Kezdőlap Szerzők Írta N. Vadász Zsuzsa

N. Vadász Zsuzsa

N. Vadász Zsuzsa
210 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Bokros Lajos kormányváltó hangulata

„A jelenlegi önkényuralom irtózatos pusztítást visz véghez a lelkekben és a szívekben, s a legalantasabb emberi érzelmek, a félelem, az irigység, a gyűlölet felkorbácsolásával az ostromlott erőd légkörét alakítja ki” – mondja Bokros Lajos. S nem ez az egyetlen meghökkentő mondata. A neves közgazdász, volt pénzügyminiszter, európai parlamenti képviselő, a MoMa elnöke szerint külföldön egy magába forduló, kicsi, mérges és nevetséges országnak tartják Magyarországot. Határozottan állítja: országszerte kormányváltó hangulattal találkozik. 

 

Engedje meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem: 1995 tavaszán a Bokros csomag kihirdetését követő napok egyikén, a Nádor téren, a PM előtt egy dobogón állt Ön, mint pénzügyminiszter, szemben dühös diákok tömegével. Nekik próbálta beadagolni a tandíj bevezetésének a szükségességét. Nem akárhogy tette: zsebre vágott kézzel, látszólag empátia nélkül, a képükbe vágta, hogy „akkor majd nem Marlborot fogtok szívni”. Őszintén, én ezt egy „tökös” kiállásnak tartottam, de azért nem volt politikushoz méltó. Persze, Ön nem is volt politikus, hanem „csak” szakminiszter. Viszont bő évtizeddel később beevickélte magát a politikába. Hogyhogy?

Aki miniszter, az mindig egyúttal politikus. Lehet persze az arányokat vitatni, de ha valaki a demokrácia körülményei közepette miniszteri posztot vállal, akkor az politikus lesz.  Egy miniszter nem csak a miniszterelnök és a kormány felé felelős, hanem mindenekelőtt a társadalom felé, amelynek el kell szenvednie az adott kormány intézkedéseit. A politikust nem választom el a szakértőtől. Amikor 1995-ben reformokat vezettünk be, akkor különösen nagy szükség volt az őszinteségre a társadalom felé. Akkori saját tevékenységemet az orvoséhoz hasonlítanám, aki orvosságot ír fel és gyógymódot ajánl. A gyógyszer lenyelése keserű, a kezelés fájdalmat okozhat, de ha meggyógyít, akkor végső soron elfogadjuk, sőt, megköszönjük. Egyébként pedig nem hiszek a szakértői kormányban, mert olyan egyszerűen nem létezik!

De hát az 500 napos program nem erre épít?

Ha figyelmesen elolvassa a programban leírtakat, akkor abból egyértelmű, hogy a válasz a kérdésre: nem. A programban ugyanis soha, egyszer sincs az leírva, hogy „szakértői kormány”.

Nem hogy szakértői, éppen ellenkezőleg, még politikaibb politikai kormány alakulna meg, ha sikerülne a demokratikus ellenzéki pártoknak megnyerni a jövő évi parlamenti választásokat.

Ez azt jelentené, hogy az önkényuralom körülményei között a választók felismerték, hogy olyan kormányra van szükség, amelynek a legfőbb feladata a jogállam és a demokrácia helyreállítása. Ez vaskos politikai feladat. Ahelyett, hogy elvesznénk a szakpolitikai kérdések részleteiben – amelyekben alig tudnánk megegyezni –, arra összpontosítanánk, ami összeköt minket.

Egyelőre nem hogy az 500 napos program mögé nem sorakoztak fel a demokratikus ellenzék pártjai, hanem még a választási együttműködés céljának az elérése is bizonytalan – s akkor még finom voltam. Ön hogy látja, lesz összefogás? S ha igen, kik között?

Folynak a tárgyalások. A MoMa tárgyalt már a Demokratikus Koalícióval, az Együttel és a Párbeszéddel. Reményeink szerint ebbe később bekapcsolódik az MSZP is, noha vannak jelek arra, hogy ők igyekeznek kirekeszteni bennünket.

Nem lenne szükség az LMP-re és a Momentumra is?

Ők egyelőre kizárták magukat ebből az együttműködésből.

Ön szerint véglegesen?

Ezt tőlük kell megkérdezni, de én komolyan veszem, amit mások mondanak. Ők pedig azt kommunikálják, hogy kívül akarnak maradni.

Ön szerint meddig kellene létrejönnie az összefogásnak?

Karácsonyig, hiszen januárban már el kell kezdeni a kampányt.

Milyen mélységű összefogást lát reálisnak?

Minimum a 106 egyéni körzetben.

És közös miniszterelnök-jelölt?

A DK és az Együtt-PM már bejelentette, hogy külön listát akar. Ha ők ezt akarják, akkor mi is külön listát állítunk. Viszont egy ilyen listát egy miniszterelnök-jelöltnek kell vezetnie. A mienket ebben az esetben valószínűleg én fogom vezetni. De ezt majd a decemberi MoMa-közgyűlés dönti el.

Nem lenne célszerű egy közös miniszterelnök-jelölt, egyetlen „arc”?

Nem feltétlenül, hiszen így megvan a lehetőség nyilvános miniszterelnök-jelölti vitákra, ha tetszik, egyfajta előválasztásként. Legalább mi, demokratikus ellenzék mutassuk meg, mit kínálunk. Az ugyanis abszurd, hogy a magyarok úgy választanak, hogy nem tudják, mire szavaznak. Orbán Viktor 11 éve, 2006 – a nevezetes Gyurcsány-Orbán televíziós vita – óta nem hajlandó leülni nyilvános megmérettetésre. Jelzem, az USA-ban

a legképzetlenebb munkás is zsigerből érzi, hogy aki nem képes megvédeni a saját álláspontját nyilvános vitában, az nem lehet alkalmas arra sem, hogy irányítsa az országot.

Azt, aki nem volna hajlandó kiállni nyilvános vitára, Amerikában a nép sohasem választaná meg még a legalacsonyabb posztra sem, nemhogy az ország vezetőjévé.

Visszatérve a 106 egyéni jelöltre. Ön támogatja a Közös Ország Mozgalom által bejelentett jelöltállítási megoldást? Hogy három közvéleménykutató megbízásával mind a 106 körzetben felmérik, hogy hol, melyik párt potenciális jelöltje – vagy akár egy független – a legesélyesebb, és ennek alapján javasolnak egy 106-os listát a demokratikus ellenzék pártjainak?

Szimpatikus megoldásnak tartom. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy van egy olyan civil szervezet, amely ennyire magáénak érzi az önkényuralom leváltását. Meglátjuk, hogy lesz-e erre idő. És pénz, merthogy nagyon sok pénzről van szó, választókerületenként 2 millió forintról. Szerintem ez az utolsó pillanatig cseppfolyós marad. Kiváltképpen akkor, hogy ha végül például a Momentum is egy-két helyen beszáll a koordinált indulásba.

Mi a helyzet a Jobbikkal? Velük szabad-e összefogni a cél szentesíti az eszközt alapon?

A MoMá-n belül is voltak erről viták. Nem szabad egyetlen csuklómozdulattal lesöpörni az asztalról azokat az érveket, hogy még szélesebb körű összefogás kell az önkényuralom közepette a siker érdekében. Ezzel együtt mi a MoMa-ban kizárjuk a választási együttműködést a Jobbikkal. Nem török pálcát azok fölött, akik nem így gondolkodnak, de a demokratikus ellenzék pártjai között úgy látom, ebben egyetértés van. A mi pártunkon belül lefolytatott vitákban is több, a Jobbikkal kapcsolatban felmerült probléma kristályosodott ki. Az egyik az erkölcsi dilemma: lehet-e/szabad-e együttműködni egy olyan párttal, amely olyan mértékben képvisel avítt és ordas, erkölcsileg tarthatatlan eszméket és értékrendet, mint a Jobbik.

A másik, hogy a külvilág felé a Jobbik ma azt igyekszik bemutatni, hogy már nem a régi elveket követi, de ha halljuk őket maguk között társalogni, akkor – finoman szólva – feltüremkedik a gyomortartalom.

Kijön az igazi cigányozó, zsidózó, gyűlöletkeltő, kirekesztő énjük, ami mind a fasizmus sajátja. Van egy további – a Jobbikkal való esetleges együttműködés terén megengedőbbek által vallott – nézet: a jelenlegi kormány semmivel sem különb. Ez azonban nem az együttműködés mellett, hanem ellene szóló érv: ha valóban olyan a Jobbik, mint a Fidesz, akkor hagyjuk csak őket egymással versengeni. Végül, de nem utolsósorban felmerül a kérdés: meg lehet-e bízni a Jobbikban? Ha kormányozni kellene, akkor képviselnék-e a most alig vallott demokratikus értékeket? Én nem tartom hitelesnek a Jobbik vezetését és ennek alapján kizárom a Jobbikkal való együttműködést.

Lát-e esélyt arra, hogy a jelen választási rendszer keretei között ez az ellenzék le tudja győzni a Fideszt?

Abszolút. De az esélyen túl azt is mondom, hogy minden demokratának elemi kötelessége a nemzettel, a hazával szemben megpróbálni leváltani az önkényuralmat. Nem vagyok híve az orrlógatásnak, az önfelmentő és lustaságot igazoló pesszimizmusnak. Járom az országot – a múlt héten például három előadást tartottam -, minden hétvégén kiállunk az utcára beszélgetni az emberekkel, sok-sok ezer választóval találkoztam már, s az a tapasztalatom, hogy

még a fideszes fészeknek tartott városokban is nagy a remény és a várakozás.

Igenis van kormányváltó hangulat az országban! És hangsúlyozni kell: nem a Fideszen múlik a kormányváltás, hanem az ellenzéken. Nem lehet elégszer aláhúzni az ellenzék felelősségét!

Miért, min múlik Ön szerint a választási győzelem?

Azon, hogy az ellenzék képes-e hiteles alternatívát felkínálni. Sikerül-e elhitetnünk a magyar társadalommal, hogy megvalósítjuk a közös minimum programot, helyre tudjuk állítani a sajtószabadságot, felállítunk egy tiszta kezű ügyészséget, ismét függetlenné tesszük a bíróságokat, keményen fellépünk a korrupció ellen, enyhítjük a szegénységet, s hogy új választási rendszert alkotunk. Ez utóbbi a KOM koordinálásával már elkészült, s minden demokratikus ellenzéki párt elfogadta, 90 százalékban egyetértett vele.

Azért felmerül a kérdés, hogy a csudába juthatott idáig az ország, hogy ilyen feladatok adódnak a rendszerváltás után közel harminc évvel egy olyan országban, amely már több mint tíz éve tagja az Európai Uniónak.

Érthető, hogy idáig jutottunk:

1990-ben nem magunk vívtuk ki a szabadságunkat, hanem azt megkaptuk egy bizonyos Mihail Szergejevics Gorbacsov nevű orosz úriembertől. Akkor ezt a szabadságot nem értékeltük sokra, mert nem küzdöttünk meg érte, így nem is mentünk vele semmire. Talán egy második kísérlet során másként lesz, amikor már áldozatot is kell hoznunk azért, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak legyen jövője.

Beszéljünk kicsit a gazdaságról. S ha már a Bokros-csomaggal kezdtünk, adódik a kérdés: ma is elkelne egy ilyen, utóbb sikeresnek bizonyult csomag?

Ma olyan jellegű stabilizációs intézkedésekre nincs szükség, mint 1995-ben, hiszen az állam nem áll a csőd szélén. Ma a gazdaság legfőbb baja, hogy nincs beruházás, alacsony a hazai és a külföldi befektetők bizalma. Ennek sok oka van. Egyebek között az, hogy

a kormány nem tiszteli a magántulajdont, a verseny élénkítése helyett a verseny torzításában jeleskedik, monopóliumokat épít, a nem kívánatos szektorokat büntető adókkal sújtja – egyszerűen nem enged teret annak, hogy a piacon a legjobb érvényesülhessen, hanem a kormány akarja kiválasztani a győzteseket.

A legfontosabb az lenne, hogy visszatérjünk egy ésszerű, szakszerű, kiszámítható és becsületes gazdaságpolitikához. Ezzel lehet visszaszerezni az ország hitelességét.

Kicsit belemenve a gazdaságba: mi a gondja a trendekkel?

A kormány nagyon büszke a „gazdasági csodára”, amit általában öt makrogazdasági mutatóval írnak le. Ezek a felszínen kétségtelenül impozánsnak tűnnek: a gazdasági növekedés meghaladja a 3%-ot, az infláció alacsony, a foglalkoztatás szintje magas, a költségvetési hiány alacsony, a külső egyensúly pozitív. Van azonban három probléma:

egyrészt a mutatók messze nem a valóságot tükrözik, másrészt nemzetközi összehasonlításban egy sor ezek közül nem is igazán jó, ami pedig jó, az nem a kormányon múlik.

Melyekre gondol?

Vegyük a foglalkoztatottságot: a magas szint több tényezőnek köszönhető. Félmillió honfitársunk külföldre költözött, ott dolgozik. Van 270 ezer közmunkás, s bizonyos iparágakban, így az építőiparban mesterséges túlkeresletet gerjesztve munkaerőhiányt idéztek elő. A magas foglalkoztatottság tehát csak a felszínen mutatható ki, és fenntarthatatlan. Vagy vegyük a gazdasági növekedést:

a 3,2 százalékos dinamika csak magyar szemmel gyors, nemzetközi összehasonlításban nem hogy a felzárkózásunkat szolgálná, hanem erősíti a leszakadásunkat a térségben,

hiszen a cseh, a szlovák és a lengyel növekedés 5, a román pedig 8 százalék körüli. Rendkívül kedvező a nemzetközi feltételrendszer, de ne feledjük, ez egyik pillanatról a másikra megváltozhat.

Konkrétan?

Nagyon alacsony az olajár, ami évi több, mint egy milliárd eurós javulást eredményez a külső egyensúlyban. De ha Irak és Szaúd-Arábia között kitörne a háború, akkor háromszorosára nőne az olajár két nap alatt. Az alacsony infláció importált. A világ úszik a likviditásban, a jegybankok nyomják a bankóprést, hogy megakadályozzák a deflációt és mesterséges inflációt gerjesszenek. A kamatok alacsony szintje jóval olcsóbbá teszi az államadósság refinanszírozását. Ez szintén külső adottság, amely szintén megváltozhat egyik pillanatról a másikra. És végül, de nem utolsósorban ott vannak az uniós források, ömlik be a támogatás az országba – de ki tudja meddig. Mindenesetre nem kellene ellopni és elpazarolni addig sem, amíg jön a pénz, hanem a gazdaság javára kellene elkölteni őket.

Ilyen kegyelmi állapot ebben az évszázadban többet nem lesz.

A külföldi befektetők szeretnek még minket?

Befektetője válogatja. Azoknak az iparágaknak a képviselői, amelyeket Orbán Viktor szeret, – például a gépkocsigyártás – igen, de azok, amelyeket nem kedvel – ilyenek a szolgáltatói szektorok –, azok nem.

Amúgy ez a felosztás klasszikus vulgár-materialista felfogás: a pohár megfogható, mert anyag. A szolgáltatás nem, mert szerinte az csak újra elosztja az értéktöbbletet.

Az ilyeneknek magyar tulajdonban kell lenniük, remélhetőleg állami tulajdonban – vallja Orbán.

Ön nagyon sokat találkozik külföldiekkel, gyakran megy Brüsszelbe is. Mi az általános vélemény rólunk?

A németországi sajtó már leírta, hogy Magyarország az unió első önkényuralmi rendszere. Tegyük hozzá, a lengyelek most mindent megtesznek annak érdekében, hogy erőltetett menetben felzárkózzanak. Ez mindent elmond. Mi az általános kép Magyarországról? Rendkívül lesújtó. Az, hogy egy magába forduló, kicsi, mérges és nevetséges ország lett Magyarországból. Kormánya árnyékbokszolást végez – gondoljon csak a Soros-ellenes plakátokra.

Valamikor Orbánék azzal kezdték, hogy „merjünk nagyok lenni” – ez akkora hülyeség, hogy nevetség tárgyává tette őket.

Ma két nagyhatalom van a világban, az Egyesült Államok és Kína. Európában ma még három, nemsokára csak két középhatalom van/lesz: Németország és Franciaország, illetve talán Nagy-Britannia. Utánuk már csak egyre kisebb hatalmak vannak. Nettó hülyeség arról beszélni, hogy Magyarország nagyhatalom, de még akár arról is, hogy középhatalom a Kárpát-medencében.

A nyugati vezető politikusok tudják, hogy ez a kormány nem számol sem saját valóságával, sem pedig a világ realitásaival.

Vannak, akik úgy látják, hogy tudatosan megvezeti saját népét, mások szerint egyszerűen azért viselkedik így, mert buta. Lássuk be egyik változat sem kedvező.

De mégis hagyják, hogy a kormány tegye, amit tesz. Talán most látszik először a nyilvánosság számára egyértelműen, hogy kezdenek besokallni. Gondolok itt arra, hogy az interjú készítésének idején Budapesten vizsgálódik az EU egy auditorokból álló csoportja, a közbeszerzéseket veszi górcső alá. Ön szerint mire fognak jutni?

Nem tudom, hogy a vizsgált projektek, közbeszerzési eljárások mennyire voltak szakszerűek, mennyire voltak törvénysértők, s mit lehet utólag megállapítani róluk. Sejtjük persze, hogy túlszámlázás van, hogy a fiúk szakmányban lopnak, de az Unió számára a sejtés kevés. Csak akkor tudnak lépni, ha bizonyítékokat találnak.

S ha lépnek, az hova vezethet?

Nagy kérdés! Megtehetik, hogy nem fizetik ki azokat a pénzeket, amelyeket a kormány – az uniós támogatások erőltetett menetű lehívása érdekében – már megelőlegezett a pályázók felé. Több, mint ezer milliárd forintról beszélünk! Még ha egy ekkora összeget az EU vissza is tart, akkor sem jutunk csődbe, hiszen az államadósság nem olyan magas, hogy ne lehessen akár magasabb kamatokkal refinanszírozni, de az biztos, hogy az adósságszolgálat költségei nőni fognak. És ki fizeti meg a többletköltséget, ami abból adódik, hogy a kormány lop, csal és hazudik? Hát persze, hogy mi, az adófizetők.

A napokban egy televíziós beszélgetés során valami olyasmit mondott, hogy „mi, akik nem tehetünk róla”. Ezt hogy értette? Hiszen a „mi” is vastagon benne van abban, hogyan alakul egy ország sorsa. Igaz ez az emberekre éppen úgy, mint ahogy fokozottan a politikusokra, akik a rendszerváltás óta szerepet vállaltak az ország irányításában.

Két végletes álláspont van arról, hogy ki tehet minderről: az egyik, hogy a nép nem felelős semmiért, szemben a gonosz kormányokkal – ez nem a teljes igazság. A másik, hogy mindenről a nép tehet, hiszen „minden népnek olyan kormánya van, amilyent megérdemel”. Ebben is van némi igazság, hiszen a nép választ. Szerintem önmagában egyik álláspont sem állja meg a helyét: ugyanis nincs nép, hanem strukturált társadalom van, sokszínű, gyakran egymásnak ellentmondó véleménnyel, érdekkel, ideológiával, értékkel.

Gyökere van nálunk a szabadelvűségnek éppen úgy, mint a fasiszta eszméknek.

A magyar kultúrának integráns része ez is, az is. S ha ez igaz, akkor minimum annyi elmondható, hogy különbséget kell tenni a mindenkori kormány és a társadalom között. Az utóbbin belül is azok inkább felelősek, akik az önkényuralmi kurzusra szavaztak, mint azok, akik már előre figyelmeztettek arra, hogy mi jöhet, ha kétharmaddal nyer a Fidesz.

Az elmúlt kormányok felelősségét hogyan viszonyítaná egymáshoz mindebben?

Az első Orbán-kormánytól indulva egyre nő az egymást követők felelőssége. Az 1998 és 2002 között hatalmon lévő Fidesz-MDF-FkgP kormánynak felelőssége volt abban, hogy megteremtette a gazdaság romlásának a feltételeit, amihez utána további lökést adott a Medgyessy-, majd az első és a második Gyurcsány-kormány. Így jutottunk el 2008 októberében az államcsőd küszöbére.

Bajnai Gordon kormányának csak egy éve volt, hogy stabilizálja a rendszert. Ez kevés volt ahhoz, hogy meggyőzze a magyarokat arról, hogy szükség van további áldozatra.

Egyfajta csodavárással választották meg a második Orbán-kormányt. Ráadásul az akkori MSZP hathatós támogatásával. Az MSZP a 2010-es választásokon számtalan választókerületben együttműködött még a Jobbikkal is annak érdekében, hogy megakadályozzák az MDF és az SZDSZ jelöltjeinek indulását, így ez a két párt nem érte el az 5%-ot. Így jutott a Fidesz kétharmados győzelemhez. A szocialisták történelmi felelőssége tehát óriási a fideszes önkényuralom elősegítésében.

Hogyan látja Magyarországot egy év múlva?

Ha az ellenzék képes felnőni a történelmi feladathoz, akkor megkezdődhet a demokrácia, az alkotmányos jogállam helyreállítása. Én ehhez kérem minden igaz magyar hazafi támogatását.

Tegyük fel, sikerül a kormányváltás. Mennyi idő kell ahhoz, hogy ismét sínre állítsák az országot?

A gazdaságot rendbe tenni elég 5-10 év, az alkotmány, a jogi környezet átalakításához kell 20 év. A fejekben rendet tenni 100 évre is szükség lesz. Egy okkal több, hogy jövőre szabaduljunk meg ettől a gonosz önkényuralomtól, amelyik a lelkekben és a szívekben is irtózatos pusztítást visz véghez, amely a legalantasabb emberi érzelmekre, a félelemre, az irigységre, a gyűlöletre épít, amely ezeknek az érzelmeknek a felkorbácsolásával az ostromlott erőd légkörét alakítja ki, a maga szerepét nélkülözhetetlennek állítva be a keresztény Európa védelmében – ez páratlan a 21. század elején, különösen egy uniós országban.

A remény hal meg utoljára – interjú Surányi Györggyel

Surányi György nem hisz abban, hogy az Orbán-rendszer össze fog omlani, még nem látott összeomlani olyan gazdaságpolitikát, amelynek jelentős külső egyensúlyi többlete volt. De azt sem gondolja, hogy Magyarország jobban teljesít. A volt jegybankelnök, egyetemi tanár, levezeti, hogy miért nem „huszáros” a magyar növekedés, hogyan tékozoljuk el a sokszoros Marshall-segélyt, s hogyan akadályozza meg az „iparszerűvé vált” korrupció az erőforrások hatékony felhasználását. Reformok kellenének: egészségügy, oktatás, szociálpolitika, illetve a magánberuházások környezetének javításában. Az adórendszerben, a költségvetésben meglenne a fedezete – ezt tételesen be is mutatja. Ugyan nem a kádári Magyarországot teremtjük újjá, de nem a jogbiztonságon, a magántulajdon dominanciáján alapuló, versenyre építő liberális piacgazdaság felé haladunk – szögezi le.

MTI Fotó: Kovács Attila

Önről köztudott, hogy nem túl gyakran szólal meg a széles nyilvánosság előtt, ritka kivételként az euró bevezetése mellett tette ezt meg. Adódik a kérdés, szakmai tudásával, tapasztalatával a háttérben próbál-e tenni az Ön által vallott értékrend fennmaradásáért?

Egyetemi tanárként, a Corvinuson van módom kifejteni az álláspontomat egy sor kérdésben; szakmai körökben idehaza és külföldön is szoktam előadásokat tartani: az utóbbi években több tanulmányt, hosszabb cikket írtam például legutóbb a monetáris politikáról, illetve a devizahiteles történetről, annak tanulságairól. S néha azért adok interjút is.

És tanácsot?

Tanácsot nem szívesen. De nem zárkózom el az elől, hogy ha kérdeznek, kifejtsem a véleményemet.

És politikai/közéleti szerepet vállalna-e? Olyan híreket is hallottam ugyanis, hogy bizonyos körökben nem is olyan régen az Ön neve is szóba került potenciális miniszterelnök-jelöltként.

Nem tudok ilyenről.

És ha megkeresnék?

Miután nincs ilyen problémám, ezért nem is terhelném  sem a közvéleményt, sem magam ezzel a kérdéssel.

Értem én, hogy nem szeret politikáról beszélni. Akkor beszéljünk gazdaságról. Hogyan látja a magyar gazdaság helyzetét?

Kezdjük a jó hírrel: a pénzügyi stabilitás – mindenekelőtt a külső – rendben van. A válság során, 2009 közepén először megállt, majd elkezdett csökkenni a külső adósság.  Ugyan még mindig magasabb, mint 2001 elején volt, s persze lehetne még lejjebb vinni, de ez már megnyugtató szint.

Egy ország gazdasági stabilitását a leginkább a külső egyensúlytalanság tudja fenyegetni. De ilyen veszély ma nincs.

És a belső egyensúly is ilyen kedvezően alakul?

Első ránézésre az is rendben van, de ez inkább a felszín. Az államháztartáson belül 2010 óta érdemi javulás nem következett be. A bruttó államadósság csökkenését túlkompenzálja a nyugdíjak államosítása miatt lényegesen megugró jövőbeni állami nyugdíj kifizetési kötelezettség.

Ezért az államadósság 82%-ról nem 74%-ra apadt, hanem kb. 90%-ra nőtt.

Nincs előrelépés a költségvetési újraelosztásban sem, amely továbbra is 50 százalékos. A mi fejlettségünk szintjén ez jelentős állami túlterjeszkedés. De a legnagyobb probléma a költségvetés szerkezete,  ami önmagában akadálya a közép- és hosszútávon fenntartható gyors növekedésnek.

A gazdaság jelenleg azonban dinamikusan nő, pont a napokban emelte prognózisát például az IMF is, s a kijött háromnegyed éves GDP-adat is biztató.

Idén és valószínűleg jövőre is elfogadható növekedést produkál a magyar gazdaság, szemben az előzővel. Ugyanakkor a szűkebb régiónkban, de még  Nyugat-Európában is sok ország nálunk észrevehetően jobban teljesít. Emellett az elemzők egyetértenek abban, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme bő 2 százalék, ami jelentősen elmarad attól a 3-3,5 százaléktól, amely az érdemi felzárkózáshoz kellene.

Ráadásul, 2010. és 2017. között (az idei növekedést 4 százalékosra véve) csupán 1,95 százalékos volt az átlagos éves ütem.

Ez viszont  önmagában sem, régiós összehasonlításban pedig végképp nem dinamikus! Csak a szlovén és a horvát gazdaság nőtt ennél gyengébben a régióban. Az Uniós támogatások lehívásának intenzitásától függően a gazdasági növekedés 2-4% között hullámzik. Ha a gazdaság potenciális növekedési üteme – uniós támogatások nélkül – a mostani évi 2 helyett 3,5 százalékos lenne, s 5-7 évig fenn is maradna, akkor lehetne érdemi a felzárkózás a legfejlettebb országokhoz.

De azért az idei 4 százalékos GDP-növekedés csak jónak mondható, nem?

Ez nézőpont kérdése. Nem szabad elfelejteni, hogy kivételesen kedvező hátszélben hajózunk. Egyrészt a fejlett Európa gyorsuló, idén az ő magas fejlettségi szintjükön dinamikus, 2,5 százalékot meghaladó átlagos GDP-bővülést prognosztizál; másrészt példátlan mértékű uniós segélyt kapunk: évente, átlagosan a magyar GDP 3,5 százalékának megfelelőt. S folytatnám a sort: harmadszor a GDP 2 százalékának megfelelő plusz pénzhez jut az ország a külkereskedelmi cserearányoknak javulásának köszönhető importkiadások mérséklődése révén. Ehhez jönnek még a külföldön dolgozók 3-3.5 milliárd EUR hazautalásai.

Ilyen külső környezetben, ilyen támogató hátszéllel nem mondanám huszárosnak a magyar gazdaság növekedését.

Miért nem segítenek jobban az uniós támogatások?

A hatékonytalan felhasználás miatt. Jelentős részben  olyan projektek valósulnak meg, illetve olyan az elosztás mechanizmusa, hogy kevéssé segíti elő a gazdaság modernizációját. Olyan beruházásokra mennek el tömegesen ezek a pénzek, amelyek az adott évben ugyan jelentősen felgyorsítják a növekedést, de nincs vagy alig van tovagyűrűző hatásuk. Hogy példákat is mondjak: szélsőséges példa a futballstadionok építése, csak kevéssel jobb az Úszó Világbajnokságra költött temérdek pénz – bár a VB esetében legalább van, ami tartósan növeli az idegenforgalmi vonzerőnket.

Ráadásul az állam által megrendelt beruházások elosztási mechanizmusa minden csak nem tiszta nyílt piaci verseny-alapú

– ennek alapján jelentékeny részük valószínűleg erősen túlárazott és felesleges. Ez nem csak magyar jelenség, intézményesen benne van az európai rendszerben, mint mindig, amikor adófizetői pénzt juttatnak ingyen, nem visszatérítendően magánzsebekbe. Az ingyen pénz ugyanis vagy aláássa a befektetéssel szemben joggal elvárható megtérülési követelményt, vagy egészen egyszerűen ellopják azt, esetleg a kettőt kombinálják. De akárhogyan is, mindenképpen káros, nem járul hozzá a gazdaság versenyképességének a javulásához.

Most a korrupcióról beszélünk?

Nem csak, a korrupció csupán az egyik tényező, több minden következménye. Kornai János évekkel ezelőtt leírta: a minden területen megjelenő centralizáció, az ennek megfelelő állami beavatkozás szinte parttalanná válása, a piaci verseny visszaszorulása marginális területekre, a jogbiztonság hiánya, mindez kéz a kézben jár a korrupció korábban nem látott mértékű szintjével.

Tévedés ne essék! Korábban is volt korrupció, de most már nem egyszerűen súlyossá, de iparszerűvé vált!

Ez pedig megakadályozza  az erőforrások hatékony felhasználását. A magyar gazdaságban ma már csak azokon a területeken van verseny, ahol a nagyvállalatok, kiváltképpen a külföldiek működnek, ezek azonban nem belföldön, hanem a világpiacon versenyeznek. Nevetni fog, itthon, ahol erős verseny van, az a bank- és biztosítás piaca.

Az állami beavatkozás ellenére?

Az állam ugyan itt is torzítja  a versenyt, de a verseny azért még mindig erős.

Hova juthatunk? A kádári Magyarországot teremtjük újjá?

Ez nem fog bekövetkezni, nagyon mások a viszonyok. De az nyilvánvaló, hogy nem a jogbiztonságon, a magántulajdon dominanciáján alapuló, versenyre építő liberális piacgazdaság felé haladunk.

MTI Fotó: Marjai János

Ön szerint mi az, amit elszalasztunk?

Gondoljon csak bele: a Marshall-segélyt három évig kapták az érintett országok, mégpedig a mindenkori GDP 2 százalékában maximálva. Mi 13 éve kapjuk az EU-tól a segélyt, évente átlagosan a GDP 3-3,5  százalékának megfelelő összeget. Roppant nagy pénzről és esélyről van szó. S mi ezt tékozoljuk! És nem csak az uniós támogatások kínálta esélyt szalasztjuk el, ugyanígy a konjunktúra vagy éppen a cserearány javulás által biztosított lehetőségeket sem vagyunk képesek megfelelően kihasználni.

Mire kellett volna az így adódó lehetőségeket, a rendelkezésre álló forrásokat felhasználni?

Felzárkózás és strukturális reformok kellenének. A régiónkból a lengyelek, a szlovákok, a balti országok, a románok egy főre jutó GDP-je az 1990-95-öshöz képest átlagosan 40 százalékkal került közelebb az EU-15-höz, nálunk mindössze 15 százalékkal.

Ennek nem csak az elmúlt hét év az oka, vastagon benne van a megelőző nyolc is. Magyarország tehát minden volt, csak éppen nem sikeres.

Ami pedig a szükséges reformokat illeti – van akkora mozgástér még a költségvetésen belül is, hogy sok-sok évtized után először úgy lehessen reformokat végrehajtani, hogy azoknak ne a „megszorítás” legyen a beceneve, hogy a társadalom többsége számára javuló életkörülmények között menjen végbe.

Hol látja a legnagyobb szükségét reformoknak?

Egészségügy, oktatás, szociálpolitika, más szóval a szegénység enyhítése, illetve a – hazai és külföldi – magánberuházások környezetének javításában. Az első három terület egyébként nem csak a társadalmi problémák sűrűsödési pontjai, hanem egyben a növekedés komoly akadályai is – persze amellett, hogy a kialakított politikai-gazdasági intézményrendszer egésze, a fékek és egyensúlyok kiiktatása, a centralizáció, a korrupció önmagában is bénítóan hat a gazdaságra.

Hol látja a konkrét forrásokat e három kulcsterületen szükséges reformokra?

A teljes GDP évi 2,5 ezer milliárd forinttal bővül. Ennek a fele a költségvetésben csapódik ki, valamivel kevesebb mint a fele ezen belül az automatizmusok révén pántlikázott pénz. De a maradék összeg sem kevés, a GDP mintegy 2 százaléka. További forrást – a GDP mintegy 1 százalékának megfelelőt – kínálhat az állami kamatkiadások – főként külső hatásra bekövetkezett  – mérséklődése. És akkor még nem beszéltünk a költségvetésen belül lévő mozgástérről.

Az adórendszerre gondol?

Arra is. Ami az adórendszeren belüli mozgásteret illeti: sietve leszögezem, hogy nem az áfa kulcsokat mérsékelném, főleg nem szelektíven, ami mindig a tehetőseknek kedvez. A ma tapasztalható dinamikus reálbér növekedés mellett minden feszültség nélkül és a nettó reálkereset növekedése mellett vissza lehetne és kellene térni egy józan többkulcsos adórendszerre.

Három kulcsa lehetne: a mainál valamelyest magasabb legalacsonyabb 15 helyett 17, a középső 20 és a legfelső 23 százalékos lehetne, ez utóbbi havi 900 ezer forintos jövedelem után lépne be, s az adózóknak csak kevesebb mint 2 százalékát érintené.

Ezzel párhuzamosan  a minimálbér szintjéig adóvisszatérítést kellene biztosítani, ezzel a bérből és fizetésből élők legalább 80%-ának nőne a nettó keresete. Az általános kulcs két százalékos emelése megteremtené a fedezetét annak, hogy az egészségügyben és az oktatásban 4 év alatt, az átlag felett 50 százalékkal, összesen 80 százalékkal emelkedjenek a bérek. Az adóknál maradva: 2010 óta több mint harminc új adót vezettek be vagy emeltek meg. Ezek közül is lenne mit megszüntetni, mérsékelni. Van olyan, amelyeket meg lehetne tartani, vagy mert már beégtek a rendszerbe – ilyen például a tranzakciós adó –, vagy mert költségvetés egyensúlya miatt még mindig szükség van rájuk, vagy mert szerintem is rendben vannak – ez utóbbiba sorolnám a magas áfa kulcsot és az EKÁER-t.

Lát-e máshol hasonló tartalékot?

Több helyen is. A Magyar Nemzeti Banknál lévő 270 milliárd forintot vissza kellene juttatni a költségvetésbe, s az egészségügyi és oktatási infrastruktúra egyszeri fejlesztésére kellene használni.

De akad a költségvetésen belül is több átcsoportosítható tétel. Ilyenek például az élsportra költött tao-támogatások,

amelyek nem szolgálják az ország egészségének a célját, ráadásul a fele korrupcióra megy el. A művészeti területekre jutó ilyen pénzeket módosítással meghagynám – azokat eleve kevésbé itatja át a korrupció, és a cél is nemes. De a közmédiára, a kormánypropagandára fordított évi több mint százmilliárd forint jelentős részét át kellene csoportosítani. Hasonlóan a  presztízsberuházásokra költött milliárdokat is, amelyek nem csak ablakon kidobott pénzt jelentenek, de a jövőben a folyó kiadásokban is tetemes összegeket emésztenek fel, például a stadionok fenntartására is horribilis összegeket kell majd költeni. Fel kellene függeszteni Paks II-t. Nyilvános, szakmai vitán keresztül újra kellene gondolni, s ha a megépítés melletti döntés születik, akkor átlátható, nyílt tendert kell lefolytatni.
S emellett a túlcentralizáció miatt elterebélyesedett állami adminisztráción is lehetne spórolni – nem szoktam ilyet mondani, de a felső vezetők száma is példátlanul nagy. Mindez, összerakva évente százmilliárdokra rúg.

Ebből és az előzőekben felsorolt forrásokból komoly reformokat kellene finanszírozni.

De valódi lehetőség nyílna az adók érdemi csökkentésére/reformjára, a piacot súlyosan torzító és a kormány számára nem szimpatikus cégeket hátrányba sodró büntető adók megszüntetésére. Emellett fokozatosan lehetővé válna az állami újraelosztás szintjének a mérséklése a kívánatos 40 százalék körüli szintre.

Ezzel persze az állam szerepe csökkenne, ami láthatóan nem célja a jelenlegi kormánynak.

Az államnak, amennyire csak lehet egyébként is ki kellene lépnie a (verseny)gazdasági szférából. Például a sztrádaépítést, -fenntartást ki kellene szervezni egy akár állami tulajdonú társaságba, az összes eddigi kötelezettséggel, hitellel, meghagyva számára a díjak beszedését. Ha nyereséget termel, akkor nem tartozik az államháztartáshoz. Így nemcsak a fennálló államadósság és az újraelosztás mérsékelhető, de az új utak építése sem terheli a költségvetést.

De az Eximbankot a magyar állam éppen hogy nem vette be az államháztartásba, s emiatt került komoly vitába az Eurostattal.

Az Eximbankot 2010-ben szanálni kellett. Ha pedig nem tudjuk megggyőzni az Eurostatot, akkor ez még tovább növeli az államadósságot. A MÁV-ot és a BKK-t is azért kell az állami szférába sorolni, mert állami támogatás nélkül veszteségesek. De az útépítés és -kezelés piaci alapon is képes nyereséggel működni, s akár vegyes tulajdonú társaság is létrejöhetne, s a tőzsdére is mehetne.

A harmadik kulcsfontosságú reformterületnek a szociálpolitikát nevezte. Ott mi lenne Ön szerint a legsürgetőbb teendő?

Mindenképpen forrásokat kellene biztosítani – az eddigieknél sokkal többet – a szegénység, mélyszegénység felszámolására. Szerintem populizmus 4-5 millió szegényről beszélni Magyarországon, elég szomorú a helyzet akkor is, ha nem eszkaláljuk. Többféle definíció, fogalom keveredik itt össze. Ami biztos, hogy 1-1,5 millióra tehető az úgynevezett jövedelemszegény emberek száma.

Ők azok, akik leírhatatlan körülmények között tengődnek, kiközösítésben, kiszolgáltatottságban élnek, szinte teljesen ki vannak zárva az alapvető szolgáltatásokból, mint az egészségügy, az oktatás. Ez tűrhetetlen!

Ennek felszámolására pénzt kell áldozni, de ez nem elég. Pénz és komoly társadalmi összefogás kellene, s ha ez megvalósulna, akkor 5-15 év alatt látható elmozdulás lehetne a mai tűrhetetlen állapotból.

Ezek belföldi feladatok, mi lenne Ön szerint a legfontosabb külföldi vonatkozású teendő?

A nemzetközi kapcsolatainkban világossá kellene tenni az elkötelezettségünket az Európai Unió mellett. Politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A 15 éven keresztül fenntartott álláspontom mára megváltozott az eurócsatlakozásról. Ma úgy látom, hogy a monetáris unió belső feszültségeiből származó, nem csekély kockázatok még mindig  lényegesen kisebbek, mint azok, amelyekkel akkor kellene szembesülnünk, ha kiszorulnánk az első körből, először csak a másodikba majd a harmadikba azaz a perifériára kerülnénk, azaz de facto az Unión kívülre. Ezért úgy vélem, hogy józanul, nem kapkodva, de el kellene köteleznünk magunkat a majdani eurócsatlakozás, elsőként  az ERM II-be való belépés mellett.

Szépen végigvezette, hogyan látja a kiutat a mai gazdasági helyzetből. De milyen esélyt ad ennek vagy hasonlónak a megvalósulására?

A remény hal meg utoljára. Nem tudom, erre nem tudok választ adni. Meg lennék lepve, ha a jelenlegi kormány jelentős változtatásokat hajtana végre, de rövid távon nincs is erre rákényszerülve.

A jelenlegi kedvező háttérrel és környezetben ugyanis fenntartható módon tud 3-5 évig 2-4 százalékos éves növekedést produkálni.

Attól tartok, hogy kiegyensúlyozottan olvasom a folyamatokból levonható következtetéseket. Nem hittem és most sem hiszek azoknak a véleményeknek, hogy a rendszer össze fog omlani. Még nem láttam összeomlani olyan gazdaságpolitikát, amelynek jelentős külső egyensúlyi többlete volt. De azt sem gondoltam soha, amit a másik oldal hangoztatott: nevezetesen, hogy Magyarország jobban teljesít. A tények ezt nem, de az ellenkezőjét támasztják alá.

Lapszem – 2017. november 13.

Ma a Szilviák ünneplik a névnapjukat, de akkor sem fognak nagyon mellé, ha felköszöntik a Miklós, a Márton, a Jenő vagy éppen a Bulcsú nevű ismerőseiket, akiknek másodlagos névnapjuk van ezen a mai, borongós, esős, hűvös idővel beköszöntő hétfői napon. S mielőtt belevágnánk a lapszemlébe, egy gyors kérdés: Ön már befizette a esedékes adóját?

 

Magyar Nemzet – a Hospice-ház plusz pénze

Hosszú és alapos cikket szentel a polgári napilap az utóbbi idők egyik, érzelmileg talán a leginkább megrázó ügyének: a hospice ház alulfinanszírozásának, pontosabban annak, hogy a Magyar Hospice Alapítvány által működtetett intézmény jelezte, ha nem kap kiegészítő finanszírozást, akkor januárban bezárhatja kapuit. Az országban az egyetlen fekvőbeteg-ellátást nyújtó, alapítványi működtetésű felnőtt hospice-háznak 50 millió forintra van szüksége, s végül miniszteri szinten ígéretet kaptak plusz pénzre. Azt nem tudni azonban, hogy a teljes összeget megkapják-e, illetve, hogy egyszeri vagy folyamatos plusz finanszírozáshoz jutnak.

Mint a lap írja: a szakma nagy része fel van háborodva azon, hogy valaki volt annyira erős, hogy külön kért és kapott pluszfinanszírozást a hospice-ellátásra,

miközben Magyarországon 600-nál több ágyon folyik ilyen típusú ellátás, és mindenki ugyanazt a tevékenységet végezve, ugyanazt az ellátást nyújtva, ugyanannyi finanszírozást kap – mondta a Magyar Nemzetnek Ónodi-Szűcs Zoltán, egészségügyi államtitkár. Szerinte a Magyar Hospice Alapítvány (MHA) gazdálkodásával lehet gond: a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelővel kötött szerződés alapján mindenki ugyanazt a normatív támogatást kapja, és van, akinek ez elég, míg másnak nem. Szerinte „ha tetszik, ha nem”, ki kell jönni abból a forrásból, ami adott az ellátók számára. Van, akinek ez sikerül, másnak nem.

Muszbek Katalin, az MHA orvos igazgatója szerint egyébként országosan mindössze 220 ágy áll rendelkezésre, a WHO ajánlása szerint pedig legalább 500 ilyen ágynak kellene lennie. Mindeközben egyébként évente 32 ezer beteg veszíti életét daganatos megbetegedések miatt.

 

Népszava – Kevesebbet kaptak a nyugdíjasok az ígértnél

A kormány ígéreteinél kevesebb kiegészítést és prémiumot kaptak a 123 ezer forintos átlagnál kevesebb pénzből élő idősek és járadékosok. A panaszáradat megindult, a tájékoztatást a Fidesz-KDNP a hivatalokra bízza, nekik a választáshoz elég néhány szlogen – írja a Népszava, amely szerint az első csalódott nyugdíjasok már pénteken megrohamozták az egykori Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (NYUFIG) Fiumei úti ügyfélszolgálatát és folyamatosan csöngtek a telefonok is, többen elkeseredve nyilatkoztak hírműsoroknak, mert sokkal több pénzre számítottak, mint amennyit végül a számlájukra utalt a Magyar Államkincstár (MÁK).

Pedig a Népszava által megkérdezett nyugdíjszakértők szerint a számítások rendben vannak,

a törvényeknek megfelelő összegeket kapják az idősek és a jogosult fiatalabb járadékosok, csak éppen a kormányzati kommunikációs csapat lőtt túl – sokadszor is – a célon.

Akik 2017-ben mentek nyugdíjba, nem számíthatnak egyetlen fillérre sem, majd a januári 3 százalékos emelés lesz az első változás, ami őket is érinti, ahogyan nem jár egyetlen fillér sem annak, aki rokkantnyugdíjasból az idén vált öregségi nyugdíjassá, mert az új ellátás megállapítása miatt idei friss ellátottnak minősül.

Magyar Idők – A világ élvonalában a magyar orvosképzés

Egy oktatási sikerről számol be a mai kormánypárti lap, arról, hogy mind a négy magyar orvosképző hely felkerült a felsőoktatási világranglistára, köszönhetően többek között annak, hogy a külföldi hallgatók körében a magyarországi főiskolai és egyetemi képzések közül az általános orvosi a legnépszerűbb. A Semmelweis Egyetem, a debreceni, a szegedi és a pécsi egyetem orvosképzését is a világ élvonalába sorolta a londoni székhelyű Times Higher Education (THE). A napokban nyilvánosságra hozott tematikus felsőoktatási világrangsorban a Semmelweis Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem képzései a 301–400. helyen, a Debreceni Egyetemé, illetve a Szegedi Tudományegyetemé pedig a 401–500. helyen szerepel.

A rangsort – az összegyetemi rangsorhoz hasonlóan – a tanulási környezet, a kutatás minősége, az intézményhez köthető publikációk idézésének száma, a piaci bevétel, a külföldi oktatók és hallgatók száma alapján állítják össze.A magyar orvosképzés elismertségét mutatja az is, hogy a hazai felsőoktatás képzési területei közül egyértelműen ez vonzza leginkább a külföldi hallgatókat.

A 2016 végén elfogadott Fokozatváltás a felsőoktatásban című kormányzati dokumentum stratégiai jelentőségűnek nevezte a hazai orvos- és egészségtudományi képzést. A fővárosi egészségügyi intézményfejlesztés egyik célja is az, hogy a Budapesten tanuló hazai és külföldi orvosegyetemistáknak XXI. századi gyakorlóhelyeket biztosítsanak.

Jellemző ugyanis, hogy az elméleti képzést követően a gyakorlati vizsgákat már nem nálunk teszik le a más országokból érkezett hallgatók.

Számítások szerint a képzési terület általános fejlesztésével a külföldi hallgatók száma további harminc százalékkal emelkedhet, és 2020-ra meghaladhatja a 11 ezret. Ez a hozzávetőlegesen háromezer fős bővülés pedig évente legalább további hatmilliárd forintos bevételt jelent csak az intézményeknek.

Magyar Hírlap – Harrach Péter: A gyermekvállalás társadalmi és közügy

Harrach Péter, a kereszténydemokraták frakcióvezetője adott interjút a Magyar Hírlapnak, s ebben – ahogy egy magyar KDNP-s politikustól megszokhattuk – családról, vallásról, nemzetről beszélt, igen patetikusan, a többi között azt hangoztatva, hogy döntő jelentőségűvé vált demográfiai helyzetünk nemzetünk jövőjét illetően. Szerinte

a kiszámítható családtámogatási rendszer teljes körű megmaradását csupán az garantálhatja, ha a Fidesz–KDNP pártszövetség nyeri a 2018-as választást.

Azt is kifejtette, hogy Magyarországon és Európában egy családbarát és egy közösségellenes, individualista eszmeiség képviselői állnak szemben egymással. Idehaza a családbarát, gyerekvállalást támogató politikai közösséget a jelenlegi kormánypártok alkotják, utóbbi szemléletet pedig a nyílt társadalom eszmerendszerét támogatók képviselik, akiknek a nemzet és a család útjában állnak.

A felemás rezsicsökkentés

Azt csak a Fidesz kampánystratégiái tudhatják, hogy lesz-e újabb választási rezsicsökkentés.  Az viszont biztos, hogy lakossági energetikai beruházások az egész országnak a hasznára válnának, nemcsak a potenciális energia-megtakarítás miatt, hanem jelentős építőipari élénkítő hatásuk miatt is, ami végigcsoroghatna az egész gazdaságon.Több hasznot hajtva, mint az árak mesterséges leszorítása, azaz a rezsicsökkentés.

 

Az elmúlt napokban ismét erősödni látszik a rezsicsökkentés tematizálásának a kísérlete a kormány részéről. Csak ezen a héten Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter és Aradszki András a tárca energiaügyért felelős államtitkára emlegette a témát, s dobálózott a kormány által mesterségesen lenyomott villamosáram- és gázáraknak a lakosság pénztárcájára gyakorolt pozitív hatásaival. Az előbbi az Országgyűlés költségvetési bizottságának keddi ülésén, szokásos éves meghallgatásán büszkélkedett azzal, hogy a rezsicsökkentés elindítása és az idén szeptember vége között 1111 milliárd forintot takarítottak meg a családok. Aradszki pedig egy ugyancsak hét eleji sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy „amióta huszonöt százalékkal csökkentette a kormány a gáz, az áram és a távhő árát, a magyar családok évente átlagosan 170 ezer forintot takarítottak meg a rezsicsökkentéseknek köszönhetően”.

Tény, Európai viszonylatban ma ugyan olcsónak mondható a hazai gáz és áram ára, ám pénztárcánkhoz mérten nem annyira.  

Erre mutat rá a Magyar Energiahatékonysági Intézet most készült elemzése is: Magyarországon a jövedelmekhez viszonyítva megterhelők a rezsiköltségek. S ezt bizonyítja a Magyar Energetikai Közmű-szabályozási Hivatal legfrissebb, szeptemberi adatokkal operáló nemzetközi árösszehasonlító vizsgálata is, amelyből feketén-fehéren kiderül, hogy vásárlóerőparitáson (azaz a családok kasszájához mérve) hol állunk Európában.

Forrás: Magyar Energetikai és Közműszabályozási HivatalL

Hát, nem túlságosan jól, hiszen – mint a mellékelt grafikon is mutatja – a modellezett (országos szintű átlagos nettó jövedelemmel rendelkező két tagú, eltartott nélküli budapesti) háztartás az idén szeptemberben jövedelmének a 4,3 százalékát költötte villamos energiára és földgázra, ami a 9. legnagyobb arány volt az EU-n belül. Igaz, ha megnézzük a rezsicsökkentés indulási évében készült hasonló grafikont, akkor azt látjuk, hogy ahhoz képest valóban mérséklődött a fajlagos teher, s csökkent a ráfordítási arány.

Forrás: Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal

Ez utóbbi azonban majdnem minden egyes vizsgált városbeli háztartásról elmondható, ugyanis az elmúlt években a világpiacon rezsicsökkentés nélkül is jelentősen mérséklődött az energia ára. Az is tény ugyanakkor, hogy a magyarországi villamosenergia- és földgázárak közel kétszer olyan mértékben ment lefelé, mint általában.

Szakértők azonban arra is rámutatnak, hogy az elmúlt egy-két évben már nem mérséklődtek érdemben a lakosság rezsiterhei – pedig a világpiaci árak lehetővé tehették volna azt.

Mint ahogy például legutóbb a szocialista párt közleményben hívta fel arra a figyelmet: Orbánék három éve magasan tartják a gáz, a villany és a távhő díjait, miközben a földgáz ára 2014 óta a felére csökkent és a kőolaj is 50-60 százalékkal olcsóbb.

Az már a Központi Statisztikai Hivatal adataiból derül ki, hogy a magyarok átlagosan összkiadásuk közel a negyedét fordítják lakásfenntartásra és az energiaszámlák kiegyenlítésére.

Forrás: KSH

Tavaly az élelmiszerek után a kiadások második legnagyobb szelete a lakásfenntartás és háztartási energia: az erre fordított 17 ezer forintos egy főre jutó havi összegen belül a legnagyobb, 64,1%-os részarányú kiadás a 10,9 ezer forintos fejenkénti havi összeget jelentő háztartási energia volt, amin belül gázra 3824, elektromos energiára 3480, szilárd tüzelőanyagokra 2643, meleg vízre és távhőre 953 forintot költöttek a háztartások – olvasható a KSH legfrisebb jelentésében.

 

A rezsicsökkentésnek negatív vonulatára is sokan felhívják a figyelmet: elsősorban s arra, hogy mesterséges piaci beavatkozás történik, s  pazarlásra ösztönöz.

A Magyar Energiahatékonysági Intézet szerint is így álla a helyzet, s állítják: a rezsicsökkentés önmagában, energiahatékonysági szemléletformáló programok és támogatás nélkül rossz üzenetet küld a fogyasztóknak. Azt sugallja, hogy az energia olyan árucikk, amiből van bőven, és az árának nem feltétlen kell az értékét tükrözni.

Önmagában hiába csökkennek az energiaárak, ha az energiát továbbra is pazarlóan, alacsony hatékonysággal használjuk fel.

Ma a lakosság az energia-felhasználás 35 százalékáért felelős. Ennek mintegy felét meg lehetne takarítani a lakások korszerű, komplex energetikai felújításával – állítja az Intézet, amely emlékeztet a FüHü által is ismertetett felmérésükre, mely rávilágított, hogy a hazai 4,4 milliós lakásállomány mintegy 61 százalékában gondolják úgy a bennlakók, hogy szükség lenne egy vagy több felújítási, karbantartási feladatra az épületben. Ami az egyes épületminőségi problémákat illeti, kiugró számban említették meg az épületek hőszigetelésével összefüggő hiányosságokat, a nyílászárók cseréjének indokoltságát, a tető, födém hőszigetelésének hiányát vagy cseréjét, vagy a fűtéskorszerűsítés, illetve a fűtési rendszer átalakításának szükségességét.

A lakossági energetikai beruházások pedig az egész országnak a hasznára válnának, nemcsak a potenciális energia-megtakarítás miatt, hanem jelentős építőipari élénkítő hatásuk miatt is, ami végigcsoroghatna az egész gazdaságon.

Több hasznot hajtva, mint az árak mesterséges leszorítása, azaz a rezsicsökkentés.

Adózási versenyképesség vállalati szempontból

Érdekes és tanulságos „játék” alaposan megvizsgálni egy-egy nemzetközi jelentést, amelyeket – tisztelet a kivételnek – általában az összefoglalók és kiemelt mutatók alapján szoktak csak elvégezni. A Világbank legutóbbi kiadványával mi nem ezt tettük: kiemeltünk belőle egy szempontot, s azt néztük meg tüzetesebben. Tanulságos eredményekre bukkantunk.

Magyarországon egy középvállalkozásnak – mint cégnek – 11 fajta adót és járulékot kell fizetnie, ezek összege nyereségének a 46,5 százalékát teszi ki. A jelentős pénzbeni hozzájárulás csak a teher egy részét jelenti, hiszen időben és energiában is elvisz nem keveset egy cég életéből. Számszerűsítve: évi 277 órára teszi ezt a Világbank által évente elkészített, az üzleti környezetet górcső alá vevő jelentése. A Doing Business 2018 (a 2017. június 30-i állapotot tükröző) összesítése és a világ további 189 országával történő összehasonlítása tíz nagyobb területen vizsgálja az adott országok teljesítményét.

Ami az adózást illeti: a legkevesebb adófajtával – összesen hárommal – Hong-Kongban kell a  vállalkozásoknak törődniük, a legalacsonyabb terhet – 18,47 százalékosat – sok helyen, 32 országban kell leróniuk, s a legkevesebb időt – 55 órát – Luxemburgban kell eltölteni az ezzel kapcsolatos adminisztrációval és egyéb tevékenységgel.

A magyar teljesítmény az adózás, mint nagy kategória az idén a 93. helyhez volt elegendő a 190-es rangsorban.

Ezt a százas skálán elért 71,49 ponttal abszolváltuk (ami gyakorlatilag nem jelent elmozdulást az egy évvel ezelőtti pontszámhoz képest). Ám az akkori 77. helyről sikerült jócskán visszaesnünk.

Mint látható Magyarországon a vállalkozásoknak három típusú adót kell fizetniük:

A vállalkozásokat terhelő adófajták száma pedig a jelentés szerint 11:

Az említett tíz kategória alapján az összesített helyezésünk ennél sokkal jobb lett (a pontszámunk azonban nem annyira): 48.-ak lettünk 72,39 ponttal.

Ez jelentős romlás a tavalyi helyezéshez képest – hét hellyel csúsztunk ugyanis hátrébb a versenyképességinek is nevezhető rangsorban. Igaz, a pontszámunk alig romlott (tavaly 73,07 volt), ami azt jelenti, hogy miközben mi gyakorlatilag egy helyben topogunk, a világ szépen elhagy minket.

Ami nem véletlen, hiszen az elmúlt egy évben összesen egy olyan reformnak nevezett intézkedés volt Magyarországon, amely könnyebbé tette a vállalkozások dolgát  – derül ki a jelentésből (elektronikus fizetést vezettek be a bírósági díjak lerovására).

Mint a grafikonból is látható, a tíz terület közül egyben értük el a maximum 100 pontot, s ezzel az első helyre kerültünk: a külkereskedelemben.

Amúgy a reformoknak nevezett változások/könnyítések száma a legutóbbi jelentés készítése óta eltelt időben 264 volt globálisan. Persze, vannak olyan országok, ahol már nincs is szükség a vállalkozás jelentős könnyítésére – ide sorolhatók a listavezetők, úgy is mint Új-Zéland, Szingapúr és Dánia, amely megőrizte tavalyi első, második és harmadik helyezését. A Koreai Köztársaság, Hong-Kong, Kína, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Norvégia, Grúzia és Svédország van még az abszolút élbolyban.

Ami a térségbeli versenytársainkat illeti: a V4-ek is megelőztek minket (sajnos, ez már mindennapos az ilyen versenyképességi listákon): a lengyelek a 27., a csehek a 30., a szlovákok pedig a 39. helyen végeztek az idén. Ennél is szomorúbb, hogy a volt szocialista országok és utódállamok közül 15 is előttünk végzett.

Az éves jelentés keretében a Világbank munkatársai összeállíítják az összes ország profilját – akit az idei, 73 oldalas, minden részletre kitérő Magyarország-jelentés érdekel, itt megnézheti.

Bod Péter Ákos: A politika utánam nyúl

„Akár így, akár úgy alakul, mindenképpen gazdaságpolitikai fordulatra számítok, mert fordul az út. Fordulatot idézhet elő, hogy megváltoztak a politikai erők közötti arányok. A legnagyobb tanítómester pedig a kényszer: nem tartom kizártnak, hogy ugyanazok szájából teljesen mást fogunk hallani rövid időn belül, pusztán azért, mert mást kell majd mondaniuk” – fejtette ki a FüHü-nek Bod Péter Ákos. Az Antall-kormány első ipari minisztere, a független jegybank első elnöke, az EBRD volt igazgatója, s 2006-ban egy röpke ideig Orbán által javasolt miniszterelnök-jelölt, majd a második Orbán-kormányban egy darabig miniszterelnöki tanácsadó, jelenleg egyetemi professzor sok évnyi kihagyás után mintha visszafelé kacsingatna a politikai közegbe. Ám ő állítja: „A politikából kiiratkoztam, de a politika nem iratkozott ki belőlem, időnként – mint most is – utánam nyúl.” Szerinte meg kell változtatni az eluralkodott posztkádári gondolkodást, mobilizálni kellene a posztkádári társadalmat.

EGY KIS „OFF”
Az időpont 1994. vége, a színhely a Magyar Nemzeti Bank egyik díszterme, amely ezúttal elegáns étteremmé volt varázsolva. A szereplők Bod Péter Ákos leköszönő jegybankelnök és újságírók, köztük ennek az interjúnak a szerzője – őket hívta egy kötetlen búcsúra az MNB éppen hogy még hivatalban lévő első embere. Nagyon derűs, informális beszélgetés volt – hűen a vendéglátó személyiségéhez. Bod Péter Ákos egy ponton sztorizgatni kezdett. A rá jellemző sajátos öniróniájával mesélte el a következő történetet, azzal, hogy tud ő kemény és karakán lenni.
Horn Gyulával, az őt  posztjáról kierőszakolva eltávolítani kívánó miniszterelnökkel tárgyalt, aki nem egyszer igen csak nyersen fogalmazva próbálta rávenni Bod Péter Ákost a távozásra a jegybank éléről. Egy ponton a még regnáló jegybankelnök nem bírta tovább: felpattant, két kezével rátámaszkodva az asztalra Horn fölé magasodott és emelt hangon költőinek tűnő kérdést tett fel:
„Miniszterelnök úr, tudja Maga kivel beszél?”

Horn nézett rá, értetlenül.
„Hát a Magyar Tenisz Szövetség elnökével” – közölte Bod, és ezzel leült.

Ez a történet jutott az eszembe, amikor a Corvinus folyosóján interjúalanyomra vártam. És az motoszkált bennem, vajon mennyit változott az egykor a háta mögött sokszor budai úrifiúnak nevezett Bod Péter Ákos. Annyiban, hogy ma már nem budai úrifiú, hanem budai úriember.

Ön sokáig nem politizált azt követően, hogy véget ért jegybanki elnöki megbízatása, leszámítva azt, amikor egy röpke ideig – eléggé szürreális módon – felmerült a neve kormányfőjelöltként. Viszont az elmúlt időszakban mintha keresné a helyét a palettán. Feltűnt a Momentum programbemutatóján, beszédet mondott az LMP és az Új Kezdet közös rendezvényén. Mi történt?

Viszonylag korán kikerültem a politikából. Másfél évig voltam ipari és kereskedelmi miniszter az Antall-kormányban, az igazi politikai szerep volt; utána három évig a  rendszerváltás utáni független Magyar Nemzeti Bank első elnöke; ez a jog szerint is pártpolitika-mentes feladat volt, bár persze gazdaságpolitikai, ami – mint a neve is mutatja – nem mentes a politikától. Én komolyan vettem a pártpolitikától mentességet. Ezt követően dolgoztam Londonban az EBRD igazgatójaként, ez megint politika-mentes, ugyanakkor gazdaságpolitikai jellegű munka volt, azzal a különbséggel a jegybank elnökséghez képest, hogy nem egy, hanem négy ország tartozott hozzám. A 2006-os miniszterelnök-jelöltség (amire Orbán Viktor kért fel) érdekes lábjegyzet volt az életutamban, megvalósulásának az esélye kicsi volt, bár azért érdekes lehetett volna. Folyamatosan tértem tehát vissza a „civil” életbe, gazdaságpolitikát kezdtem el tanítani a Corvinuson, tanszékvezető lettem – ezt egyébként most adtam át Andor Lászlónak –, kutatásokba kezdtem, akadémiai doktori címet szereztem, könyveket, jegyzeteket írtam-írok, a közeljövőben jelenik meg például egy új könyvem az Akadémiai Kiadónál. Nekem szerencsém is volt, hiszen azt látom, hogy vannak, akik túl sokáig időznek a politikában, nem tudnak időben visszaállni, talán nincs is már hova menniük, mások túlságosan hamar lépnek ki, s kimaradnak a legtanulságosabb dolgokból.

A politikából tehát kiiratkoztam, de a politikai nem iratkozott ki belőlem, időnként – mint most is – utánam nyúl.

Tehát nem Ön kereste a kapcsolatot a pártokkal, mert izgatta a visszatérés valamely formája, hanem a pártok Önnel?

Gazdaságpolitikát tanítok, a pártpolitikák, kormányprogramok tehát érdekelnek. És úgy vagyok vele, hogy ha az embert hívják, kikérik a véleményét, a tanácsát, ha tud segíteni, akkor menjen és tegye.  Korábban, a 2. Orbán-kormány idején féltucatnál nem többször Orbán Viktor is kikérte a véleményemet gazdaságpolitikai kérdésekbe, természetesen hozzá is elmentem. Ez a kapcsolat megszűnt. De most új helyzet alakult ki, új pártok és mozgalmak indultak, s jöttek felém megkeresések, egyébként szép számmal. Az ember eldönti, hogy hova megy el, mit fogad el – a héten például megyek a Bibó Kollégiumba, de megkerestek egyházak, szakszervezetek, s persze pártok is. Ami az interjú elején a kérdésében szóba hozott Momentumot, illetve az LMP-Új Kezdet összefogást meghirdető rendezvényt illeti: az előbbi meghívott a programalkotó rendezvényére, ahol a 12 programfejezet közül egyet véleményeztem. Ez nem elkötelezettség, pusztán kölcsönös érdeklődést jelent. Egy hétre rá hívott az Új Kezdet – s oda is elmentem a programról beszélni.

Láttam róla tudósítást, amelybe Ön is be volt vágva, s Ön viselte az Új Kezdet jelvényét. Ez azért komolyabb dologra utal, mint „kölcsönös érdeklődés” – igaz, azt a Momentumra mondta.

Az Új Kezdet némileg más kapcsolat, mint a Momentum. Gémesi Györggyel egy frakcióban ültünk a rendszerváltás első éveiben, az MDF-frakcióban, s az ő működését 28-30 éve követem, ismerem. Többször elhívott pártja, az Új Kezdet programvitáira. A jelvényt azért tettem ki, mert jelezni akartam, hogy méltányolom azt a ritkán előforduló dolgot, ami történt, nevezetesen, hogy egy párt nem törekszik minden áron önálló parlamenti jelenlétre, ehelyett két párt egyesíti az erejét, hogy kölcsönösen erősítsék, segítsék egymást a céljaik elérésében. Ezt általában is jó dolognak tartom, ebben az esetben pedig különösen. Széll Bernadettet pedig jól ismerem és tisztelem, kolléganőm volt az egyetemen. Kicsi ez az ország.

Ez azt jelenti, hogy mint volt MDF-es most megtalálta az új pártját az Új Kezdetben?

Sehol sem vagyok tag, nem döntöttem még el, hogy kire fogok szavazni, nincs még itt „a következő vasárnap”. Vannak szimpátiáim, de a fenti felkéréseket szakmailag fogtam fel. Az, hogy mit hoz az élet, nem tudom, ez nem irányváltás volt részemről, hanem a szakmám gyakorlása.

A kíváncsiság is hajtotta?

Mégiscsak kutató lennék, nem? Annak pedig kifejezetten örülök, hogy vannak pártok, amelyek komolyan veszik a választási programok készítését. A kilencvenes években ez még általános volt, 80-100 oldalas, az élet minden területére kiterjedő programokat állítottak össze a pártok a választásokra készülve – ezek nekem meg is vannak, ma már gazdaságtörténeti dokumentumok, és igen tanulságosak. Idővel a pártprogramok összezsugorodtak, akár öt oldalasra is. S persze emlékszünk arra, hogy volt olyan párt – a Fidesz –, amely egy szóban hirdette meg a programját: „Folytatjuk”.

Most ez nem elég, változóban a világ, s valamit kell mondania annak is, aki kormányon akar maradni.

Nem gondolja, hogy az embereket ma Magyarországon nem érdeklik a pártprogramok, a választási programok, nem azok alapján adják le a voksukat, tehát felesleges nagy munkát beletenni ilyenek összeállításába?

Egyrészt nagyon változik a világ, új válaszok, irányok kellenek, s a választóknak igenis joguk van megtudni hogy az egyes pártok mit gondolnak, milyen utat választanának, mit valósítanának meg hatalomra kerülésük esetén. S ne tévedjünk, a választási programok nem csak a vájtfülűeknek szólnak, a közügyek iránt érdeklődők nagyobb fele bizonyára szeretné tudni, hogy az őt érintő ügyben mit gondolnak az egyes pártok. Ha egy párt nem állít össze ilyen programot, az szerintem nagyon súlyos dolog. Nem deklarációcsokrokra gondolok, hanem konkrét kérdésekre adott konkrét válaszokra. Például, hogy mit akar egy párt kezdeni Paks II-vel, folytatná-e a stadionok építését vagy inkább az egészségügybe fektetné azt a pénzt. Ha az egészségügy a téma, akkor a gyógyításba, kórházakba vagy inkább a megelőzésbe invesztálna. Szigetelésre szánna-e inkább pénzforrásokat vagy új lakásokat építene. Hogyan oldaná fel az ellentmondást, hogy miközben rengetegen küszködnek a lakhatással, ugyancsak sokaknak van üresen álló ingatlanjuk. A Momentumnak az ötlete, hogy adót vessenek ki az üresen álló lakásokra, kifejezetten szimpatikus számomra, új és érdekes megközelítésben próbálnak választ adni egy létező problémára. Válaszként a kérdésére:

nem adom fel a reményt, hogy a választók választási programok alapján is ikszelnek.

Úgy látom, nem változott, most is ugyanolyan optimista és pozitív hozzáállású, mint volt miniszter és jegybankelnök korában.

De látom alapját is optimizmusomnak:  itt van egy új generáció, amely tagjainak már nem elég, hogy rutinos pártpolitikusok lózungokat puffogtatnak. Több százezer fiatalról beszélünk, akik hatnak a szüleikre, nagyszüleikre. Általában is érzek növekvő érdeklődést a közügyek iránt, és ez külön ok arra, , hogy a választási programok témáját igenis a napirenden tartsuk. Mert ha valamiről nem beszélünk, akkor nincs nyomás. Ha majdnem minden párt közzéteszi a programját, akkor aligha engedheti meg magának egyetlen párt, hogy ne tegyen ugyanígy. Egyszerűen olyan helyzetet kell teremteni, hogy ne lehessen kimagyarázni a választási program hiányát egyetlen pártnak sem.

Ezek szerint részletesen ismeri a Momentum választási programját. Ön szerint valóban van átfedés ezen program és a Demokratikus Koalíció programja között?

Miért lenne probléma az átfedés? Jó lenne, ha nem ideológiai és nem kizárólag világnézeti alapon meghatározott következtetésre jutnának a pártok a szakpolitikai kérdésekben. Például arra, hogy a már említett atomerőmű ebben a formában nem az energiaellátás XXI. századi megoldása. Hogy nem magyar nemzeti érdek a kínai hitelből tervezett Budapest-Szabadka gyorsvonat. Amit egyébként például a Momentum választási programjában kifejezetten üdvözöltem, hogy rengeteg nemzetközi ötletet emeltek át: Franciaországban ezt, Angliában azt látták. Szemben ugyanis az akadémiai írásművel, a párt- és választási programokba szemérmetlenül át lehet és érdemes is emelni mások gyakorlatát, tapasztalatát.

Gazdasági megközelítésben, hogyan futunk neki a választásoknak? Hogyan áll az ország? A makrómutatók jó része kedvező, de azért van tér a szkepticizmusra, például amiatt is, mert ugye tudjuk, a statisztikai adatokkal lehet trükközni, az adatokat lehet így és úgy is tálalni, s egyáltalán, a statisztikákat többféleképpen lehet összeállítani.

Vannak viszonylag jó makrószámok, de mégis… A gazdaságpolitikai vitának nem vet véget az, hogy immár negyedik éve 3 százalék alatt van a költségvetési hiány, már csak azért sem, mert ismerjük ennek az okát. Ez ugyanis annak a módja, hogy az Orbán-kormány távol tudja tartani az Európai Unió szakapparátusát, hiszen a többletdeficit-eljárás keretében komolyan vizsgálódnának 3 százalék feletti hiány esetén. Ami persze önmagában általában véve nem probléma, de az Orbán-kormánynak talán kényelmetlen lenne a nyitottság, a részletes adatok bemutatása. Miközben persze az örvendetes, hogy féken tartják a költségvetési hiányt, a jövőt ugyanis nem szabad betáblázni. Ám az is tudható, hogy

vannak statisztikai ügyeskedések, trükköcskék, amelyekkel vitatható jogállású intézményekhez telepítenek állami kiadásokat, s ezzel is javítják az adatokat.

Ilyen például az Eurostat által immár két éve vizsgált Eximbank elszámolásának és az MNB alapítványainak a kérdése, nem? Az Eurostat szerint az Eximbankot az államháztartás körébe kell sorolni, ami pedig az alapítványokat illeti, azoknak  – a kormány utasításai alapján végrehajtott – tevékenységét vizsgálják továbbra is.

Nincs az jól – s ez ki is derült –, hogy az Eximbankhoz kerülnek az államháztartás keretébe könyvelendő kiadások, illetve, hogy a jegybank alapítványokat hoz létre, majd azok az alapítványok állampapírokat vásárolnak. Ha ezeket az Eurostat által is vitatott és vizsgált tételeket visszatesszük az államháztartásba, akkor már nincs ok a dicsekvésre a deficitszámok javulását tekintve.

Ön szerint lesz következménye az Eurostat vizsgálódásának? Például, ha annak eredményeként romlani fognak – visszamenőleg is – az államháztartási mutatók, nőni fog a hiány? Például mi lesz a külföldi befektetői megítéléssel, aminek iránymutatója a hitelminősítők által adott besorolási osztályzat – ami napjainkban éppen hogy eléri a befektetési szintet?

Ezek a visszasorolások nem vetnének jó fényt a magyar kormányzat megítélésére, de azért a statisztikai ügyeskedések nem ritkák máshol sem. Ám a hitelminősítőknek nem a költségvetési hiányszám az elsődleges gondjuk a magyar gazdaságpolitikával, hanem annak a kiszámíthatatlansága. Az Orbán-kormány nagy diadalnak állítja be, hogy ismét visszasoroltak minket a befektetésre ajánlott sávba, de hát emlékezzünk csak! Ugyanebben a kategóriában voltunk a Horn-kormányzás második felében. Akkor, amikor még sem  az Európai Uniónak, sem a NATO-nak nem voltunk a tagjai! A mostani gazdasági adottságaink alapján legalább két fokozattal kellene jobbnak lennünk, minimum bbb+-osztályzattal kellene rendelkeznünk. Ami pedig az adósságszámítási ügy általános következményét illeti:

az Eurostat vizsgálata alapján csak az derült ki, amit egyébként eddig is tudhattunk: az államháztartási számokban kormányzati dicsekvés tárgyává tett javulások soha nem is voltak akkorák, hogy megemelhettük volna a kalapunkat a teljesítmény előtt.

De hát gondoljon csak bele! Még ha 3 százalék alatti is a hiány, ha ez mintegy 3 százalékos nominális növekedéssel párosul, akkor nem romlik, de nem is javul az államadósság rátája. Éppen ezért a közgazdászok nem is szoktak hanyatt esni a makrószámoktól.

Ön szerint mi az, amit fontos figyelnünk?

Egyrészt, hogy mire elég a teljesítmény összehasonlításban másokkal. És azt látjuk, hogy folyamatosan maradunk le a régióban. Miközben az egész térség megy felfelé, nekünk sokkal lassúbb ütemű ez a folyamat.

De a makrószámoknál nagyobb gond van a mögöttes gazdasági folyamatokkal.

Például azzal, hogy a szegénység, a területi szétszakadás az ország egyes régiói között nem hogy csökkent, szűkült volna, még tovább is nőtt, mélyült. Nem sikerült a konvergálás nem hogy például a németekhez, de még az országon belül a vidéknek Budapesthez sem. Miközben irdatlan mennyiségű pénzt kaptunk konvergenciára az európai adófizetőktől. Nem az átlaggal van a baj, hanem azzal, amiből összeáll ez az átlag.

Mire gondol?

Vegyük például az oktatást. A magyar közoktatás az OECD országok átlaga körüli– ha hihetünk, s miért ne hihetnénk? – a Pisa-felméréseknek. De ha megnézzük: bizonyos iskolák norvég szintűek, miközben a fővárostól pár kilométerre működő iskolákban 3. világbeliek a körülmények. Nem az átlaggal, hanem a nagy szórással van tehát a probléma. Képtelen vagyok elfogadni, hogy egy fiatalember boldogulását olyan nagymértékben a szülőhelyének az irányítószáma határozza meg!

Az oktatásnak a jövőre kell felkészítenie a fiatalokat. Ön immár jó húsz éve a fiatalok között (is) él. Mik a tapasztalatai, hogyan állunk?

Elkerülhetetlenül választ kell adnunk a jövő nagy kérdésére:készen állunk-e arra, hogy jön egy nagy ipari fordulat. Arra készít-e fel az oktatási rendszer, arra vagyunk-e kondicionálva? Ha a hálózatosodás a jövő kulcskérdése, akkor elég kommunikációkész-e, vitaképes-e a magyar társadalom, a magyar ember? Hogyan állunk az innovációs és együttműködési készséggel? Amikor ezeket sorolom, keserűen nevetnem kell, hiszen pont ezek azok a készségek, amelyekről elfeledkezett az oktatás legutóbbi reformja. Ezek azok, amelyekben nem vagyunk jók, s amelyekre nagy szükség volna ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a jövő kihívásainak. S az a modell, amely az erős állam és az azzal együttműködő néhány tucat nagy cég, valamint egy elég szűk felső középosztály anyagi megerősítésén alapul, nem válasz azokra a feladatokra, amelyek elé állítja a magyar embereket, társadalmat, gazdaságot a már nem is túlságosan távoli jövő.

Miben látja a kiútat?

Mobilizálni kellene ezt a részben még mindig posztkádári társadalmat. Meg kell változtatni a posztkádári gondolkodást.

Hiszen ma ugyan nem olefinprogramot indítanak az extenzív növekedés jegyében, hanem atomerőművet építenek, vasúti gigaberuházásokra készülnek, nagy autógyárak idecsábításában gondolkodnak, szintén az extenzív növekedés jegyében. Nincs semmi baj a nagy autógyárakkal, de a gazdaság számára jobb lenne, ha például az üzleti szolgáltatásokban jeleskednénk inkább. Látni kell, hogy rengeteg pénz van a gazdaságban, kérdés, mire költjük.

Ön szerint milyen szcenárió(k) jöhet(nek) gazdasági téren a 18-as választások után? Mai ismereteink szerint jó eséllyel lesz egy negyedik Orbán-kormány, amely a „posztkádári” gondolkodás letéteményesévé vált. Ilyen értelemben minden marad majd a régiben?

Akár így, akár úgy alakul, mindenképpen gazdaságpolitikai fordulatra számítok.

Ez a fentiek fényében is nagyon optimista vélemény, nem gondolja?

Egyszerűen azért gondolom így, mert fordul az út. Fordulatot idézhet elő, ha megváltoztak a politikai erők közötti arányok. Akár a kormányrúdnál levők is jobb belátásra térnek, de ennél is lényegesebb, hogy a legnagyobb tanítómester a kényszer: hamarosan talán állást kell foglalni abban, hogy az új európai berendezkedésben az A vagy a B csoporthoz akarunk tartozni. Már látszik, hogy például a csehek és a szlovákok kacsingatnak az A felé. Lehet, hogy meghökkentő, amit mondok, de

nem tartom kizártnak, hogy ugyanazok szájából teljesen mást fogunk hallani rövid időn belül az euró átvétele ügyében, pusztán azért, mert mást kell majd mondaniuk.

Valóban meghökkentem… Miért gondolja így, hiszen ennek semmi jele? Bár tény, hogy láttunk már hasonló fordulatot az elmúlt huszonévben ugyanezen szereplő(k)től, nevesítve Orbántól.

A kényszer nagy úr! Ha például rájön, hogy az eurózónába való belépés melletti elköteleződésnek bejelentése kell ahhoz, hogy ne kerüljünk ki eleve a körből, akkor be fogja jelenteni. S három hét alatt megdolgozza a saját híveit, átállítja az eddigi kommunikációját, és nagy átéléssel megmagyarázza, miért kell ezt meglépnie. Ez elég cinikus politika, de még mindig jobb, mintha beragadna a saját eddigi ideológiájába. Tulajdonképpen ezt a potenciális váltást segítik a közgazdászok, akik a nyilvánosság előtt folytatnak polémiát az euróövezeti csatlakozásról. Ezért is örülök, hogy a közelmúltban vita lett a kérdésből, mert mi, abban részvevők hatunk a kormányra, hogy ne sikkadhasson le az ügy.  A választási programokban pedig mindenképpen ki kell térni az európai irányultság kimondására, napirenden kell tartani az euró ügyét, a hiszen stratégiai kérdésekben hamarosan fordulhat a világ.

De hát a jelek szerint Orbán nem akar belekerülni az A csoportba. Örüljünk, ha az EU-ban ott akar maradni 2020, a pénzfolyam áradásának megszűnte után.

Az a kérdés, hogy mit helyez előtérbe: sajátmaga és a személye körül csoportosultak érdekét, vagy pedig a nemzet érdekeit. Csak remélni tudom, hogy ez utóbbit.

És ne becsüljük le a társadalom érdekérvényesítő képességeit.

Nem lebecsülve azt, mégis mire gondol? Miben érvényesített bármit is a társadalom az elmúlt hét évben?

Volt már ilyenre példa, mint az internetadó esetében. És a társadalom állapota változik. Meggyőződésem, hogy Orbánék ma már nem tudnák lenyomni a társadalom torkán a magánnyugdíjpénztár lenyúlását. A rendszerváltozás kezdete óta eltelt negyed évszázad, felnőtt egy új generáció, és tagjainak van veszítenivalója, akinek pedig van, az mobilizálható. Ha kell, kimegy az utcára. Az már a következő feladat, hogy a változást követelő és vállaló nemzedék meggyőzze a szüleit, a nagyszüleit. Tudjuk, hogy a mai kormányzat legfőbb támogatói azok, akiknek nem akarnak változtatni.

De a változások szükségességét egyre többen belátják. Ezért is van az, hogy ma egy kicsit optimistábban látom a helyzetet, mint valamivel korábban.

Tegyük fel, hogy az ellenzéknek sikerül győznie. Akkor is mit tud Ön szerint csinálni? Hiszen körbe van bástyázva minden kétharmados törvényekkel, s mindenütt, minden szinten Orbán-emberek ülnek. Nem lenne mozgástér, vagy Ön szerint lenne?

Valóban, a rendkívüli hatalma megragadásakor ez a kormány alkotmányos szabályokkal és pozíciós térfoglalásokkal tudatosan az utána következőkormányok életének a megnehezítése mellett döntött. Ez dokumentálható, elég, ha arra gondolunk, hogy miket írtak be az alaptörvénybe, a forint-valutának, az egykulcsos adónak vagy egy új akadémia létrehozásának  az alkotmányban rögzítésével. Az alaptörvény számos pontját meg kell majd mindenképpen változtatni.

De hát kétharmadról beszélünk, annyi kellene hozzá!

Nehéz ügy, de volt már Magyarország ilyen helyzetben! Átéltük ezt, amikor Antall József kormányának 1990-be például módosítania kellett az alkotmányt például a kétharmados parlamenti többséghez kötött adótörvények miatt. Ami tény, nem irigylem a következő korszak döntéshozóit. Ha új felállás lesz, akkor meg kell küzdeniük a hátrahagyott emberekkel és intézményekkel. Ha viszont Orbán folytathatja úgy, hogy nincs már mögötte az ország többsége, ez legitimációs kérdéseket vet majd fel.

Hiszen ugyan jogszerű, ha mondjuk úgy nyer, hogy a külföldön élők nehezen ellenőrizhető módon összeszámolt szavazataival győz az itthon élők más választásával szemben, ám politikai értelemben zavaros időszak következhet majd. 

Csak remélni tudom, hogy a nagy ügyekben – mint a szövetségeseinkkel: az Európai Unióval és a NATO-val  való együtt mozgásban – a nagy többség egyet fog érteni. Abban tehát, hogy nem akarunk ütközőállammá süllyedni és elveszíteni geopolitikai mozgásterünket, a nehezen megszerzett függetlenségünket, szuverenitásunkat, s nem akarunk ismét nap mint nap hajbókolni a keleti szomszéd előtt. Ha ezt a társadalom el akarja kerülni, akkor ki kell kényszeríteni a politikai erők közötti megegyezést ezekben az alapvető kérdésekben. Nem lehetetlen az országon belüli megosztottságon és érdekütközéseken felülemelkedni: láthattuk a térségben az észtektől a szlovákokig.

„A legolcsóbb energia az el nem használt energia”

Derülátók a hazai energiahatékonysági piac szereplői annak ellenére is, hogy látják a növekedés buktatóit és gátjait. Ez utóbbiak közé sorolható, hogy az állam nem szándékozik visszanem térítendő támogatásokkal ösztönözni a lakossági energiahatékonysági beruházásokat, állítva: arra vannak a kedvezményes hitelek. A piaci potenciál óriási.

„Az épületenergetikai beruházások – az újépítések mellett a felújítások – erőteljesebb kormányzati ösztönzése lenne kívánatos, különösen a háztartások körében. Az energiahatékonysági célok elérését leginkább egy kiszámítható szabályozási környezet és hosszú távú, hatékony ösztönző, támogatási és szemléletformálási programok, a tudatos fogyasztói magatartásra nevelés segítenék” – szögezi le Magyar Energiahatékonysági Intézet (MEHI) a piai szereplők körében frissen készített felmérésének az összegzésében.

De hogyan is állunk ezzel az „ösztönző” támogatással?

„A legolcsóbb energia az el nem használt energia” – így jellemezte az energiahatékonyság és -megtakarítás jelentőségét Holoda Attila, a második Orbán-kormány energiaipari helyettes államtitkára, az Aurora Energy Kft. ügyvezetője a Független Hírügynökségnek  a közelmúltban adott interjújában.

Egy plasztikus példával is igazolta állítása helyességét: energiamegtakarítással az épületenergiának közel a felét meg lehet nyerni. Ehhez persze energiahatékonysági beruházások kellenek, ám a kormány nem szándékozik pénzt adni az uniós támogatásokból ilyen jellegű lakossági korszerűsítésre, az így rendelkezésre álló forrásokat inkább közhivatalok, állami intézmények energiahatékonysági célú korszerűsítésére fordítják. Ahogy korábban például Lázár János kancelláriaminiszter jelezte, a lakosságnak lehet banki kedvezményes hiteleket felvennie a célra. Pedig – mint Holoda rámutatott –

pont a lakosságnak van a legkisebb esélye megfinanszírozni az ilyen jellegű beruházásokat.

És valóban, szavait egy másik felmérés igazolja. Az Energiaklub és a Magyar Energiahatékonysági Intézet 2015 decemberi felmérése szerint

a magyar háztartások mintegy kétharmada nem korszerűsítené otthonát, ha csak saját megtakarításaira és hitelekre támaszkodhatna.

A magyarok 87 százalékának nincs megtakarítása, vagyis ők önerőből nem tudják modernizálni ingatlanjukat, hiába térülne meg később a beruházás. A felújítani szándékozó háztartások mindössze 11 százaléka venne fel hitelt a beruházáshoz, ami – tegyük hozzá – nem véletlen, hiszen sokan pórul jártak a devizahitelekkel, s azok is óvatosabbá váltak, akik a kárvallottak példáján okultak. Nem véletlen, hogy

a megkérdezettek 94 százalék indokoltnak tartja, hogy legyen uniós pályázati támogatás a magyar otthonok energetikai korszerűsítésére.

Az energiahatékonysági piaci szereplők is hiányolják az energiahatékonyság ösztönzésére irányuló kormányzati elhivatottságot – derül ki a MEHI idei felméréséből. Az építőipari élénkítő lépések túlnyomóan az újépítésű ingatlanokat érintik, és az energetikai felújítások továbbra is mostoha helyzetben vannak – róják fel. A pályázati kiírások késlekedése, majd felfüggesztése, az uniós források átirányítása, az ebből fakadó kiszámíthatatlanság és tervezhetetlenség, illetve a kiírt pályázatok túlbonyolítása és túlbürokratizálása visszavetik a beruházási kedvet – állítják a piacot a legjobban ismerő cégek, amelyek szerint az új jogszabályi kötelezettségek – mint a szigorodó energiahatékonysági előírások, a nagyvállalati energiaaudit kötelezővé tétele, energetikai szakreferensek alkalmazása – ugyan az energiahatékonyság javát szolgálják, de a túlzott bürokrácia miatt a cél ellenében hathatnak.

Óriási lehet(ne) a piac

A piaci szereplők tisztán látják a saját üzletüket is az óriási piaci potenciálban, hiszen – ahogy arra a MEHI egy tavalyi piackutatása is rávilágított –

a magyar háztartások 24 százaléka, 920 ezer háztartás készül energetikai felújítást elvégezni  a következő öt évben azon a lakóházon, amelyikben él.

A vidéken élő családi házak tulajdonosai az átlagosnál nagyobb mértékben terveznek valamilyen korszerűsítést. Korábbi szakmai becslések  szerint egy új építésre legalább 10 felújítás jut, és bár a felújítások volumene kisebb, építőipari hatásuk nagyobb számuk miatt jelentős – különösen a kisebb építőipari KKV-k piaci helyzetének stabilizálásában.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint egyébként a hazai lakásállomány 4,4 milliósra tehető.

Szerencsére a piac fejlődik – legalábbis erről tanúskodik az energiahatékonysági piac szereplőinek a jó hangulata. A MEHI mostani felmérésében ugyanis kétharmaduk mind a saját, mind az energiahatékonysági piac helyzetét pozitívan ítélte meg az előző évihez képest. Míg tavaly a cégek 40 százaléka számolt be növekedésről a megrendeléseiket tekintve, addig idén ez az arány 68 százalékra nőtt. A cégek teljesítményének alakulása is hasonló arányokat mutat: már 2016-ban 70 százalékuk ért el jobb teljesítményt, és ez a növekedés nagy részüknél (65%) idén is folytatódott2016-ot a cégek 90 százaléka nyereséggel zárta, és mintegy kétharmaduk (65%) növelni is tudta a nyereségét az előző évihez képest. Ezek a számok az előző évhez képset enyhe növekedést mutatnak.

Forrás: MEHI

A jövőt is bizakodóan ítélik meg: közel kétharmad mind a saját jövedelmezőségét, mind az energiahatékonysági piac alakulását illetően folytatódó javulásra számít az év második felében. A vállalatok több mint egyharmada tervezi, hogy a növeli a foglalkoztatottjainak létszámát, és senki nem számolt be arról, hogy csökkenteni kellene a munkaerő-állományát.

Korlátozó tényezők

A jó teljesítmény ellenére több tényező is nehezíti a vállalatok piaci működését – derül ki a MEI felméréséből. Ezeket kiválóan foglalja össze az alábbi ábra.

Forrás: MEHI

 

Vádemelés egy 96 éves volt SS-tag ellen

Vádat emeltek Frankfurtban egy SS kivégző osztag egykori tagja ellen, aki 17 ezer zsidó meggyilkolásában vett részt Lublinban, Lengyelországban. A férfi ma 96 éves, és a törvények szerint nem nevezték meg. Németországban a holocaust soha el nem évülő bűntett.

 

A frankfurti ügyészség vádirata szerint az akkor 22 éves halálfejes SS katona 1943. november 3-án részt vett az őszi aratási ünnepség „hadműveletben”. Ennek során, azon a napon 17 ezer ártatlan zsidó foglyot lőttek bele az árkokba Lublin mellett. A ma 96 éves SS katona 1943 augusztusa és 1944 januárja között az egyik lengyelországi haláltábor őre volt, Majdanekben.

Németországban a holocaust soha el nem évülő bűntett. Ezért az ügyészség ma is kutat olyan nácik után, akik részt vettek a zsidók és más kisebbségek ellen elkövetett atrocitásokban.

A bírósági tárgyalás időpontját még nem tűzték ki Frankfurtban, ahol a törvény előírásai szerint nem nevezték meg azt a ma 96 éves SS katonát, akit azzal vádolnak, hogy részt vett 17 ezer zsidó legyilkolásában 1943 novemberében Lengyelországban.

 

Az eredmény ismét egy nagy magyar mutyi lett

„Hol lesz akkor Magyarország energiafüggetlenedése-energiafüggetlensége, ha Paks-1 üzemelésével párhuzamosan elkezd termelni Paks-2, s ezzel a magyar villamosenergia-termelés mintegy 70 százalékát az orosz fűtőanyag-ellátáson alapuló atomenergia biztosítja majd?” – teszi fel a kérdést Holoda Attila. A második Orbán-kormány energiaipari helyettes államtitkára, az Aurora Energy Kft. ügyvezetője. Szerinte egy szerződést bármikor fel lehet mondani, és egy helyesen gondolkozó menedzsernek fel is kell, amíg  a számítások azt mutatják, hogy a jövőben elszenvedett működési veszteség mértéke még mindig nagyobb, mint amennyibe – még  kártérítéssel együtt is – a leállítás kerül. A FüHü-nek adott interjújában az energiaipari szakember keményen fogalmaz, amikor leszögezi: a 2014-es Orbán-Putyin mutyi nem csak szakmailag volt ostoba és idő előtti döntés, van például olyan társadalmi hozadéka is, amelyről senki sem szokott beszélni.

 Ön szerint már megállíthatatlan a Paks-2 beruházás?

Mindig minden megállítható. A kérdés csupán az, hogy a számítások alapján a jövőben elszenvedett veszteség mértéke még nagyobb-e, mint a leállítás költsége. Lesz, amikor ez a veszteség már meghaladja ezt, de még akkor is leállítható, például környezetvédelmi megfontolásból. A németek is leállították az atomerőműveiket, igaz, ők annyiban könnyebb helyzetben voltak, hogy megvolt az atom helyett a megújulók előretöréséhez szükséges állami szubvenciók fedezete. Hihetetlen, amilyen sebességgel ők átálltak a megújulókra, nekünk is erre a hajóra kellene felülnünk. De nálunk? Őszintén szólva,

Matolcsyék, még azt az alapot is eltapsolták, amelyet Paks-1 felszámolására kellett tartalékolni

– legalábbis nem tudni, mennyi pénz van most ebben az alapban, amely a lebontás, a helyreállítás, a fűtőelemek biztonságos hosszútávú tárolása célját szolgálná, hiszen – ne feledjük! – az oroszok csak középtávon tárolják ez utóbbiakat, utána visszaadják, hogy kezdjünk vele, amit akarunk.

Tegyük fel, hogy a jövőre megalakuló kormány úgy dönt, hogy leállítaná Paks-2-t? Mivel kellene számolnia?

Rengeteg pénz elment, elmegy még addig az előkészületekre, az előkészítésekre, az engedélyeztetésekre stb., ezeket az összegeket előlegként, vagy a már elvégzett munkák után kifizették – most ne firtassuk az árazást, azt, hogy mennyit jogosan, s mennyit másként. De a veszteség feltétlenül kisebb mindaddig, amíg magát a turbinaegységet és a nukleáris fűtőelemet tartalmazó reaktoregységeket el nem kezdik gyártani. No persze emellett számolni kell azzal is, hogy kártérítést követelnének az oroszok – ahogy azt tették a bolgárok visszakozása esetében is.

Ám mindezzel együtt a ma ismert gazdasági számítások alapján még mindig megérné a visszalépés.

Nem állna-e fenn annak veszélye, hogy megzsarolnak minket: például azzal, hogy ha leállítjuk Paks-2-t, akkor nem szállítanak nekünk gázt?

Nem tudnák megtenni, mivel ma már nem okozna ellátási problémát a magyar gazdaság számára, ha leállítanák a közvetlen gázexportjukat Magyarországra. Van ugyanis más forrás is – például az észak-afrikai, északi-tengeri, vagy éppen az azeri gáz –, s ha megnézzük a már megépült, illetve építés alatt lévő, valamint tervezett országokon áthaladó gázszállítási hálózatokat, akkor azt látjuk, hogy egyre több forrásból és helyről, tranziton át be tudjuk szerezni a szükséges gázt. Ma már teljesen más a helyzet, mint 2009-ben volt, amikor az oroszok tényleg leállították a gázszállítást, s akkor – köszönhetően a földalatti gáztárolóinknak – még néhány szomszédunk megsegítésére is futotta a készleteinkből. A tárolók ma már valóban  túlméretezettek az igényeinkhez képest, de akkor még a hazai fogyasztás is sokkal nagyobb volt, és az ország jobban ki volt szolgáltatva az orosz gáznak, mint ma. És akkor még nem is beszéltünk a cseppfolyós LNG-ről – gázt már nem csak fix csővezetéken keresztül tudunk kapni. Ma már egyre inkább kínálati a piac, egyre inkább a kereskedők az urak, nem pedig az eladók, hiszen mindenki a legnagyobb, európai piacon akar eladni. Nincs is hosszútávú gázszállítási szerződésre szükségünk, mivel van más forrás.

Öt-tíz év múlva már nevetni fogunk azon, hogy az oroszok zsarolásától féltünk.

A fentiek alapján tehát kijelenthető, amit persze nagyjából tudunk, hogy elhibázott döntés volt Paks-2?

A 2014-es Orbán-Putyin mutyi nem csak szakmailag volt ostoba döntés, van olyan hozadéka is, amelyről senki nem beszél: Magyarországon a lakosság, a közvélemény alapvetően nem volt atomellenes, 60-70 százalékban támogatta az atomenergiát. Megszoktuk, hogy van egy Paks-1 atomerőművünk, amely – és ez azért fontos – a világ három legbiztonságosabb atomerőműve között volt és van. Még a felfedezett tektonikai repedéshálózat ellenére is. Több száz éve nem volt földrengés, s nem is áll fenn annak veszélye a térségben, emellett a magyar mérnökök működésének és innovációjának negyven éve alatt pluszban olyan biztonsági elemeket építettek bele, amelyeknek köszönhetően nagyon komoly földrengést is kibírna. Például – egyszerűen fogalmazva – minden, ami egy földrengésnél károsodhatna, nincs rögzítve. Ezért Paks-1 még a csernobili katasztrófába se bukott be a magyarok szemében.

De Paks-2 egyrészt olyan atomerőmű, amelynek mindössze egy prototípusa ugyan létezik, de az is hol működik, hol leállítják. Másrészt a mutyi, amely övezi, szétrombolta a paksi atomerőműről korábban kialakult pozitív képet.

Ami azért is felháborító, mert meggyőződésem, hogy szabályos, normál tenderen is az oroszok nyertek volna. A döntés előtt a második Orbán-kormányban egy egész atomenergiáért felelős helyettes államtitkárság működött, amely  – az oroszok mellett – folyamatos kapcsolatban állt a franciákkal, amerikaiakkal és a dél-koreaiakkal, s ők sikeresen hárították az orosz nyomulást egészen addig, amíg Moszkva elő nem vette az aduászt: a finanszírozást. Amire – jegyzem meg – az orosz pénzügyminiszter is csak a fejét fogta, s egy akkori orosz kormányülésen – a kiszivárgott hírek szerint – azt mondta, hogy egyelőre nem látja a fedezetét a hitelnek.

Sajnos, úgy tűnik, mi, magyarok mindig akkor hozunk végleges döntéseket az energiapolitika terén, amikor rosszul állunk anyagilag vagy amikor valakiknek megtetszik a sok pénz.

Ez történt az energiaszektor privatizációjával és Paks-2-vel egyaránt. Paks-2 mindkét fél részéről politikai döntés volt.

Az indok nem az volt, hogy meg kell teremteni az energiafüggetlenedésünket, meg kell szüntetni az orosz gáztól való függőségünket?

Ami azonban már ma sincs meg, illetve messze nem olyan, mint pár évvel ezelőtt. Mert ugyan a magyar háztartások és az ipar is gázfüggő, már csak a fűtési rendszerek miatt is, de egyrészt jócskán csökkent a gázfogyasztás, másrészt realitás az import, amelynek a villamosenergia-felhasználásban az aránya már mintegy 30 százalék. Csak úgy csendben jegyzem meg, hogy ez a 30 százalék olyan forrásokból származik, mint az ukrajnai szénerőművek és a szlovákiai Gabcikovo, azaz a nálunk megfúrt Bős-Nagymaros vízierőmű elkészült szlovák része. Gyakorlatilag minden szomszéd országgal már kiépült a határon át végzett villamosenergia-kereskedelemhez szükséges kapcsolat, hálózat, s használjuk is. Kapcsolódásunk az európai energia-infrastruktúrához egyre szorosabb, az összes környező országgal össze vagyunk kötve, például a csehekkel és a szlovákokkal öt éve átálltunk a másnapi kereskedelemre.

Én ezt tartom a megoldásnak, a nemzetállami megközelítés feladását, a jövő útja ez.

Az állam feladata a keretek megteremtése, a megfelelő szabályok kidolgozása – ezen kell dolgozni, ahogy teszi azt az Európai Unió is. Ez biztonságot ad, s nem engedi az egyoldalú függőség kialakulását. Viszont felmerül a kérdés: ha Paks-2 üzembe helyezésével – még Paks-1 üzemelése idején – a magyar villamosenergia-termelés 70 százaléka az oroszoktól függő atomerőműből származik (hiszen nem mi, hanem ők termelik a fűtőanyagot), akkor hogy is van az a megcélzott energiafüggetlenedés?

A hazai bruttó villamosenergia-felhasználás forrásmegoszlása – optimista forrásoldalú változat, 2026
Forrás: MAVIR

Említette Gabcikovót, Bős-Nagymarost. A vízenergia is a megújulók egyik formája, amely elvben támogatott energiaforrás. Nálunk meg épül Paks-2, s nincs vízenergia-termelés. Hogy is van ez?

A legnagyobb hibánk, hogy magunk korlátozzuk saját magunkat. Van két nagy folyónk – igaz, lassú folyásúak, de azokra is léteznek  technológiák –, mégsem állítunk elő vízenergiát, s óriási a csend körülötte. Pedig ha valami, akkor az tiszta energia. De egy-két emberen kívül senki még csak nem is beszél róla, a politikusok számára szinte tabu. Miközben az Európai Unióban a megújuló energiafajták közül a legnagyobb szerepet a vízenergia játssza, nálunk kimutathatatlan a termelése.

Az E-28 megújuló hasznosítása

Az 1989-90-es rendszerváltásban a Duna Kör vitathatatlanul elévülhetetlen politikai szerepet játszott, de ez a politikai múlt egyben akadálya is a vízenergia térnyerésének. A zöldek a Szigetköz meg a Duna miatt aggódtak, ám Gabcikovo azóta is üzemel, a Szigetköz és a Duna pedig köszöni szépen, jól van. Azt tapasztalom, hogy a zöldek bizony lenézik a természetet, nem hiszik el, hogy képes alkalmazkodni és megújulni. Vegyük például a Mexikói-öbölben 2010-ben bekövetkezett olajkatasztrófát: a BP vállalat ráment, az öböl nem, ugyanis az olajfoltot felzabálták azok az – olajipar által ismert, de mint kiderült, a sós vízre is mutálódott – olajfaló baktériumok, amelyeket egyébként az olajszennyezett földeken rekultivációra használunk.

És mi a helyzet a tiltólistára került szélenergiával?

Az EU-ban a második legnagyobb megújuló energia termelő a szélenergia – az pedig nálunk most éppen „büntetésben van”, a kormány ugyanis fél attól, hogy Paks-2 lételeme kérdőjeleződik meg, ha teret enged a szélenergiának.

A METÁR-on belül kikerült a támogatottak közül a szélenergia. (A megújuló és alternatív energiaforrásokból előállított hő- és villamosenergia-átvételi támogatási rendszer – METÁR – lényege, hogy a megújuló energiák termelését – áramot vagy hőt – meghatározott, támogatott és kiszámítható időre garantáltan átveszik – a szerk.). S bár maga a METÁR-rendszer ugyan elvben pozitív lenne, de csak ha nem lenne ennyire magyaros. Hiszen pozitív, hogy ezen keresztül barna, illetve zöld prémiummal jutalmazzák a megújuló energiákra való átállást, illetve az új energiaforrások kiépítését, ám ez sem érvényes a megújulók minden fajtájára. A szélenergia támogatásának leállítása egyébként politikai ostobaság. Hiszen már a Paks-2 beruházás önmagában is üzenet a megújulók számára, hogy nem biztos, hogy meg tudnak majd élni a piacon. Rá kellett volna bízni a piaci szereplőkre annak eldöntését, hogy ennek fényében megkockáztatják-e például szélfarmok létesítését.

Nem hülyék, hanem üzletemberek dolgoznak ebben az iparágban, akik tudnak számolni és gondolkozni.

Az már csak adalék, hogy a METÁR-ra beadott naperőműves pályázatok 60 százaléka Békés megyéből jött – aminek vélhetően az az oka, hogy valaki kormányközelinek ez az érdeke. Már csak az a kérdés, hogy mennyien és mennyire fognak kereskedni a pályázat útján megkapott engedéllyel. Szemben ugyanis például a bányászattal, ahol az elnyert koncesszió nem lehet adás-vétel tárgya, a megújuló energiák kötelező átvételi tarifájának (KÁT) és METÁR-os engedélyekkel lehet kereskedni. Ráadásul csak az érvényességi idejét adják meg, a premizálás konkrét mértékét rugalmasan kezelik, arról az energiahivatal elnöke maga dönt. A cél átlátható, motiváló rendszer volt, az eredmény pedig, a jó szándékon túl, ezúttal is egy nagy magyar mutyi lett.

Kihasználatlan munkaerőpotenciál Magyarországon

„Magyarországon gyors ütemben szükséges javítani a munkaerő rendelkezésre állásán és képzettségén” – ebben egyetértés volt a Nemzeti Versenyképességi Tanács napokban tartott ülésén. Nem véletlenül: Magyarországon a 25-64 éves korcsoportban a munkaerő rendelkezésre állása csak 37,4 pontos a százas skálán, ami 130 ország közül a 123. helyre elegendő, az oktatási rendszer minősége pedig 32,4 pontos, ezzel  a 105.-ek vagyunk. Van, min javítanunk!

Mindezt a World Economic Forum közelmúltban napvilágot, a humán tőkével foglalkozó jelentéséből lehet kibogarászni.

Fotó: Wikimedia Commons

A Nemzeti Versenyképességi Tanács ülése után az is elhangzott, hogy az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők elhelyezkedése komoly nehézségekbe ütközik, s problémát jelent, hogy a vállalatok méretüktől függően eltérő szempontok mentén képzik a jelentkezőket. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter  a szakértői véleményeket összegezve elmondta: jelentősen emelni kell a szakképzés színvonalát, egyszerűbbé és átláthatóbbá kell tenni a képzési támogatásban részesülő vállalatok számára előírt elvárásokat.

Milyen a magyar munkaerő?

Miközben pár évvel ezelőtt még azt lehetett hallani, hogy mennyire kvalifikált a magyar munkaerő, az elmúlt esztendőkben egyre erősödnek azok a hangok, amelyek szerint nem csak hogy hiány van a minőségi magyar munkaerőből, de ráadásul az a munkaerő nem is annyira minőségi.

Hol az igazság?

Egyáltalán, hogyan lehet objektíven, vagy legalábbis a lehető legtárgyilagosabban mérni egy adott ország humán tőkéjének a fejlettségét?

Erre tesz kísérletet a World Economic Forum által kidolgozott komplex mutató, a Global Human Capital index, amelynek előnye, hogy nem állandóként, hanem mozgásban levőként kezeli a humán tőkét, ami alatt a következő értendő:

„az emberek tudása és képességei, amelyek révén képesek értékteremtése a globális gazdasági rendszerben”.

Globális eredmények

A jelentés arra a következtetésre jut, hogy globálisan a humán tőkének csak a 62 százalékát sikerül megfelelően (fel)fejleszteni és így kiaknázni a benne rejlő potenciált. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a potenciál 38 százaléka parlagon hever. Minél nagyobb százalékban használja ki a humán tőkéjét egy ország, annál egyértelműbb, hogy hosszú távon és távra törekszik az oktatás-képzés-átképzés-továbbképzés, az egész életen át tartó tanulás középpontba állítására, és arra, hogy olyan képességek, készségek, tudás birtokában lévő munkaerő kialakulásához járuljon hozzá, amely képes megfelelni a legmagasabb követelményeknek is, mégpedig a gazdasági ágazatok széles spektrumában. Nem meglepő módon ezek az országok gazdag, de  méret nem számít: az első tízben vannak kis európai országok (a világelső Norvégia, a 2. Finnország és a 3. Svájc) éppen úgy, mint nagyok (a 4. USA vagy a 6. Németország).

Forrás: The Global Human Capital Report 2017

A magyar teljesítmény

A fentiek tükrében nem mondható véletlennek Magyarország pontszáma. Ugyanis az elmúlt időszakban nálunk rossz irányba mentek a dolgok a munkaerő terén: az olcsó munkaerőre helyeződött a hangsúly, aminek a képzése is viszonylag olcsó.

Ráadásul a szakképzés helyzete sem nevezhető a legjobbnak, miként az iránya sem

Ha a legnagyobb jóindulattal szeretnénk fogalmazni, akkor azt mondanánk, hogy szakbarbárok, de ha nyersebben, akkor azt, hogy  a dolgokat kevésbé átlátó „robotok” képzése irányába megy az ország.

Magyarország teljesítményére a jelentés alapján a legjobban illő jelző az, hogy „vegyes”: a 130 vizsgált ország között eredménye alapján a 39. helyen áll, ami tisztes eredmény, ám teszi ezt úgy, hogy a humán tőkéjének a 33,6 százalékát hagyja elveszni,  csupán 66,4 százalékát használja ki. A részeredmények között van ahol befért a magyar eredmény a legjobb tízbe, ám van, ahol az utolsó tízbe került.

Ami külön hervasztó, hogy a volt szocialista országok közül a magyar teljesítmény gyengének mondható – amint az a fenti táblázatból is látható.

A vizsgált területek

Négy fő területen és öt korcsoportban vizsgálták a komplex mutató összeállítói a humán tőkét. Egyrészt górcső alá vették a „kapacitást”, azaz  generációkon átívelő végzettségi szint szerinti állományt; a „bevethetőséget”: a munka során gyűjtött képességek alkalmazhatóságát; a „fejlesztést”, azaz a képzési, tovább- és átképzési kapacitást; s végül, de nem utolsósorban a „know-how” almutatót, ami nem más, mint az elsajátított képességek, ismertek mélysége, használhatósága a munkában.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK