Kezdőlap Szerzők Írta Lendvai Péter

Lendvai Péter

Lendvai Péter
267 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Trump, Fekete-Győr, Vona, meg a többiek

Próbálok megbarátkozni a XXI. századi pártok kifejezéssel, de egyelőre sehogy sem megy. Nem tudom kitől származik az ötlet, valamikor még az április 8-i választások előtt hangzott el, talán az LMP részéről, de ez egyáltalán nem biztos. Aztán az idő valahogy kivégezte ezt a terminus technikust, legalább is ezt hittem. De mostanság újra felbukkant, most viszont határozottan az LMP részéről.

Annyi magyarázattal persze tartozom, hogy elmondjam, mi a bajom a XXI. századi pártok frazeológiájával, miért akadok fenn pont ezen. Annyi minden érthetetlen és értelmetlen dolog történik a magyar politikai életben, ebben akár lehetne is valamennyi ráció.  De nincs. A bajom egyébként éppen a meghatározás kirekesztő jellegével van; valójában nem összegyűjteni akarja az azonos gondolati hullámhosszon, vagy az egymáshoz ideológiailag közel álló pártokat, hanem kizárni akar. Kizárni azokat, akik – szerintük – így, vagy úgy alkalmatlanok az partnerségre. Az LMP – most nem megyünk bele ismét a párt mozgásának értelmezésébe, megfejtésébe -, megalakulása óta a magányos formációt deklarálta, nem akart hasonulni sem a Fideszhez, sem az akkor még nagy MSZP-hez sem, abban a hitben élt, hogy az öko-párt jelleg nem csak arra lesz elegendő, hogy becsússzon a parlamentbe, hanem képes lesz nagy és erős formációvá válni. Nem tudott. Még akkor sem, ha ma előszeretettel hangsúlyozzák a párt prominensei, hogy az ellenzékből ők voltak az egyetlenek, akik növelni tudták szavazóik táborát.

Nem szívesen venném el ezt az örömet az LMP-től; fontos, hogy a kudarcban is megtaláljuk a továbblépés lehetőségét.  Az LMP azonban nem találta meg, sőt azóta olyan híreket produkál önmagáról, amelyek egyre lejjebb viszik a népszerűségét. A belső háborúk okozta deficit hozhatta elő újra a XXI. századi kifejezést, pontosan annak felmérése, hogy egyedül nem lesznek képesek feljebb kapaszkodni, pedig már közeledik az EP, de főként a jövő őszi önkormányzati választás. Vagyis: partnerre van szükség, hiába mondatott ki annak idején – kongresszusi szinten -, hogy ők márpedig nem kérnek a partnerekből, bárki is akarna hozzájuk dörgölőzni. Így kerültek elő az e századi pártok, de ugye nem teljes mértékben. Mert ebbe a kategóriába tartozna a Demokratikus Koalíció, de Gyurcsány sehogy sem fér bele az elképzelésekbe, és persze ide sorolandó a Párbeszéd is, de az viszont éppen az LMP-ből szakadt ki, ráadásul Karácsony más szempontból is szakadárnak számít; odaadta nevét, testét az MSZP-nek.

Maradt még a Jobbik és a Momentum. Hogy miért pont ez a kettő, azt ne tőlem kérdezzék; nehéz őket egy kaptafára felhúzni; az egyik parlamenti párt, a másik nem, az egyik még cipeli magéval a szélsőjobb billogot, a másikról meg nem tudunk biztosat mondani. Vagyis a Momentumot ma változatlanul nem tudjuk pontosan meghatározni, hol is áll ideológiailag. Egy biztos: ellenzéki pártként határozza meg önmagát, amit azért fontos tudni, mert elnöke a Fideszből indult, és sokan nem tudják – nem tudjuk -, hogy ténylegesen el is távolodott tőle, vagy – netán – ma is rendelkezik szabad vegyértékekkel a kormánypárt felé.

Jómagam a Momentum mibenlétéről rendelkezem a legkevesebb információval; azt a markáns, akciókész pártot, amely alapján még a parlamenti küszöb felett csapatként tételeztem, elsodorta az idő. A Momentum is, fiatal kora ellenér – vagy ha így tetszik: XXI: századi léte dacára – átélt már néhány válságot, választott magának régi-új vezetőt, és egyelőre keresi az utat, merre van esélye a növekedésre. Képviselő azt mondják: az ősszel indulnak be igazán, de hogy ez mit jelent, arról nincsenek hírek. Korábban, úgy tűnt, a Fidesz pici óvó tekintetű figyelmet fordít a fiatalokra, hiszen Fekete Győrben többen is Orbán Viktor stílusát és utódát vélték felfedezni, azóta azonban a Momentum elnökéből elillant a kihívó szerep, így aztán a Fidesz sem tartotta fontosnak, még egy könnyű karaktergyilkosságra sem.

Hogy az LMP, a Momentum XXI. századi létén kívül mit lát még a Momentumban, azt nem tudjuk. A társelnök Keresztes László Lóránt szerint folynak a tárgyalások, csak éppen a Momentum részéről nem érkezett megerősítés. Így aztán nem tudjuk, hogy valóban folynak-e megbeszélések a színfalak mögött, vagy sem, de talán nem is a lényeg. Sokkal inkább az, hogy mit keres a Momentum a Jobbik mellett. Mert igaz ugyan, hogy nem tudtuk igazában sehova besorolni őket, azt azonban biztonsággal állítottuk volna, hogy a Jobbikhoz nem sodródhat a Momentum. Sem karakterében, sem az eddig megismert mozgalmaik, illetve az elhangzott szerepléseik alapján nem gondoltuk volna ezt a két pártot összeilleszthetőnek.

Az LMP folyamatosan beszél erről az új konstrukcióról, a Jobbik is hamarosan – a látszat szerint – megnyitja kapuit, a Momentum azonban hallgat. Hozzánk legalább is nem jutottak el a homályt eloszlató hírek. Egy biztos: amennyit tudunk a Momentumról, azok alapján nehezen elképzelhető ez a frigy. A politika azonban nem a mi elképzeléseink szerint zajlik, a rendszerváltás óta sok olyan dolog történt, amit nem csak mi, maguk a későbbi szereplők is kizártak a lehetőségek közül. Legyünk tehát óvatosak a jövendölésben, és még akkor is legyünk azok, ha – ma így látszik – ebből az összefogásból a Momentum semmilyen profitot nem könyvelhetne el. Nem, hiszen egyelőre mind a két partner – a Jobbik, az LMP – csak mínuszokat gyűjtött a választások óta, ráadásul a Jobbik változatlanul cipeli magán azokat a kérdőjeleket, amelyeket a Vona-féle irányváltás vetett fel.

Szóval meglehet: a Jobbik, az LMP és a Momentum is XXI. századi párt. És akkor? Mondhatnám: na és?

Trump is a XXI. században lett az Egyesült Államok elnöke.

Hibrid fasiszták

Definíciós vita – de persze valójában annál több – vita zajlik a politikai elemzők között: vajon milyen névvel is kellene illetni az Orbán-rezsimet. Az első jelentős kísérletet Magyar Bálint mutatta be, de azóta is számos politológus igyekezett beleilleszteni Orbán-rendszerét valamely fogalomkörbe. A most aktuálisan a 24.hu-n zajló vita, vagy talán vitának nem is nevezhető, inkább mondanám elemzés hullámnak  – Filippov Gábor, Balavány György  – egymásra is rímel, de persze különbözik is. Filippov hibrid ellenforradalom koraként írja le azt, amit lát, Balavány, miközben üdvözli Filippov determinációját, egyenesen fasiszta-rendszerről ír. (tegyük hozzá, ez sem teljesen új, Bartus László –us.nepszava.hu – már majd’ fél évtizede írt arról, hogy Orbán Mussolini fasiszta elemeiből „építkezik”, azokat másolja, vagy írja újra.

Balavány a fasizmus jellemzőit – neves kutatóktól átvéve – a következő jellemzőkkel rajzolja fel:

  • radikális antiliberalizmus, antikommunizmus,
  • a nemzeti újjászületés víziója,
  • vezérkultusz, ami néhány esetben dinasztikus (a karizmatikus vezér családjával és egész udvartartásával együtt sajátítja ki a hatalom kapcsolótábláit és a gazdasági erőforrásokat),
  • totális állami propagandagépezet, az ellenzéki média elleni harc,
  • paramilitarizmus, fegyverkezés, sőt fegyver- és hadseregkultusz, háborús hangulat, folyamatos mozgósítás,
  • a titkosszolgálatok jogkörének kiterjesztése, besúgóhálózat,
  • a férfiasság, a bajtársiasság és a harci szellem dicsőítése,
  • félelmek generálása, az idegengyűlölet tudatos erősítése,
  • régi elemekből összerakott, saját mítosz-, rítus- és jelképrendszer, a dicső múlt hangsúlyozása, a politikai liturgiáért való rajongás, nagygyűlések és díszszemlék,
  • dekadenciamítosz, vagyis annak hangoztatása, hogy a kultúra  – amit az újjászületett nemzet meg fog haladni – hanyatlik; („Az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van” – mondta nemrég Orbán),
  • sovinizmus, rasszizmus (csak néhány gyors példa: a Fidesz házi publicistája, Bayer Zsolt tavaly  a „keresztény fehér faj önvédelméről”  értekezett a kormánytábor helyeslése mellett; a napokban jelent meg a kormány lapjában, az origo.hu-n egy cikk, ami azon borong, hogy a Kinder csoki új csomagolásán színes bőrű kisfiú látható, és hosszan lehetne folytatni a sort;)
  • a tiszta nemzeti kultúráról szóló elképzelés, amelynek puritását meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani,
  • különutas (unortodox) gazdaságpolitika,
  • kollektivista erkölcsi nevelés, a fiatalság és a gyermekek nemzeti elköteleződésének formálása,
  • a vallás, szakralitás beemelése a politikába,
  • etatizmus, vagyis az állam beavatkozó szerepének növelése,
  • az állam szolgálatában álló „családi életrend”, amelyben a férfiak elsősorban harcosok, a nők pedig anyák,
  • vitalizmus, azaz a nemzet tagjainak szaporodását serkenteni kívánó szólamok és programok, termékenységkultusz,
  • korporatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy közös érdek mentén, osztálykülönbségek nélkül együtt dolgoznak a nemzet tagjai a felemelkedésért (vö.: nemzeti együttműködés rendszere).

Hogy valóban itt tart-e Orbán, és a fő forrását a fasizmus jelenti-e ezt, nyilván a jelen, sokkal inkább az utókor fogja eldönteni. Az a kor, amelyik képes lesz kellő távolságtartással értékelni a történéseket, amelyben lesz majd annyi objektivitás,  amely képes történelmi kontextusba helyezni a kort. Nekünk, valós időben, annyi jut, hogy élünk annak lehetőségével, hogy ma nincs erőszak, s ennyiben – de egyesek szerint csak ennyiben – mindenképpen eltér a rendszer a fasizmustól. Mint ahogy a XXI. századi sajtószabadság fogalma is eltér a fehérterror, vagy totális hatalmak értelmezési tartományától, ugyanígy az autoriter rendszerek, vagy a diktatúrák is némiképp új tartalmat nyernek. Kétségtelenül igaz, hogy ezen szisztémákban általában megmarad az egyén korlátozott szabadsága, amely korlátozott szabadságot ő viszonylagos, vagy – a politikát maga mögé dobva, vagy meg sem érintve – teljes szabadságként él meg. (A magyar emberek e tekintetben különösen nehezen értelmezhetőek; sokkal jobban elvannak a szabadságjogok nélkül, mint más, a demokráciát fontosabb éltető elemként ismerő nemzetek.)

Bármennyire is az utókor fog ítélkezni, nekünk a jelenben is muszáj valahogy értelmezni, mi is történik velünk, körülöttünk. És igen: ennyiben szabadok vagyunk – mint ahogy ezt jobboldali elemzők előszeretettel hangsúlyozzák, mint döntő érvet -: leírhatjuk, amit gondolunk a rendszerről, leírhatjuk, amit gondolunk a vezetőről, leírhatjuk, hogy diktatúrában élünk, leírhatjuk, hogy Vezér-kultusz van, és leírhatjuk, hogy a Vezér egyre több diktatórikus jegyet mutat fel önmagáról. És senki nem visz el bennünket, nem jön értünk a nagy fekete autó, holnap is írhatunk. Az más kérdés, hogy nem biztos találunk rá felületet is, mint ahogy az sem, hogy találunk magunknak megélhetést. De most nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy mennyire teljesedik ki az Orbán-féle hatalmi struktúra.

Az elmúlt két ciklusban is sokszor próbáltuk megfejteni, mit miért csinál a miniszterelnök, illetve merre viszi az országot, de a legmerészebb elemzők is általában megálltak egy pontnál. Mégpedig annál a pontnál, hogy vajon Orbán kidobja-e egy ponton túl a demokratikus paravánokat, illetve otthagyja-e az Európai Uniót, mint olyan keretet, amely mégiscsak bizonyos szabályok betartására kényszeríti őt. Ma már látjuk: ezek nem jelentenek feltétlenül féket a számára, ha a körülmények azt diktálják, felrúg mindent, ami az akaratát féken tartja. Ebben nagymértékben segíti őt az a tudat, hogy – noha meglehetősen sajátos szabályok között -, már harmadszor nyert választást, kétharmaddal (mondjuk így: magyar kétharmaddal ), és ezzel szemben a Nyugat politikusainak szigorú tekintete sem ér semmit. Orbán a politikai korrektség utolsó darabját is ledobta magáról, a kényelmetlen korlátokat – kordonokat – szép fokozatosan, már nem is lassan – szétszerelte. A kezében lévő kulcs, a demokrácia rögzítő elemeit csavarja ki, és ma már egyáltalán nem fél használni. Ezért is nézzük riadt tekintettel: mire készül most, amikor a kultúrharcot hirdette meg. Szeptemberre ígért változásokat, feltehetően a velencei, a parlamenti szezont megelőző Fidesz frakció-ülés lesz a bejelentések főpróbája. Addig csak találgatunk, következtetünk. Következtetünk például Kövér László szavaiból, aki a Kultáj megnyitóján a következőket mondta:

“2010 után a magyar választópolgárok felhatalmazása alapján a globálissá váló politikai és gazdasági viszonyok között megerősítettük Magyarország politikai önrendelkezését, 2014 és 2018 között megerősítettük országunk gazdasági önrendelkezését, az előttünk álló időszakban pedig közösen meg fogjuk erősíteni a magyarság kulturális önrendelkezését is.”

Nehezen fejtem meg az országgyűlés elnökének szavait, vagyis, ha következtetésről szólok, csakis abból tudok kiindulni, amit az elmúlt nyolc év megmutatott. Azaz abból, hogy számomra mit jelentett a Fidesz politikai, és gazdasági önrendelkezése. Pontosan azt, amiről a bevezető szólt: az autoriter rendszer kialakítása, a politikai hatalom szinte teljes megszerzése, a gazdaság helyenkénti centralizálása, másutt pedig a hűséges oligarchák helyzetbe hozása. És, ha ez alapján próbálom kitalálni, mit is fog hozni a kulturális önrendelkezés, akkor – a már megszerzett és uralt intézményrendszeren túl – a szellemi élet átalakítására tudok gondolni. Illetve annak a harcnak a beindításáról, amely a migránsok okozta kulturális károk bemutatásáról szólna; hova jutunk mi, és hova jut Európa, ha bevándorló országgá, netán bevándorló kontinenssé válunk.

Mert azért ne feledjük: a nemzeti újjászületés víziójába beletartozik a bevándorlók elleni harc is. És azt se feledjük: a félfasiszta rendszerekben a bevándorlókat a hatalmon lévők jelölik ki.

Orbán megbünteti Budapestet

Azon már nincs is mit csodálkozni, hogy az LMP kilépett – pontosabban: be se lépett – a XV. kerületi időközi polgármester választás ellenzéki csapatából. A szeptember végi voksolásra, mint tudjuk, azért kell sort keríteni, mert Hajdu László (DK) megnyerte az áprilisi választást az egyéni körzetben, így döntenie kellett: parlament, vagy kerület. Ő a parlamentet választotta – érthetően, hiszen akkor a képviselő választást kellett volna megismételni.

Sokáig úgy tűnt, hogy egy az egyben fog majd harcolni a fideszes jelölttel, László Tamással az összellenzéki jelölt, Németh Angéla, aki ugyan függetlenként indul, de a baloldalt képviselné. A kezdetekkor még hinni lehetett, hogy az LMP sem áll ki a sorból, indulása ugyanis semmilyen, előnyökkel nem kecsegtetett, de mostanra meggondolta magát a párt, és felmutatja arcát a kerület lakóinak.

Nincs mit csodálkozni ezen, írtuk az első mondatban, és különösen így van azóta, hogy a Lehet Más a Politika elnevezésű párt egyre furcsább vargabetűkkel igyekszik bizonyítani: méltó a nevéhez. Hogy ez nevezhető-e politikának, amit látunk, ami a szemünk előtt kibontakozik – nem túlzás ezt kibontakozásnak nevezni? – azt rábízzuk az olvasóra, az mindenesetre tény, hogy számos megfejthetetlen lépést láthattunk az LMP-től, már április 8-a előtt is. Azóta pedig se szeri se száma az ilyen történéseknek, soroljuk ezt a mostanit is ide. Bár, miután az utóbbi időben különös hangsúllyal jelezték a párt prominensei, hogy ők nem baloldaliak és az ő szövetségeseik a XXI. századi pártok – bár azok is megrostálva -, így például a Momentum mellett a Jobbik is, világosnak tűnik, hogy a Fideszt igyekeznek segíteni a választásokon. Ezt a megállapítást nyilván erőteljesen visszautasítanák, a Független Hírügynökség szokásos rosszindulatának minősítenék, de azért bizonyára lesz olvasó, aki elfogadja ezt a minősítést<; talán nem kell magyarázni, hogy miért. (Csak egy zárójeles kiegészítés a fuhu.hu rosszindulatával kapcsolatban; az LMP-nek van egy ilyen becsípődése, portálunk számos kísérletet tett a kapcsolat konszolidálására, eredménytelenül.)

Ez az írás azonban nem azért készült, hogy az LMP mibenlétét elemezzük, ahhoz kevésnek is érezzük magunkat, hanem arra akart vállalkozni, hogy a jövő ősszel esedékes fővárosi választással kapcsolatban adjon helyzetképet. Ami legalább olyan merész vállalkozás, mint az LMP mozgásának értelmezése. És ez annak ellenére így van, hogy a budapesti helyzet a 2018-as, amúgy ellenzéki szempontból gyászos végeredményt hozó országgyűlési választás, kifejezetten biztató volt. Ha ugyanis az LMP – már megint ő, pedig nem utazunk rá – hajlandó lett volna szembe menni a Fidesszel, azzal persze, hogy visszalépteti esélytelen jelöltjeit, akkor a fővárosban súlyos, kétharmados vereséget szenved a kormánypárt; ma nem lenne egyetlen egyéni képviselője sem Budapesten.  Sokszor leírtuk már: az ellenzéknek éppen ez a helyzet adhatott volna reményt a jövőre nézve, a budapesti eredménybe kapaszkodva indulhatott volna az építkezés. Ehelyett a rosszabb utat választották: szinte valamennyi párt a belső konfliktusait vette elő, vitte a nyilvánosság elé és rombolta le azt a hitet, amely egyébként is csak nagyon vékonyan létezett a hívekben. Ezért aztán az azóta megrendezett időközi választások – VIII. kerület, V. kerület – pontosan ezt a képet tükrözték: csalódott, a közélettől elfordult lakosság, amely már alig-alig, vagy egyáltalán nem hisz a politikában. Nem hisz abban, hogy az lehet más is. (Nem megsértődni, ez most nem az LMP-ről szól. Nem csak. ) Az előttünk feltárulkozó kép azt mutatja, hogy a Fidesz azt csinál, amit akar, semmilyen ellenállásba nem ütközik. Vagyis: bármit is mondanak hivatalosan, annak az ellenkezőjét is megteheti; pontosan tudja, hogy az ellenzék tehetetlen, az emberek meg érdektelenek. Ezért aztán hiába hangsúlyozza Kósa Lajos – nem pofátlanság őt ennyit szerepeltetni? Az. Na és? -: nem fognak hozzányúlni a közvetlen főpolgármester választáshoz, tudjuk, hogy ez a kijelentés semmit nem ér. (Kósa Lajostól különösen nem, aki a csengeri asszony kapcsán tett szavaival alaposan megégette magát. De hagyjuk is ezt.)

Szóval ma egészen biztosra veszik politikai körökben, hogy a Fidesz módosítani fogja a választási törvényt, kiváltképp akkor, ha Tarlós István nem hajlandó újra elindulni a címért. Tarlós egyelőre lebegteti a döntést, azt mondja, hogy alapvetően a feleségétől és Orbán Viktortól függ az végső elhatározása. Ő maga, mondja, nem nagyon akarna már versenybe szállni, az idén betöltötte a 70. életévét, ami azt jelentené, hogy győzelme esetén 76 éves koráig kellene szolgálnia. (Trump hetven évesen lett az Egyesült Államok elnök, teszem hozzá csendesen, és – elvileg – még újrázhatna is.) Ezt az érvet, ismerve a főpolgármester habitusát, energiáit, nyugodtan félretehetjük; biztosan merem állítani, hogy nem a kora lesz a döntő Tarlós lépésének. Hanem például az, hogy milyen lehetőségek maradnak majd egy főpolgármester kezében. A Fidesz központosító törekvéseit már a választások után megtapasztalhattuk; a főváros bizonyos – pénzhez köthető – döntései lényegében átkerültek Fürjes Balázshoz, vagyis a kormányhoz. És ez csak a kezdet.

Egyes kerületi polgármesterek azt tippelik, hogy a legújabb elképzelés szerint a kerületek megmaradnának – korábban lehetett hallani arról, hogy elöljáróságok lesznek -, még talán bizonyos új jogosítványokat is kapnak, például a főváros kezelésében lévő utak felügyeletét – ugyanakkor a pénzekről Orbánék fognak dönteni; értsd: mindenfelé beruházás kikerül a Városháza kezéből. Ez természetesen akkor alakulna így, ha megszüntetnék a főpolgármester státuszát, pontosabban a közvetlen választást. A fő érv az lenne, hogy felesleges a kétszintű irányítás – a kormánnyal együtt már három – , praktikusabb, hatékonyabb, ha a  helyi ügyekről helyben, a nagyobb volumenű dolgokról pedig országosan döntenének. Ezzel együtt, mondják, ha Tarlós mégis igent mondana Orbánnak, akkor maradhatna a választás; neki ugyanis van esélye nyerni az ellenzékkel szemben, míg új szereplőnek, még az ellenzék legyengült állapotában sem lenne.

Akárhogy is alakul, ha netán beadná a derekát Tarlós, és az eddigi karakterétől eltérően tudomásul venné, hogy ő is Orbán bábjává válik, abban biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök régi óhaja teljesül, ha végre teljesen a kezébe veszi a fővárost. Hogy egyébként még mit forgat a fejében, hogyan büntetné meg a budapestieket április 8-a miatt, azt nem tudhatjuk. Csak azt, hogy bűn nem maradhat büntetlenül. Márpedig a budapestiek nem Orbánra szavaztak.

Eljött a vasárnap, elkotródunk Felcsútról

Több poénja is volt a vasárnapi felcsúti választásnak, a legnagyobb persze akkor, amikor Mészáros Lőrinc váratlanul (?) lemondott a polgármesteri címről. A kérdőjel csak azért került oda – szigorúan zárójelben – , mert a döntés, feltehetően, csak bennünket ért meglepetésként, a lépésről nyilván sokkal korábban állapodott meg Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc.

Az okokat azóta is csak találgatják, mi sem tehetünk egyebet, totózunk, miért is lehetett fontos ez a lépés mindkettőjük számára. Okoskodásunk azonban nem jelent biztos tudást, így csak annyit írhatunk ide, hogy egy év múlva – most nincs is egészen egy év – Mészáros Lőrinc kilép a közszereplők sorából, így hivatalosan vajmi keveset lehet majd róla tudni.

A másik poént a Kétfarkú Kutyapárt szolgáltatta, amikor benevezte a választásra, az amúgy nem felcsúti lakos Mészáros Lászlót, vagyis egy olyan „versenyzőt”, akinek teljesen megegyezik a neve a Mészáros Lőrinc által kijelölt utóddal, aki különben eddig is alpolgármesterként – igaz társadalmi funkcióban – működött a községházán. (Amúgy pedig a Puskás Akadémián dolgozott.)

Ez a nyári vasárnapra kitűzött szavazás nem sok meglepetést ígért; a helyiek a névazonosság dacára is pontosan tudták kire kellett szavazniuk. Ezt persze tőlük nem nagyon lehetett megtudni; nyugodtan nevezhetjük Felcsútot a néma városnak: hiába kérdeztük az utcán, vagy éppen a szavazókörből kilépő embereket, nem akartak megszólalni.

Érdekes hely ez – mondta a Független Hírügynökségnek nyilatkozva a „kutyás” Mészáros -, ha olyan helyen találkoztunk emberekkel, ahol nem volt térfigyelő kamera, vagy meg tudták őrizni inkognitójukat, akkor szívesen beszéltek, sőt nagyon sokan még azt is megígérték, hogy eljönnek és rám szavaznak. Ezzel együtt az is lehet, hogy a végén nulla szavazatom lesz, ugyanis elfelejtettünk jelölni számlálóbiztost, így bármi megtörténhet.

Mészáros ezzel együtt, azt mondja, pozitív benyomásokkal hagyja el Felcsútot, azt mondja tipikusnak mondható magyar falu. Olyan értelemben tipikus, hogy az ilyen helyeken, ahol nem élnek túl sokan, legfeljebb valamivel többen, mint kétezren az emberek majd’ hetven százaléka Orbánra szavaz.

Legfeljebb annyiban tér el az átlagtól – mondja Mészáros, aki megcáfolva saját és a pártja prominenseinek eddigi nyilatkozatait, ezúttal komolyan beszél -,  hogy tapasztalható egyfajta félelem a felcsútiakon. Nem nagyon mernek beszélni akkor, ha láthatóak.

Mészáros, néhány órával a választás előtt még reménykedett, no nem a győzelemben, hanem abban, hogy a neki adott ígértetek alapján akár öt százalékos eredményt is elérhet.

Számunkra, mármint a pártom számára Felcsút egyfajta fokmérő; hogyan működnek azok a kampányelemek, amelyeket ebben a faluban bevetettünk. Vagyis a kátyúzás, meg a buszmegálló építés, miként hat a helybéliekre.

Szerettünk volna természetesen a másik Mészárossal, Lőrinc utódával is beszélni, erre azonban nem nyílt lehetőségünk. Egy kollégával, aki dolgozik a felcsúti Mészárosoknak, beszélgetve azt a hírt hallottuk, hogy már túl van a szavazáson, de ő maga az esti „bulira” készül. A bulit egyébként azért tettem idézőjelbe, mert megerősítést ugyan nem kaptam, de azt több helyen is rebesgették, hogy valahol össze fognak jönni a választások eredményhirdetése után. Kerestük Mészáros Lőrincet is, még sms-t is írtunk neki, de csak addig jutottunk, hogy kurta válaszában jelezze: szabadságon van, egészen szeptemberig. De már az is nagy dolog manapság, ha az ország leggazdagabb ember válaszra méltatja az embert, ezt komolyan magasra értékelem. A szabadságból egyébként először – balga módon – arra következtettem, hogy nincs is Magyarországon, de mint megtudtam már a délelőtt folyamán leadta voksát; az olvasóra bízom kire.

A néma város lakói – nyilván az újságíró előtt némák a helyiek – miközben szorgalmasan köszönnek az idegennek, beszélgetni már nem hajlandóak vele. Az 1-es számú szavazókör előtt álldogálva – ezt az Endresz György Általános Iskolában rendezték be – igyekeztünk szóra bírna egy-két szavazót, kevés sikerrel. Végül egy szakmáját napbarnította felsőjével megerősítő kőműves állt velünk szóba; jelezte előre, hogy neki a Mészáros-csapat, a helyi tökéletesen megfelel, mert bár ő innen 180 kilométerre dolgozik, de ettől a falu épül, szépül, sokat jelent, hogy Orbán Viktor idevalósi. Szemérmes büszkeséggel mondja, hogy ő is ebbe az iskolába járt, csakúgy, mint Orbán Viktor, akinek a tablóképét, 1977-ből, meg is találjuk az iskola folyosóján. Ha valaki netán azt hinné, hogy külön helyet kapott az Orbán-féle tabló, akkor téved; szépen és szerényen húzódik meg a falon, a több tabló sorában. Na most azt nem tudom eldönteni, hogy ennek az iskolának a vezetése a bátor, vagy maga a miniszterelnök ilyen szerény. (Félreértés ne essék; én, iskolaigazgatóként, bizonyosan nagyobb felületet szentelnék, ha egyszer az én iskolámban járta ki az általánost az ország immár négyszeres miniszterelnöke.)

De menjünk vissza az iskola bejárta elé; hátha újra olyan szerencsénk lesz, mint a kőművessel. De nem lett. A házaspár – a feleség nagyjából a hetedik hónapban lehetett – felvetett fejjel ment el mellettünk, a férj, csak annyit vetett oda nekünk: minden polgármester választásra odamennek? – Ha tehetjük, igen, mondtam, de újabb mondat már nem érkezett. Néhány méterrel odébb a feleség szólalt meg, azt hívén, hogy mi már nem halljuk: „mondtam neked, augusztus 12-ig kell kibírni, utána úgyis elkotródnak innen.

És így igaz. Miután bent a szavazókör hivatalos tagjai sem voltak hajlandóak lényegélben egy szót se szólni. mit tehettünk egyebet: szépen elkotródtunk Felcsútról. A falu holnaptól éli megszokott életét. A Felcsúton megszokott életet, amely azért mégiscsak gazdagabb, mint az átlag magyar falué. Mészáros László, a helyi, átveszi az irányítást. De hogy lesz-e olyan karrierje, lesz-e ő is az ország leggazdagabb embere azt nem tudhatjuk. A falu híres szülöttjén múlik. Akinek felcsúti házának ablakai, legalább is, amelyek láthatóak, nyitva állnak. Szellőztetnek.

A szavazás végeredménye:

Mészáros László Istvánt, a Fidesz-KDNP jelöltjét, választották polgármesterré a Fejér megyei Felcsúton vasárnap tartott időközi polgármester-választáson – közölte a település jegyzője az MTI-vel.
Az 1509 szavazásra jogosult választópolgárból 615-en vettek részt a voksoláson, és a jelöltekre 601 érvényes és 14 érvénytelen szavazat érkezett.
Mészáros László István 535 szavazatot kapott, a független Mészáros László Jánosra 66-an adták le szavazatukat.

Teljesülnek Bayer Zsolt vágyai

Jó kis találós kérdést adott fel nekünk Tusnádfürdőn a miniszterelnök, hiába no, ahogy ezt belga rajongóinak mondta, a politika egy kicsit showműsor is. Ő ennek igyekszik mindig eleget tenni; beszédeit, felszólalásait még évek múlva is elemzik. De persze nem úgy, Arany János módjára – „gondolta a fene”, az ő beszédeiről lehet bármit gondolni. És gondolnak is; ki így, ki úgy interpretálja. Hívei feltöltődnek általa, megtanulják a következő hónapok kötelező leckéit, ellenfelei viszont különböző megfejtésekkel szolgálnak, többnyire olyannal, amelyek rávilágítanak Orbán Viktor gonosz terveire.

Most nagyjából itt tartunk, már ami az ellenzék értelmezését illeti; az Orbán-pártiak – tekintve, hogy ők sem tudják pontosan mit is akar az ő főnökük, kimerülnek abban, hogy a nagyszerűségét dicsérik.  Tényleg: mit is harangozott be Székelyföldön Orbán Viktor? Mit üzent haza, amikor a szeptemberi nagy változásokat jövendölte? Hogy nem viccelődött – mint a belga fiatalokkal – az egészen biztos. Hogy készül valamire, az is biztos. De mire, mely területeken? Mit akar még elfoglalni? Hol talál még olyan területet, amelyet még nem vett birtokba? Mi innen úgy látjuk, hogy sehol. Ő – és vele együtt ők – úgy, hogy még van bőven mit meghódítani. Mi innen úgy látjuk, hogy – például – a média 90-95 százaléka már az övék, és ami nem szinte az is; csak elhatározás kérdése, mikor teszik a földdel egyenlővé, vagy domesztikálják, ő – ők úgy látják, hogy fele-fele arányban van elosztva. És az így igazságtalan. (Az 50-50 százalékot Stefka Istvántól hallottam; szerinte a kilencvenes évek elején 95 százalék balliberális volt, mostanra egyenlítődtek ki az erőviszonyok. Azt persze nem mondanám, hogy Stefka egy orákulum, de arra mindenképpen jó, hogy a hatalomnak tetszőt mondjon. Akkor van bajban, ha a hatalomnak ez a fele-fele nem tetszik… Szurkoljunk neki.)

Lépjünk el egy kicsit a médiától – hogy aztán visszatérhessünk oda -, és próbáljuk megfejteni a találós kérdést. Mit akar még uralma alá vonni a kormányfő? Azt tudjuk, hogy a bírósággal elégedetlen; kész a terv a bekebelezésére. A civileket már maga alá gyűrte, az országgyűlés, a Fidesz, vagy a KDNP – mindegyik az ő játékszere. Ha így megy, lassan nem lesz mire törvényt hozni, minden az ő képét és hasonlatosságát mutatja.

Akkor térjünk tényleg vissza a sajtóhoz. Kétségkívül vannak még szabad szájak. Stefkának, Bencsiknek, Bayernek és többinek túl sok is van belőlük. Szerintük tökéletes a sajtó szabadásga, hiszen – lám – én is itt azt írok, amit akarok, nem fog holnap elvinni a fekete autó. És valóban: senki meg nem tudj akadályozni, hogy ide írjam a gondolataimat, akár azt is, hogy szerintem nincs sajtószabadság. Kétségtelen, hogy az állapotok nem diktatórikusak, csakhogy a sajtószabadság fogalma is másként értelmezendő egy kvázi demokráciában. Itt fontosak a demokratikus paravánok, a látszatok, és ezek talán szeptember után is megmaradnak. Pénz ugyanúgy nem fog jutni a „szabadszájúaknak”, bátor hirdető sem akad, olykor a terjesztés sem meg zökkenőmentesen, de abban a rezervátumban, ami kiszabatott nekik ellehetnek. Adatokhoz nem jutnak hozzá, tényfeltárásra nem nagyon lesz módjuk, de a véleményüket – mint most én – bátran közreadhatják. Tudom, soha nem fogom meggyőzni a jobboldaliakat arról, hogy ez nem egyenlő a sajtószabadsággal, legfeljebb akkor, ha ők maguk kerülnének hasonló helyzetbe.

A kérdés továbbra is él bennem: mit tehet még Orbán annak érdekében, hogy még jobban maga alá húzza a médiát? Mire számíthatunk?

Mindenek előtt talán a Sajtókamara felállítására. Volt már ilyen, működését 1939-ben kezdte meg, és tudjuk: a Horthy-korszak restaurációja nem csak a Szabadság téren kívánatos. Van ugyan most is érdekvédelmi szervezet a szakmának, a MÚOSZ, de azt, mint kommunista csökevényt sikerült teljesen szétzilálni, és egyszerű civilszervezet státuszba gyömöszölni. Félreértés ne essék: nem kívánom vissza azt az időt, amikor a hatalom része volt a MÚOSZ – épp úgy, mint a sajtókamara-  azt azonban igen, hogy a hatalomtól függetlenül, de a szakmára mégis erős befolyással bírva végezze a munkáját. Ilyen helyzetben sosem volt az újságírók szervezete; vagy kiszolgálta a hatalmat, vagy légneművé vált. Olyanná, mint mostanság. Orbán nem ilyet akar. Azt akarja, hogy olyan szervezet jöjjön létre, amelyet az ő emberei irányítanak – lásd mint Szöllősi György, hajdani felcsúti alkalmazottja – és olyan jogosítványokkal rendelkezzenek, amelyekkel képesek megrendszabályozni az ideológiailag tévelygőket, sőt adott esetben megvonni tőlük a megszólalás lehetőségét is. A kamara, amelynek ötlete valamikor az év elején bukkant fel, egyértelmű céllal jön létre: karámba szorítani a nyomtatott sajtó munkatársai mellett immár interneten működőket, a blogolókat, tehát mindenkit, aki befolyásolhatja a nyilvánosságot. Az irány, mondják, egyértelműen a fehérorosz rendszer, ahol mindezt már meg is valósították. (Ez az orbáni rezsimben nem ijesztő hivatkozási alap, ellenkezőleg: ki lehet jelenteni, hogy van hely Európában, ahol ilyen módszert alkalmaznak.)

Mondanám: a szakmának ellen kellene állnia, de már a gondolat is naiv, hiszen az újságírást ma – mint fentebb említettem már – több mint kilencven százalékban – nem fele-fele! – a kormányhoz hű emberek képviselik, így illúzió arra gondolni, hogy bármilyen állami akaratot meg lehetne fékezni. Vagyis, ha a hatalomban lévők megpróbálják bedarálni az RTL-t – egyesek szerint a német tulajdon miatt ez nem fog sikerülni, -, vagy az indexet átállítani – Simicskától ez megtörténhet -, akkor ezt simán keresztül tudják vinni, nem fognak semmilyen ellenerőbe ütközni. Az újságírás olyan állapotban van ma Magyarországon, ahol nincs semmiféle szakmai összetartás, nincsenek etikai szabályok. A szakmának nincs egyetlen közös ügye sem, a politika végtelenül megosztotta őket; a többség a túlélésre játszik. Azok az orgánumok, amelyek politikailag semlegesnek mondják magukat, igyekeznek távolt tartani magukat minden esetleges megmozdulástól, nehogy baj legyen. A kormányhoz húzók – á lá Bayer Zsolt – legszívesebben a szakadékba löknék azokat, akik a rezsim ellen írnak, a többiek, pedig megélhetésük érdekében igazodnak. Azt is mondhatnánk: nincs hova alámerülniük, ha meg akarnak élni. Ebben pedig nem fog nekik segíteni a sajtókamara, sőt: minden esetleges kilengésüket meg fogja torolni. És ehhez lesz felhatalmazása is. Nem az ősz lesz nehéz tehát számunkra; a jövőnk.

Badarságokkal nem szabad harcolni

Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője a Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt mondja: a miniszterelnök által meghirdetett kultúrharc igazában lehetséges, hogy a jobboldalon zajlik. Persze hozhatnak ellenzékinek minősített műhelyeket nehéz helyzetbe, de a háború megnyerhetetlen. Ráadásul a kormányoldal nem tud felmutatni olyan művészeket, mint például Esterházy Péter volt.

  • A jobboldal sem látja mi is ez a kultúrharc
  • Nincsenek a kormányoldalnak megfelelő művészei
  • A civil élet az állampolgári szabadság terepe
  • Az alkotásokat nem lehet betiltani
  • Nem tart a rendszer a végtelenségig

 

Azt gondolnám, hogy az Élet és Irodalomnak, illetve neked személyesen, mint a lap főszerkesztőjének különleges szerep juthat, ha az a kultúrharc, amiről a miniszterelnök beszélt, és aminek a mibenlétét nem is merjük, bekövetkezik. Elfogadod ennek a felelősségét, illetve érzed-e ennek a súlyát?

Érzem a súlyát, csak éppen nem látom, hogy egészen pontosan meddig megy, mire tejed ki ez a kultúrharc. Azt látom, hogy a jobboldal rettenetes erővel megindította, ám mintha ők maguk sem látnák a tartalmát. Az, hogy ilyen-olyan csatornákon keresztül több pénzt kapnak a jobboldali művészek, meg a kulturális terület idesorolt intézményei, az önmagában nem elegendő, hogy megnyerjék a háborút. Már csak azért sem, mert eddig is ez történt, nyolc éve megy az egyoldalú támogatás. Attól, hogy még inkább meghirdetik a harcot, erősebbé nem válik, legfeljebb látványosabb. Azt viszont szerintem mindeddig nem tudták felmutatni, hogy mivel is akarnak nyerni.

Szerinted nyerni akarnak, vagy uralni, és végképp a margóra szorítani az általuk balosnak, liberálisnak tartott művészvilágot?

Ahhoz, hogy uralni tudjanak valamit, ahhoz először nyerni kell. A választásokat megnyerték, de ezt az nyerési arányt nem lehet csak úgy tengelyesen beforgatni a kulturális életbe. Sem az irodalomban, sem a képzőművészetben, sem a filozófiában. Sehol. Ilyen a magyar szellemi életben sosem sikerült. Sem a nyugatosok ellenében, sem a két háború között, sem pedig a Rákosi- vagy Kádár-rendszerben. Pedig ott is volt pénz, paripa meg fegyver.  De az meg nincs kitalálva, hogy mit kellene megnyerni.  a kulturális szférát parancsszóval nem lehet uralni, az úgy nem működik. A nyeréshez az kellene, hogy a társadalom még érdeklődő részének olyan választási lehetőséget ajánljon fel a kurzus, ami tartalmas, érdekes, revelatív. Nemigen van ilyen a jelenben sem, és a múltból elővett figurák sem alkalmasak erre.  Például Wass Albertet lobogtatják tizenöt éve. Szűk, mondjuk úgy, világnézetileg erősen elkötelezett irodalmi körökön kívül beszél valaki róla? Kiadták nagy példányszámban, művei könnyen hozzáférhetőek, mégsem olvassák tömegesen, sőt. Azok sem igazán, akik zászlóra tűzték a nevét, legföljebb hőzöngés szintjén. Olyanokkal nem lehet nyerni, akiket kevesen olvasnak akkor sem, ha rengeteg pénzt ölnek bele. Az irodalomnak megvannak azok a figurái, akik nagyon népszerűek. Nem szeretnék csapatot hirdetni, de Závadát, Nádast, Darvasit, Grecsót említhetem, akikkel szemben a jobboldal nem tud állítani senkit. Nem beszélve Esterházyról, aki ilyen szempontból egészen kivételes személyiség volt. Nem akarom a jobboldalt bántani, nagyon derék emberek vannak közöttük, de az világosan látható, hogy nincsenek ilyen figurái. Egyelőre nem tudnak olyan érvényes művészt megemlíteni, akiket tömegek olvasnának. Ha elmegyünk egy Esterházy emlékestre, tömegek vannak jelen. Ilyen a jobboldalon nincsen. Ha vele, velük szembe akartak állítani valakit, az soha nem sikerült. Mondok példát: 1993-ban, amikor a Magyar Rádiót elfoglalta a jobboldal, Csúcs Lászlóval az élen, akkor is gyorsan átalakítottak műsorokat, például a Mindennapi Irodalmunkat, a Gondolat – jelet, Varga Lajos Márton, Szénási, Győrfi helyére beültettek különböző embereket. Alig várták, hogy elfoglalhassák azt a helyet, amelyt, szerintük nekik járt. Emlékszem olyan Gondolatjelre, amikor bent ült a stúdióban P. Szabó József, Döbrentei Kornél és talán Rapcsányi László. A negyvenöt perces műsor alatt semmi másról nem beszéltek, mint hogy végre ott ülhetnek, ahol nekik ülniük kell.

Miközben korábban is ott ültek…

Így van, ugyanott ültek, ugyanabban a stúdióban. Ez a negyvenöt perc így telt el, teljesen tartalmatlanul. Egyszerűen nem volt mit mondaniuk. Azon örömködtek, hogy ők csinálják a műsort és nem a Szénási meg a Győrfi. Persze lehet erről beszélni, mondjuk öt percig. De a hatodikban már kellene valami mást is mondani. Egyáltalán: valamit mondani. De nem mondtak. Valami hasonlót látok most is: rengeteg pénzt beleölnek, amivel nagyon sok embert jó helyzetbe hoznak anyagilag, de ez önmagában kevés. Amíg nincsenek személyiségek a művészetben, addig szinte felesleges pénzkidobás. Emlékezzünk: amikor lecserélték a Nemzeti Színház éléről Alföldi Róbertet, úgy viselkedtek, mintha elfoglaltak volna valami hadállást. És történt valami? Nem mondom, olykor a Nemzeti megtelik emberekkel, de én láttam olyat is, amikor le kellett takarni a nézőtér egy részét, hogy ne látszódjon a kiáltó üresség.

Hadd idézzek Csepeli Györgytől egy gondolatot: azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni…

Így gondolom én is, már csak azért sem, mert nincs valódi mércéje ennek. Melyik az az állapot, amikor ki lehet jelenteni: nyertünk. Ha elfoglaltuk a színházakat?

Akkor viszont mi indokolja, hogy a miniszterelnök meghirdette ezt a harcot?

Nézd, ez a kormány sok mindent meg tud csinálni, elfoglalja az intézményeket, a színházakat, átalakíthatta – és meg is tette – az egész intézményrendszert, de az állampolgárokat, a civileket, a szellemi élet iránt fogékony embereket nem tudja elfoglalni. A civileket sem csak azért támadja, mert segítenek három migránst, hanem mert a civil élet az állampolgári szabadság terepe. A kultúrharcot is azért hirdette meg Orbán, mert az a magánélet része. Ha ezeket nem foglalják el, olyan mintha üres épületekben ődöngenének. Pillanatnyilag azt is teszik. Tudom, hogy nem lesz könnyű; a pénzeket olyan művészeknek folyósítják majd, akik lojálisak hozzájuk, de ezzel még nyerni nem lehet.

Erre mondta Hofi: tud úszni? – Nem. – És, ha megfizetem?

Így van. Ráadásul egyre inkább azt látom, hogy ezt a kultúrharcot mintha egymás között vívná a jobboldal. Csepelire reagálva: szerintem ezt a harcot úgy fogja elveszíteni a jobboldal, hogy a baloldal, vagy nevezzük ellenzéki oldalnak, az be se száll. Persze: a Magyar Idők leírja, hogy Esterházy Péter nem is olyan nagy író, Bencsik András eszmetársai közötti beszélgetésekben– ahol ugye nincs aki ellenvessen bármit – azt mondja, hogy az utókor talán majd eldönti, hogy Döbrentei Kornél jobb költő volt, mint amilyen író Esterházy. Ezek üres, tartalmatlan mondatok. Értelmetlenek. Komoly ember nem beszél arról, hogy ki a nagyobb kortárs költő.

Csepeli György azt is mondja, hogy a kollektív fellépések nem működnek, az egyéni túlélési technikák dominálnak. És ez valóban így van; mintha – Antall József kifejezésével élve – alámerülnének a nem kormánypárti művészek. Csak hát Antall ezt a diktatúra éveire mondta…

Az alámerüléstől függetlenül: a művészek dolgoznak. És ha dolgoznak, akkor ott művek születnek. Még akkor is, ha rosszabbak a körülményeik, mint azoknak, akiknek a zsebeit teletömködik pénzzel. És itt megint bejön a Hofi-féle gondolat: nem lesz attól valaki jobb író, mert több pénzt kap az államtól. Természetesen, nem attól lesz valaki jó író, mert nincs elég pénze, de önmagában attól sem lesz jó, ha sok van, mert sokat kap az államtól. Az a fontos, hogy a művészek dolgozzanak. Tudom, hogy bizonyos művészeti ágakban – filmművészetben, operában, – ez pénz nélkül nem megy, de abban nagyon hiszek, hogy a tehetség valamiképp utat tör magának. Az alkotásaikat nem tudják betiltani, valahol megjelennek; ez nyilván nehezebb helyzetet teremt azok számára, akik nem hajlandóak beállni a hatalom által elvárt sorba, és lehet, hogy hosszabb időt kell így eltölteniük, de mondjuk Nádler István nem fog mást festeni és mondani, mert kialakult egy ilyen abnormális helyzet. Lesznek azért olyanok is, ilyen-olyan okoknál fogva, meggyőződésük ellenére belépnek mondjuk, a Magyar Művészeti Akadémiába, de egy csomóan meg kilépnek, ahogy ez eddig is megtörtént már. A jobboldal kulturális agitátorai nem véletlenül egerésznek itt, az ellenzéki sorokban, azt vizslatva, kiket lehetne megnyerni; tudom hány embert keresnek meg, hogy lépjenek be. Ha az a szervezet például egy komoly és erős kulturális intézmény lenne, nem lenne szükség arra, hogy folyamatosan keressenek az ellenzéki oldalon fölvehető tagokat. Látható, hogy baj van: mesterségesen akarnak létrehozni olyan irodalmi közeget, amilyen igazából nincs. Ráadásul az ÉS foglalkozik az úgynevezett jobboldali szerzőkkel.

Itt térnék vissza az elején firtatott kérdéshez: lehetségesnek tartod, hogy az ÉS az élére álljon a kultúrharc elleni fellépésnek? Van ilyen felelősségetek?

A mi alapfelelősségünk az, hogy értelmes, jó színvonalú szövegeket közöljünk. Engem mindig zavarba ejt, amikor valaminek az élére kellene állni. Az ÉS-nek mindig sajátos szerepe volt; a Kádár-rendszerben is megjelentek benne olyan szövegek, amelyek máshol nem jelenhettek meg, ezért aztán valamilyen sajátos felelősségünk van. Ez azonban nem fogalmazható meg napi szinten, inkább annyiban, hogy fórumot ad olyan írásoknak, amelyek színvonalasok és fontosak. De hogy mi hogyan tudnánk ennek háborúnak az élére állni, arról egyelőre fogalmam sincs, mivel még az sem biztos, hogy az ellenzéki kulturális szféra akar-e egyáltalán ezzel az őrültséggel kezdeni valamit. Badarságokkal nem szabad hadakozni. Ha a Magyar Időkben azt írják, hogy elég az Esterházyból, akkor erre nem kell válaszolni.

Lehet, hogy nem kell foglalkozni, de a Magyar Idők – felfoghatjuk a párt öklének – írásából következik az állami mecenatúra megváltozása; nem jutnak pénzhez kiadók például, ha nem azt a könyvet favorizáljak, amelyet a hatalom támogat…

Igen, ebből a szempontból van jelentősége, de hát ez a rendszer nem tart a végtelenségig. Sajnos, annyi pénzt osztanak szét egymás között, amennyit csak akarnak. A kultúrharc alapjában nem kulturális kérdés, hanem politikai játszma.

Könnyen elképzelhető, hogy a színházi világot is beszorítják ebbe.

Bár a színházak nem csak állami pénzekből élnek, könnyen el tudom képzelni, hogy a tao-forintok is oda mennek majd, ahova ők akarják, ahogy ez például az ugyancsak kudarc-ágazatban a magyar futballban történik. Szóval el tudom képzelni, hogy sok művészt, független vagy nem független, de nekik nem tetsző embert hoznak nehéz helyzetbe – ehhez egyébként ez a kurzus állatira ért -, de az ellenzéki kultúrát nem tudják kivéreztetni. Az ugyanis, ha tetszik, ha nem, az az egész nemzet része. Még akkor sem hiszem, ha tudom, hogy például a könyvkiadóknak mekkora szükségük van az állami támogatásra, így igaz, hogy azok a kiadók, amelyek ellenzékinek minősített írókat preferálnak, előbb-utóbb hátrányba kerülnek. Ennek ellenére állítom, hogy érték igenis születik, az ellenzéki kultúra mindig túlélte ezeket a nehéz éveket.

Kerülhet-e az ÉS nehéz helyzetbe?

Mit értünk nehéz helyzet alatt?

Tudom, hogy mindig nehéz helyzetben voltatok, de mégis: kialakítottál egy élési technikát, bele tudnak-e ebbe lépni?

Akkor, ha hozzányúlnak a magántulajdonhoz, a lap ugyanis a lapnál dolgozók eszmei tulajdona. Ezt elképzelhetetlennek tartom. Tudom, hogy a Népszabadságot is – amely látszólag magánkézben volt – üzleti szempontokra hivatkozva zárták be. De azt tudni kell, hogy az ÉS megvalósítja azt, amit Orbán Viktor szeretne: legyen százszázalékos magyar tulajdonban a sajtó. Ez természetesen úgy hülyeség, ahogy van, de ha már. Azt, hogy nekünk nem jut állami, kormányzati hirdetés, azt tudomásul vettük. Nem is pályázunk ilyenre, el sem fogadnánk. Mi megtanultuk, hogy olyan költségvetéssel dolgozzunk, amennyit a bevételünk megenged. Szerény körülmények között létezünk. De egy rosszemlékű, lassan harmincéves kaland ráébresztett bennünket arra, hogy nem engedünk be rajtunk kívül más tulajdonost, akár egy százalék erejéig sem, mert tudtuk, hogy azon keresztül el lehet foglalni az egész szerkesztőséget. Ha tehát a kormány betartja a saját maga alkotta jogszabályokat, akkor nem tudnak eltaposni bennünket.

Szerintem pedig fel is fog értékelődni a lap, ha bekövetkezik ez a kultúrharc.

Igen, az már önmagában megnöveli azoknak a lapoknak az értékét, amelyek életben tudnak maradni, kiváltképp mostanában, amikor sorra szűnnek meg, vagy alakulnak át műhelyek. Az olyanok meg különösen, amelyek szuverén módon szerkesztődnek. Örülnék egyébként, ha a jobboldalon is születnének ilyenek, nem csak kormánypárti agitpropkák, azokból amúgy is annyi van már, hogy kiigazodni is nehéz köztük, igaz nem is nagyon érdemes. És talán, ha a jobboldal nem azzal lenne elfoglalva, hogy kulturharcot hirdet, meg szapul mindenkit, aki másképp látja a világot, hanem megbecsülné a saját értékeit. Esterházy Péter például kifejezetten kereste a minőségi jobboldali alkotásokat és alkotókat, szívesen írt róluk. Rubin Szilárdról például, többet írt az ÉS, mint bárki más: a kormánypárti harcosok talán jobban is körül nézhetnének saját soraikban: ez mindenkinek jót tenne.

Kálmán Olga helyett Orbán Viktor

Urbán Ágnessel, a Corvinus Egyetem docensével, a Mérték Médiaelemző Műhely kutatójával azon a napon készült interjú, amikor a Hír TV-t szinte statáriális módszerekkel birtokba vették a kormányzathoz közel álló körök. A kutató szerint egyelőre sok remény nincs, folyik a független médiumok szisztematikus felszámolása.

  • A Hír TV sokat tett a nyilvánosságért
  • Az emberek már nem érzékenyek a korrupcióra
  • Ha a magyarokon múlott volna, ma is Kádár Jánosé az ország
  • Orbán további centralizációt akar
  • A plakáttörvényt újra megváltoztatják

 

Majdnem azt mondtam, hogy ennél ideálisabb nap nem is lehetne arra, hogy beszéljünk a magyar médiaviszonyokról, ha éppen nem tartanám szörnyűnek, ami történt…

Mi tagadás, jól sikerült az időzítés…

Szóval azon a napon beszélgetünk, amikor a Hír tv eddig munkatársait elzavarták, a zoom.hu hírigazgatója távozik, a Heti Válsz kiadója vezetője lemond. Mondhatnánk: zajlik az élet, de talán ez még sem az élet. Ön szerint?

Hozzá kell szoknunk, hogy most ez az élet. Hitegethetjük magunkat azzal, hogy éppen csak valamilyen szerencsétlen csillagzat alatt vagyunk, s csak egy rossz napot fogtunk ki, de annyira tendenciózusan, annyira tisztán megyünk ebbe az irányba, hogy nincs min csodálkoznunk.

Mit jelent ez a színtiszta irány?

Egyrészt a független médiumok szisztematikus felszámolása; persze jót lehetne vitatkozni azon, hogy Simicska médiabirodalma tekinthető-e függetlennek.

És tekinthető?

Én azt szoktam mondani, hogy a pártoktól, politikai csoportoktól való függetlenség jelenti a függetlenséget.

Azt nem tudnám megítélni, hogy Simicska Lajos politikailag tényező volt-e az elmúlt években, vagy nem, legfeljebb gondolom, hogy nem igazán. Az azonban bizonyos, hogy az ő médiacégei, és ezen belül a Hír tv, kifejezetten sokat tettek a magyar nyilvánosságért az elmúlt három évben.

Volt egy sor olyan történet, amelyekről nem értesültünk volna, ha nincsenek a Magyar Nemzet írásai, a Hír tv tényfeltáró riportjai.

Mire mentünk azzal, hogy megismertük ezeket a sztorikat?

Azt gondolom, hogy sokra. Nem a választási eredmény szempontjából, de ha érteni akarjuk ezt a kort, és érteni akarjuk, hogy mi történik most velünk, illetve ha majd az utókor érteni akarja, akkor nagyon is fontosak ezek a korrupciós történetek. Ha persze valaki azt várta, hogy ezek a korrupciós ügyek meg fogják buktatni a kormányt, az egészen biztosan keserűen csalódott áprilisban.

Ön várta?

Ennyire direkten nem, de azt hittem, hogy nagyobb lesz a hatás. Úgy véltem, hogy a társadalomnak egy sokkal szélesebb rétege érzékeny a korrupcióra, hogy az emberek igen is utálják azt, ha ellopják a pénzüket, de kiderült, hogy ez nincs így, az emberek nagy részét egyáltalán nem zavarja…

Vajon miért nem?

Van egy kifejezés erre az úgynevezett korrupció vakság; az állampolgárok másként értékeli  különböző politikai oldalak korrupcióját. Ami például a szocialistákra ráégett – a 2010 előtti esetekre utalok -, az szemmel láthatóan nem fog ki a Fideszen. Az is biztos, hogy van egyfajta telítődés, és miután már tizenöt éve beszélünk folyamatosan a korrupcióról, logikus, ha az emberek elveszítették az érdeklődésüket az ilyen ügyek iránt.

Ez az ezek is lopnak, azok is lopnak szindróma?

Igen, így, ezzel intézik el a dolgot. Ráadásul az is benne van ezekben a történetekben, és a média szempontjából szerencsétlen a helyzet, hogy nagyok a nagyságrendek, és bonyolultak a konstrukciók.

Mit ért ez alatt?

Egyszerű példával élek: az, hogy egy nokiás dobozba valaki pármillió forintot elvesz, eltesz, az könnyen vizualizálható esemény. A nagyságrendet is könnyű elképzelni, azt nagyjából mindenki sejti, hogy mekkora egy ilyen doboz, lelki szemeinkkel látjuk a húszezreseket is a dobozban, a jelenetet is el tudjuk képzelni. Az viszont, hogy közbeszerzésekkel machinálnak, és különböző számlákra különböző pénzek vándorolnak, közbeiktatva offshore cégeket, és ezt milliárdos nagyságrendben, bonyolult céghálókon keresztül, ezt nem lehet jól átélni megjeleníteni, és értelmezni. Szemmel láthatóan az újságírók is szenvednek az ilyen ügyekkel,  azzal, hogy elmagyarázzák ezeket a történeteket. Hiába születnek briliáns cikkek a magyar sajtóban, rájuk kell szánni félóra koncentrált olvasást, hogy megértse az ember.

Akkor mennyire tud hatékony lenni a magyar sajtó?

Nemzetközi összehasonlításban is csak azt tudom mondani, hogy a sajtó szerepe nem lehet más, mint a demokratikus nyilvánosság kiszolgálása. A személyes benyomásom azonban az, hogy Magyarországon nagyon sokan elfordultak a közélettől, a politikától, inkább nem is olvasnak ilyen típusú híreket; teljes apátia vett erőt a közönségen, elsősorban azért, mert teljesen reménytelennek látják a helyzetet. Ilyen értelemben speciális helyzetben van a magyar sajtó, olyan közegben kellene elérnie az ingerküszöböt, amikor sokan az esélyt sem adják meg erre, vagyis eleve kizárják a közéleti tartalmakat a médiafogyasztásukból.

Ön szerint meddig tartható fenn ez a médiacentralizáció, amelyet a kormány véghezvitt és visz, illetve a közösségi platformok mennyire képesek ezt ellensúlyozni. Azt is szokták mondani, hogy ahol bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik…

A logikus következménynek annak kellene lenni, hogy ha átbillen a mérleg nyelve az egyik oldalra, akkor egy idő után visszabillenjen. Történelmileg legalább is ez így van. Abban nem vagyok biztos, hogy a közösségi médiától kellene várni ezt az egyensúlyozó szerepet. Legfeljebb egy lassú, alulról építkező folyamat lehet ez. Azt tudjuk, ismert, hogy a vidéki nyilvánosság teljesen eltűnt, felszámolódott, lényegében nincs helyi független média. Az egy izgalmas kérdés, hogy ha az állampolgárok frusztrációja átlendül egy tenni akaró fázisba, akkor elkezdik létrehozni azokat a kis közösségeket – és nem csupán médiára gondolok, hanem helyi civilekre, megerősödő helyi ellenzéki politikai szervezetekre – és általuk beindul az érdeklődés a közélet iránt – ez ugye most egyáltalán nem látszódik -, akkor van esély arra, hogy ezt az egypólusú magyar médiarendszert meg lehessen szüntetni.

Ez most csak a vágyait jelenti, nem?

Jelen pillanatban, igen, ez inkább vágy, egyáltalán nem látszódik ilyen folyamat. Most még egyértelműen a letargia és az apátia időszakát éljük.

Debreczeni József szerint nem kell túlhangsúlyozni a médiafölényt; a rendszerváltás idején szinte száz százalékban a pártállam uralt a sajtót, mégis megbukott a rendszer. Igaza van Debreczeninek?

Azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet állítani, hogy a rendszerváltás a magyar társadalomban következett be. Ez egy teljesen egyértelműen kívülről jövő hatás volt. Nem a magyar kommunista rezsim omlott össze, hanem a szovjet rendszer, ezért nem lehet összehasonlítani a két helyzetet.

Ha a mai fejemmel gondolkodom és nézem a történéseket, akkor azt kell hinnem, hogy – amennyiben a magyar társadalmon múlna a dolog -, akkor még ma is az MSZMP, és képletesen Kádár János uralná az országot. A magyar emberek zöme jól elvolt abban a rendszerben és az a stabil két és félmillió most is jól elvan, nem különösebben érdekli, hogy mi történik körülötte. Mondtam már: nem olvassa azokat a híreket,  amelyek a közéletről szólnak.

Miért, mi a magyar ember tipikus médiafogyasztása?

Tipikus ember nem nagyon van, nagyon nagy a különbség aközött, akik aktívan keresi az információt – ez a réteg jellemzően internet felhasználó is, és ők meg is találják az online világában a hírforrásokat – és azok között, akik nem aktív hírkeresők.  Ez a réteg, esetleg megszokásból, megnéz egy esti tévéhíradót, netán jár neki a megyei lap, de alapvetően nem keresi az információkat. Nagyon fontos, és ezért nagyon nehéz arányokról beszélni, hogy az internet felhasználók között is soka a passzív hírfogyasztó. Lehet, hogy egy-egy hírportálra rátévednek, főként, ha valami jelentős információ jutott el hozzájuk, de alapvetően inkább zenét néznek a youtube-n, vagy játszanak, vagy macskás képeket néznek, de semmiképp nem közéleti, politikai tartalmakat fogyasztanak.

A miniszterelnök által Tusnádfürdőn meghirdetett változások mennyire érinthetik a médiát?  Lehet ott még tovább centralizálni, esetleg saját berkeiken belül akarnának központosítani – mert erről is lehet hallani -, vagy inkább a szellemi, kulturális élet centralizációja várható?

Nehéz belelátni Orbán Viktor fejébe, így a válaszom az, hogy fogalmam sincs. Ami a médiát illeti, az egy létező városi pletyka, hogy centralizálni akarja ezt a rendszert. Én még azt is el tudom képzelni, bár biztos információm nincs róla,  hogy vannak olyan médiatermékek, amelyek túl sokat nem tesznek hozzá a propaganda gépezethez, így ezeket leengedik, kikerülnek a portfolióból, vagy egyszerűen megszűnnek. Az viszont egészen biztos, hogy a birodalom megmaradó részét sokkal erősebben fogják centralizálni, illetve kevésbé lesznek párhuzamos kapacitások.

Az állami rádió és televízió ma maximálisan a kormányt szolgálja. Milyen ezeknek a hallgatottsága, nézettsége?

A televíziós csatornák elérése alacsony, még az elmúlt egy évben is jelentős visszaesések voltak. Persze ha egy nagy sportesemény van, akkor megugrik, páratlan években meg visszaesik. Alapvetően azonban kijelenthető, hogy lejtmenetben van a televíziós közönségarány. A rádiók viszont elég jól teljesítenek, amihez az is kellett, hogy a médiatanács legyalulta a rádiós piacot, nagyon kevés helyi független szereplő van. De el lehet mondani, hogy a közszolgálati rádiók elég jól teljesítenek, elég komoly elérésük van.

Nem tudom mérték-e azoknak az egyperces híreknek a hatását, összeállítását, amelyeket a futball világbajnokság idején is sugároztak, és amelyek többségükben a migránsok elleni információkat tartalmazták?

Aki ezekre fogékony, ott nagyon nagy a hatás.

Ha ugyanis az emberben van egyfajta hit, különösen ha a félelemről van szó, és állandóan kapja az ezt megerősítő információt, akkor pszichológus nélkül is kijelenthető, hogy hatni fog rá ez a koncentrált félelemkeltés.

Azok viszont, akik kritikusok az ilyen tartalmakkal szemben, csak azért, mert megnéz néhány futballmeccset, és véletlenül beleszalad ilyen egyperces hírekbe, attól még nem kezd el rettegni a migránsoktól. De én azt állítom, hogy volt ennek az egyperceknek pozitív hatása is: láthattuk mindannyian, hogy mit kapnak azok, akik közmédiát fogyasztanak. Mert enélkül mindenki él a maga kis hírbuborékában, ilyenkor viszont óhatatlanul átlátunk a mások buborékába. Van, aki ilyenkor meglepődik, van aki felháborodik, és van aki elkezdi megérteni, hogy aki ezt hallja reggeltől estig, abban óhatatlanul kialakul a félelem.

Van más országban is ilyen médiarendszer, mint nálunk?

Erre így nem tudok válaszolni, mert egy médiarendszernek nagyon sok összetevője van, a piacmérettől kezdve a nyelvi izoláltságon át az egyes médiaszektorok piacszerkezetig, vagyis ezt így nagyon nehéz megfeleltetni a mi rendszerünknek.  Annyi azonban látszódik, hogy Közép-Kelet-Európában vannak hasonló folyamatok. A lengyeleket tekinthetjük például a médiában is a nagy követőnknek, a lengyel kormányzat próbál hasonló modellt megvalósítani. De a teljes régióban jellemző egy sor dolog, ami Magyarországon már kialakult.

Például?

Az oligarchák szerepe tulajdonosként, és ezzel párhuzamosan a külföldi szakmai befektetők kiszorítása, a közszolgálati média gyengesége, a propagandatartalmak arányának a növekedése, ezen belül a politikai propaganda erősödése és eszközként használása.

Minek van a legnagyobb hatása. Azért is kérdezem, mert tudom, hogy ön külön is foglalkozott a közterületi reklámokkal, amelyek szintén részei a médiának…

A legnagyobb hatása változatlanul a kereskedelmi tévék hírműsorai érik el a legnagyobb hatást, legalább is a két évvel ezelőtti méréseink alapján. És valóban: érdemes nagyon odafigyelni a közterületi hirdetésekre. Ez kifejezetten magyar innováció, hogy ilyen erős szerepet kaptak a közterületi reklámhordozók a politikai marketingben. Ez az ugye, ami elől nem lehet elugrani.

Nem véletlen, hogy olyan fontos volt a kormányzat számára a Simicska-féle óriásplakátok megszerzése…

Igen. Biztos, hogy ez kulcskérdés volt a számukra. Jó eséllyel fogadnék arra, hogy hamarosan változni fog a plakát törvény. Emlékszünk rá, egy évvel ezelőtt hozta az országgyűlés, amellyel mindenféle szempontból kellemetlen helyzetbe hozta az közterületi reklámokkal foglalkozó cégeket, szerintem hamarosan változásokat fogunk tapasztalni ezen a téren, hiszen jelentős portfólióval rendelkeznek Fidesz-közeli cégek.

Mint az ESMA-törvény?

Valahogy úgy, igen. Lesz változás, és most éppen segíteni fogják a plakátcégeket.

Milyen reményt tud megfogalmazni a kutató?

Hát egy ilyen napon különösen nehéz a reményről beszélni. De azt gondolom, hogy minden negatív esemény, ami történik, ráébreszti a társadalom egy szeletét arra, hogy mi és milyen mértékű a probléma. Azok tehát, akik elveszítik a kedvenc lapjaikat, révműsoraikat, azok sokkal tudatosabban fogják keresni azokat a forrásokat, amelyekkel pótolhatják azokat.  Egyszerűen érezni fogják a hiányt és azt, hogy szűkül be folyamatosan a nyilvánosság. Ez hosszútávon egy sokkal tudatosabb médiafogyasztáshoz vezet. Az persze egy másik kérdés, hogy mi marad meg egy-két éven belül, amit még lehet fogyasztani. Az online téren kívül ugyanis már most is alig van fogyasztható tartalom. A beszélgetésünk elején a Hír TV-ről esett szó; ma délután, a hatalomátvételt követően, Kálmán Olga műsorának ismétlése helyén Orbán Viktor tusványosi beszédét adták. Ennél szimbolikusan nem lehetne jelezni a hatalomátvételt, mint hogy Kálmán Olga helyett Orbán Viktor…

Orbán kísérlete meg fog bukni

Csepeli György szociálpszichológus a Független Hírügynökségnek nyilatkozva kifejtette: nem lesz eredményes Orbán tusványosi programja, mert a magyar kultúra szabadelvű, liberális. Nem lehet Ady Endre helyére Szabolcska Mihályt ültetni.  

  • Nem szuverének a polgárok
  • Mások kárára akarunk jól járni
  • A kormány a mi és az ők szembenállására épít
  • A Magyar kultúra nem fogadja be a görénykurzust
  • A kereszténység nem állítható szembe a szabadsággal

 

Mivel magyarázza azt a passzivitást, amellyel a magyar társadalom a sorra bekövetkező jogfosztásokat, elvételeket fogadja?

Vannak közvetlen és közvetett okok. Az utóbbiakkal kezdve azt mondhatom, hogy a magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes kiheverni az 1526-ban elvesztett állami szuverenitás bénító következményeit, melyek egészen 1920-ig tartottak. De azt követően sem tudott senki örülni a nemzeti függetlenségnek, mert az ország, mely függetlenné vált, nem egyezett az országgal, mely a magyarok fejében volt. A környező országokban most emlékeznek az I. világháború végének 100-ik évfordulójára, s mindenütt ünneplik ezt az évfordulót, melyet mi siratunk. Nem fogadjuk el még ma sem, hogy az a Magyarország, amely a Kárpátoktól az Adriáig terjedt, voltaképpen fikció volt, s az igazi Magyarország az a csonka, kicsi ország, melyet 1920-ban kaptunk a világháborúban győztes nagyhatalmaktól. Külföldiek számára megmagyarázhatatlan, hogy mit mutat a kis matrica a magyar gépkocsik hátulján, mely számunkra egyértelműen Nagy-Magyarország térképe. A szuverenitáshiány látszólag távoli magyarázó elv, de látnivaló, hogy ha nem szuverén egy állam, a polgárai sem lehetnek szuverének, csak alattvalók. Akár szolga, akár úr, aki nem szuverén, az passzív, ami vele történik, azt a sors (vagy esetünkben, a balsors) képletével magyarázza, úgy érzi vele, s nem általa történnek a dolgok. Ez a kérdésben megfogalmazott passzivitás igazi oka. A magyar társadalom történelmileg felhalmozott hiánya a bizalom hiánya, amit már Széchenyi is észrevett. Amikor ő hitelről beszélt, a hitelt nem kizárólag közgazdasági, hanem erkölcsi értelemben értette. Az európai összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei szerint a magyarok szélsőségesen nem bíznak egymásban, nem bíznak az intézményekben, mindezek eredőjeként nem bíznak önmagukban. Ezt azonban nem merik bevallani, s az elképzelt nemzeti nagysággal vigasztalják magukat.  Ráadásul aki nem szuverén, az nem képes sem önmagát, sem közösségét külső szemmel látni. A végeredmény a valóság érzék ellehetetlenülése. Bibó István írja, hogy realitásérzék híján, a magyarok hajlamosak a valószínűt valószínűtlennek, s a valószínűtlent valószínűnek gondolni, vágyaiknak engedve. Ez a gondolkodás, mint azt történelmünk mutatja, mást, mint kudarcot aligha eredményezhet.

A kudarc okait, mint a rossz futball edző persze nem önmagunkban, hanem másokban, a körülményekben keressük. A közvetett ok tehát a fatalizmus.

A közvetlen ok talán érdekesebb. Ha szétnézünk az országban, nem azt látjuk, hogy az emberek reménytelenül, passzívan élnék életüket. A vidéki városok virágzanak, Budapest sosem volt ilyen pezsgő mint ma, bár vannak rémes környékek, afrikai nyomorra emlékeztető régiók. A kollektív bénultság nem akadálya az egyéni aktivitásnak, melyet azonban nem a szolidaritás, az összefogás, a közjó logikája éltet. Mindenki a maga módján, a másik kárára akar jól járni. Jó példa erre az egészségügy, melynek kaotikus szervezete arra épül, hogy minden betegben felvillantja a gyógyulás esélyét, ha zsebbe adja a pénzt, és különutat keres. Kollektíve ez öngyilkos stratégia, amit a magyar halálozási és megbetegedési adatok jól mutatnak. Hankiss Elemér annak idején “társadalmi csapdaként” azonosította ezt a különutas, üres individualista életstratégiát, amely ma is él, s élni is fog, jóval inkább, mint Lenin.

De honnan az időről időre fellobbanó tiltakozás, mely sokszor 100 000-es tömegeket mozgat meg?

Karácsony Sándornak van egy remek tanulmánya a magyar észjárásról, ahol külön megemlékezik a “szalmaláng” viselkedési módról, melyről már Széchenyi is beszélt. A fellobbanást szükségszerűen követi a visszaesés.

A fellobbanások és a visszaesések egymást felváltó ritmusa felettébb jellemző a magyar társadalomra.

Történetileg ez a ritmus jellemezte a Habsburgokkal szembeni magyar magatartást, a szabadságharcokat és az azokat követően hosszú, belenyugvó periódusokat, de legutóbb 1956-ban is ez a kettősség mutatkozott meg, amikor a szovjet birodalommal szemben kirobbant két hét fellobbanást négy évtizednyi meghunyászkodás követett. 

Más okokat tud említeni?

Szemmel látható, hogy nincs vezető, s nincs olyan politikai stratégia, mely a jelenlegi rendszerrel szemben működne. A racionális érvelés működésképtelen. Az olyan szavak, mint a “reform”, “modernizáció”, “Európa” nem működnek. A kormányzó erők felismerték, hogy a politika anyaga a hit és az érzés, s mint láttuk, nem haboznak bevetni akár a legszélsőségesebb érzéseket is, melyek a “mi” és az “ők” szembenállásra épülnek. Akik nem vevők ezekre az érzésekre, azoknak mozgósító érzések hiányában marad a passzivitás és a beletörődés, még azokban is, akik egyébként változást akarnának. Fontos szempont, hogy a fiatal, változtatni vágyó férfiak és nők ma elköltöznek az országból. 1956-ban 200 000-en mentek el, akik nem akartak diktatúrában, központosított rendszerben élni, ahol egy levél sem eshetett le az egyetlen párt akarata nélkül. A menekülők ma nem egyszerre, hanem szivárogva, nap mint nap távoznak, s csak azok maradnak vissza, akiknek nem számít a szabadság, nem érdekli az autonómia, beérik azokkal a falatokkal, amelyek a hatalmasok asztaláról nekik lehullanak.

Ön miért nem ment el, miért maradt itt?

Az én életkoromban elképzelhetetlen új élet kezdése külföldön. Másfelől amit én írok, gondolok, amit az én életem jelent, az nemzetközi, tehát bizonyos értelemben nem vagyok itt. S nem vagyok ezzel egyedül. Az MTA elleni jelenlegi hadviselés talán azért is váltott ki oly csekély ellenállást az akadémia tagjai között, mert ők is hasonló módon élik az életüket. Becsülöm Freund Tamást és Szathmáry Eörs-öt, akik felemelték szavukat az MTA gleichschaltolása ellen, s nem értem, hogy a társadalomtudósok miért hallgattak.

Mit gondol, eredményes lesz a Tusványosi Program, sikerül-e átállítani a szellemi és ideológiai váltókat Magyarországon?

Nem lesz sikeres a program. A magyar kultúra magja szabadságelvű, ha úgy tetszik liberális. A reformkor nagyjai mind liberálisak voltak.  Nem lehet Ady helyett Szabolcska Mihályt, Babits Mihály helyett Tormay Cecile-t tenni. Szabó Dezső a 20-as években Magyarországon megkísérelt hasonló próbálkozást “görénykurzusnak” nevezte, melynek szellemi szereplőit a feledés pora borítja. Pekár Gyula annak idején ugyanolyan érvekkel támadta Krúdyt, mint ma utódai Esterházy Pétert, Parti Nagy Lajost támadják. Krúdy ma inkább él mint valaha, s az egykori államtitkár kénytelen beérni azzal, hogy a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János szobor alatt az övé a szépen kigyúrt férfitest. L. Simon László még ebben sem reménykedhet. Neve és teste még életében elenyészik. Esterházy Péter hamvai a gannai kriptában vannak, de szelleme a XXI. században elevenebb lesz, mint valaha volt. A magyar szellemi élet purgálásával Révai József is próbálkozott. Az ötvenes évek azonban nem térnek vissza. Aki ma be akar tiltani egy regényt, novellát, drámát, az kiteszi az internetre.  A rendszer hiába szállta meg gyakorlatilag az összes tömegmédiát, amit azok írnak, mutatnak, arra nincs kereslet. Bödöcs Tibor nem is álmodhat arról, hogy a Magyar Televízióban mutassák, de a You Tube-on százezrek nézik és hallgatják.

Hogyan látja az európai szélsőjobb pályáját, sikeres lesz-e a miniszterelnök vállalkozása, hogy élére álljon ennek a mozgalomnak?

A DEREX index évről-évre mutatja a szélsőjobb térhódítását az egyes európai országokban. Az index szerint Kelet-Európában 10 % felett, Nyugat-Európában 10 % alatt van a szélsőjobb támogatottsága. Ez az arány az EP választások kampányának hevében, a migrációs probléma félrekezelése miatt esetleg elérheti átlagosan a 20 %-t.  Nem kevés, de az európai vezető szerep kivívásához nem elég. Az Európai Unió válaszúthoz érkezett. Az eredeti bürokratikus. közgazdasági, jogi terv tartalékai kifogytak. Európa európaiak nélkül nem lehet. A feladat az európai identitás kimunkálása lehetne, s ebben nyilván szerepe kell legyen a kereszténységnek, ezt a magyar miniszterelnök jól látja. A kereszténység azonban nem állítható szembe a szabadsággal, a boldogság keresésével, az egyén jogával arra, hogy megvalósítsa önmagát. Európa és benne Magyarország a Nyugat része, melynek lényege az individualitás, a keresés, a kutatás, kíváncsiság, az alkotás. Európában mindenkinek joga van az egyéni és megismételhetetlen sorsra, akár férfinak, akár nőnek született. Európa akkor lesz nagy, ha lesz ereje visszatérni a kezdet nagyságához.

Utóbb megmondom, mikor lesz ennek vége

Csintalan Sándor befejezte pályafutását a Hír tv-nél. A Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt mondta: mindenkinek tudnia kellett, hogy Simicska nem örök életre akarta birtokolni a csatornát. Ő maga saját internetes felületen fog két-három hét múlva jelentkezni.

 

  • A választások óta tudta, hogy eljön ez a nap
  • Azt hitte megvárják a sajtókamara felállítását
  • Ezekkel nem akart együtt dolgozni
  • Felesleges volt atombombára várni
  • A kultúra bedarálása következik

Kirúgtak, vagy te mondtál fel?

Kirúgtak. De előtte már én felmondtam. Elmeséltem már a médiában, hogy én semmiképp sem maradok itt.

Tehát lényegében felmondtak neked.

Jogilag felmondtak, lényegében viszont én közöltem, hogy nem dolgozom velük.

Neked milyen elvi fenntartásaid vannak Szikszai Péterrel szemben? Olvastam, hogy vele nem vagy hajlandó dolgozni, bár nyilván mással sem.

Mással sem. Aki viszont ismeri Szikszai Pétert a kollegák közül, vagy a médiapiacon, az tudja – hogy is mondjam -: a morális szempontok igen távol állnak tőle.

A kollegáiddal, akikkel együtt készítettétek a műsorodat, mi lesz?

Nem tudom. Nem kérdeztem, elköszöntünk egymástól, de én nem óhajtok még indirekt módon sem pressziót gyakorolni emberekre, akiknek az életéről, egzisztenciájáról van szó. Azt tudom, hogy Olga sincs már.

Mióta tudod, hogy ez lesz ennek a vége?

Április 9.-e óta. Azt nem tudtam, hogy mikor érkezik el ez a nap. Arra kalkuláltam, hogy a sajtókamara megalakulásával fognak bennünket kinyírni, már csak azért, hogy adjanak a látszatra, de hát tévedtem. Minden nap úgy jártam be, hogy bármikor bármi történhet.

Szerinted az Orbán által bejelentett nagy szeptemberi átalakítások a médiát fogják érinteni, és annak előszele ez a Hír Tv-s játszma?

A média szerintem már régebben átrendeződött. Amit Orbán bejelentett az az alkotmányozást fogja jelenteni, ami további centralizációt hoz majd, meg a kulturális intézmények begyalulását;  a művelődési házak után könyvkiadás, könyvkereskedelem, a színházak jönnek. Tehát intézményekre fognak vadászni, ez ugyanis valójában nem kultúrharc, mert kulturális tartalma nincs.

Csepeli György szerint a kultúra begyalulása nem fog sikerülni. Mennyiben tér el a kultúra a médiától?

Annyiban, hogy azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy az emberek mit olvasnak, vagy, hogy az író mit ír, a festő mit fest. Egyébként a média bedarálása is korlátos lesz, mert megjelent a közösségi tér. A szuverén alkotó művészt különben nehezebb korlátozni, mint a napi fizetésért dolgozó médiamunkást. Ezzel nem akarom leminősíteni az újságírókat, de itt azért megélhetésről van szó. A kultúra ennél szabadabb, az alkotói szabadság mindet felül tud írni.

Te elveszítettél most valamit a szabadságodból?

Nem. Szabadabb lettem.

Nyomás volt rajtad?

Figyelj ide: egy csomó emberért felelős vagyok, akik ott dolgoztak, dolgoznak. Őrült nyomás volt rajtam, részben a lelket tartani bennük, részben eljutni odáig, hogy a munkatársak egy jelentős része munkát kapjon, azokra gondolok, akiknél, ez a munka nem elvi kérdés. Nekem nagyon sok energiámat emésztette fel – és erről többé nem is akarok beszélni -, hogy próbáljak reális képet festeni, ugyanakkor a reményt is ébren tartani. Most senki másért nem vagyok felelős, csak önmagamért.

Ez azt is jelenti, hogy te próbáltál nyomást gyakorolni Simicska Lajosra, hogy legalább a televízió megmaradjon, hogy ezeknek az embereknek legyen munkájuk?

Nem. Kategorikus nem. Én nem is beszéltem vele, csak a választások előtt váltottunk utoljára szót.

Pedig sokan mondják, hogy a kiegyezés Orbán és Simicska között már megtörténhetett tavaly decemberben, amikor az autópálya pénzt kifizették Simicskának, elfogadva a bírósági ítéletet, pedig még lehetett volna fellebbezni. Te ennek semmilyen nyomát nem érezted?

Nem. És az az igazság, az, hogy többen mit mondanak, amikor az emberek alulinformáltak, ezért aztán össze-vissza kombinálnak, nem különösebben számít. Ráadásul ez a hatalom szeretné eltolni magától a média bedarálásának felelősségét. A kollegák, meg a közösség torkán is azt akarja letolni, hogy a Simicska a felelős azért, ami itt történt. Pedig ő sose mondta azt, hogy ez az idők végezetéig így lesz. Aki ott dolgozott nála, az tudta, hogy ennek egyszer akár vége is lehet, aki pedig újonnan jött, annak is tudnia kellett, hogy akár vége is lehet a közös munkának.

Mindenki gondolhatott ilyet, de olyat is, hogy Simicska van olyan gazdag, hogy egy választási vereség is belefér neki a büdzséjébe, és tovább fogja vinni ezt a szabad hangot.

Figyelj: az egész kibaszott közvélemény azt hitte, hogy a Lajos itten atombombázni fog, miközben ezerszer elmondtuk, hogy nincsen semmiféle atombomba, ráadásul atombombákkal nem lehet választásokat nyerni. Ha én azzal foglalkoznék, hogy ki mit mondott, akkor már lementem volna Duna-partra és főbe lövöm magam.

De hiszen az egész műsorod arról szól, hogy ki mit mond…

De nem a hülyeségekről.

Akár a hülyeségekről is.

Nem. Ezekről a kérdésekről, amelyeket te most is szóba hoztál, beszéltem egyszer, vagy kétszer. Elmondtam, hogy ne atombombákat várjunk, hanem politikai versenyben kell győznünk. azt is elmondtam, hogy egyáltalán milyen atombombákat kellene itt ledobálni, mi az, amit nem tudunk erről a rendszerről? Mi az, amit nem tudunk?

Hogy meddig lesz.

Nem hogy azt nem tudjuk meddig lesz, azt nem tudom, hogy én meddig leszek. Miről beszélsz? Hát addig lesz, ameddig lesz. Majd utóbb megmondom.

Akkor veled mi lesz?

Most kifújom magam, megiszom egy rozéfröccsöt. És beletanulok ebbe a posztmodernbe és egy saját közéleti brandet kiépíteni. Vagyis egy fórumot teremteni arra, hogy mondhassam, amíg ebben fizikailag nem akadályoznak meg. Két-három hét múlva elindulok ezzel.

Lokális háborúk lehetnek

Horváth István, volt bonni, majd bécsi nagykövet a Független Hírügynökségnek nyilatkozva kifejtette, hogy Merkel megerősödött, és ő marad a kancellár. Nekünk pedig szinte kötelezően Németország a legfőbb partnerünk.

  • Torz a kormányzatok összehasonlítása
  • Lehet, hogy elkerülhetetlen a konfliktus
  • Pénzügyi világválság jöhet
  • A V4-ek nem fognak meghátarozó szerepet játszani
  • Az RTL nem fog kivonulni

Orbán Viktor azt mondta, hogy ha ő úgy kormányozna, ahogy Angela Merkel, már rég elzavarták volna. Ön szerint is?

Hát nem szívesen beszélek magyar belpolitikai kérdésekről…

De erről csak van véleménye…

Véleményem persze van. Ám sok értelmét nem látom a két kormányzás összehasonlításának. Ez hálátlan dolog, mert akkor össze kellene hasonlítani a két országot is. Angela Merkel egy más kultúrájú nép megbízásából kormányoz, mint Orbán Viktor. Ami például Németországban természetes, az lehet, hogy nálunk nem az. Ez azt is jelenti, hogy nem biztos, hogy Orbán Németországban ugyanúgy tudna kormányozni, mint itthon, de ez fordítva is igaz. Éppen ezért torz az összehasonlítás. Két különböző országról beszélünk, különböző kultúrával és történelemmel.

Annak ellenére, hogy Merkel az NDK-ból jött, azaz hozhatott a magyarhoz hasonló kultúrát magával?

Bizonyos kultúrát nyilván hozott is, de ezt Németországban elfogadják.

Lát olyan politikai mozgást, amely egy átrendeződést hoz magával, vagyis Trump, Erdogán, Putyin, az olasz, az osztrák vezetés, no és persze maga Orbán Viktor elérheti, hogy a világ a populista vezetők irányítása alá kerüljön?

Ha azok a tendenciák, amelyek eléggé kiszámíthatatlanná teszik a világ mozgását, szóval, ha ezek az erők erősödnek, akkor aligha lehet elkerülni bizonyos lokális háborúkat.  Sok kiszámíthatatlan tényező van, akár az Egyesült Államokra, akár Törökországra, Oroszországra gondolok. Mindegyik országnak megvannak a sajátos hatalmi érdekei, de ha ez a kétségtelenül kiszámíthatatlan politikai tendencia erősödik, akkor aligha lehet elkerülni akár a katonai konfrontációt is. Én úgy látom, hogy azok a személyek, akik kiszámíthatatlanná teszik a világot, pénzügyileg, gazdaságilag egyaránt, tovább erősödnek, akkor elkerülhetetlen lesz a konfrontáció.

Abban biztos, hogy ezek csak lokális háborúk lesznek?

Nem tud világháborúhoz vezetni, mert ott olyan erők ütköznének, amelyek már veszélyeztetnék az emberiség jövőjét, de a jelenét is.

Ön szerint annyi józan belátás van a világ vezető politikusaiban, hogy kiszélesedett háború nem törhet ki?

Egy bizonyos pontig el fognak menni a feszültségkeltésben, de azon túl nem. Pont úgy, mint a hidegháború idején; a felek a végén belátták, hogy ez a folyamat a kölcsönös megsemmisítéshez vezet. Tudom, hogy a gazdasági,  pénzügyi világban erős a feszültség, nincs kizárva, hogy rövid időn belül pénzügyi válság lesz a világban, attól függően, hogy az amerikai pénzügyi körök hogyan döntenek a FED-nek a kamatpolitikáját illetően. És ha a pénzügyi feszültség fokozódik, akkor azzal együtt a politikai feszültség is nő. De azt gondolom, hogy a kölcsönös függőség annyira erős, hogy a feszültség egy bizonyos ponton túl nem feszíthető tovább, és ezt az érintettek pontosan tudják.

Abban igaza van Orbánnak, hogy Trump helyes utat választott, amikor a kétoldalú megállapodásokra helyezte át a hangsúlyt,

Minden kétoldalú megállapodás egy idő után multilaterális megállapodássá válik. Kétoldalú megállapodásokkal lehet bizonyos dolgokat szabályozni, de nem lehet szélesebb körre vonatkoztatni. Az Európai Unió vezetése most például sikeres megállapodást kötött, Juncker kint járt Trumpnál, amelynek eredményeként az amerikai elnök visszavett azokból a nagyon merész kijelentésekből, amelyekkel elindította a kereskedelmi jellegű háborút.

Azt mondja, hogy lehetséges egy újabb gazdasági világválság, mellesleg ezt mondja Orbán Viktor is. Ez az előbb említett megegyezés Trump és Juncker között nem akadályozza ezt meg?

A gazdasági válságot nem a kereskedelmi kapcsolatokban meglévő feszültségek okozhatják. Itt most egy nagyobb pénzügyi válság kilátásairól van szó. Nagyon sok szabad pénz van a piacon, amelyet le kell kötni; hogy mi fog történni, azt elsősorban amerikai érdekcsoportok harca fogja eldönteni. A Trump abban érdekelt, hogy a FED irányítását sokkal inkább a kormány befolyása alá vonja, és akadnak olyan pénzügyi  körök, amelyek birkóznak ezzel a törekvéssel, hogy az ő befolyásuk legyen az erősebb. El fogunk jutni a kamatemelés kényszeréhez, épp a sok szabad pénz miatt,és ez kihat majd a világ miden részére, és kihat az euró-dollár viszonyra is. De az euró kiszorítására való törekvések nem fognak eredményre vezetni. Azért nem,. mert az euróhoz tartozó országok gazdasági kapacitása olyan erős, hogy ez legfeljebb a dollár erődöséhez vezetne, ám ez is csak az euró javát szolgálná, vagyis gyengítené az amerikai gazdasági érdekeket. Ezért én azt gondolom, hogy az Európai Uniót az uniós választásokat követően újra fogja rendezni sorait. Éppen ezért nem tartom valószínűnek, hogy a közép-európai országok, vagy mondjuk a visegrádi négyek  az unión belül olyan meghatározó szerepet tudnának játszani, amelyben ezek az országok vennék át az irányítást. Nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági erőviszonyok döntőek, márpedig aszóban forgó három-négy ország gazdasága jelentős mértékben függ az euró övezet országaitól. Ezért képtelenségnek tartom, hogy a farok mozgassa a kutyát. Vagyis képtelenség, hogy Közép-Európa állami meghatározhatják az unió továbbfejlődésének útját. Még akkor is elképzelhetetlen ez, ha az illiberális körök bizonyos mértékben megerősödnek. Ezek a körök az állam szerepét akarják növelni, ám ez előbb utóbb tragédiához fog vezetni. A piac szabályozó szerepét nem tudja helyettesíteni semmi. Lehet természetesen befolyásolni, sőt kell is, de azok az eszközök, amelyek erre alkalmasak lennének, nem állnak rendelkezésre. Tehát egyetlen erősen jobboldalra tolódó párt sem tudja megakadályozni a piac szabályozó szerepét.

Ön egykor bonni nagykövetként dolgozott, és ma is jól ismeri a német viszonyokat. Többször elterjedt annak híre, az RTL Klubot szeretnék magyar kézben tudni. Mi a realitása annak, hogy az RTL megváljon magyar „lányától”?

 Voltak ilyen próbálkozások, arra is, hogy kivonuljon, vagy korlátozzák a működését. Én, amennyire a háttér információim helyesek, úgy tudom, hogy nincs tervbe véve az RTL magyarországi tevékenységének a beszüntetése. Szerintem, ha a csatorna történetesen veszteséges lenne, akkor sem vonulnának ki, fontos presztízs, hogy jelen legyenek ezen a piacon.

Ha már média, még egy kérdés ezzel kapcsolatban: magyar jobboldali körök állítása szerint Németországban erős cenzúra van a sajtó fölött. Ön szerint is?

Nem érzek ilyet. Nézem a németországi médiát, újságot olvasok, tévét nézek, nem látom, hogy cenzúra szabályozná a működést. Nem hogy cenzúra nincsen, kifejezetten sokféle áramlat jelenik meg. Ha volna cenzúra, akkor az állami televízióban nem cikiznék annyit, a kormánypártokat. Sokszor gondolok arra, hogy az a sok kritikus vélemény, ami megjelenik a német televízióban a kormányról, személy szerint Merkelről is, annak töredékét nem látom a magyar televízióban. Pedig egy demokratikus országban nagyon fontos lenne, hogy egy köztelevízióban annak is helyet adjanak, ami az ellenzék, vagy mások véleménye a kormányról, vagy annak tagjairól.

Amúgy merre megy most Németország?

Merkel nagyon kritikus időszakot élt át, már temették is őt. Én azonban biztos voltam benne – hangot is adtam neki -, hogy végül győz a józan ész, a racionális gondolkodás, és Merkel stabilan fog kikerülni a válságból. Mert ő azt a nézetet képviseli, amely a német többségnek imponál. Ő a nyugodta erő; van is neki egy beceneve: ő a Mami. A társadalom nagyobb része mellé állt, függetlenül a migráns-problémától. Emiatt különben nagyon sok bírálatot kapott, de nem követelték a fejét. A többség legalább is nem. Kétségtelen, az egyébként rendkívül segítőkész németek számára is súlyos problémát okozott és okoz ma is az egyszerre odazúduló tömeg, de ők ezt képesek feldolgozni.

Miként látja a magyar-német viszonyt?

Magyarországnak meg kell néznie, hogy hol van a térképen. Mi soha nem fogunk tudni angolszász orientációt választani. Mi a német nyelvi kultúrkörhöz tartozó ország vagyunk. Ne feledjük, hogy a századforduló idején, az 1900-as években, Budapest lakosságának mintegy nyolcvan százaléka németül beszélt. Ebbe természetesen beletartozik Ausztria is. Mi ezen nőttünk fel, többszáz éven keresztül. Nem lettünk iszlám ország, mi valóban ehhez az úgynevezett nyugati kultúrkörhöz tartozunk. Nem Allah-hoz, hanem Mózes tábláihoz tartozunk. Ez az érdekszféra a mienk. Ha tetszik, ha nem, Németország nem foglalkozik kiemelten Magyarországgal, de mi nem tudunk megszabadulni ettől a kötődéstől. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a nyolcvanas évek elejétől a magyar gazdaságpolitikai élet irányítását már annyi kooperáció jellemezte, hogy a rendszerváltás idejére már több mint ötezer vegyesvállalat működött, s ezeknek a nyolcvan százaléka német és osztrák tulajdonú volt.  Ez meghatározza Magyarország kül- és gazdaságpolitikáját. Ide tehát nem fog annyi japán, kínai, vagy orosz tőke, mint amennyi német van. És ezek akkor is itt maradnak, ha imitt-amott veszteség akkumulálódik.  Vagyis a két ország viszonyát mindig is a történelmi tradíciók fogják meghatározni. Mi ugye a szovjet befolyási övezethez tartoztunk, de váltani kellett, új orientációs irányt választani, mert onnan már nem jött többé semmi. És nem mehettünk más felé, mint a németek irányába. Jeszenszky és Antall annak idején az amerikai preferenciát támogatta, de én már akkor is mondtam nekik: mi lehetünk érdekesek átmenetileg az amerikaiak számára, főként politikailag. De soha nem lesz az Egyesült Államok az az ország, amely egy kanyit is hajlandó fizetni nekünk, ha éppen bajban vagyunk. Mi nem vagyunk számukra hosszabb távon sem politikailag, sem gazdaságilag, sem stratégiailag érdekesek. Mi egy Alföld vagyunk a számukra, ahol nagyon messze el lehet látni a kukoricásból is.

És az osztrákok?

Az ő politikájuk mindig követni fogja a németet.

A kancellár sem lendül jobbra?

Nem, nem fog jobbra lendülni. Természetesen őket is megfertőzte a migrációs probléma. Persze belpolitikai konfliktusokkal jár ez együtt, de nem lép át bizonyos határokon. Az orientációt tekintve mindig igazodni fognak Németországhoz, már csak azért is, mert a nemzeti jövedelem megtermelésének több, mint nyolcvan százaléka Németországhoz kapcsolja őket. Mint ahogy az Unió országainak nagyobbik részét Németország finanszírozza.  Ki állította talpra Görögországot, vagy Portugáliát? És ki fogja majd Olaszországot? Németországnak akkora gazdasági és aranytartalékai vannak, hogy egész Európát tudná finanszírozni.

Ha már Európa. Muszáj újra Orbánról beszélni. Azt mondta a múlt héten, hogy az Unió vezetése már megbukott, döntései érvénytelenek. Erről mit gondol?

Tíz hónappal a választás előtt, egy összezilált politikai, gazdasági helyzetben nem túl nagy művészet bírálni az európai vezetést. Ez olyan, mint mikor a haldoklóba egy kicsit még belerúgunk. Nem feladatom nekem értékelni az Uniót,  de 2004 óta, amióta felvettek bennünket a közösségbe, nagyon sok eredményt is felmutatott.  A gazdasági válság, majd az orosz-ukrán konfliktus, illetve annak nemzetközi hatásai akadályozták az Unió gazdasági és politikai fejlődését, és felszínre hozták a kritikákat is, amelyeket Orbán politikai megfontolásokból nagyon jól kihasznált. Fékezték az előrehaladást a német, és a francia választások is. Ami pedig az Unió döntéseit illeti: ameddig hivatalban van a mai vezetés, addig a döntései érvényesek. Ezeket megtámadni politikai nonszensz. Lehet, hogy ügyes húzás ilyet mondani, de az az érzésem, hogy ezekre a mondatokra a többség nem figyel oda. És itt visszatérnék a magyar-német viszonyra: azt állítom, hogy Merkel marad a kancellár, jól lavíroz az Egyesült Államok, az Unió és Kína között, de Oroszországot is jól kezeli. És téved Trump, amikor arról beszél, hogy a németek, a gáz miatt, függővé váltak Oroszországtól. Téved, mert ez kétoldalú dolog: az oroszoknak meg a pénzre van szükségük. Nekik akkor is az az érdekük, hogy eladják a gázt, ha a határon oda-vissza lövöldöznének.  De szerencsére nem lövöldöznek, és reméljük ez így is marad.   

FRISS HÍREK

Tb: százezre...

Eurószázmill...

Kultúrharc a...

A főváros ne...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK