott osztrák kereset ügye. Ugyanis tudják, hogy ez komoly kihatással lehet a mohi atomerőműre is, főleg azért, mert a 3. és 4. reaktort 2018 decemberében, illetve egy évvel későbbre helyezik üzembe. Ezután pedig Pozsony ismét Bécs célkeresztjébe kerülhet.

Ivan Korčok szlovák külügyi államtitkár és  Karin Kneissl osztrák külügyminiszter 2018.január 9-én találkozott egymással. Az egyik fő témát Mohi jövője jelentette. A kép forrása: Twitter.

Felkészül Lengyelország ?

Lengyelországot eddig elkerülte az osztrák atomenergia-ellenesség, leginkább azért, mert az országnak jelenleg nincs egyetlen atomerőműve sem. Varsó energiatermelésének több mint 90 százaléka a szénből jön, miközben Oroszországtól igyekszik a lehető legkevesebb energiahordozót importálni. Lengyelországban a nyolcvanas években Zarnowiecben kezdtek el építeni egy atomerőművet, de ezt a 90-es években leállították. Azonban a rendszerváltás óta zajlik a vita az első lengyel nukleáris energiatermelésről, amelynek egyelőre még a pontos helye és finanszírozási formája sincs meg.

Ugyanakkor tavaly a Jog és Igazságosság (PiS) kormány már tendert írt ki az első atomerőműről. Ebből kiderült, hogy egy 1000 MW kapacitású (ez a jelenlegi paksi kapacitás kb. fele) reaktort létesítenének 2022-ig, de további hármat 2029-ig helyeznének üzembe. „Az Európai Bizottság elfogadta a projektünket. Lengyelország túlságosan ki van szolgáltatva energetikai téren” – jelentette ki nemrég Krzysztof Tchórzewski, az ország energetikai minisztere, de azokat a kérdéseket figyelmen kívül hagyta, amelyek az esetleges osztrák reakciókról szóltak. 

Ugyanis a Paks 2 tükrében már a lengyel elemzők és újságírók sem tartják elképzelhetetlennek, hogy függetlenül a magyar kormány ellen benyújtott kereset további sorsától, „ők lesznek az osztrák atomellenesség következő áldozatai”. Vagyis Bécs valamilyen biztonsági és/vagy környezetvédelmi ok miatt az ECJ elé rángatja Varsót. Ezt pedig szerintük az Európai Bizottság – mégha nyíltan nem – támogatni fogja, mivel a lengyel államnak amúgy is sok vitája van az uniós intézményekkel. 

Osztrák rulett 

Tehát a többi visegrádi négyek példájából kiindulva Magyarországnak aligha van félnivalója Paks 2 ügyében: a szlovákiai mohi atomerőmű vagy a csehországi temelíni létesítmény elleni több évig tartó hadakozás sem váltotta be a hozzá fűzött osztrák reményeket, hiszen  mindegyik ügy „Ausztria visszavonulásával” járt. Ráadásul mostantól Bécsben akár egy visegrádiak által létrehozott „nukleáris egységfronttal” szintén kénytelenek lennének szembenézni, amely eddig is sikeresen hárította az osztrák „atomellenes lobbi” próbálkozásait.

Szeletelve jobb? Összeomlott Jemen

0

A „Hódítók Temetője” – ez egyike azon „beceneveknek”, amelyekkel az Arab-félsziget délnyugati részét illeték. A történelem során már többször bebizonyosodott, hogy a helyi törzsek által alapított Jemen valóban méltó erre a névre: az Oszmán Birodalom, a Brit Birodalom, Egyiptom soha nem tudta teljes egészében elfoglalni vagy megtartani, s mindig egy szégyenletes kivonulás lett a vége. Az elmúlt napokban pedig Szaúd-Arábia győződhetett meg ennek a kifejezésnek a valóságtartamáról. 

A frontvonalak hónapok óta változatlanok voltak a jemeni háborúban, amelyet a Független Hírügynökség a 2017-es évértékelőben a legnagyobb fegyveres konfliktusnak nevezett. Kevés ezzel kapcsolatos hír törte át a média ingerküszöbét, és a feleknek politikai téren sem sikerült semmi komolyabb eredményt elérni. Egyetlen sikerként azt lehetett elkönyvelni, hogy Abd-Rabbuh Manszúr Hádi, a 2015-ben megbuktatott és Szanaaból elüldözött elnök visszatérhetett az országba, létrehozhatott egy nemzetközileg elismert kormányt Ádenben, amely az Öböl-menti monarchiák pénzéből és katonai segélynyújtásból tartotta fenn magát.

Egy gyorstalpaló a háborúról. 

Azonban 2017 végén hirtelen felgyorsultak az események és érezni lehetett, hogy az idén jelentős változások várhatóak. Decemberben ugyanis Ali Abdullah Száleh, aki korábban negyven évig irányította az országot, elárulta a húszi – Irán által támogatott zaidita irányzatot követő – szövetségeseit, akikkel korábban közösen harcolt a Szaúd-Arábia vezette katonai koalíció és a jemeni kormány ellen. Habár korábban már elemzések tucatjai figyelmeztettek arra, hogy a Száleh-húszi szövetség nem tarthat sokáig, az árulás még az előzetes elképzeléseket is felülmúlta, hiszen minden jel szerint ők álltak győzelemre.

Ali Abdullah Száleh. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Száleh nyíltan „oldalt váltott”, és a koalíciós légierővel kezdte el bombázni a húszi állásokat. Maga mellett tudhatta a Hásid-törzset – Jemen legnépesebb törzsének – és a jemeni hadsereg maradékát. A jemeni fővárosban utcai harcok sorozatai robbantak ki és úgy tűnt, hogy a szaúdiak segítségével megsemmisítő vereséget mér az egykori szövetségesire. Ám Száleh akciója kudarcot vallott: a húsziknak sikerült akkora erőket mozgósítaniuk, amivel legyőzték az őket eláruló elnök csapatait. Két nappal a Rijád oldalára való átállás után pedig Száleh – egyelőre tisztázatlan körülmények között – életét vesztette. Az Észak-Jemenben zajló „polgárháborún belüli polgárháború” aktuális állásáról egyelőre nagyon keveset tudni, annyi biztos, hogy a húszik megerősítették a pozícióikat, de a meggyilkolt elnök szövetségeseiről egyelőre semmiit nem tudni. A legrosszabb félelmek szerint a Kelet-Jemenben lévő sivatagba menekültek, ahol csatlakoztak a helyi Iszlám Állam (ISIS) és az al-Kaida (AQAP) terrorista szervezeteihez.

Mozgásban a billiárdgolyók

Abd-Rabbuh Manszúr Hádi. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ezután már csak idő kérdése volt, hogy mikor terjednek át ezek az események a déli területekre. Ugyanis nemcsak Szálehnek a húszikkal kötött szövetsége állt ingatag lábakon: Hádinak szintén meggyűlt a baja a helyi erőkkel. Már eleve azzal elvesztette a legitimitását, hogy elmenekült az országból, és mióta visszatért többször tartózkodott Rijádban, mint Ádenben. Emiatt sokan egy szaúdi bábnak tartották, aki szándékosan belerángatta az országát Szaúd-Arábia és Irán között évek óta zajló regionális „proxyháborúba” és mindenben kiszolgálja a szaúdi uralkodóházat. Sokkal inkább a kényszer, a külföldi támogatás és a Száleh-húszi szövetség ellen érzett ellenszenv miatt törődtek bele Hádi uralmába.

Csakhogy nem mindenki értett ezzel egyet. A legtöbb vita egy bizonyos Dél-Jemeni Szeparatista Mozgalommal (al-Hírák) alakult ki. Nem akármilyen szervezetről van szó: egy nyíltan szocialista ideológiát követő mozgalomról, amely a déli területek elszakadását tűzte ki célul. Egy független Dél-Jemen egyáltalán nem számít idegen vagy újszerű gondolatnak. A hidegháború korszakában ugyanis két Jemen létezett. Az egyik az 1962-es puccsot követően az arab nacionalizmuson alapuló Jemeni Arab Köztársaság volt; a másik pedig kezdetben brit protektorátus alatt lévő, majd 1967-ben függetlenné váló és pár évvel később az arab világban egyedülálló módon „tudományos szocialista” utat járó Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság (JNDK). Habár 1990-ben Áden egyesült Szanaaval, ez sokkal inkább egy geopolitikai és gazdasági kényszer volt a részükről: a berlini fal összeomlásával ugyanis elvesztették a keleti blokkot, amely lényegében fenntartotta az egész kommunista rezsimet. Ám az egyesülés korántsem jött be, mivel Száleh az évek során csírájában fojtott el minden autonóm kezdeményezést.

A déliek számára annyira rosszul végződött a két ország összeolvadása – ami 1994-ben egy rövid, de intenzív polgárháborúhoz is vezetett – hogy az Egyesülés Napja (május 22) nem hivatalosan nemzeti gyásznapnak számított.

A szeparatista törekvések 2015 óta viszont jelentősen megerősödtek, hiszen a Száleh-húszi erők az al-Hírák miatt nem tudta elfoglalni Áden városát. Ez a győzelem azóta jelentősen megnövelte a magabiztosságukat, a retorikában és a médiájukban is egyre inkább a megosztottságra és az „északiaktól” való különbözőségre fókuszáltak, ami pozitív visszhangra lelt más, nemcsak dél-jemeni városokban. Szúrós szemmel nézték, ahogyan Hádi és a szaúdiak nyitottak voltak a jemeni Muszlim Testvériség (Al-Iszláh Párt) irányában, hiszen az al-Hírák elutasított mindenfajta iszlamizmust és a mai napig erősen szekuláris, nacionalista és kismértékben marxista (!) nézeteket vallanak. Végül pedig amiatt orroltak meg Hádira, mert ő az egységes jemeni állam mellett foglal állást, s a déliek függetlenségének megadása helyett csak a pár évvel ezelőtt meghirdetett föderalizációs program megvalósítását ígérte, ami nagyobb autonómiát biztosított volna. Viszont ennél nekik több kellett, vagyis a húszik legyőzése után teljes függetlenség.

Az al-Hírák vezette tüntetés Ádenben. A vörös csillag maradt a zászlóban. A kép forrása: Link

Az al-Hírák és Hádi közötti ellentét pedig gyakran a tettlegességig fajult. Például tavaly februárban az ádeni repülőtérért törtek ki harcok, amelyek a Hádihoz hű biztonsági erők visszavonulásával ért véget. Ezt azóta több kisebb incidens követte és az al-Hírák vezetői többször kijelentették, hogy „nem fogjuk vérünket ontani a környező hatalmak és az északiak ügyeiért”, ami rohamosan növelte a támogatottságukat a körülbelül hat millió fős dél-jemeni lakosság körében. Habár végül a „külső hatalmak” közbenjárásával elsimították ezeket az incidenseket, a déli szeparatisták óriási politikai győzelmet könyvelhettek el: 2017 áprilisába felállították a Déli Átmeneti Tanácsot (STC), amely minden déli politikai és fegyveres csoportot, kormányzót és minisztert egy zászló alá terelt.

Az STC pedig nem egészen egy év alatt megerősödött annyira, hogy úgy érezze, többé már nincs szüksége Hádira. 2018. január 28-án látták elérkezettnek az időt arra, hogy átvegyék a hatalmat. Aznap Ádenben fegyveres harcot provokáltak ki a Hádi-párti erőkkel. Miután a következő napokban megérkezett az utánpótlás, heves tüzérségi és harckocsitűzzel megszerezték az utolsó negyedet is a kikötővárosban. A legutóbbi megerősített hírek szerint az elnöki palota ostroma jelenleg is zajlik, és Hádi amolyan „utolsó töltényig zajló harcra” szólította fel a híveit. Ez érthető a részéről, hiszen könnyen ugyanolyan sorsra juthat, mint az „északi kollégája”, s immáron nincs vesztenivalója.

Helyzetkép Ádenből: az STC egyik fegyverese a Jemeni Nemzeti Bank előtt. A kép forrása: MTI/EPA.

Megrendült szövetség

Alakuljanak bárhogyan is a déli események és Hádi sorsa, egy dolog már most biztos: az elmúlt napokban lezajlott jemeni történések alaposan átrendezik a nemzetközi viszonyokat, különösen a Perzsa-öbölben. Ugyanis az történt, hogy a déli szeparatistákat leginkább az Egyesült Arab Emírségek (UAE) támogatta diplomáciailag, fegyveresen, katonailag és pénzzel egyaránt, miközben az STC pont azokat támadta meg, akiknek Szaúd-Arábia nyújtott nagy segítséget.

Ez pedig azonnal beindította a találgatásokat a nemzetközi médiában: Vajon Jemen miatt  Abu Dhabi és Rijád között nyílt törés következik be? 

Eddig ugyanis minden külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy a két ország messzemenőkig egyetértett egymással és közösen harcolnak a „szunnita szélsőségesek és a síita félhold” ellen. A jemeni háborúkban Szaúd-Arábia után a legnagyobb erőkkel az UAE vett rész. Ők hajtották végre a 2015-ös ádeni partraszállást és a legnagyobb szárazföldi fegyveres kontingenssel, egész harckocsi századokkal voltak jelen az arab országban. A szaúdi és az emírségi gazdaság ezer szállal fonódik össze. Sőt, a két ország diplomáciája már tavaly év végén beharangozta, hogy egy külön politikai-gazdasági szervezetet állítanak fel, amellyel egyszerre ellensúlyozhatják Iránt, a síitákat és Katart, hiszen ezzel az országgal tavaly komoly válságba keveredtek.

Amikor az emírségiek és a szaúdiak egy zászló alatt harcoltak Jemenben…

Habár Jemenben korábban is előfordult, mint például tavaly az ádeni repülőtérnél, hogy az emírségek és a szaúdiak által támogatott csoportok egymásnak esetek, de Abu Dhabi és Rijád gyorsan akcióba léptek, elsimították az incidenst és erőteljes nyomást gyakorolt a felekre. Viszont most januárban erre már nem került sor: a szaúdiak szinte csendben figyelték az eseményeket, a lanyha próbálkozásiakat senki nem vette komolyan és mintha már teljesen lemondtak volna Jemenről, s csak az indokot keresnék a kivonulásra. Ráadásul egyenesen úgy tűnik, hogy az UAE nemcsak tudott az STC közelgő hatalomátvételéről, hanem egyenesen fegyveres támogatást adott hozzá. Az emírségi vezetők nem törődtek azzal sem, hogy ez pedig miképp érintheti a legfontosabb regionális szövetségesét vagy a szaúdi uralkodóház hogyan reagálhat rá.

Egyelőre még élénk vita folyik azzal kapcsolatban, hogy az Emírségek esetében mitől telt be a pohár. Indokokból akad bőven: a szaúdiakkal ellentétben nem ítélték olyan veszélyesnek Iránt; az STC-t tartják az egyetlen reális és erős szereplőnek; szintén nem tetszett nekik, hogy a jemeni Muszlim Testvériséget szponzorálják; nagy gazdasági és geopolitikai előnyökre tennének szert egy független Dél-Jemennel, stb. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az UAE számára szintén komoly fejfájást okoz Jemen, hiszen a szaúdiak után könyvelhették el a legnagyobb veszteségeket. Ezért inkább hajlandóak vállalni a nyílt konfliktust a szaúdiakkal, de már az országon belül túl sok vitát és ellentétet váltott ki a jemeni politika, amely már magát a monarchia intézményét veszélyeztette.

Az egyik legnagyobb emírségi veszteséget az jelentette, amikor 2016-ban kilőtték az emírségiek egyik szállítóhajóját. A kép forrása: Link.

Bellum omnium contra omnes

Van egy latin kifejezést, amelyet Thomas Hobbes alkotott meg először: „Mindenki háborúja mindenki ellen.” Habár a filozófus ezt az „állapotot” más értelemben használta, talán mégis ezzel a mondattal lehetne a legtökéletesebben leírni azt, ami ma Jemenben zajlik. Hiszen itt már minden csoport háborúzott mindenkivel, és talán nem áll messze a valóságtól az állítás, hogy igazából senki sem tudja miért is harcol valójában. Ez a megállapítás korántsem kizárólag az ottani felekre vonatkozik, hanem az olyan külső szereplőkre is, mint Szaúd-Arábia.

Rijádban ugyanis már nem tudják, hogy egyáltalán ki mellé álljanak, miközben attól rettegnek, hogy egyedül maradhatnak a jemeni mocsárban, avagy inkább homokviharban. Ezzel pedig csak tovább növelik az anyagi-katonai kiadásaikat, miközben a veszteséglistájuk egyre hosszabb lesz. Ha pedig megtörténik a kivonulás, azzal Szaúd-Arábia lényegében elismeri, hogy vereséget szenvedett. Ez már önmagában egy óriási „arcvesztést” jelentene, ami könnyen magával hozhatja az országgal kapcsolatos „erős középhatalom” képének összeomlását és a korábbi – akár a nyugati – szövetségeseinek elvesztését. Ezért a szaúdiak számára Jemen már nemcsak a „Hódító Temetője” , hanem egyben a „Szövetségek Sírkertje”.

Színükben szürkék, szívükben farkasok

Szinte kész etimológiai és/vagy vallástudományi értekezéseket lehet olvasni az interneten Vona Gábornak több évvel ezelőtti, török hallgatóság előtt tett kijelentései miatt, amely jól láthatóan a kormánypárti média lejáratókampányának részét képzi. Ellenben a „Szürke Farkasokról” szóló állítások már más lapra tartoznak: nem azért, mintha a Jobbik elnöke tagja lenne a szervezetnek, hanem velük összefüggésbe hozni valakit és ezt egyfajta dicséretként értelmezni, az túlmegy a „cukiság” határain.  

Bozkurtlar! – Ha ez a név elhangzik a Közel-Keleten és a Kaukázusban, akkor egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy minden nem török etnikumú ember szívébe jeges félelem költözik. Különösen a kurdok körében kelt nagy riadalmat, de a szótól a török baloldali vagy értelmiségi csoportok hátán szintén feláll a szőr, illetve az idősebbek generációban  ugyanúgy kellemetlen emlékeket ébreszt. Ez ugyanis a török neve a Szürke Farkasok nevű paramilitáris csoportnak, amelyet sok országban terrorszervezetként tartanak számon, de most egy évekkel ezelőtti Vona-videó kapcsán ismét a magyar közbeszéd tárgyává vált.

Na, de kik is ők, hogy ennyire rettegik a nevüket? 

A Szürke Farkasokat eredetileg Ülkü Ocakları-nak (lefordítva kb. Idealista Szíveknek) hívták és lényegében egy politikai párt ifjúsági szervezetének számítottak. Ez a politikai mozgalom a török szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) volt, amelyet 1969-ben alapított Alparslan Türkeş, eredetileg török ciprióta származású ezredes. A hatvanas évek végétől a párt és annak ifjúsági szervezete a szélsőjobboldali, a pántörök ideológia iránt elkötelezett, egyenesen a neofasiszta eszméket valló törökök gyűjtőhelyévé vált. Sőt, akkoriban a szekuláris Törökországban üldözött iszlamisták egy része szintén ebben a csoportosulásban lelt ideiglenes menedékre.

Az alapító Alparslan Türkeş. Háttérben a párt szimbólumából készített Törökország-faliszőnyeg.  A kép forrása: Link

A rettegés foka

Jelképnek a türk népek eredetmítoszának főszereplőjét, Asena nőstényfarkast választották, amely egyrészt mind a mai napig minden közép-ázsiai népcsoport szimbóluma, másrészt a becsület és az erő állata Törökországban. A szervezetet eredetileg a „kaotikus hatvanas évek” második felében zajló események miatt hozták létre, egyfajta válaszlépésként a baloldali marxista csoportok merényleteire, munkások sztrájkjaikra és a felerősödő kurd szeparatizmusra. 1971-re a török mindennapoknak részének számítottak a szélsőséges szervezetek közötti összecsapások, ami miatt a hadsereg puccsot hajtott végre.

Ám miközben a baloldali csoportokat felszámolták és föld alá kényszerítették, addig a Szürke Farkasokat sokáig békén hagyták. Ennek oka, hogy erősen antikommunisták voltak, (egyik fő jelszavuk az volt, hogy kommunistákat Moszkvába) és ezért a török hadvezetés meg politika szemet hunyt a tevékenységük felett. Ráadásul együttműködtek a NATO-val és a CIA-val, hiszen a Szovjetunió és regionális szövetségesei a közös ellenségeknek számítottak.

Csakhogy idővel Ankara egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a megerősödésüket: a hetvenes években több mint 1600 sejtet hoztak létre Törökországon belül és majdnem negyedmillió tagot regisztráltak (és a szimpatizánsaik száma milliószámra volt tehető). Mivel a politikai vezetés elvesztette a kontrollt felettük, a harcok ismét kiújultak a városokban, miközben a Szürke Farkasok törökországi nemzetiségieket kezdtek el halomra gyilkolni. Állítólag hatalomátvételre készültek, ezért a török hadsereg 1980-ban ismét beavatkozott a szélsőségesek közötti összecsapásokba. Ez volt 2016 előtt a legnagyobb és legvéresebb államcsíny, amelyet szintén durva megtorlás és hajtóvadászat követett.

Viszontagságos évek

Habár az államcsíny után a Szürke Farkasok és az MHP jelentősen meggyengültek, de nem tűntek el teljesen a történelem süllyesztőjében. Viszont jelentős átalakulásokon mentek keresztül a nyolcvanas években: többek közt részben feladták a kommunistaellenességüket és sokszor a keleti blokk titkosszolgálataitól (KGB, Stasi vagy a bolgár DS) kértek és kaptak is segítséget, amikor nyugati célpontok ellen intéztek támadást. Talán ekkoriban a legismertebb „falkatagnak” Mehmet Ali Ağca számított, aki 1981-ben Szófia segítségével kísérelt meg merényletet II. János Pál pápa ellen.

II. János Pál pápa 1983-ban a börtönben felkereste Ağca-t és megbocsátott neki.

Ám a szocialista országokon átutazva és a titkosszolgálataik közbenjárásával a Vatikánon kívül Belgiumban, Hollandiában, Görögországban vagy Nyugat-Németországban ugyanúgy követtek el gyilkosságokat. Sőt, a Szürke Farkasok esetében akadt egy elég komoly magyar szál is: Orbán-Schwarzkopf Balázs történész a Szürkék és farkasok a vörös árnyékában című könyvében, a magyar levéltári forrásokat felhasználva bemutatta, hogy  egyik legfontosabb tranzitországnak Magyarország számított. A „farkasok jelenlétéről” a Kádár-kormány tudott, de nem akartak közbeavatkozni, hiszen azzal akadályozta volna a „baráti és testvéri érdekek” megvalósulását.

Habár a berlini fal lebontása után a  támogatás megszűnt, ez cseppet sem csökkentette az aktivitásukat. Pont ellenkezőleg: a legsúlyosabb merényleteket a kilencvenes években követték el és váltak önellátóvá (például a drogcsempészetből tartották fenn magukat). Már elsősorban nem a török baloldaliak kerültek célkeresztbe, hanem a kurdok. Szabályos háborút vívtak a Kurd Munkáspárttal (PKK) és nemcsak a délkelet-törökországi területeken, hanem a nyugat-európai városokban végeztek az aktivistáikkal és támogatóikkal.

A másik „közkedvelt” népcsoportnak pedig az örmények számítottak. Tagadták az örmény népirtás tényét, annyira, hogy például Párizsban az ennek állított emlékművet robbantottak fel. Végül a „farkasfalka” néhány tucat, esetenként néhány száz tagja részt vett olyan kilencvenes évekbeli fegyveres konfliktusokban, mint a nagorno-karabakhi háború a Kaukázusban, a csecsenföldi harcok, a balkáni háborúk, vagyis minden olyan fegyveres összecsapásban képviseltették magukat, ahol török érdekek és etnikumok kerültek veszélybe.

Szürke Farkasok Azerbajdzsánban és Csecsenföldön.

Amikor 2002-ben Recep Tayyip Erdoğan és az akkor (még) mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) került hatalomra Törökországban, a Szürke Farkasok által végrehajtott támadások száma lecsökkent és a háttérbe vonultak. Ennek oka az lehetett, hogy az iszlamista és pántörök jelszavakkal operáló Erdoğannak sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni az MHP-vel, akik cserébe visszafogták a fegyveres szárnyukat.

Különösen érdekes ez annak tükrében, hogy néhány tüntetésen kívül nem nagyon tiltakoztak az AKP kurdokkal folytatott megbékélési politikája, a PKK-val való tárgyalások és az ideiglenes fegyverszünet vagy az óvatos örmény-török közeledés ellen. Cserébe viszont teljesen legálisan szervezhettek programokat és demonstrációkat Törökországban, saját lapokat, tv-csatornákat alapítva vagy emlékműveket emelve, akár az országon kívül is. Sőt, az is elterjedt, hogy a Szürke Farkasok összefonódtak a török titkosszolgálattal (Millî İstihbarat Teşkilatı/MİT) és ők lettek Ankara külpolitikai célkitűzéseinek legfontosabb végrehajtói.

Szürke Farkas szimpatizánsok tüntetnek Törökországban. A felvételen látható a kézjelük, ami egy farkasfejet szimbolizál. A kép forrása: Youtube.

Újra a felszínen 

Ez az elmélet pedig az elmúlt években beigazolódni látszik. 2013 óta ugyanis a szervezet hirtelen és látványosan aktivizálta magát, mégpedig külföldön. A „falkatagok” megjelentek a szíriai háborúban, legelőször az itt élő türkmén kisebbségért szálltak harcba a szíriai kormányerők, a helyi kurd milíciák (Népvédelmi Egységek/YPG) ellen, de nem ritkán a többi „mérsékelt ellenzéki” és terrorista csoporttal csaptak össze, ha ők nyíltan Ankara ellen fordultak. Ráadásul nemcsak a kiképzésben vagy felfegyverzésben vettek részt, hanem a Szürke Farkasok vezetésével egész brigádokat állítottak fel a helyiekből, amelyeket aztán oszmán kori szultánokról neveztek el.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy komoly diplomáciai botrány forrásai legyenek. 2015. november 24-én egy török F–16-os vadászrepülőgép lelőtt egy orosz Szu–24 vadászbombázót. Az orosz pilóta katapultált és szíriai területen ért földet. Csakhogy a pilótát az Alparslan Çelik „falkatag” által vezetett türkmén fegyveres csoport elfogta és felkoncolta. Azóta pedig többször felmerült, hogy a Szürke Farkasoknak egészen az orosz-török viszony rendezéséig több orosz állampolgár vagy katona halálához volt köze, mint például Andrej Karlov orosz nagykövet meggyilkolása.

Alparslan Çelik – később egy isztambuli temetésen tűnt fel. A kép forrása: Youtube.

Merénylet a paradicsomban 

Azonban a Szürke Farkosok bosszújától nemcsak Törökország szomszédságában, hanem több ezer kilométerre sincsenek biztonságban. Arról már volt szó, hogy őket érzékenyen érinti „minden török és türk népcsoport” sorsa a világon és hajlandóak értük akár a civilek vérét is ontani. Legalábbis ez derült ki 2015-ben, a thaiföldi Bangkokban, ahol augusztus 17-én húsz turistával végzett egy pokolgép, miközben több százat megsebesített.

A thai nyomozók egy külföldi állampolgárt kaptak el és gyanúsítottak a merénylet elkövetésével. Hamarosan kiderült: a férfi hamis török útlevéllel érkezett az országba, Adem Karadag nevet vette fel és török „alapanyagokból” készítette a bombát. Habár azóta sem bizonyosodott be egyértelműen, a thai hatóságok mind a mai napig a Szürke Farkasokat látják a merénylet hátterében.

Természetesen felmerülhet az indíték kérdése: miért követhetett el ilyen akciót az MHP fegyveres szárnya egy tőle távol eső délkelet-ázsiai országban? Nos, erre a válasz az, hogy a merénylet előtt pár héttel a thaiföldi kormány több mint száz nyugat-kínai területről (Hszincsiang–Ujgur tartományból) menekült ujgurt deportáltak vissza Kínába, ahol terrorizmussal vádolták őket. Ez pedig szerte Törökországban komoly felháborodást váltott ki, ami tüntetésekhez, Kína-ellenes propagandahadjárathoz és a kínai diplomáciai létesítmények illetve turisták megtámadásához vezetett.

Kína-ellenes tüntetés Törökországban. A tiltakozó demonstrációk egyik pikantériája, hogy a török tüntetők dél-koreai konzulátust és turistákat szintén megtámadtak, mert kínaiaknak nézték őket. A kép forrása Wikimedia Commons,

Ezért sokak szerint a merénylet volt a Szürke Farkasok „megfelelő válasza” Bangkoknak azért, mert kitoloncolták az ujgur menekülteket az országból. Ugyanúgy nem volt véletlen, hogy a helyszínnek a kínaiak körében népszerű Erevan szentélyt választották és főleg kínai turisták estek áldozatul a merényletnek.

Változatlanságra ítélve – A cseh elnökválasztások második fordulója

0

Csehországon belül és kívül is nagy reményekkel vágtak neki a hétvégi elnökválasztások második fordulójának azok, akik az előző tükrében Prága kül- és belpolitikai irányának megváltozásában és a közép-európai „illiberális átok” megállításában bíztak.  Ám nem így történt, sőt, további sót jelenthet a friss sebekbe, hogy ez a választást nem Miloš Zeman nyerte meg, hanem Jiří Drahoš vesztette el.

A 2018. január 26-án és 27-én tartották meg Csehországban az ötévenként megrendezett elnökválasztások második fordulóját. Mivel az első körben a korábbi államfő, Miloš Zeman mindössze a szavazatok 38,56 százalékát szerezte meg, ezért szükség volt egy második forduló megtartására. Ellenfeleként Jiří Drahoš professzor és a Cseh Tudományos Akadémia egykori elnöke indult, aki január 12-én és 13-án rendezett első fordulóban 26,5 százalékot kapott. Igaz, ez kevésnek tűnt, de a cseh államfőválasztáson részt vevő további hét jelölt közül a négy legtöbb szavazatot kapó beállt Drahoš mögé. Ráadásul más tényezők szintén árnyalták Zeman újraválasztásának esélyeit.

Minden előzetes elvárás ellenére azonban nem történt meg a fordulat: Zemannak sikerült megtartania az államfői széket, mivel a szavazatok 51,36 százalékát szerezte meg, miközben Drahoš 48,63 %-ot. A tudós számára az egyetlen „fájdalomdíjat” az jelentette, hogy – szemben az első fordulóval – nemcsak Prágában, hanem további három cseh kerületben aratott győzelmet. Viszont ezzel párhuzamosan egyes kerültekben Zeman képes volt a szavazatok több mint hatvan százalékát begyűjteni.

A kék színnel jelölt kerültek Jiří Drahoš, piros színnel jelölt kerületek  Miloš Zeman. A kép forrása: Info.cz

Pedig a részvételi arány magasnak számított, mivel cseh a szavazóképes állampolgárok mintegy 66,6 százaléka járult az urnákhoz. Habár a közvélemény-kutatásokból  nem derült ki egyértelműen a győztes személye, az szinte mindegyik előre borítékolta, hogy szorosnak ígérkezik a hétvégi választás. Arra mutattak rá, hogy az igazán döntő tényezőt az a tíz százaléknyi bizonytalan szavazó fogja jelenteni, akik akkor még nem tudták, hogy kire adják le a voksukat.

Nagy elánnal

Ezért aztán igencsak intenzív kampány bontakozott ki Csehországban, amely során álhírekből és egymás lejáratásából nem volt hiány. Ez korántsem számított újdonságnak, hiszen már az első forduló előtt ment a „Putyin-bérencezés, sorosozás, brüsszelezés” stb. Azonban ez azóta egy teljesen új szintre emelkedett, amely még cseh viszonylatban is elképesztő magasságokat – vagy mélységeket, nézőpont kérdése – ért el.

Jiří Drahoš esetében a „muszlim bevándorlás támogatója” a „szabadkőműves kapcsolatai” és a „háttérkormány embere” típusú vádakon kívül  szóba hozták őt az StB-vel (egykori csehszlovák titkosszolgálattal), akit azért szerveztek be, mert különben a hatóságok pedofília miatt letartóztatták volna. Azonban a „másik oldalt” sem kellett félteni: Miloš Zeman állítólagos halálos betegsége rendre felbukkant, amit kiegészítettek azzal, hogy műlába van, mert amputálni kellett a cukorbetegsége miatt. Sőt, olyan híresztelésekkel is elárasztották a cseh internetet, hogy Zeman bevándorlóellenessége „látszólagos”, mivel áttért az iszlám vallásra, muszlim nevet fel és a feleségét is hidzsábba meg burkába kényszerítette.

Ugyanakkor önmagában az ilyen lejárató kampány nem lett volna elég Zeman győzelméhez. Ő ugyanis az első körben 1,99 millió szavazatot gyűjtött be, miközben a másodikban 2,85 milliót. Vagyis nem egészen két hét alatt majdnem egy millióval növelte a bázisát. Ez sokak szerint alátámasztja azt a vélekedést, hogy igazából az első körben nem járult urnához minden Zeman-párti cseh állampolgár, mert biztosra vették a jelöltjük győzelmét. Ezzel szemben a másodikban semmit nem bíztak a véletlenre és iszonyatos méretű mozgósítást voltak képesek elérni. Ugyanúgy a tavaly októberi választásokat megnyerő ANO párttal és annak vezetőjével, Andrej Babiš-sal kialakult viták sem okoztak túl nagy hátrányt Zemannak, és a felmerült nézeteltéréseket erre a hétre képesek voltak rendezni.

Ez mind igaz, de akkor sem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy Drahoš miért „csak” 2,71 millió szavazatot kapott? Ugyanis az első forduló többi jelöltje visszalépett és felszólították a híveiket, hogy a professzort támogassák. Ez pedig nem kis szavazatpluszt jelentett volna Drahošnak: az első fordulóban Pavel Fischer egykori nagykövet (526 694), Michal Horáček (472 643) vállalkozó és dalszövegíró, Marek Hilšer orvos (454 949) és Mirek Topolánek volt ODS-es miniszterelnök (221 689) voksot gyűjtöttek be. Így matematikailag Drahošnak több mint 3 milliót kellett volna kapnia, de ehelyett kb. 300 000-rel kevesebben szavaztak rá.  Sőt, egyenesen úgy tűnik, hogy jópáran voltak olyanok, akik az első fordulóban Zeman ellenfeleire adták le a voksukat, most viszont mégis őt és nem a professzort támogatták a szavazatukkal.


Traktorokkal kísérik Drahošt  támogató gazdaszervezet képviselői a lakhelyétől Prága központjáig. A kép forrása: MTI/EPA/Martin Divisek

A mindent eldöntő televízió? 

Még jelenleg is zajlik a vita a cseh politológusok és kommentárok körében, hogy miképp tudta ezeket a mutatókat Zeman megfordítani. Ez az elemzés viszont ezek közül az egyik lehetséges aspektusra hívná fel a figyelmet, hogy mi okozta Drahoš vereségét:

A  televíziós vitákon való gyenge szereplése.

A képernyő előtt zajló vita önmagában képes egy elnökválasztást eldönteni. Ékes példa erre az 1960. szeptember 26-án tartott első elnökjelölti televíziós vita az Egyesült Államokban, amikor az esélyesebbnek tartott Richard Nixon leszerepelt és többszörösen alulmaradt a tapasztalatlan John F. Kennedyvel szemben. Habár a legtöbben az „imidzset”, a testbeszédet és a viselkedést nevezték a” sorsdöntő” tényezőnek, Kennedy a biztos érveinek, az átlag amerikai állampolgár megszólításának és Nixon későbbi televíziós vitákban alkalmazott módszereinek (mint az ellenfél letámadása) köszönhette a későbbi győzelmét.

A kép forrása: MTI/EPA/Filip Singer.

Épp ezért érdekes a párhuzam a múlt héten tartott csehországi televíziós elnökvitákkal. Igaz, ott a tapasztalatlannak és a politikában „zöldfülűnek” számító  Drahoš maradt alul a „dörzsölt” Zemanhoz képest. Pedig a professzor volt az, aki korábban erősködött a képernyő előtt zajló szópárbaj megtartása mellett. Abból indult ki, hogy mivel ő nyerte meg a korábbi, többi elnökjelölttel rendezett disputákat, néhányat 40 százalékos különbséggel, most ismét képes lesz meggyőzni a cseh választókat. Sőt, titkon abban is reménykedett, hogy mivel Zeman nem lesz hajlandó kiállni ellene, ez a számára újabb szavazatokat hozhat. Csakhogy a cseh államfő hiába ódzkodott és utasította el korábban a televíziós vitázást, az első forduló eredményei és Babiš unszolására Zeman mégis ringbe szállt.

És ezeken bizony Drahoš alulmaradt, sőt, nem is kicsit. Az első január 23-i televíziós vitán gyakorlatilag csak védekezésbe szorult, egyáltalán nem tudott érdemben szóhoz jutni Zeman mellett, aki „letámadta” az ellenfelét, leginkább a migráció támogatásának vádjával. Mint utólag kiderült, ez egy szándékos retorikai csapda volt a cseh elnök részéről, amelybe igyekezett belelovalni ellenfelét.

Ez pedig sikerült neki, hiszen a második csütörtöki televíziós vitában Drahoš próbálta meg ugyanezt, és indított egy széleskörű, Zeman személye ellen irányuló támadást.

„Zeman az összes cseh korrupcióval kapcsolatos botrány fő képviselője”

– jelentette ki az államfőjelölt, hozzátéve, hogy megosztja a társadalmait a „hazug és ferdítő” nyilatkozataival, lényegében ő a felelős a cseh társadalomban uralkodó kaotikus állapotokért. Ugyanúgy többször hangsúlyozta, hogy nem hisz Babišnak, és szerinte mindenképp kell a rendőrségi nyomozás a Gólyafészek („Čapí hnízdo”) nevű korrupciós ügyben. Ám Drahoš túlzásba vitte és kiesett a korábbi, főleg a „Nyugat-és EU-baráti politikus” szerepéből: nem nevezte magát uniópárti politikusnak, sőt, egyenesen

„öntudatos Csehországot és a nemzetállamok Európáját” hirdette, mint ahogyan a visegrádi négyek kormányfői teszik.

A migráció kérdéseben pedig nekiesett Brüsszelnek, hogy nem neki, hanem a tagállamoknak kellene dönteniük a befogadásról, és mindenképp kell szigorú külső határvédelmet.

Ráadásul az egész vita végére – horribile dictu! – pont Zeman tűnt sokkal EU-pártibbnak, amikor euroföderalistának nevezte magát és egyes esetekben pedig a Brüsszellel való sorosabb kooperációt hirdette, természetesen leszámítva a bevándorlás és a kvóták kérdését, ahol a két elnökjelölt egymást próbálta túllicitálni. Ugyanúgy Zeman tűnt a „nyugodtabbnak, racionálisabbnak”, aki Drahoš összes vádját és személyeskedését sikeresen elhárította.

Tehát summa summarum: Drahoš a televíziós szerepléseivel elérte, hogy a Babiš-párti szavazók egy tömbként álljanak ki a miniszterelnöküket védelmező Zeman mögé, miközben a professzor az euroszkepticizmusával pedig pont azt érte el, hogy a nyugati orientáltságú és EU-párti csehek egy része elforduljon tőle.

A mindent eldöntő Tv-vita? A kép forrása: Youtube.

Quo Vadis, Csehország?

A cseh és a nemzetközi médiumokban egységes álláspont alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a kelet-közép európai országban a hétvégén egy nem hivatalos referendumot tartottak arról:

Prága a közeljövőben Keletre vagy Nyugatra akar tartani?

Az „illiberális demokrácia” kiépítésének folytatása,  Nyugattól való távolodás, EU-ellenesség növekedése, a visegrádi négyekkel való szorosabb kooperáció, további közeledés Oroszországhoz és a Kínához – ezek számítanak most a legáltalánosabb véleményeknek. Mások a szoros eredményt látva a cseh társadalomban húzódó törésvonalakra, a mélyülő lövészárkokra és „két Csehországra” hívják fel a figyelmet, amely a jövőben számos konfliktus forrása lehet és a hétvégén egyfajta belső, politikai káosznak ágyaztak meg.

Az egyik leglényegesebb kérdés viszont az marad, hogy ez az eredmény miképp fogja befolyásolni a belpolitikai folyamatokat, hiszen most Zemannak sokkal nagyobb beleszólása lehet az új kormány összetételében. Mivel Babišnak nem sikerült január 17-ig megszavaztatnia a cseh képviselőházzal a kormányprogramját, ezért le kellett mondania a tisztségéről. Zeman „az elnöki teendői miatt” csak az elnökválasztások előtt két nappal fogadta el a lemondását, de ismét megbízta az ANO párt elnökét, aki most sokkal nagyobb társadalmi és politikai támogatással vághat neki a feladatnak.

Zeman az első beszédében rögtön le is szögezte: „több időt neki a kormányalakításra”. Sőt, nem kizárt, hogy a szociáldemokrata pártot (ČSSD), amelynek a vezetője volt, szintén képes lesz meggyőzni arról, hogy minden korábbi vitájuk ellenére mégis lépjenek koalícióba az ANO-val.

Ünnepi hangulatban. A kép forrása: MTI/EPA/Filip Singer.

Václav Havel egykori cseh köztársasági elnök már húsz évvel korábban lényegében „megjósolta” a Zeman-Drahoš elnökválasztás második fordulójának eredményét: „Ha jövőbeli cseh elnök egy erős párt embere lesz, aki más pártok szavazatait is megszerezheti; vagy ha egy semleges, öreg egyiptológiai professzor, aki tizenöt nyelvet ismer. Mindegy, mert én mindkettő utat rossznak tartom: azt is, aki mindenki által választható, és azt is, aki bármiféle politikai személyiséget nélkülöz és nem illik a politikába”.

Az egész idézetben az az ironikus, hogy Havel pont ezzel magyarázta a közvetlen elnökválasztás  bevezetését, aminek aztán 2013-ban eleget tettek. Ám valószínűleg nem ilyen kimenetelre számított a kelet-közép-európai demokrácia egyik ikonja.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!