Kezdőlap Szerzők Írta Lendvai Péter

Lendvai Péter

Lendvai Péter
267 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az embereket nem lehet hülyének nézni

Zamecsnik Péter, a sztárügyvédek egyike nem fél kimondani: nem a Fidesz szavazója. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vállalná olyan emberek ügyét, akik a mai kormányhoz állnak közelebb. Az ügyvéd, a Független Hírügynökségnek nyilatkozva kijelenttette: nagy baj, hogy a politika belefolyik az ügyekbe, és olyan struktúrát alakít ki, ahol a szakmai előmenetel a megfelelni vágyás dönti el.  

  • Nem fél a véleményét kimondani
  • Viccparádé, ahogy Patyi megbüntette Orbánt
  • Polt eltűrte, hogy a politika betüremkedjen az ügyészségre
  • Megkérdezné hová tették a pénzt
  • Ma nem lenne ügyész

Igazam van-e akkor, ha azt állítom: azok az ügyek, amelyek némi politikai tartalommal rendelkeznek, bizonytalan kimenetelűek, nem lehet tudni, hogy az állam hol és hogyan befolyásolta azokat?

Jogos a kérdés, a válaszom pedig: igen. A politika, hogy a dolog természetrajzáról beszéljek, ilyen-olyan indíttatásnál fogva, elindít egy ügyet. Tekintsük ezt a hegyről elgurított hógolyónak. Ahogy ugye a hógolyó megy lefelé a lejtőn, egyre nagyobb labda lesz belőle, a végén pedig lavina. Onnan pedig már maga a politika sem tudja megállítani, amivel azt akarom mondani, hogy olykor a szándékán túl is terjeszkedik, ezért aztán elsöpör mindent, ami az útjába kerül. És, ha a példánál maradunk, amikor elérkezik a gáthoz, azaz a bírósághoz, ahol a politikai indíttatás teljesen világos a bírónak, hiszen nem hülye emberek üldögélnek ott, a védő is pontosan látja a hátteret, ennek némely védő hangot is ad, mások meg nem, de éppen ezért mindketten könnyű helyzetben vannak.

Én pont az ellenkezőjét gondolnám…

Azért vannak könnyű helyzetben, mert nyugodtan mondhatják: a politikai megfontolás sem a büntető anyagi jogban, sem a büntető eljárásban nem ismert fogalom, figyelmen kívül kell hagyni. Szóval azt is akarom ezzel hangsúlyozni, hogy a bírók nem elefántcsonttoronyban élnek, itt élnek közöttünk, rájuk is hatással vannak a napi hírek, és, amikor egy politikus, eléggé át nem gondolt módon elkezdi szidni a bíróságot, az mindegy, hogy jogosan, vagy sem, ennek itt most nincs jelentősége, akkor ezt magára veszi az adott bíró és felteszi azt a jogos kérdést: miért tetszik engem bántani? Miért nem tetszik engem békén hagyni? Hadd csináljam a dolgom, úgy, ahogy nekem azt csinálnom kell. Vagyis a politikai megnyilvánulás kontraproduktívvá válik.

De lehet, hogy van olyan bíró, aki azt mondja, jobb a békesség…

Persze, lehet ilyen is. Azokban az ügyekben, amelyekben én dolgoztam nem nagyon találkoztam ilyennel, de ettől még előfordulhat. Mert hát mitől különbözne a bíró társadalom, az ország egészétől? Ott is van jó ember, rossz ember, jól felkészült, kevésbé alapos, vagy éppen buta. Ez természetes dolog. Ezzel önmagában nincsen baj. A baj ott kezdődik – és most a bíróságról beszélek, mert az ügyészség más tészta -, ha a jogi érvek helyett más érvekkel kezdenek operálni. És erre azért érzékenyek a bírók. De tovább megyek: ott van a tárgyaláson a védő is, aki csak ellát egyfajta kontroll szerepet; csak szólok, ha azt tapasztalom, ha egy adott ügyben oda nem illő érvekkel állnak elő. Figyelni kell, mert bizony az igazságszolgáltatásban is előfordul, hogy felbukkannak olyan emberek, akik meg akarnak felelni olyan dolgoknak, ügyeknek, amelyeket soha senki nem fogalmazott meg nekik, de mégis úgy érzik, hogy azt a cselekvést várják tőlük.

A magyar jogrendszer az elmúlt nyolc évben milyen mértékben alakult át, és mi ennek a változásnak az iránya?

Nem hiszem, hogy nagyon átalakult volna, egy dolgot azonban lehet érezni, mégpedig azt, hogy a bírói önkormányzat – nevezzük most így – meg az Országos Bíró Hivatal nem tud egymással kijönni, és az ellentétjeik olykor már-már a bírósági eljárásra hatnak ki.

Tegyük azért hozzá, hogy ezt a struktúrát, az OBH-t, Handó Tündével az élén, már a Fidesz alakította ki…

Természetesen. A bírákkal kapcsolatban ugye mindig az a fő kérdés, hogy függetlenek-e vagy sem. Amihez ugye azt szoktuk hozzátenni, hogy ne a törvényektől legyenek függetlenek, mert az azért nem annyira jó… De: miután a költségvetés központi kérdés, amit a parlament szavaz meg, ugyanakkor a munkájukat csakis az alaptörvényeknek megfelelően, befolyásmentesen végezhetik, a kettő nincs összhangban. Mert, amíg én egy személy kezébe helyezem azt a kérdést, hogy hány forintot lehet adni egy-egy bíróságnak, kit lehet kinevezni, szemben például a bírói tanácsok akaratával, akkor ott valami baj van. Baj van, mert az olyan embereket helyezi előtérbe, akik nem szakmai alapon gondolják el az előre jutásukat. És itt is a megfelelni vágyásról beszélek, amivel önmagában nem probléma, problémává akkor válik, ha ez a szakmaiság rovására megy.

Ön mérlegel akkor, ha egy üggyel felkeresik, ha annak van politikai tartalma, elvállalja vagy sem?

Nem. Egyetlen kivétel volt ez alól; náci-, fasiszta jellegű emberek ügyeit nem vagyok hajlandó vállalni. A munkámban engem a munka érdekel. És nem foglalkozom azokkal a butaságokkal, amikor rásütnek valakikre bélyegeket, például, hogy jobb-, vagy baloldali ügyvéd. Az ugyanis, hogy én kire szavazok, vagy kire nem, az az én dolgom. Bevallottan nem vagyok Fidesz-szavazó, de ez csak ennyi. Én úgy gondolom, hogy ez önmagában nem lehet baj. És én ebből nem is csinálok titkot. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne értenék semmiben egyet a kormánnyal. Vannak dolgok, amiket kifejezetten jónak tartok, és elfogadom a kormány, vagy igazságügyi kormányzat döntését. Egyébként, amikor dolgozom egy ügyben, védőként járok el, engem annyira nem érdekel, hogy az illető jobb-, vagy baloldali.

Hiszen van kormányhoz közel álló ügyfele is…

 Hát hogyne. Én azt a történelmi példát szoktam ilyenkor felhozni, hogy bármennyire furcsa, de így történt: a II. világháború alatt a náci tiszteket zsidó orvosok gyógyították. Rossz a példa, tudom, de csak azt akartam jelezni, hogy a munkámban nem lehetnek ilyen választóvonalak.

Lehet, hogy szerényen elhárítja magától, a sztárügyvédek egyikeként tartják ön számon – látom rosszallóan hunyorog is közben -, éppen ezért kérdezem: ezért is vállalja, hogy véleményt mondjon, kritikát fogalmazzon meg?

Azért, mert engem így neveltek, így tanítottak. Olyan szellemben neveltek otthon is, meg az iskolában is, hogy legyen mindig véleményem, méghozzá úgy, hogy legyek képes azt megvédeni, ugyanakkor legyek képes arra is, hogy elfogadjam mások véleményét, legyek képes adott esetben korrigálni a sajátomat, ha a másiknak meggyőzőbbek az érvei. Szóval nem hiszem, hogy nekem indig igazam van, de ha valamit rossznak látok, azt én miért ne bírálnám, szakmai alapon, persze.

Vagyis önből az a bizonyos megfelelni vágyás, amiről már beszéltünk többször is, hiányzik. De nem mindenkiből hiányzik. És ha ez egy olyan struktúrába csúszik bele, amilyet most a Fidesz kialakít, akkor ott bajok lehetnek. Hogy konkrét legyek: Patyi Andrásra gondolok.

Most hagyjuk az ő személyét. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nincs meg bennem a tisztelet az olyan emberek iránt, akik posztokra és székekre vágynak, legyen az bárki. Mert azt állítom: nem az embernek kell keresni a feladatot, hanem a feladat találja meg az embert. Higgye el, ez nagy különbség. Magyarul, ha valaki állandóan törtet valahova, és mindenáron valaki szeretne lenni, azt én nem tudom értékelni. Azt tudjuk, hogy Patyi András volt a Nemzeti Választási Bizottságnak az elnöke. Hogy ott milyen döntések születtek, mondjuk úgy: voltak erősen vitatható álláspontok is, az a viccparádé pedig, amivel megbüntette a miniszterelnököt, a panem et circenses kategóriájába tartozik, de azt, hogy most ennek az új bíróságnak őt szemelték ki a vezetőjéül, akkor azt furcsának találom, mert ez jelenti, hogy mindenki így válhat bíróvá? Mert ha egyvalaki igen, akkor mások előtt is nyitva állhat ez az út. Ez elfogadhatatlan, hiszen azok a fiatalok, akik úgy gondolják, hogy ezen a pályán akarnak érvényesülni és tisztességesen, azoktól elveszi ennek a tisztességes útnak a lehetőségét.

De ez a dolognak csak az egyik fele. A másik fele talán még rosszabb: arra gondolok, hogy ha a feladat, amire megtalálják az ilyen embereket, az egyfajta politikai kinevezés, ami együtt jár az elvárásokkal is…

A jelenlegihez képest egy teljesen új helyzet alakul ki, ha megalakul majd az a bíróság, amiről most beszélünk, és lesz elnöke, meg lesznek bírái. Mert, ha majd odakerül egy ügy, tudniillik ehhez a Közigazgatási Bírósághoz és azt nem jogi alapon fogják elbírálni, hanem akármilyen más alapon, akkor annak lesz egy kontrollja. Európai Bíróságnak hívják, Luxemburgban. Ráadásul az ilyen bírók, a szakmai közvélemény előtt lejáratódnak, méghozzá igen rövid úton. És én nem hiszek abba, hogy ha valaki kialakított egy szakmai presztízst, az könnyen odadobná ezt, csak az elvárások miatt. Nem lehet úgy dönteni, hogy a jogot teljesen zárójelbe tesszük, gondolom én, remélem nem túl naivan.

Épp azt akartam mondani, hogy ön sokkal dörzsöltebb annál, mintsem, hogy ilyen naiv dolgokat megfogalmazzon…

Csak azt akartam hangsúlyozni, hogy nagyon hamar kibukik az ilyen ember, bíró, ügyész, védő, mindegy, hogy melyiket említem.  Vagyis nagyon hamar megismerszik, ha ő nem szakmai alapon végzi a munkáját.

Polt Péter ön szerint szakmai alapon végzi a munkáját?

Én azt tartom azt a legnagyobb, mondhatom: személyes hibájának, hogy eltűrte, vagy megengedte, hogy a politika betüremkedjen az ügyészségre, vagy legalább is kifelé ez legyen a látszat. Nem tudom, nem vagyok ott, nem veszek részt a döntésekben, lehet az egyes döntések mögött, amelyekről a közvélemény azt hiszi, hogy a politika áll a háttérben, valójában szakmailag megalapozottak. Lehet, ez sem kizárt.

De nem ezt gondolja.

Nem, de nem zárom ki. És most azokról az ügyekről beszélek, amelyeket ismerem, mert Magyarországon sokan alkotnak véleményt olyan dolgokról, amelyek valódi tartalmáról fogalmuk nincs. Szóval voltak az ügyészségnek nehezen megmagyarázható döntései, ez kétségtelen, és az a legnagyobb baj, hogy ma a közvélemény egy szakmai szervezetet politikaorientáltként ismer a közvélemény. És ebben, az egyébként kiváló jogásznak, Polt Péternek is megvan a maga felelőssége. Ez a baj. Mert tudnánk Kaya Ibrahimtól elindulva olyan ügyeket említeni, amelyek zavarják az egészséges ember tisztánlátását.

          Nem csak olyan ügyekre gondolok, amelyeket így-úgy lezártak…

          Hanem, amelyeket el se indítottak. Igen. Miután a vád monopóliuma az ügyészsége, és ez mindenütt így van. Azon el lehet gondolkodni, hogy az ügyészség hol legyen, a parlament, vagy a kormány alatt, de ennek nincs relevanciája. Én valamikor az ügyészségen kezdtem a pályámat, és noha akkor még a pártállamban éltünk, senki nem szólt bele a munkámba. A nyolcvanas években nem tapasztaltam, hogy befolyásolni akartak volna a döntéseimben, pedig középvezetői státuszban voltam. 1983-ban például eljárást indítottam a Pest megyei Ügyészségen a helyi pártpotentátok ellen…

Csak áthelyezték, ha jól tudom a történetet…

Igen, de azt senki nem mondta, hogy álljak le. Amúgy egy ügyvédkollega jelentett fel, hogy meg akarom büntetni KádárJános rendszerét…

Ha már ezt mondja: megbüntetné Orbán rendszerét?

A rendszert nem lehet megbüntetni.

De érti, hogy mit akarok mondani.

Értem. Én annak vagyok a híve, mert erre tanítottak otthon meg az iskolában, hogy ne lopjak, ugyanakkor nem szeretem, ha a zsebemben turkálnak. Márpedig, amikor a közös vagyonunkból egyesek, arcátlan módon tulajdonítanak el kisebb-nagyobb összegeket, akkor erre azt mondom: ezt büntetném. Ez dühít. Függetlenül attól, hogy ki melyik párthoz tartozik. Igen, én egyes ügyeket kivizsgálnék,  kizárólag a jog alapján, és csak a jog alapján, elévülési időn belül, visszamenőleges törvényeket nem alkotva, normális, tisztességes eljárás keretében. És megkérdezném: hova tették a pénzt. A pénzemet, mindannyiunk pénzét.

Lenne ma ügyész?

Nem. Ma nem. Elvették az önálló gondolkodás lehetőségét. Abban a rendszerben, ahol az ügyész kollegákkal a tárgyalótermen kívül a szakmai kérdésekben egyetértünk, és aztán bent, a tárgyalóteremben homlokegyenest az ellenkezőjét hallom tőle, nos ezt én nem viselem jól. Mint ahogy azt sem, hogy ügyész kollegákat fel lehet állítani a helyükről egy sms-sel,  ma, amikor kiadják egy tárgyaló ügyésznek, hogy csak azt veheti tudomásul, amit előírnak neki, akkor minek szerzett az ilyen kollega diplomát? A nyomozási felügyelet véleménye nem biztos, hogy megegyezik a tárgyaló ügyész álláspontjával, és úgy elmenni a tárgyalásra, hogy csak a felügyelet véleményét képviselhetem, köszönöm az ilyenből nem kérek. Ilyen nem volt régen.

Meddig maradhat így ez a rendszer? Azt mondta, hogy az így működő jogászok nagyon hamar kibuknak.

Igen, mert fontos, hogy mit mond, mit gondol a szakma. Nem hiszem, hogy akár Bánáti Jánosról, vagy Bárándy Péterről, vagy akár rólam az lenne az ügyvédi kar véleménye, hogy reggeltől-estig hülyeségeket beszélünk. Ha majomkodnék, akkor ez lenne rólam a vélemény. Az volt a régi mondás: vádlottak jönnek, vádlottak mennek, de mi maradunk a szakmában.

Én a rendszerről kérdeztem.

A rendszer még marad egy darabig. Amíg ez az igazságügyi koncepció van, addig marad a rendszer is.

De mi a koncepció?

Az, hogy a mi kutyánk kölykét nem bántjuk. Hány és hány ügyről olvashatunk, ahol folyik, folydogál a nyomozás, vagy éppen el se indult. Félreértés ne essék, én aztán igazán tiszteletben tartom az ártatlanság vélelmét, na de, hogy meg sem nézik, hogy az adott személy ártatlan-e. Mert meg sem nézik. Tudja, amikor jönnek ügyfelek, és azt panaszolják, hogy ő ugyan lopott egy milliót, de mások milliárdokat, mint mondjak. Persze, mondom, hogy az nem mentesíti a bűn alól, hogy más is lop. De valahol mégis igaza van. Az állampolgárok józan ítélőképessége működik. Vagyis az embereket nem szabad lenézni, és hülyének tekinteni. Márpedig a mai hatalom sokszor ezt teszi.

Ez jelentheti majd egyszer a rendszer végét?

Azt gondolom igen. A történelmet ismerem és szeretem, és azt is tudom, hogy a történelem ismétli önmagát. Az emberek előbb-utóbb összefognak, itt ugyanis olyan eróziós vonalakat lehet tapasztalni, ami ahhoz vezet, hogy előbb-utóbb saját magukat fogják, mondjuk így: megunni. Hogy ez mikor lesz, nem tudom.

CEU: egy hónap még Budapesten?

Egy hónapon belül véglegesen eldől a CEU sorsa, értesült a Független Hírügynökség, csak éppen azt nem tudni hogyan.

Az a strasbourgi európai parlamenti ülésen nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán Viktor nem hajlandó engedni a nyomásnak, azaz hiába akarta a Néppárt, hogy a magyar kormányfő adja be a derekát, és legalább két területen engedjen, Orbán erre nem volt hajlandó. Nem volt hajlandó változtatni a civil törvényen, vagyis változatlan érvényben hagyta, sőt már hatályossá is vált a bevándorlást segítő szervezetek különadóval való, lényegében büntetése, és a CEU működési engedélyére sem került rá a kormányzati pecsét. Hiába igyekezett mind a Közép-Európai Egyetem budapesti vezetése eleget tenni a törvénynek, és külön kampuszt indítani az amerikai városban, hiába nyilatkozott korábban úgy az Egyesült Államokban járt magyar kormányzati küldöttség, hogy a CEU teljesített a törvényi előírásokat, a szerződés aláírása mégsem történt meg.

(Tegyük hozzá gyorsan: a magyar fél előszeretettel hivatkozik arra, hogy ő nem követel semmi egyebet, mint amit másoktól is, tehát a törvényeknek megfelelő működést, arról gondosan megfeledkezik, hogy a törvényt utólag hozta a parlament, és visszamenőleg akarja érvényesíteni a CEU-ra vonatkozóan.)

Abban minden informátorunk megegyezik, hogy

a végső döntés kizárólag Orbán Viktor kezében van,

aki most már, belső körökben, de a nyilvánosság előtt is arra hivatkozik, hogy nem hajlandó engedni semmiféle zsarolásnak. És ez szép mondat a miniszterelnöktől, legfeljebb az a baj vele, hogy a Néppárt kérése csak most fogalmazódott meg – és a legcsekélyebb mértékben sem tekinthető zsarolásnak –, miközben a CEU vesszőfutása jóval korábbra datálható. Egyelőre az egyetem vezetői és a kormánytagok is kérdőn tekintenek a miniszterelnökre: miként határoz ebben az ügyben. Információnk szerint Gulyás Gergely kancelláriaminiszter korábban optimistán nyilatkozott, mostanra azonban elbizonytalanodott, nyilván azért mert maga sem tudja, mi jár pontosan ebben az ügyben a főnöke fejében.

Az egyetemen belül, forrásaink szerint, megoszlanak a vélemények: akad, aki a távozást és bécsi székhelyet sürgeti, mások viszont maradni szeretnének. Az utóbbira elsősorban az a magyarázat, hogy

egy Bécsben működő egyetem sokkal drágább lenne, mint a budapesti,

vagyis azon hallgatók számára, akik ma távoli országokból érkeznek a magyar fővárosba, megfizethetetlen lenne. Egy bécsi CEU már olyan összegekbe kerülne, amely szinte a legdrágább egyetemek sorába emelné, akkor viszont nem lenne versenyképes azokkal, amelyek ebben a kategóriában Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban vannak. Maga Soros György ugyanakkor, megelégelve az Orbán-kormány játszadozását – ha lehet ezt ennek nevezni – szívesebben helyezné át az általa alapított egyetemet az osztrák fővárosba, ahol lényegesen barátságosabb kormányzati környezet fogadná őt. (A CEU egyébként már alapított egy részleget Bécsben.)

Hogy Orbán mit szeretne? A Független Hírügynökség úgy tudja:

a miniszterelnök azt szeretné, ha a Közép-Európai Egyetem maga döntene a végső távozásról,

ez esetben moshatná kezeit: a dolog nem rajta múlott. Hogy ez a taktika beválik-e meglátjuk, mindenesetre, ha igazak a híreink, harminc napon belül mindenképpen eldől a maradás vagy menés kérdése.

Balázs Péter: veszett fejsze nyele után kapkod Orbán

Súlyos vereséget szenvedett több fronton is a Fidesz – állítják többen is, nem pusztán a magyar ellenzéki pártok, hanem európai politikusok szerint is a szerdai strasbourgi Európa-parlament szavazáson; a holland Sargentini jelentését nem csupán kétharmados támogatás segítette, hanem magát a jelentés-tevőt vastapssal ünnepelték. A magyar kormánypárt és annak vezetője nagyjából biztos lehetett abban, hogy ez a döntés fog születni, előzetes nyilatkozatai legalább is erre utaltak. Azóta a kormány és a Fidesz képviselői teljes erővel támadják a parlamenti döntést, péntek reggel pedig maga Orbán Viktor nyilatkozott az állami rádióban a történtekről, és annak lehetséges következményeiről.

Orbán megszólalásáig is több meglepő fordulattal álltak elő a Fidesz-pártiak; Gulyás Gergely azt jelentette be a kormányinfón, hogy a jelentést tulajdonképpen nem fogadták el, az nem létezik, Demeter Csaba pedig a speciális szavazásra vonatkozó szabályokkal magyarázta, hogy miért nincs kétharmada a Sargentini-jelentésnek. Hegyi Gyula, volt EP-képviselő, jelenleg az MSZP elnökségi tagja azt mondja: az Európa Parlamentben soha nem számoltak a nemek közé a tartózkodók szavazatait, márpedig a Fidesz ezzel érvel: a tartózkodás, szerinte, ebben a speciális esetben, nemnek számít. Hegyi szerint nincs speciális eset, azaz nincs kétféle szavazat-számlálás, valahol az Unió statútumában szerepel is, hogy a tartózkodás nem lehet egyik oldalhoz számítani, vagyis nem úgy kalkulálnak az ilyen szavazatokkal, mint a magyar parlamentben. Azt is elmondta, hogy mindig is így számoltak az EP-ben, és ezt a fideszeseknek is tudniuk kell. Arra a kérdésre, hogy létezik-e speciális szavazás, az MSZP elnökségi tagja nemmel válaszolt. Illetve, tette hozzá, lényegélben minden szavazás speciális, mert az adott kérdés, amiről döntenek, legyen az ad abszurdum a galambtenyésztés, egyedi, speciális.

Balázs Péter volt külügyminiszter ehhez hozzátette: a Parlament nagyon nagy alapossággal járt el, hiszen annak elnöke, Antonio Tagliani előzetesen kikérte az Unió jogi szolgálatának véleményét, és annak állásfoglalása már a szavazás előtt általánosan ismert volt. Pedig Tagliani néppárti politikus, Berlusconi harcostársa a Forza Italiában, és mint ilyen Orbán ideológiai társa. Balázs Péter külön hangsúlyozta, hogy a szakvélemény a szavazás előtt született meg, tehát  nem utólagos okoskodással próbálták elfogadhatóvá tenni a kétharmados többséget. Vagyis, tette hozzá, ez azt jelenti, hogy minden képviselő előre tudta, mit eredményez, ha tartózkodással szavaz. Ha tehát a Fidesz az Európai Bírósághoz fordul – mint ahogy ezt Orbán és a többiek is megelőlegezték -, akkor annak nem lesz számáéra nézve kedvező eredménye, hiszen a Parlament kellő alapossággal járt el, ezt fogja megállapítani a bíróság. „Veszett fejsze nyele után rohan a Fidesz”, jelentette ki a Független Hírügynökségnek nyilatkozva Balázs Péter.

A parlamenti döntés után egyébként az Európai Tanács elé kerül az ügy, ahol már négyötödös többség kell az elfogadáshoz, ami jelenleg azt jelenti, hogy 22 tagállamnak kell elfogadnia a javaslatot. Balázs Péter nem akart jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy erre mekkora esély van. Arra a kérdésre, hogy Orbán Viktor elképzelése, vagyis a migrációs kampány kiszélesítése ez Unió teljes területére, hozhat-e jelentős változást a jövő májusi EP-választásokon, azt mondta: bizonyára lesz némi erősödése a szélsőjobbnak, illetve az orbáni politikának, de szerinte továbbra is a Néppárt lesz a legerősebb pártja az Európai Uniónak; őket pedig a szocialisták fogják követni. A volt külügyminiszter kizártnak tartja, hogy maga a Néppárt alakuljon át, és öltsön olyan szélsőséges képet, mint amilyet Orbán mutat és remél. „Pontosan erről szólt a mostani szavazás, ezért fordult szembe a magyar miniszterelnökkel a Néppárt frakcióvezetője, Manfred Weber, vagy az osztrák kancellár, Sebastian Kurz,” akinek „pálfordulását” Orbán fiatal korával magyarázta. Balázs szerint a a Fidesz a szokásos forgatókönyv szerint viselkedik: először gyalázza a döntéshozókat, után arról beszél, hogy rosszul értelmezték a szabályokat és jogot sértettek, majd szándékos összeesküvésről beszélnek. Most is ez történt, hangsúlyozta a hajdani diplomata; mindenkit megbélyegeznek, Soros-ügynöknek neveznek, sőt már odáig jutott Orbán, hogy antiszemitizmussal vádolja az uniós döntéshozókat. Ezzel pedig növelheti a népszerűségét a szélsőjobb körökben, de egyre erőteljesebben marginalizálódik a demokratikus erők szemében.

Orbán retorziókkal fog válaszolni

Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, a Népszava szerkesztője a Független Hírügynökségnek nyilatkozva arról beszélt, hogy a szervezetnek új stratégiát kell kidolgoznia, mert nem kétharmados győzelemre készültek. Szerinte a Sargentini-jelentés a kelleténél kisebb figyelmet fordít a a magyarországi média helyzetre, pedig  talán ez a terület szenvedte el a legtöbb jogsérelmet, ráadásul a a folyamat nem áll meg; ha létrehozzák az újságírók kamarát, tovább romlik a helyzet.

  • Tájékoztatták a médiahelyzetről Sargentinit
  • Hír- és véleménymonopólium van
  • A tájékozódási lehetőség korlátozott
  • Politikailag légüres térbe kerül a MÚOSZ
  • Vagy együttműködés van, vagy önfeladás

A strasbourgi szavazás szerinted milyen hatást vált ki Orbánból, és ennek lesz-e a következménye a médiára nézve?

Azzal kezdeném, hogy miután a tartózkodókkal együtt nincs meg a kétharmad, ezért tartok tőle, hogy az egész európai parlamenti döntés a végén jogászkodásba fog fulladni.

Ugye ennek máris vannak jelei…

Szájer József szinte azonnal bejelentette, hogy milyen jogi utakat fog keresni a Fidesz, tehát biztosak lehetünk benne, hogy a kormánypárt ebbe az irányba tereli az ügyet. Egyébként most 2018 szeptembere van, de még csak 2010-et írtunk, amikor a kormány nekirontott az alkotmánybíróságnak, meg a sajtónak, az én kérdésem tehát az az európai képviselőkhöz: mi tartott ennyi ideig? Voltak valóban olyan politikusok, akik nem látták, hogy mi történik a magyar jogállammal, meg az európai alapjogokkal? Szóval mi tartott ezen nyolc évig? Ráadásul ez is egyelőre egy szimbolikus lépés, semmi nem következik belőle. Egyébként, amikor készült ez a jelentés, akkor a jelentéstevő asszony járt Magyarországon többször is, ennek során mi is informáltuk őt a MÚOSZ részéről, mondhatom, hogy igen alapos tájékoztatást kapott arról, hogy mi zajlik a magyar sajtóban, tényszerűen, konkrét példákkal. Ennek sajnos az indokoltnál kevesebb lenyomatát láttam a végső jelentésben, és nem is érzem úgy, hogy akik meghatározó szerepet játszanak Európában, azok éreznék, hogy milyen súlyú torzulások vannak a magyar médiában, és ezek mennyire torzítják magát a demokráciát. Manfred Weber, a Néppárt frakcióvezetője is azt mondta, hogy ha a Fidesz engedne a CEU, valamit a civilek ügyében, akkor lehetne valamilyen kompromisszumot kötni. Márpedig én azt gondolom, hogy amíg ez van a sajtóban, addig szó nem lehet semmiféle kompromisszumról. Jól funkcionáló demokráciát szabadon működő sajtó nélkül még senki nem tudott csinálni.

Mi az, amit elmondtatok Sargentininek, és mi az, ami ebből megfogalmazódott, és mi az, ami hiányzik a jelentésből?

Konkrét példákon mutattuk be, hogy miként sajátítja ki egy csoport a hír- és véleménymonopóliumot a magyar sajtóban. Mi azt mondtuk, hogy a szóhasználatban, címadásban, képszerkesztésben, témaválasztásban egy helyről szerkesztettnek kell tekinteni a közmédiát a Mészáros, a Habony, a Vajna birodalmakkal, mert ezek ugyanazt a célt szolgálják, a Fidesz aktuális érdekeinek akarnak megfelelni, akkoriban talán még csak kétharmados, ma már nyolcvanszázalékos közönség-eléréssel. Ugye

ezt az egész konglomerátumot nagyon sajátos eszközökkel hozták létre, alapvetően állami eszközökkel. Vagyis, amit vásároltak, azt többnyire állami hitelből tették, amelyet aztán állami hirdetésekből törlesztenek, méghozzá úgy, hogy a Versenyhivatal és Médiahatóság asszisztál hozzá.

Egyértelműen megállapítható, hogy állami eszközökkel folyt és folyik egy nagy Fidesz-közeli médiaholding felépítése, ami nem csak az uniós szabályokkal, de a magyar törvényekkel is ellentétes, hiszen a törvény a sokszínű tájékoztatás kötelezettségét írja elő, valamint a médiahatóságnak a hír- és véleménymonopólium kialakulása ellen kellene küzdenie, vagyis pont az ellenkezője lenne a feladat, mint, ami történik. És, mint említettem, az uniós szabályokat is semmibe veszik, hiszen a médiának ebbe a Fidesz uralta részébe költségvetési pénzek folynak, amit nehéz másnak tekinteni, mint tiltott állami támogatásnak. Azt Európai Uniónak régen lett volna már lehetősége és joga beavatkozni a magyarországi folyamatokba, de semmit nem tett ezen a területen. Erről beszéltünk a képviselő asszonynak, szerkesztőségekre lebontva. Beszéltünk arról, hogy miként állt át szóhasználatát tekintve ez a médiacsoport a bevándorlóról az illegális bevándorlóra, aztán a migráns szó említésére. A képszerkesztésről szólva bemutattuk, miként tüntették el azokat a felvételeket, amelyeken gyerekek és asszonyok, vagy családok voltak láthatóak, és cserélték olyanra, ahol leharcolt külsejű szakállas embereket mutatnak be, migránsként. A jelentés sajnos, ebből a szempontból megmaradt a felszínnél, lényeges dolgok teljesen kimaradtak belőle. Pedig, hogy

itt közpénzekből, tiltott állami támogatás folyik, az egy pillanatig sem vitatható.

Mondhatom a tankönyvi esettel állunk szemben. Már régen fel kellett volna ellene lépni, mégpedig az uniós versenyjogi igazgatóságnak.

Ez azt jelenti, hogy az unióban a média magyarországi helyzetét nem tekintik annyira súlyosnak?

Én így értékelem. Annál súlyosabban kevés helyen torzult a magyar demokrácia, talán még az alkotmánybíróság esetében, mint a média területén. Ami most itt zajlik, az a legsúlyosabb mértékben sérti az európai jogot.

Mintha az új amerikai nagykövet sem tekintené olyan fontosnak, mint az elődei…

Ez lehetséges, de jogi értelemben Amerikának ehhez kevés köze van, mert mi nem az Egyesült Államoknak, hanem az Európai Uniónak vagyunk a tagjai. Az EU-nak ebbe, miután uniós joghatóság alatt működnünk, lenne beleszólási joga, míg Amerikának kevéssé. Az amerikaiak véleményszabadságába belefér, hogy ne minősítse, vagy ne törődjön a magyar média helyzetével, de egy európai politikusnak semmiképp.

A mostani strasbourgi szavazás szerinted miként fogja érinteni a médiatörvényt, az Orbán által beígért szeptemberi változásokat is figyelembe véve? Érzed-e, hogy a miniszterelnök milyen irányba akarja tolni a sajtót?

Azt nem gondolom, hogy a helyzete nehezülésére úgy reagálna, hogy egy kicsit nagyobb szabadságot engedne. Ilyen irányú tapasztalatunk nincs Orbán Viktorral kapcsolatban, sőt inkább az ellenkezőjét figyelhettük meg nála. Ha ő veszélyben érzi a népszerűségét, vagy a hatalmát, akkor inkább retorziókkal válaszol. Vagyis, ha úgy érzi, hogy a sajtó szabad részének még van mozgástere a tematizálásában, a közvélemény befolyásolásában, akkor azon lesz, hogy tovább szűkítse ezt a mozgásteret, és ennek lehet az eszköze az a bizonyos, mostanában többször is emlegetett sajtókamara.

Vannak erről információid?

Újat, azon kívül, ami a médiában megjelent, nem tudok mondani. Van viszont egy személyes élményem róla, ami alapján biztos vagyok benne, hogy ez egy létező kormányzati terv, amit előbb utóbb meg is fog valósítani. Amikor engem 2017 februárjában a MÚOSZ-ban megválasztottak elnöknek, akkor az első telefonhívás, amit kaptam, az állami tévétől érkezett, és azt kérdezték tőlem, hogy miként fogunk mi viszonyulni a sajtókamara tervéhez. Pedig akkor még nem is hallottam róla, néhány telefon után derült ki számomra, hogy van egy olyan elképzelés, hogy az összes újságírót, meg újságíró szervezetet egy közös ernyőszervezet alá vonnák.

Dávid Ferenc, a VOSZ még funkcióban lévő főtitkára úgy fogalmazott, hogy a kamarák a kormány meghosszabbított karját jelentik, és így kell majd tekinteni a sajtókamarára is. Hogyan lehet még jobban beszorítani a magyar médiát, fenntartva azt a látszatot, hogy itt szabad a sajtó? Mert ugye a Fideszes erre szokott hivatkozni: azt írunk és mondunk, amit akarunk…

A sajtószabadság nem a közlés szabadsága, még a magyar jog szerint sem, hanem a közönség tájékozódási szabadsága, ami régóta erősen korlátozva van Magyarországon. Természetesen van további korlátozási lehetőség is, mégpedig úgy , hogy a kamara egyfajta etikai normákat is számon fog kérni az újságírókon. Talán neked is van elképzelésed arról, hogy milyen helyzet az, amikor kormányzati felhatalmazású emberek kérnek számon etikai normákat. Az úgy fog történni, hogy ha valaki valami nem tetszőt fog írni a kormányról, az etikai bizottság elé citálják, és megbüntetik pusztán azért, mert mondjuk nem kérdezett meg még több fideszes forrást az ügyről. A szankció pedig az lenne, hogy bevonják az engedélyét, nem juthat be a parlamentbe, sajtótájékoztatókra, satöbbi… Egyszerűen ellehetetlenítik a munkáját. Szerintem ehhez nem is kell túl erős fantázia, mert erről már burkolt információkat hallhattunk is.

Elmehet odáig is, hogy egyes médiumokat egészében szankcionál?

Már most is történik ilyen; egyes médiumok képviselőit kitiltják a parlamentből.

A kamarával kapcsolatban téged nem keresett meg hivatalosan senki?

Úgy vezetni az újságíró szövetséget, hogy miközben a kormány fontos tárgyaló partnerének kellene lennie, de a hivatalosságok viszont szinte légneműnek tekintik az újságírók eme tömörülését, miként lehetséges?

Önkritikusan ki kell jelentenem: teljesen másként képzeltem el 2018-at, és benne a saját szerepünket. Kifejezetten azzal az elgondolással pályáztunk a MÚOSZ vezetésére, hogy itt a 2018-as választások egyértelmű helyzetet teremtenek majd, mégpedig abban a tekintetben, hogy senkinek nem lesz kétharmada, így nem tudja majd senki egymagában tovább faragni a médiatörvényt. Sőt, a kétharmad híján egyfajta alkukényszer alakul ki a politika és az újságíró társadalom között, éppen a torzulások feloldására. Ennek a folyamatnak a részeként pedig mi is ott fogunk ülni a tárgyalóasztalnál, hiszen mégis csak a miénk a legnagyobb újságíró szervezet. Látjuk, nem ez történt, semmiféle alkukényszer nincs, a médiaszabályozáshoz egyedül is hozzá tud nyúlni a kormány, és szerintem hozzá is fog. Már önmagában a kamara létrehozásához is meg kell változtatni a médiatörvényt. Szóval ilyenformán politikai értelemben légüres térbe került a MÚOSZ, amely helyzetre egy teljesen új stratégiát kell kidolgoznunk, hiszen az alapfeltevésünket az élet nem igazolta vissza.

Megvan a fejedben ez az új stratégia?

Meg, de ez lényegesen kisebb hatósugarú elképzelés, mint ami akkor lett volna, ha a részvételünkkel változik a szabályozás. Amúgy

nem a szabályozással van a legnagyobb baj, az nem tragikusan rossz, hanem az baj, hogy a többség, a nyolcvan százalék, pont az a rész, amely a kormányhoz köthető, nem tartja be ezeket a szabályokat.

Gyönyörű előírások vannak a törvényben, csak a megsértőit nem fenyegeti semmi, és ez a helyzet várhatóan így is fog maradni. Vicces lesz, amikor azok fogják kifogásolni az etikai normák megsértését, akik nem tartják be, elég, ha csak arra gondolunk, hogy kineveznek egy elítélt hírhamisítót hírigazgatónak a köztévébe.

Ma, ebben a helyzetben, mint látsz a MÚOSZ szerepének?

A negatív folyamatok fékezését lehetségesnek tartom. Biztos vagyok benne, ha nem lenne a MÚOSZ, és nem az lenne az elnökség összetétele, ami, akkor már megcsinálták volna ezt a kamarát. Amit ezen felül tudunk tenni, és teszünk, az az, ha újságírót, vagy szerkesztőséget valamilyen sérelem ér, jellemzően a kormány részéről, akkor ez ellen szót emelünk, a nyilvánosságot tájékoztatjuk, adott esetben jogi, vagy nemzetközi fórumokhoz fordulunk, vagy fizikai értelemben munkalehetőséget biztosítunk a székházunkban az átmenetileg munkahely nélkül maradt kollégáknak. A bajt tehát csökkenteni tudjuk, de igaz: ezek a segítségnyújtások nem adják meg hosszú távon a MÚOSZ létjogosultságát. Ezért mondtam, hogy kell egy másik stratégia, ami számot vet azzal, hogy tartósan ez lesz a helyzet, és ebből kiindulva próbálja megteremteni a működési lehetőséget azok számára, akik változatlanul fontosnak tartják a független, tárgyilagos tájékoztatást.

Tehát nem azt gondolod, hogy a kialakult helyzetben a MÚOSZ-nak nincs létjogosultsága?

Arról engem már a Népszabadság-ügy meggyőzött, hogy az egyes újságíró szinte semmit nem tud elérni ezzel a szisztémával szemben, viszont egy jól megszervezett újságíró csoport sokkal többet ki tud harcolni, mint ami első látszatra lehetségesnek tűnne. Akkor, a Népszabadság esetében, velünk szembe jött a hatalom úthengere, és azért még sem véres fejjel kullogtunk el, hanem azt, amit a jog biztosít, vagy talán egy picivel többet is ki tudtunk küzdeni magunknak.

Jól szervezett csoportról beszélsz, én azonban azt látom, hogy a nem kormányoldali médiában nincsenek jól szervezett csoportok. Mérhetetlenül megosztott az újságíró társadalom. Nem így látod?

De abszolút így látom, sajnos ez a szakmánkra már régóta igaz, nem pusztán az elmúlt nyolc évre. Ám előbb-utóbb olyan szoros lesz a nyakunk körül a hurok, hogy kikényszeríti vagy az együttműködést, vagy a teljes önfeladást. Amíg én a pályán vagyok, mindig az együttműködésre fogok szavazni.

Rajtunk áll bosszút Orbán?

Bosszút forral a Fidesz, egyelőre csak az Európai Parlament ellen; túl azon, hogy válogatott sértésekkel reagált a szerdai szavazásra, mindenféle jogi és politikai lépést is bevet, hogy bizonyítsa: az Unió döntése alaptalan és törvénytelen is volt. A magyar kormánypárt képviselői Soros György ügynökeinek, a milliárdos aknamunkájának tulajdonítja, hogy elfogadták a Sargentini-jelentést, de azt sem átallották kijelenteni, hogy egyenesen kommunisták, akik megszavazták a szöveget. Először azt akartam írni, hogy megszavazták Magyarország elítélését, de aztán rájöttem, hogy ezzel pont a Fidesz argumentációját erősítem, hogy tudniillik az európai parlament hazánkat bélyegezte meg, a magyar népet bűntette, miközben az összeállítás, és a kritika a magyar kormány nyolc éve folytatott jogállamot lebontó működését kívánja szankcionálni.

Mondanám: kissé fékeveszettnek tűnik Orbán- és csapata, mit sem törődik azzal, hogy a saját pártcsaládjának, a Néppártnak a tagjai közül is sokan igennel voksoltak. Mellesleg Orbán pontosan tisztában volt a várható végeredménnyel; az előzetes vitában már úgy szólalt meg, mint aki tudja: ezúttal a vesztes oldalra kerül, és az esti sajtótájékoztatón is egyértelműsítette: a fogadóirodák már nem fogadnának be tétet, arra, hogy mi is lesz a szavazás végkimenetele. Amiből lehet arra a következtetésre is jutni, hogy  a Fidesz elnöke eleve elhatározta, hogy erre az útra lép; nem hajlandó semmilyen kompromisszumra. Az azóta elhangzott Fideszes nyilatkozatok eléggé egyértelműnek tűnnek: Soros György bosszújáról beszélnek, valamint arról, hogy a magyar kormány nem hagyja magát zsarolni. Schiffer András, aki nagy valószínűséggel továbbra is jelentős befolyással bír az LMP-re , azt nyilatkozta, hogy Orbán számára win-win helyzet teremtődött, azaz minden megoldás számára győzelmet, sikert hoz. A megállapítás csak akkor lehet igaz, ha a magyarokat egyáltalán nem érdekli, mit határoz az Unió, hatása kizárólag Orbánnak van; ha ő azt mondja, hogy az Unió a magyar népet bünteti, mert kiállt a migránsok megállítása mellett, akkor az emberek ezt fogják elfogadni. Vagyis, maradva Schiffernél:  a nemzetközi erőtérben nem különösebben érdekes mi történik, a Fidesz úgyis hazafelé politizál.

Schiffer feltehetően téved, és tévedése, meglátszik az LMP hozzáállásán is; a magát ökopártnak tartó formáció össze-vissza beszéddel indokolta, hogy nem vesz részt a strasbourgi szavazáson. De hagyjuk is magár Schiffert, mint ahogy magát az LMP-t is; egyre inkább visszaszoruló szerepével saját magának kell megküzdenie. Sokkal fontosabb ennél, hogy mit kezd a helyzettel maga az érintett, a kormánypárt, illetve vajon miért nem volt hajlandó Orbán semmilyen kompromisszumra. Egyes értesülések szerint kedden este a néppárti frakcióülésen arról győzködték a magyar miniszterelnököt, hogy engedjen a civileket megregulázó törvényen, illetve a CEU-törvényen, ám Orbán makacsul ellenállt. Ebből azonban lehet olyan következtetésre jutni, hogy Orbán éppen ezt akarta, legyen csak kétharmados szankció, amivel tovább tudja építeni a saját terveit. Ezek a tervek pedig arról szólnak, hogy – túl az itthoni stabil helyzetén –  a jövő tavaszi Európa-parlamenti választás előtt olyan helyzetet teremtsen, hogy a bevándorlás elleni erők megerősödjenek, miáltal magabiztos fölényre tehetnek szert az új parlamentben. Lássuk be: létezhet az a forgatókönyv, amellyel általános kampány-témává emeli, nem csak itthon, hanem az összes EU-s országban a bevándorlást; a szolidaritás, látjuk itthon, könnyen kiölhető az emberekből. Márpedig, ha a terv valóra válik és a „migráns-ellenes” erők kerülnek a fölénybe a választások után, alapvetően megváltozhat a Fidesz helyzete. Ezért is beszélt arról Orbán, hogy mindenképpen tagjai maradnak a Néppártnak, miközben azt is megelőlegezte, hogy lehetséges, hogy onnan kiteszik a Fideszt.

Úgy indult ez az írás, hogy bosszút forral a Fidesz, egyelőre az Unió ellen. A mondatban hangsúlyosan szerepelt az időhatározó. Vagyis egyelőre. A kérdés ugyanis az, hogy – túl a Fidesz nemzetközi offenzíváján – mire készülnek itthon Orbánék. Milyen összefüggésben van a kormányfő által megjósolt őszi változásoknak az uniós döntéssel, illetve azzal, hogy semmiben nem volt hajlandó Strasbourgban hátrább lépni? Jelenthet-e ez egyfajta bosszút a magyar politikai életben? A kultúrharc, a kulturális intézmények tervezett átalakítása, a CEU-val kapcsolatos álláspont változatlansága, illetve a civilekkel szemben folyamatos sorosozás milyen további lépéseket hoz majd? Ne legyen kétségünk afelől, hogy a bosszú meg fog érkezni, hiszen Orbán nem viseli a vereséget, ezért aztán a strasbourgi végeredményt is egyfajta győzelemmé fogja stilizálni. Nem pusztán azzal, hogy csalásnak tünteti fel a szavazás számolását, hanem azzal, hogy neki a magyar néptől van felhatalmazása, hogy eljárjon mindenkivel szemben, aki az útjában áll. Sargentinit nem tudja lesöpörni a pályáról, ezért aztán,  – miközben, ismétlem, nem mond le a nemzetközi kampány beindításáról – itthon kell bizonyítania igazát, amit az áprilisi kétharmadával könnyedén megtehet. Könnyedén, mondom mert az ellenzék ugyan egységes abban, hogy bírálja a kormány politikáját, valójában nem tudja kihasználni az Unió kínálta esélyt. A szocialisták és a Párbeszéd ugyan – vasárnapra – tüntetésre hívja az embereket, a most történtek azonban nem váltottak ki indulatokat  az emberekből, önmaguktól senkinek nem jutott eszébe kimenni az utcára, hogy demonstráljon a bennünket ért szégyenfolt miatt – a Fidesz ellen. Igaz a Fideszesek sem vonultak még föl, és egyelőre a CÖF-től sem halljuk, hogy Békemenetre készülne. A magyar emberek – ha többséget egyáltalán érdekli az Unió szankciója – egyelőre tudni akarják mi is történhet most, kevesebb pénzt kapunk emiatt, vagy marad minden a régiben.  Nagyjából, számukra, ennyire egyszerűsödik le a kérdés, a Fidesz által követett jogkorlátozással eddig sem törődtek. Sokáig így volt ezzel az Unió is, most azonban, nyilván összefüggésben a közelgő választásokkal,  úgy döntöttek többen is, hogy nem nézik tovább tétlenül Orbán működését. Merthogy ez a közösség még is alapvetően arra jött létre, hogy védje a jogállami érdekeket. Ez a védelem azonban, sajnos, nem jár automatikusan azzal, hogy Magyarország a jövőben jogkövető állammá válik. Sőt, mint az előbbiekben jeleztük, könnyen rosszabbá válhat a helyzet. Orbán jelleméből legalább is ez következik.

Tovább ketyeg Ráhel órája

A Fidesz kötcsei piknikjének egyik  szenzációja– használjuk a jobboldal terminológiáját – a balliberális média szempontjai alapján az volt, hogy a rendezvényen megjelent a miniszterelnök lánya, Orbán Ráhel is, mégpedig egymilliós ruhában és tízmilliós órával a karján. Hogy a sajtó mindezt kiemelte, érthető, hiszen ez látható volt, míg a tartalmi részekről jobbára csak találgatni lehetett. Mindenestre az, hogy a turisztikában érdekelt Orbán-lány megjelent Kötcsén némiképp azokat erősíti, akik azt mondják, jósolják – belekeverve elemzésükbe Orbán Gáspár Felházban betöltött szerepét, illetve a gyülekezet feltételezett ambícióját -, hogy itt már láthatóan dinasztikus alapon képzelik el Magyarország irányítását. Ami persze még a jelenlegi választási rendszerben is lehetetlen volna, de tényleg nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk, hiszen – ugyancsak sajtóhírek szerint a miniszterelnök arról is beszélt a pikniken, hogy lesznek változások az alaptörvénybe, arról azonban nem jött értesülés, hogy mely területeken nyúlnak majd hozzá az alkotmányhoz.

Az is lehet, hogy Orbán az övéinek sem beszélt erről, csak jelezte, hogy lesz majd dolguk, például a kétharmados parlamenti erő kihasználásával megszavazni az új jogszabályt. Azt is el tudom képzelni, hogy a jelenlévők nem is akarták megkérdezni, nehogy magukra haragítsák a Főnököt; a felesleges okvetetlenkedés kellemetlen következményekkel járna.

Amúgy pedig, egy pillanatra visszatérve a dinasztikus gondolkodásra: hétfőn Orbán Viktor a Vietnami Kommunista Párt főtitkárával tárgyal Budapesten, és a tárgyalás után arról nyilatkozott, hogy bár a két ország alkotmánya alapvetően eltér egymástól, de mindkét helyen saját népük legfontosabb vezetői irányítják az országot.  Hogy ez pontosan mit is jelent, nehéz megfejteni. Illetve, ha pszichológiai szempontból közelítjük a mondatot, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, Orbán, saját maga értékelésében már nagyon messze van attól az önmagától, akit valaha megismertünk. Figyelem: nem azt írtam, hogy aki volt, hanem azt,akit megismertünk.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert a magyar kormányfő nagyon fontos fellépésre készül: kedden Strasbourgban kell megvédeni álláspontját, bebizonyítani azt, hogy az uniós képviselők többsége – akik éppen megszavazni készülnek a Sragentini-jelentést – súlyosan tévednek, Magyarország egy igazi demokrácia, és valójában a bevándorlás-párti erők, valamint az egyéb gyanús terveket szövögető francia elnök, akik rossz színben akarják feltüntetni hazánkat, az illegális migráció leghatározottabb és legádázabb ellenfelét.

Nem tudni pontosan azt sem, hogy ezzel kapcsolatban mire készített fel kötcsei közönségét, elmondta-e mire használja majd azt a hét percet, amit az Európai Parlamentben hozzászólásként felhasználhat, legfeljebb elképzeléseink lehetne róla. Annyi tudunk, ezt nyilatkozta a kormányfő, hogy a jelentés készítője elfogult és tájékozatlan, Magyarországon járva nem is találkozott az kormány tagjaival, ráadásul magyarul sem tud. Hogy ez miben akadályozza meg a képviselő hölgyet, illetve a magyar nyelvtudás hiánya miért csak megalapozatlan következtetésekkel jár együtt, erre nem vesztegetett szót a miniszterelnök. Hogy aztán Strasbourgban már vállalkozik arra, hogy a megválaszolja a tartalmi bírálatokat is, nem tudni. Felettébb valószínű, hogy nem, hiszen ideje sem engedi, feltételezésem szerint megelégszik azzal, hogy felkészítői egy-egy félreérthető, vagy kevésbé pontos megállapítás cáfolatával akarják majd nevetségessé, használhatatlanná, elfogulttá tenni a jelentést. Orbánnak ugyanis változatlanul a migráció ellenes retorika a legfontosabb; maga mögé emelni mindazon populista vezetőket, akik hasonlóan gondolkodnak a menekültekről.

Orbán azonban nyitott egy új frontot is, mégpedig a francia elnök elleni támadás-sorozattal. Azzal természetesen pontosan tisztában van, hogy Macron és ő nincsenek egy súlycsoportban, a két ország politikai súlya miatt nem is lehetnek. Éppen ezért fordított egyet Orbán a vele szembeni retorikáján; a vita súlypontját áthelyezte a Néppártra. Vagyis azt a fordulatát találta ki és tálalta, hogy Macronnak a Néppárt szétverése a célja, hogy aztán egy új pártcsaládot alapítva ő legyen a legfontosabb európai vezető. Nem tudom, hogy a német politikusok felülnek-e egy ilyen, egyébként átlátszónak tűnő trükknek, vagy éppenséggel e mögé a magyarázat mögé bújva akarják bebiztosítani aa jövő évi EP választás néppárti fölényét. Orbánnak ez a fordulata nagyban emlékeztet a belpolitikai csatáira, ahol a Sargentini-jelentés megszavazását, illetve elutasítását a haza védelmére versus elárulására egyszerűsítette le. Ez néppárti szétverés is egy erős leegyszerűsítés, biztos vagyok benne, hogy Merkel nem ad neki hitelt, de az már kevésbé bizonyos, hogy a néppárti bizonytalanok nem találnak a kijelentésben megfelelő argumentációt a jelentés elutasításához.

Strasbourg és Kötcse elég messze vannak egymástól, a magyar alkotmányos helyzetet megvitató közönség viszont fényévnyire. Kötcsén nem akadt senki, aki akár egy gondolat erejéig is vitába szállt volna a Fidesz elnökével, Strasbourgban több lesz a kritikus hangot megütő, mint az egyetértő. Ugyanakkor az is biztos, annyi a hasonlóság a két tábor között, hogy nem pusztán a tények számítanak, hanem a pillanatnyi politikai érdekek. Kötcsén az érdek az, hogy Orbán Viktorral senki ne merjen szembeszállni, Strasbourgban pedig a többség érdeke az, hogy kiiktassák azt a fertőző gócot, amit Magyarország és annak miniszterelnöke jelent az Unió egésze számára. De akad egy kisebbség is, akinek ez a pillanatnyi érdek egészen más, mégpedig az, hogy megőrizze a Néppárt hegemóniáját, bármi áron. És a bármi ár most az, hogy Orbánt – és ezzel a Fideszt – benntartsák a pártcsaládban. Még akkor is, ha hosszú távon ezen csak veszíteni lehet. Humánumot, szolidaritást, jogállamot, demokráciát.

A szavazás eldönti, hogy ütött-e az óra. Nem Orbán Ráhelé; az finoman ketyeg tovább. Itthon vagyunk.

Börtönbe azért csak nem csukják…

Néhány hónappal ezelőtt nyilatkozott Dr.Dávid Ferenc, a Vállalkozók Országos Szövetségének főtitkára a Független Hírügynökségnek; akkor arról beszélt, hogy miként tervezik a szervezet működését továbbvinni, az elnök, Demján Sándor halála után. Aztán Dávid váratlanul felállt, és leköszönt a posztjáról. Vajon miért tette, mi lesz a VOSZ-szal – erről beszélgettünk vele.

  • Demján egyenrangúnak tekintette
  • Befelé is hadakoznia kellett
  • A kommunikációját bírálták
  • Az örökséget tovább kell vinni
  • A kamara az állam megnyújtott keze

 

Szókimondó, őszinte emberként ismertelek meg, és ezt azért bocsátom előre, mert ennek a beszélgetésnek is csak akkor van értelme, ha őszintén válaszolsz a kérdésekreNem reagálsz

Sokszor tiltakoztam az ellen, hogy az ellenzéki pártok a belső ügyeiket a nyilvánosság előtt vitatják meg, és ezen, úgy látom, nem is nagyon változtatnak, én viszont azt mondom, hogy vannak dolgok, amelyek nem tartoznak a nagyközönségre. Ha tehát a kérdéseid olyanok lesznek, hogy a VOSZ belső ügyeire vonatkoznak, akkor azokról nem fogok beszélni. Tizenkét évet dolgoztam itt, mindig szerettem a munkámat, nyilván ennyi idő alatt voltak viták gondok is, de ezekről tényleg nem akarok beszélni.

De kérdezni lehet, nem?

Annyi kiegészítést még hadd tegyek az előzőhöz, hogy ha az ember egy hosszú házasságban elválik, akkor nézzen előre, és a múltból próbáljon meg a szép évekre visszaemlékezni.

Nem olyan régen találkoztunk…

Megnéztem, május 25-én.

Azaz három hónappal ezelőtt, és akkor kiegyensúlyozott voltál, a jövőt tervezted, nem a sajátodat, a VOSZ-ét, beszéltünk a Demján Sándor halálával beállt űrről, és arról, hogy azt miként lehet egyáltalán kezelni. Én jelét nem láttam annak, hogy hamarosan távozni fogsz a főtitkári székből.

Akkor még nem született meg bennem a döntés, de a gondolat már ott volt a fejemben. Március 26-án távozott az Elnök úr, április 10-én temettük, és május 15-én volt a VOSZ küldöttgyűlése. Akkor még nem tudtunk új elnököt választani, viszont egy sor olyan dolog volt, amely az előző esztendő lezárásáról szólt.

Én határozottan emlékszem, hogy a találkozásunkkor a tervekről beszéltél. Most viszont azt látom, hogy te ebbe a három hónapba tényleg, a szó szoros értelmében belefogytál.

Ez egy véletlen… is lehet,egyébként 82 kg vagyok. A VOSZ az életem egyik legfontosabb és legjobb munkahelye volt. Rendkívül jó munkakapcsolatban voltam az Elnök úrral, nem baráti, de bizalmi kapcsolat volt. Ő volt a munkáltatóm, de nagyon egy húron pendültünk. Olyan főnök volt, akinek lehetett nemet is mondani; egyenrangú kapcsolat volt. Hagyta, miután ő annyira nem szerette a nyilvánosságot, hogy én legyek a VOSZ arca, azt mondta nekem, hogy ezt a cuccot én elég jól el tudom adni. Amikor tehát lezártuk a küldöttgyűléssel  az évet, elgondolkodtam rajta…

Ne szaladjunk ennyire előre.

De annyit még muszáj mondanom, hogy kerek egész zárult le.

Nekem nem úgy tűnik.

Ehhez jogod van.

Azt gondolom, hogy neked komoly elképzeléseid voltak a VOSZ szerepéről, de erről talán majd később beszélünk.

Beszéljünk. Mindenről.

Tudod-e, hogy mi volt Dávid Ferenc sorsa?

A sorsa, ha Dávid Ferenc püspökre gondolsz, a végén szomorú volt. Ami pozitív volt, szinte egyedüliként a világon nemzeti vallásalapító volt a XVI. században.

Amikor a király, János Zsigmond meghalt, elvesztette a fő támaszát, fogházba vetették, és ott meg is halt.

Azt azért remélem, hogy a börtönt el tudom kerülni…

Ugye pontosan érted, hogy miért hoztam szóba ezt a példát?

Igen, pontosan. Én remélem, hogy

soha nem éltem vissza azzal, hogy csaknem bármit mondhatok, mert mögöttem van az ország egyik legtekintélyesebb vállalkozója.

Nem, módosítok: a legtekintélyesebb. Nem a leggazdagabb, de a legtekintélyesebb. Ez nyilvánvalóan nagyon komoly erőt ad az embernek. Vagyis, azt akarom mondani, hogy itt sok dolog játszott össze. Az egyik az, hogy Ő elment, a másik az, hogy nélküle, 63 évesen, egy új kormányzati ciklusban négy évet végig bokszolni, úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy van hozzá elég erőm. Az új elnöknek, aki július 2-a óta Tolnay Tibor, nyilván új főtitkárra lesz szüksége. Nekem Tolnay Tiborral kiváló a kapcsolatom, örülök a megválasztásának, annak különösen, hogy belülről jött, pedig volt nyomás a tagságon, hogy külső embert válasszon. Tolnay Tibornak van tekintélye, ő évtizedekig volt az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke, ráadásul ő is kötődött érzelmileg Demján Sándorhoz. Nem mondom, hogy könnyen hoztam meg a döntést, de mégis: olyan helyzet adódott, amikor lépni kellett. Fontos tudni, nem pusztán a sajtónak szólt, hogy a váltást én kezdeményeztem.

Azért azt ne mondd nekem, hogy ez egy logikus döntés volt másfél hónappal a nyugdíjazásod előtt…

Tíz hónappal…

Pláne.

Megrágtam. Logikus a kérdésed, de most volt időszerű. Nem pénz kérdése, mert már negyvennégy éve dolgozom.

Beszélgettem a kialakult helyzetről másokkal, rólad is. Azt mondták, többen is, hogy az Elnök úr számodra egy olyan hinterlandot jelentett…

Így van.

Hogy nyugodtan vállalhattad az arcodat, a véleményedet, tudták, hogy mögötted ott áll Demján Sándor…

…És a VOSZ közössége.

Az én információim szerint a VOSZ közössége már nem annyira… Szóval az az attitűd, amivel az ügyeket képviselted, és ahogy nem a kormánynak akartál megfelelni, erre már a szövetségen belül nem volt mindenki vevő… Akik Demján miatt hallgattak és úgy tűnt, hogy tisztelik a véleményedet, az elnök halála után már nem fogadták el az önállóságodat.

Erre válaszolni kell. Ügyesen körbeírtad a helyzetet. Én az utolsó pillanatig titokban akartam tartani a főtitkár váltást, mert azt gondoltam, hogy az a jó, ha végig tudom vinni az ügyeket, amíg funkcióban vagyok. Engem azért hoztak ide – az szinte mindegy is, hogy mi van leírva a munkaszerződésemben -, egész életemben az volt a feladatom, hogy kormányok jönnek, kormányok mennek, de a munkaadói oldalon legyen egy olyan pali, akit valamelyest jegyeznek közgazdászként, tud beszélni és írni, és nem is fél, nem ijed meg attól, ha egy államtitkárral találkozik. Nekem tehát az volt a dolgom, hogy egyezkedjek és vitázzak. És igen, amikor már az derül ki, a legkisebb mértékben is ez derül ki, hogy nekem befelé is hadakoznom kell, akkor arra már nemet mondok. Ennek természetesen lehet az az oka, amit te említettél. És ha így van, akkor az már nem az én lelkem. Az én fő területem itt azért – a főtitkári teendőkön kívül – a médiában való jelenlét volt. És ha ott, nem mondom, hogy megrendült a bizalom, de észlelnem kellett azt, hogy az általam vitt kommunikáció már nem mindenkinek tetszik. És az ugye elég nyilvánvaló, hogy az ember nem hatvanhárom éves korában kezd el változni. Két lelkem nincs. Én nem tudok úgy váltani, hogy innen kezdve egy-egy televíziós szereplés alkalmával azon törjem a fejem, hogy amit mondok átmegy-e vagy sem. A rendszer maga természetesen hordozza a hiba lehetőségét. Itt nagyon széles társadalmi közösségről beszélünk, már, ami a VOSZ-t illeti, és ez azt jelenti, hogy lehetetlen folyamatosan egyeztetni egy-egy nyilatkozatomat.  Voltak, akik az egyeztetett nyilatkozat hiányát említették bírálatként. Ez biztos, hogy nem megy. A demjáni korszakban ez úgy működött, hogy közösen meghatároztuk a fő csapásirányokat, és ahhoz tartottam magam, de nagy szabadsággal.

Zárjuk focihasonlattal: azt még el lehet viselni, ha az embert rugdossa az ellenfele, még azt is, hogy a bíró károdra ítél, de azt már nem, amikor a saját csapatod tagjai fordulnak ellened és szegik meg a fair play szabályait. Természetesen az előbbi mondatom általános érvényű és tartalmát nem lenne szerencsés a közeli múlt történéseihez kötni…

Az, hogy egyesek bírálják a te médiaszereplésedet, nem jelenti-e azt egyben, hogy maga a szervezet jobban akar idomulni a kormányhoz?

Logikus kérdésedre az a válaszom, hogy remélem nem, de ezt már nem az én tisztem megítélni. Nem akarom kikerülni a választ, amikor azt mondom, hogy az könnyen előfordulhat, hogy a jövőben a VOSZ más hangot üt meg, mint amit én képviseltem: jöhet más stílus, más tartalom, más szókészlet. Számomra az a fontos, hogy szakmai véleményt fogalmazzanak meg; mint például a vasárnapi zárva tartás ügyében: akkor mi úgy döntöttünk, hogy mindenkivel szembe megyünk az álláspontunkat védendő, annak ellenére, hogy senki sem segített bennünket.

Nagy vehemenciával harcoltunk, de kizárólag szakmai alapon.

Lehet, hogy az utódok nem lesznek olyan hevesek, mint én, a lényeg azonban az, hogy szakmailag tudják-e képviselni a VOSZ álláspontját, vagy sem. Mondok példát is: tudja-e a szervezet kellő erővel képviselni azt, hogy ezt a közszolgálati szférát nem tudja a versenyszektor eltartani, vagy a társadalmi párbeszéd fontossága. Ki kell mondani, hogy aki velünk nem áll szóba, az nagyon rosszul teszi. Nos, ezek el fognak dőlni egy, másfél éven belül.

Eddig az volt rólatok a kép, hogy Demján Sándor és te is önálló entitásként működtetek…

Mindketten a bika jegyében születtünk, és ez általában rosszat jelent, ám ebben az esetben tökéletes volt az összhang közöttünk. Igen, mindketten eléggé szuverén egyéniségek voltunk. Demján Sándor nem volt olyan hangos, mint én, de ő is ki tudta nyitni a száját. Ez egy olyan tandem volt, amely nagyon jó szinkronizált váltóval működött.

De az Elnök halála után azt a szereplőt, aki az arca és hangja volt a szervezetnek, elkezdik támadni, bírálni…

Nem támadni, azt nem…

Akkor bírálni.

Persze ez is kicsit furcsa tizenkét év egyetértés után, de bírálni nyilvánvalóan lehet.

Amiről én beszélek az elsősorban az, hogy ezeknek a bírálatoknak a hegye arra irányul, hogy túlságosan a kormánnyal szemben fogalmazódik meg a főtitkár véleménye

Ennek a kicsúcsosodása a tusványosi reakcióm volt; akkor ugye azt kifogásoltam, hogy miért ott fogalmazódott meg kormányzati bírálat a  hazai kisvállalkozókkal szemben, és az is megemlítettem, hogy nem kellene őket kicsit pökhendi módon kezelni. Nos, ezt a véleményemet kifogásolták néhányan; azt mondták, hogy a távozóban lévő főtitkár ne nyilatkozzon ilyeneket. Igen, ez volt a hegye a dolognak. Ezzel együtt fontos ismételnem: én döntöttem úgy, hogy felállok.

Ez biztos így van, de ismétlem: valaki tíz hónappal a nyugdíj előtt és tizenkét év munka után felálljon, ahhoz nagyon sok olyan impulzus kell, hogy érje, amelyek szinte beletaszítják ebbe a döntésbe.

Kétségtelenül így van, sokat is rágódtam, de aztán döntöttem. Az új elnök egyébként felajánlotta, és őszintén tette, hogy maradjak; ez erkölcsileg nagyon fontos számomra, de persze nem változtatott az elhatározásomon.

Ezt a tíz hónapot hogyan hidalod át?

Ebbe nem mennék bele.

De nem otthon fogsz üldögélni.

Annak nagyon kicsi a valószínűsége. Most viszont még, szeptember végéig itt vagyok hivatalvezető, és nem akarom megsérteni az itteni szabályokat.

Lelkileg elengedted a VOSZ-t?

Ezt sosem lehet elengedni. Ez olyan, mint a futball: attól, hogy a Vasas kiesett az NB II-be, még piros-kék az Isten. Az, hogy a VOSZ és közöttem milyen kapcsolat lesz, az azon fog múlni, hogy a szervezet mennyire enged magához közel. Mivel én bontottam a szerződést, azzal kimondtam egy döntést. Aztán az élet nagyon sokféle dolgot hozhat.

Személyes ellenséged volt a VOSZ-on belül?

Én ezt a kérdést nem tudom értelmezni.

Olyan személyre gondolok, akiről érezted, hogy nehezen tud elviselni.

Nekem az ellenfél, nemes ellenfél, a mindenkori kormány, meg a szakszervezetek. Persze szövetségeseink is lehetnének. Azokkal, akikkel nem volt személyes szimpátiám, azokkal elkerültük egymást. Ha azt kérdezed, hogy utált-e valaki, akkor azt mondom: meg is lennék sértődve, ha nem. Miután én itt a VOSZ-on belül lényegében „pénzügyminiszter” is voltam, márpedig azt nem szokták szeretni, kiváltképp, ha szigorú költségvetést visz. Egyébként meg annyit erről az elengedésről, még ha azt mondod, hogy érzelmes pali vagyok akkor is: mit szólna Demján elnök úr az “égi vállalkozói klubból”, ha én erre képes lennék.

Éppen ezért kérdezem, hogy tartasz-e attól, hogy a VOSZ esetleg légneművé válik?

Attól nem. Nem, mert ennek a közösségnek van egy olyan feladata, amely szerint a demjáni örökséget vinni kell. Márpedig az nem a hallgatásról szól. És nem a szolgalelkűségről. Ezért nem jó az a kérdés, amit feltettél. Ennek a közösségnek politikailag semlegesnek kell lennie, középen kell állnia. Demján Sándor  erre mindig nagyon ügyelt, és azt is bírni kell, hogy lehet, hogy nem törődnek a véleményünkkel, de tudniuk kell: kormányok jönnek és mennek, de mi maradunk. Ha az bekövetkezne, amiről kérdeztél, akkor az már nem a VOSZ lesz. Annyi érdekképviselet van ebben az országban, nézd meg, milyen szépen hallgatnak. Mi nem tehetjük ezt. És nekem személyes felelősségem is Demján Sándor emlékének ápolása.

Úgy is, hogy nem fogod be pörös szájad

Nem fogom be. Otthon a fürdőszobában kiállni a gondolataink mellett nem nagy dolog  és nincs is sok értelme. Azt remélem, hogy annyi lehetőségem mindig lesz, hogy írjak, beszéljek, megszólaljak, hallassam a hangomat. Ha normális lesz a világ, akkor nem lesz nekem semmi problémám. Hihetetlenül fontos fenntartani bizonyos témákat, főként az egészségügyet, az oktatást és a munkaügyet; három olyan alapvető terület, ahol nélkülözhetetlen a társadalmi párbeszéd, miközben még önálló minisztériumuk sincs ezeknek az ügyeknek. Ezeknek a szervezeteknek, mint például a VOSZ is, bármilyen takarékon ég is az érdekegyeztetés lángja, minden intézményes fórumon ott kell lenniük , még akkor is, hogy ha nem törődnek a véleményünkkel. Mert azt is tudni kell, hogy a köztestületi kamarák nem jelentenek érdekképviseletet. Én nem vagyok kamaraellenes, de azzal tisztában kell lenni, hogy a gazdasági önkormányzatként működő kamara lényegében az állam megnyújtott keze. A kamara megrendelést teljesít, azért kap  különleges jogosítványokat és állami pénzt. Nem véletlen, hogy a pedagógusoknál is a Pedagógus Kar elnöke nyilatkozik először, és nem a szakszervezet. És ez lesz nálatok, újságíróknál is, ha létrejön a kamarátok. Az lesz a mese, hogy az újságírók akaratát teljesíti a kormány. Ezért is vinni kell a VOSZ örökségét, hiszen a játékteret úgy is ők festik fel, a szabályokat, úgy is ők alkotják. De nem vonulhatsz le a pályáról.

Ahogy Demján Sándor mondta: a tárgyalóasztaltól sosem állunk fel.

Morális válságban van az ország

Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha nevetségessé tesszük Orbán rendszerét – ezt nyilatkozta Kálmán C. György irodalomtörténész, kritikus a Független Hírügynökségnek. Úgy gondolja, hogy a meghirdetett kultúrharc csak ijesztgetés, kísérlet arra, hogy figyelmeztetést küldjenek az érintetteknek, mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem. De ha akarnak is lépni, a művelet nem végrehajtható.

  • Rajtuk van az állam szeme
  • A hatalom sáncai mögül támadnak
  • Dönteni kell, mennyire engednek a politikai nyomásnak
  • Esterházy nem volt baloldali, mégis…
  • Újra rejtett zsidózás folyik

 

Furcsa politikai mozgásokat érzékel az ember, Orbán Viktor be is ígérte a szeptemberi változásokat, el is indult egyfajta kultúrharc, de nem tudjuk ennek mi az igaz tétje. Te mit érzékelsz?

Nem tudom én sem, hogy miről is van szó. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyszerűen meg akarnak ijeszteni embereket, hogy úgy mondjam, megijedős hangulatot akarnak kelteni. Ezért aztán nem tudom, hogy lépnek-e, és ha igen az valójában mit is jelent. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy akarnak-e bármit lépni. Lehet, hogy csak egy rossz hangulatot akarnak elültetni a kulturális közvéleményben. Egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetne. Azt látjuk, hogy a tudomány területén már léptek, pénzt vontak el, de a kultúra területén nem tudom, hogy mit tudnának csinálni.

Nem csak a vágyaidat vetíted ki, amikor azt hiszed, hogy nem tudnak mit lépni a művészvilág ellen?

Nem, tényleg nem tudom, mit léphetnének. Oké, a színházakat elfoglalják, szép lassan már el is foglaltak egy csomót, a zenei életen nincs mit elfoglalni, az nem egy tényező, a képzőművészetben…

Hadd állítsalak meg egy pillanatra, csak mert a zenei életet említetted: épp a napokban zajlott egy mesterségesen gerjesztett vita arról, hogy a könnyűzenében kit játszanak a rádióiban és kit nem, illetve hogyan nyomják el a nemzeti érzelmű énekeseket…

Hiába csinálják ezt, nem fog működni. Hidd el, hogy ez nem egy végrehajtható elképzelés, ezért is hiszem, hogy ez inkább ijesztgetés, mint operacionális intézkedés. Az irodalomban ugyanez a helyzet: nincs mit végrehajtani. Teljesen kizártnak tartom, hogy a zenei szerkesztők majd tollal a kezükben nézik a listákat, mit szabad, mit nem. Nem tudom elképzelni ezt a helyzetet. Nincsenek végrehajtói, nincsenek végrehajtható tervek, vagyis ez nem fog működni.

Akkor miről szól az ijesztgetés? Üzenet azoknak, akik pozícióban vannak, hogy kiket foglalkoztassanak?  Adott esetben például, hogy nem közlik a te írásodat. Ezt jelenti?

Igen, ezt jelenti. Hogy, akik döntési helyzetben vannak, érezzék, rajtuk van az állam szeme, vagyis nem tehetnek meg akármit, mert pórul járnak. Mint ahogy már rálépett erre az útra a Prőhle Gergely, az Ókovács Szilveszter meg a Baán László; ők már megkapták az üzenetet: vigyázat. És persze vigyázzanak az alkotók, művészek is, ha előre akarnak jutni, igyekezzenek beállni a sorba. Más gyakorlati jelentőségét nem látom ennek a kultúrharcnak.

Csepeli György azt nyilatkozta a portálunknak, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni, mert az igaz művészek a kurzustól függetlenül alkotnak. Így látod te is?

Igen, ugyanígy látom. Csak a fenyegetés a dolog lényege.

Pesty László, a jobboldal egyik filmrendezője, megmondó embere, azt állította, hogy nagy a baj, mert a balliberális oldal művészeit komoly összegekkel támogatja a kormányzat, miközben pedig külföldön acsarkodnak a kormány ellen.

Ez pontosan az, amit Rényi Péter mondott Konrádról annak idején; ez a hetvenes évek elejének gondolkodása. Az állítás nem igaz; a magyar művészek jelentős része nyomorog, vagy nehezen él meg, nem jutnak komoly állami forrásokhoz. Az meg talán természetes, hogy elmondják, megírják a véleményüket, ettől ez még nem acsarkodás. Nevetséges.

Még mindig nehezen látom be, hogy sima ijesztgetésről lenne szó. Az egyetemek, a kancellárokon keresztül a kormány kezében vannak, a színházakat te magad is említetted, a könyvkiadók is meggondolják, hogy kit nyomtattatnak ki, szóval úgy tűnik, mint ha csak az internet maradna szabad felületként…

Igen. Valóban nincsenek ellenzéki lapok, a Népszavát leszámítva, de az internet tele van ellenzéki fórumokkal ahol bármit meg lehet írni. Nagyon van az internet; nem csak lesz, van is.

Szerinted mi a magyarázata az Esterházyval, vagy Parti Nagy Lajossal szembeni támadásoknak? Koncepció van mögötte, vagy csak egyes emberek megfelelni vágyása?

Szerintem ez az utóbbi. Nem hiszem, hogy lenne egy mesterterv arról, hogy mit kell kezdeni az irodalommal. Nem. Itt vannak sértett emberek, meg olyanok, akik másmilyen közeget szeretnének kialakítani, mint, ami van, és ennek megfelelően nyilatkoznak. Egyébként nem is lenne olyan nagy baj, hogy ezt teszik. Azt, hogy a nagy tekintélyű szerzőket megpróbálják lerántani a földre, abban van valami rokonszenves is. Normális körülmények között lehet ilyet csinálni. De nincsenek normális körülmények, teljesen hisztérikus a hangulat, ráadásul ezek az emberek a hatalom sáncai mögül beszélnek.

De mit találsz ebben rokonszenvesnek?

Pont azt mondom, hogy ha ezek az emberek nem a hatalommal a hátuk mögött akarnák megtámadni Esterházyt, abban volna valami bátorság, még ha némiképp nevetséges is. De így nem csak nevetséges, szánalmas is, mivel a hatalomnak akarnak kedveskedni, és ettől nem normális a dolog.

Mennyire határozza meg a mai magyar művészeti életet a pénz? Már úgy értem, hogy az a pénz, amit kormány tol bele, látjuk, hogy miként, milyen elvek mentén?

Nem hiszem, hogy meghatározza. Egyéni döntéseket határoz meg, azt például, hogy fordul-e valaki az MMA-hoz, vagy sem? Ez mindig a saját elhatározásodon múlik: kérsz-e pénzt egy ilyen, a hatalom által kitömött szervezettől, vagy sem. Ez külön kérdés, de az egész közeget nem határozza meg a pénz elosztása. Amíg a művészek meg tudják mutatni azt, amit alkotnak, addig ez elműködget.

Neked mi az egyéni döntésed?

Én eddig elkerültem; még nem fordult elő, hogy az MMA-hoz fordultam volna. Nem élek jól, de nem is szorultam rá, hogy kérjek.

Tehát egzisztenciálisan biztonságban vagy?

Igen.

Tudod vállalni a gondolataidat.

Így van, és ha nem publikálnak, akkor abba nem megyek tönkre, anyagilag sem. Az NKA-tól kértem már egy könyvhöz pénzt, nem kaptam meg, de vele nincs bajom, az NMA-hoz sose fordulnék. Ezzel együtt nem ítélem el azokat, akik ezt megteszik, hát Istenkém…

Megint Csepelire hivatkozom: azt mondta, hogy ma egyéni túlélési technikákra kell berendezkedni, mert kollektív erő nem mutatkozik…

Abszolút így van. És az előbbi válaszomban éppen arra utaltam, hogy ezeket az egyéni technikákat nagyon meg, vagy el lehetne ítélni morálisan. Én nem tenném, de, ha ő azt teszi, hát tegye. Az ember mindig csak magáról dönthet, másokat nem ítélhet meg.

Ez, amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy morális válságban van az egész ország.

Biztos. Ezt sikerült elérni. Az emberek hihetetlenül gyanakodva néznek egymásra. És azzal, hogy lehetőségekhez lehet jutni, ha egy kicsit engedsz, valamit leadsz az elveidből, nem kell nagyon nagyot fordulni, ügyesen taktikázott a hatalom. Mondhatom: bejött. Szóval az embernek döntenie kell, hogy mennyire enged a politikai nyomásnak.

A valóságban létezik ez a felosztás, hogy vannak baloldali, liberális alkotók, meg nemzetiek?

Áh, dehogy. Vannak emberek, akik személyesen ilyen, meg olyan véleményeket vallanak, és ennek vannak, lehetnek távoli lenyomatai a műveikben, de ez alapján nevetséges őket ideológiailag besorolni.

Mégis létezik ez a besorolás…

Hát igen, igen. Mert ezzel éket lehet verni emberek közé. Így lehet az egyiket rendes konzervatívnak, a másikat liberális ellenségnek kinevezni. Esterházy jó példa erre. Ő sosem volt baloldali. Származását tekintve is egy igazi úr volt, egy arisztokrata, abszolút családcentrikus. De ő mondta azt is, hogy nem elég nemzetben gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban kell. Ehhez képest ő egyébként mindig is nemzetben gondolkodott – alanyban és állítmányban -, a magyarságát sosem lehetett megkérdőjelezni, szóval éppen hogy Esterházy nagyon is fontos művésze lehetne a mai kormányzatnak. De ha egyszer kinevezték őt liberálisnak, akkor ez marad rajta. Vagy Parti Nagy, akit szintén liberálisnak tartanak. Hogy lehet egy vers liberális? Ez teljesen abszurd.

Te hova vagy sorolva?

Hát a liberálisokhoz. Jó, én irodalomtörténetet, meg kritikákat írok, az egy fokkal közelebb áll a politikai irányzatokhoz. Nálam tehát könnyebb megtalálni az ideológiai kapcsolatot, de egy irodalmi szövegben?

Ha már említetted az irodalomtörténetet: mintha ott is aktuálpolitikai megfontolások érvényesülnének – lásd Wass Albert kultusza. Lehet-e az irodalomtörténetet így megerőszakolni?

Mindig meg lehet erőszakolni. Ha nem hatalmi szóval történne az irodalom megvitatása, az számomra elfogadható volna. Egy normális közegben lehet vitatkozni azon, hogy Wass Albert jó volt-e vagy sem. Szóval, ha azon vitatkozhatunk, hogy miként néz ki a magyar irodalomtörténet, az rendben lenne. A hatalom oldaláról viszont elfogadhatatlan. Sajnos kétszáz éve mégis így van; az aktuális hatalom rendre kiemeli magának azokat, akiket a piedesztálra szán.

A mai felosztás hasonlítható a hajdani népi-urbánus vitához?

Sajnos ezt megint előszedték, pedig azt hittem, hogy a rendszerváltás környékén elhal a népiek és urbánusok szembeállítása. Csurka volt az utolsó, aki ezzel megpróbálkozott…

Mármint az urbánus, mint rejtett zsidózás megjelenítésével…

Igen, igen, de Csurkát már akkor sem vették komolyan; el is halt teljesen ez a vita. Most megint mintha erről lenne szó. Annak idején szociológiailag meg lehetett állapítani, hogy valaki urbánus, vagy népies, sok-sok idézőjellel persze, de azért értjük, hogy ez mit jelentett a harmincas-negyvenes években, de manapság ez már teljesen nevetséges. Azt, hogy kormányzati oldalról próbálják ezt megint előrángatni, semmiféle létjogosultsága, alapja nincsen. Kényelmes segédeszköz ahhoz, hogy megint le lehessen folytatni ugyanazokat a vitákat, amelyeket hajdanán.

Mégis: hova vezethet ez a meglehetősen anakronisztikus vita?

Sehova. Ékeket verni, táborokra osztani az irodalmat, ez bizonyos értelemben célja a hatalomnak. Célja, hogy a kulturális szereplők egy részét maguk mellé állítsák, hogy a másik fél ellenséggé válhasson. És ez is az eredmény: sikerül felparcellázni a művészvilágot.

Az irodalomtörténet mit mond erről? Meddig tartanak az ilyen időszakok?

Nem lehet megjósolni. Azt hiszem azonban, hogy van elég ellenálló erő a művészetekben, a kultúrában, hogy ezt lerázza magáról. Szerintem az alkotók sem veszik ezt komolyan. Oké, egyesek szépen kapnak pénzeket, meg kitüntetéseket, mások meg el vannak nyomva, de nem hiszem, hogy ez túl sokáig tartható. Ennek nincs hosszú távú kifutása.

Vajon azok az érvek, amelyeket a kultúrharc indoklásaként hallhatunk, hatnak-e a társadalomra?

Igen is, meg nem is. Bármily nevetséges érveket hoznak fel, mégis sokakat be tudnak etetni azzal, hogy rossz emberek vannak a kormány ellenes oldalon, ezek nem a mi kutyánk kölkei.

Te, mint irodalomtörténész a XX. század elejével foglalkozol leginkább; az a korszak is meglehetősen izgalmas volt politikai szempontból…

Mi tagadás, az alkotók zöme inkább baloldali volt. Ezért is tört ki a botrány a Kassák múzeum kiállítása miatt. Amikor ugyanis Kassákék megnyilatkoztak, az bizony baloldali volt. Mit lehet ezzel csinálni? A magyar avantgárd többé-kevésbé baloldali volt. Márpedig, ha valaki a magyar avantgardot akarja bemutatni, ott nem nagyon lehet ellensúlyt teremteni.

Mi lenne ma Ady sorsa? Ezt csak azért kérdezem, mert hogy elhangzanak olyanok, amit már idéztem: nem szabad az olyan művészeket támogatni, akik a magyar kormány ellen acsarkodnak.

Ez maga az őrület. Ha az állam támogatja a kultúrát, márpedig ez majd’ mindenütt így van, mivel olyan vak liberalizmus nincs, ahol az állam teljesen kivonul a művészetből, akkor az első alapelv az, hogy támogatni kell és nem megkérdezni, hogy mi a véleménye róluk. De, ha mégis megteszi, akkor méltányosnak kell lenni; oké, elfogadom, hogy az állam összevonja a szemöldökét, ha valaki őt piszkálja, de akkor is: a támogatás nem azért jár, mert valaki politizál, hanem mert az illető jókat alkot. Szóval az állam fogja be a száját és adjon pénzt.

De nem ez történik…

Magyarországon ritkán történt ez, talán a rendszerváltás után egy pár évig.

Visszatérve a kutatási területedre: a XX. század elején sem volt baloldali kormánya az országnak….

Nagyon nem. Nem is kaptak pénzt az alkotók, de hagyták őket dolgozni. És akadtak mecénások, akik támogatták a művészeket. Ma nincs ilyen.

Eltűnt az irodalmi mecenatúra?

A kormánytól független mecénások nincsenek.

Ebből a társadalmi apátiából hogyan lehet kimászni?

Fogalmam sincs. Teljesen tanácstalan vagyok. Talán, ha rosszabb lesz. De addig ez a már említett túlélési stratégia érvényesül. Mindenki próbál valamiből megélni, jellemzően nem abból, amiből szeretne.

És te?

Nekem van egy normális munkahelyem, kutatói állásom az Irodalomtudományi Intézetben…

Ami állami kézben van…

Igen.

És nem félsz attól, hogy kirúgnak, ha ilyen nyilatkozatokat bevállalsz?

Nem hinném. Az Akadémia azért elég normálisan működik, nincs ilyen közvetlen irányítás. Ha egyetemen dolgoznék, már nem lennék ilyen magabiztos. Egyébként folyamatosan közéletet élek, folyamatosan dühöngök és ezt a barátaim tudtára adom, de mást nem teszek.

Testvéreddel, Kálmán László nyelvésszel szoktál vitatkozni?

Nem nagyon, többé-kevésbé egyetértünk. Ő egy kicsit radikálisabb, mint én, ő aggálytalanabbul használja ezt a fasiszta mutáció kifejezést, én ettől egy kicsit félek. Ő hajlamos erősebben fogalmazni, én meg inkább várakozó állásponton vagyok. Egyszerűen nem szeretek gyors ítéleteket hozni, de lehet, hogy neki van igaza.

Ha ezt a nyolc és fél évet nézzük, akkor nem a gyorsan és határozottan ítélkezőknek volt igazuk?

De lehet, csak nem értek el vele semmit. Igen, igazuk volt, utólag sok mindent én is sokkal élesebben látok, meg azt hittem, hogy ez majd egy múló és mulatságos dolog lesz, elmúlik hamar, és röhögünk az egészen. Igen, igazuk volt, csak senki nem találta meg, hogy mi a megfelelő módszer, a megfelelő ellenszer. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha folyamatosan nevetségessé tesszük ezt a rendszert. Nem tettük, nem tették azzá.

Napokon belül kiadják a csengeri asszonyt

Lassan fél éve, hogy a csengeri asszonyként elhíresült Szabóné Marika elhagyta az országot, Svájcba utazott, hogy rendezze hagyatékát, amiről időközben az is kiderült, hogy nem is csupán hagyatékról van szó, vagy talán arról is. Ebből a mondatból az is kiderül, hogy minden bizonytalan a nő körül; maguk az ügyvédei sem tudják eldönteni, mennyi az általa elmondottakból a valóság és mennyi az igaztalan állítás. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendőrség csalás gyanújában indított ellen nyomozást; feltételezésük szerint Szabóné” a mesés örökségre hivatkozva jutott hozzá kölcsönökhöz; a hatóság állítása szerint csalt ki emberektől pénzt, becsapva őket. Ebbe a körbe került bele Kósa Lajos is, aki közjegyzői okiratban, hivatalosan vállalta, hogy a mintegy tizenkét milliárd forintnyi pénzt segít befektetni, állampapírt vásárolni belőle. Kósa ezt először el is ismerte, később átment tagadásba, és csalással vádolta nőt. Annak ellenére, hogy annak sem érkezett cáfolata, hogy előbb a felesége, utóbb – a feleség helyére lépve a képviselő édesanyja szerződött le nyolcszázmillió forintra Szabónéval, az összeget ajándékként kapták volna az asszonyok.

A magyar hatóságok – hogy éppen Kósa feljelentésének hatására-e vagy saját elhatározásból, nem ismert – előbb magyarországi, majd nemzetközi elfogató parancsot adtak ki, aminek következtében a svájci rendőrök el is fogták a csengeri nőt, mégpedig április végén; azóta kiadatási fogdában várja a sorsa alakulását. Szabóné menedékjogot kért Svájctól, arra hivatkozva, hogy az aktuális politikai vezetés – jelesül Kósa Lajos – veszélyezteti az ő és családja életét. Akkor még létezett Szabóné mellett mentora is, akivel többször is tudott telefonon beszélni a Független Hírügynökség; az illető úriember – akit különben egy a ismert vállalkozás valamikori tulajdonosaként említettek portálunknak -, akkoriban még határozottan állította, hogy az örökség, illetve a vagyon létezik, és ha nem is abban a nagyságrendben, amelyről korábban Szabóné beszélt, de biztosan van fedezete a kölcsönöknek. Az említett úr ott volt Svájcban Szabóné mellett, sőt egyes hírek szerint ő biztosította ottani életét is, mi több, amikor Szabónét már letartóztatták, ő vette fel Svájcban, majd később Magyarországon is azt a mobil telefont, amelyet Szabóné tulajdonaként ismertünk meg. Az úriember azóta eltűnt, a telefonszám már nem létezik, így aztán feltételezhetjük, hogy kiszállt a Szabóné féle ügyletekből,  ha csak a Nemzeti Nyomozó Iroda nem vonta be a kihallgatottak sorába.

Az előzetes információk alapján Szabóné kérelmére hatvan napjuk volt a svájci hatóságoknak, hogy döntsenek; arról már korábban beszámoltunk, hogy első fokon elutasították a magyar asszony kérelmét. A Független Hírügynökség információi szerint másodfokon sem javult Szabóné helyzete, ezért aztán a döntés végleges kiadják őt a magyar nyomozóknak. Úgy tudjuk, hogy napokon belül, de legkésőbb jövő héten hazahozzák a csengeri asszonyt.

Nagy kérdés, hogy mi történik a hazahozatal után. Az biztosnak látszik, hogy el fogják rendelni az előzetes letartóztatását, de hogy mikor fogják kihallgatni, az már erősen bizonytalan. Szabóné többször nyilatkozott arról, és később Helmeczy László, Szabóné ügyvédje is megerősítette ezt, hogy itthon kellemetlen helyzetek várják még Kósa Lajost, vannak ugyanis olyan információi – tényekkel, dokumentumokkal alátámasztottan -, amelyek a képviselőt, volt polgármestert kínos ügyekkel fogják szembesíteni. Olyan ügyekkel, amelyeknél nem pusztán a már ismert közjegyző előtti szerepvállalása vár magyarázatra, hanem egyéb pénzügy tranzakciókban való részvétele is. Arról egyébként a Független Hírügynökségnek nincs információja, hogy Kósa Lajost meghallgatta volna a Nemzeti Nyomozó Iroda, illetve bármely hatóság kérte volna az országgyűléstől a kiadatását. Márpedig, Helmeczy szerint, az eljárás itthoni szakaszában ez elkerülhetetlen lesz.

Úgy tudjuk, két nappal ezelőtt született meg a döntés Svájcban, innentől kezdve már csak a magyar hatóságokon múlik, mikor hozzák haza Szabónét.

A TAO-támogatás hűségnyilatkozat az Orbán-rendszer mellett

Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója szerint hiába támadja őket a kormány azzal, hogy őket nem választotta meg senki, a korrupció ellen küzdő civil szervezetnek igenes van létjogosultsága, az emberek támogatják munkájukat. Orbánék szeretnék őket Soros-szervezetként felmutatni – nyilatkozta Ligeti a Független Hírügynökségnek, de a tények mást mutatnak.

  • A nagy cégek kötelezően részei a TAO-rendszernek
  • Másutt korrupció, nálunk lobbizás
  • Felcsút, Szolnok, Mezőkövesd, és Kisvárda a kedvezményezettek
  • Táskás emberek, akik valójáéban TAO brókerek
  • A cégek politikai megfontolásokat érvényesítenek

L. Simon László szerint a kulturális TAO-ból nagyjából harminc százalékot lopnak el, akkor a sportra költött, százmillárdokkal több TAO-ból vajon mennyit?

Erre a kérdésre nincsen megbízható adatokon alapuló válasz. A Transparency International Magyarország 2015 tavaszán-nyarán kezdte vizsgálni az állam társaságiadó-bevételeit apasztó sporttámogatásokat, közkeletű néven a TAO-t. Ekkor azért már jócskán benne járt Magyarország a TAO bizniszben; a nyilvánosan elérhető adatokból már akkor tudni lehetett, hogy 2015 III. negyedévével bezárólag 200 milliárd adóforint kerülte el az államkasszát, és jutott a látványcsapat sportoknak. Az első vizsgálataink a nyilvános adatok áttekintésére szorítkoztak, ha úgy tetszik, ezek inkább előkészítő mélyfúrások voltak. Az eredmények megdöbbentőek voltak: 2015-ben már látható volt, hogy addigra már több mint 9 milliárd forintot tett ki a felcsúti labdarúgó akadémia TAO részesedése. Egyértelműen meg tudtuk állapítani, hogy vannak privilegizált klubok és sportszervezetek, Felcsút mellett Szolnok, Mezőkövesd, és Kisvárda tűntek ilyeneknek. A nagy pénzeket felszívó klubokkal szemben Szeged például egyszerűen nem tudott támogatást lehívni, hiába voltak ambiciózus tervei, nem tudta ezeket a programokat pénzre váltani. Mindennek a feltárásához elegendő volt összegezni a nyilvánosan elérhető számokat. Néha ugyanis az adatot nem titkolja senki, ott van az orrunk előtt, csak nem adjuk össze a számokat, és ezáltal könnyebbé tesszük a hatalomnak, hogy úgy tegyen, mint ha azok a számok nem is lennének elérhetőek és összeadhatóak. A 2015-ös kutatásunkban összefoglaltuk a látványcsapatsport-támogatás rendszerére jellemző, főbb visszaélési formákat. A legenyhébb ezek közül az, amikor a cégek, amelyek társasági adóalanyként jogosultak a társasági adóbefizetéseiket csökkenteni a sportcsapatoknak nyújtott támogatással, maguk is elkezdenek támogatásra jogosult szervezeteket létrehozni. És ez által csökkentik, optimalizálják a saját adójukat.

Tehát saját maguknak „TAO-znak”.

Így van ez az öntaózás egyik formája. Ez a megoldás egyrészt formailag szabályos, másrészt van egyfajta pozitív társadalmi hatása is, mivel számos új sportszervezet alakul, és ez még akkor is jó dolog, ha az adományozó cég az adókedvezmény hiányában nem lenne ilyen önzetlen. Az öntaózás durvább esete valósul meg, amikor a támogatásban részesülő sportszervezet korlátolt felelősségű társaságként működik. Az ilyen sportcsapat, lévén maga is társaságiadó-alany, a cégek által adókedvezmény fejében nyújtott támogatásokból származó bevételei után adókedvezményt érvényesíthet, mégpedig úgy, hogy saját maga is nyújt TAO- támogatást. És persze mi is hallottunk ún. táskás emberekről, akik TAO brókerkedést végeznek.

A támogatásbrókerek a hírek szerint nem egyszerűen összekötik a cégeket a támogatást kereső sportszervezetekkel, hanem azt az összeget is mozgatják, szállítják, amit a támogatott csapat visszaoszt a támogatást nyújtó vállalatnak.

Ennek a modellnek az a lényege, hogy a cég a teljes támogatási összeg után érvényesíthet adókedvezményt, miközben a támogatás tényleges összegén, vagyis a nettó kivéten megosztozik a támogatott sportszervezettel. Valamennyi tehát marad a kedvezményezett sportszervezetnél, ám a támogatás bizonyos hányada – 30-50 %-ról hallani – visszacsorog a céghez. A TI Magyarország ezt a támogatási csalást csak elmondásból és nem a gyakorlatból ismeri, ellenkező esetben már régen feljelentést tettünk volna adócsalás miatt. Nem az a baj, hogy a cégek pénzt adnak a látványsportra, és persze az is rendben van, hogy az állam ezt adókedvezménnyel honorálja. Önmagában még az sem gond, hogy 2011 és 2018 között nagyjából 500-550 milliárd forint összegű adóbevétel nem folyt be az államhoz, hanem a látványsporthoz kerül. Az átláthatatlanság a baj. Ha a kormány egyedüli célja azt lett volna, hogy a cégeket ösztönözze a sport támogatására, , akkor teljes nyilvánosságot és átláthatóságot is megkövetelhetne.

Az átláthatatlanság azonban kétes eredményre vezetett, lehetővé tette ugyanis, hogy a cégek politikai megfontolásokat érvényesítsenek a TAO támogatás odaítélése során. Azok a sportszervezetek rendelkeznek komoly támogatásvonzó képességgel, amelyeknek egyszersmind jók a politikai kapcsolataik, miközben a csapatok sportbeli eredményessége, tradíciói szinte egyáltalán nem számítanak.

Az is visszásságok táptalaja, hogy az állam az ekkora pénztömeg kezelésére feltehetően alkalmatlan sportszövetségekre bízta a TAO-rendszer működtetését. Márpedig a sportszövetségeknek testidegen feladat ezernyi sportcsapat támogatási igazolásait, sportfejlesztési programjait, és az ehhez kapcsolódó elszámolásait intézni.

Én meg azt hittem, hogy ők bonyolítják a titkos ügyleteket, hogy finoman fogalmazzak…

Ennyire talán nem fekete-fehér a rendszer. A Vízilabda Szövetség példáját idézném, akikkel sikerült tisztázni, hogy szövetségi szinten igenis feltártak egyes vízilabda csapatokhoz köthető visszaéléseket, szabálytalan támogatást felhasználásokat.

A szabálytalanságra vonatkozó jelzéseket meg is küldték az EMMI sportért felelős államtitkárságának, ahol viszont évekig nem történt semmi.

Nem a szövetség volt az, amelyik becstelenül, vagy rosszhiszeműen járt el. A minisztérium késlekedett a szabálytalanul felhasznált támogatások visszavételével és nem zárta ki a rajtakapott csapatokat a soron jövő támogatási évekből.

Hogy működik a gyakorlatban a látványsport támogatáskezelési rendszere?

A kormány a TI-Magyarország által a TAO-támogatások nyilvánosságáért indított perekben sokáig azzal érvelt, hogy ez az adomány pont ugyanolyan, mint a személyi jövedelemadó egy százalékos felajánlása, és ha az utóbbi titkosan zajlik, akkor miért lenne a sporttámogatás nyilvános. Ez az állítás persze nem igaz, a TAO esetében a pályázó először sportfejlesztési programot dolgoz ki, amit jóvá kell hagyatnia a saját sportágazatában működő országos szakszövetséggel. A döntés itt arra vonatkozik, hogy a klubszintű fejlesztési program illeszkedik-e a szövetség hosszú távú elképzeléseihez. Az, hogy a szövetség melyik sportcsapatnak fogadja el a fejlesztési programját, és melyiknek nem, teljességgel szubjektív. Mint tudjuk, a sportszövetségek politikailag bekötött szervezetek, sokszor közvetlenül valamelyik politikus, vagy a politikához igen közel álló személy a fő vezető.

A sportfejlesztési program elfogadása vagy elutasítása a csapatot támogatásra alkalmassá, vagy támogatásra alkalmatlanná minősíti. Ha átment ezen a szűrőn a sportcsapat, akkor a sportfejlesztési programjának a megvalósítására gyűjthet támogatókat.

Elmegy szépen a sportfejlesztési programjával a cégekhez és megpróbálja feltölteni az ebben meghatározott támogatási keretet. Felcsút, Mezőkövesd, Szolnok, Kisvárda igen hamar meg tudják tölteni a támogatási kereteiket.

Ha a sportfejlesztési program 300 millió forintnál ambiciózusabb, akkor eleve nem a sportszövetség, hanem közvetlenül a minisztérium hagyja jóvá. Ez rögtön politikai döntés.

Jellemző, hogy például a felcsúti utánpótlás nevelésért alapítványnak a sportfejlesztési programjai rendre meghaladták a 300 millió forintot. A nagy értékű sportfejlesztési programokról közvetlenül politikai döntés születik. A rendszer tehát úgy van kiépítve, hogy bár elvileg hasonlóságot mutat az 1 %-os felajánlással, valójában itt nincsen adóalanytól a támogatott szervezethez mutató közvetlen döntés. Több körben is nem számon kérhető, politikailag kitett, vagy közvetlen politikai döntés határozza azt meg, hogy valamely sportszervezet alkalmas-e, szabad-e neki egyáltalán támogatásokat gyűjteni.

A TI szerette volna megtudni, hogy van-e olyan összefonódás a sport és a politika között, hogy a TAO-pénzeket átutaló cégek, más csatornán az államtól jutnak pályázatok útján pénzhez. Ebben a kutatásban hol tartotok?

Azok a perek, amelyek végül áttörést hoztak a titkosítási szándékkal szemben, 2016-ban kezdődtek. 2016. június 3-án nyújtottuk be azokat a közérdekű adatkéréseket, amelyek végül szűk másfél évnyi perlés végére sikerre vitték az ügyet. Arról van tehát bírósági döntésünk, hogy a 2011 évközi kezdettől 2016. június 30-ig terjedő ötéves időszakra nézve adják ki a minisztériumok és az országos sportági szakszövetségek az ún. támogatási igazolásokat. A támogatási igazolás az a papír, amiben szerepel a támogatást nyújtó cégnek a neve, a támogatás összege, a támogatás évadának a megjelölése és a támogatott sportszervezet. A támogatást nyújtó cég ez alapján érvényesíti az adókedvezményét. Jelenleg 53 ezer db támogatásigazolás van a birtokunkban, amit az Emberi Erőforrás Minisztériumtól kaptunk meg. Diplomatikusan fogalmazva, ezeknek a feldolgozása folyamatban még, ezúton is várjuk az önkéntesek a segítségét.

De ez még mindig csak a dolognak az egyik fele.

Igen, de némi átláthatóság bekerült már a képbe, mert velünk párhuzamosan, támaszkodva a Transparency International Magyarország által megnyert perre, az atlatszo.hu nagyon fontos adatkéréseket vitt sikerre a Magyar Labdarúgó Szövetségnél. Szűkítetten néhány évadra vonatkozóan kért és kapott digitálisan feldolgozható adatokat és ezekből látszik, hogy mindhárom kiinduló feltételezésünk helyes volt.

Az egyik az volt, hogy van összefüggés a támogatásnyújtási hajlandóság és az állami megrendelések terén elért eredmények között, vagyis a cégek nem véletlenül nyújtanak támogatást. A másik feltételezésünk az volt, hogy az új arisztokráciához kötődő cégek mintegy egymás között nyújtják a TAO támogatásokat. Nem utolsósorban azt is feltettük, hogy a hatalom által 2010-ben, egyfajta létező, természetes monopóliumként megörökölt nagy cégek, pl. a MOL, az OTP, vagy a Telecom szintén beszálltak a Tao bizniszbe.

Egyetlen gazdasági szereplő sem érezte úgy, hogy kívül maradhatna. A feltételezéseink beigazolódni látszanak azoknak az adatoknak az ismeretében, amiket az atlatszo.hu hozott nyilvánosságra. Jól látszik, hogy Mészáros Lőrinc érdekeltségei Felcsútra fizetnek adókedvezményből honorált támogatást. Pl. az MKB Bank is, ahogy bekerült Mészáros Lőrinc portfóliójába, elkezdett vastagon TAO-zni Felcsútra. De az is látszik, hogy az OTP, a MOL különböző háttérvállalatai, és a Telecom egyes cégei szintén benne vannak a bizniszben.

A TAO-támogatás fizetése egyfajta hűségnyilatkozat a cégek részéről.

A vállalatok így fejezik ki a rendszer iránti lojalitásukat, kérdés azonban, hogy a rendszer mennyire lojális hozzájuk. A kormány valószínűleg azzal kecsegtette a cégeket, hogy titokban marad a támogatásuk minden fontosabb részlete. Ez ugyan ösztönözte a cégeket, most mégis hoppon fognak maradni, mert a Transparency International Magyarország a Kúria előtt végérvényesen pert nyert az állammal és a sportszövetségekkel szemben és a bíróság megfellebbezhetetlenül elrendelte a támogatási igazolások nyilvánosságra hozatalát. A kormány ezek után már nem tudja tartani a titkosságra vonatkozó ígéret, hiába is próbált az adótitok szabályainak a megváltoztatásával keresztbe tenni a hatalom.

Az Orbán rendszerre jellemző, hogy gyakorlatilag törvényekkel ágyazzák meg azt az utat, amely egyébként erkölcsileg elfogadhatatlan.

A Magyarországnál szerencsésebb helyzetben lévő országokban ezt a fajta hűbéri pénzt úgy tekintenék, hogy a cég bevásárolta magát az állam kegyébe, kisimította magának az üzletszerzés útját. Ez korrupciónak minősül tőlünk nyugatra, nálunk azonban csak a lobbizás magyaros megoldásának. Magyarországon egyre nehezebb jogilag is megragadni a megkérdőjelezhető, korrupciógyanús magatartásokat.

Az államhatalom arra törekszik, hogy jogilag körülbástyázza, legalizálja a korrupciót.

Másrészt akár kapkodó farigcsálással is megpróbálják a látszatot és, ami a legfontosabb, a titkosságot fenntartani. A TAO ügyekben ez konkrétan úgy nézett ki, hogy a kormány, amikor már egyértelműen várható volt a bírósági előtti vereségük, sebtiben módosította az adótörvényt, amely kifejezetten a TAO támogatások részleteinek a nyilvánosságra kerülését volt hivatva megakadályozni. Ugyanaz a minta, mint korábban, a jegybanki alapítványok és a jegybanki céges költések titkosításánál. Abban az esetben újságírók és a Transparency International Magyarország indított pereket, amelyek a jegybank számára kedvezőtlen ítélettel zárultak. Erre a hatalom a vonatkozó törvények kapkodó módosításával igyekezett a titkosítást fenntartani. Tény, hogy a látványsport támogatás rendszere, hasonlóan a közpénzgazdálkodás számos más megkérdőjelezhető megnyilvánulásához, pl. a párt- és kampányfinanszírozáshoz, a parlamenti képviselők vagyonnyilatkozataihoz, bár gyanús, de nem lehet rá azt mondani, hogy önmagában jogellenes lenne.

Látok itt egy táblázatot a falon, amely azt mutatja, hogy Magyarországon a közbeszerzési korrupció 25 % körül mozog. Egy olyan kormány mellet, mint a mostani, van létjogosultsága, illetve mozgástere egy olyan szervezetnek, mint a tietek?

Minél korruptabb a hatalom, annál nagyobb szükség van arra, hogy olyan szervezetek is működjenek, mint a Transparency International Magyarország. Erre a kérdésre egyébként nehéz egyetlen helyes választ adni. Hiszen például mi magunk nagyon boldogak lennénk, hogyha mondjuk a finnországi, vagy akár csak a franciaországi korrupciós helyzettel kellene megküzdenünk, hiszen más és más a különböző országok korrupciós kitettsége. De azért, mert egy-egy ország közviszonyai a Magyarországinál lényegesen jobbak és átláthatóbbak, még nem veszíti el a korrupció elleni küzdelem a létjogosultságát. A kormány az utóbbi években már azt is rásütötte a számára kellemetlenül viselkedő civil szervezetekre a politizálás vádján túl, hogy nem legitimek, hiszen nem választotta meg őket senki. Ez igaz, akármennyire nem értünk egyet a kormány bizonyos döntéseivel, akármennyire is elítéljük a kormányt, amiért a jogállamot, a jogbiztonságot romboló és a korrupciót elősegítő döntéseket hoz, vitathatatlan, hogy a politikán belül a kormánypártoknak nagyon erős a legitimációjuk.

Az azonban, hogy a Transparency International Magyarországot, vagy a kormánnyal szemben kritikus más civil szervezetekre senki nem szavazott, nem jelenti azt, hogy a mi létezésünk ne lenne legitim.

A Transparency International Magyarország olyan egyetemes értékeknek az érvényesítéséért küzd, amely értékeket a magyar kormány, legalábbis formálisan, a magáénak vall. Ezt fejezi ki, hogy Magyarország részese valamennyi fontos nemzetközi korrupció ellenes egyezménynek. Tehát mi a magyar kormány nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeinek a teljesítését kérjük számon. Ez a számonkérés sok esetben sikertelen, ugyanis nem tudjuk megakadályozni a korrupció megtörténtét. Nem is feladatunk azonban elvégezni mindazt, amire az államhatalom nem képes, vagy nem hajlandó. És Magyarországon sajnos a korrupció üldözetlenül maradásának nemritkán nem csak a képesség, de a hajlandóság hiánya is az oka. Bár lehetnének jobbak azok a szabályok, amelyek például az ügyészségre, a nyomozó hatóságokra, a titkosszolgálatokra, a közérdekű bejelentők védelmére, az információszabadságra, a párfinanszírozásra, vagy éppen a vagyonnyilatkozati rendszerre vonatkoznak. A gyakorlatban azonban nemcsak a szabályozás minősége okoz gondot, hanem az, hogy

az ügyészség például nem eléggé szorgalmazza a korrupció elleni fellépést, ha a kormány számára kellemetlen ügyről van szó,

meg az, hogy a közérdekű bejelentők legfeljebb a szavak szintjén és nem ténylegesen számíthatnak védelemre. Hiába van az országnak olyan információszabadság törvénye, amely sokféle adat megismerhetőségét írja elő, ha senki nem bünteti meg azokat az állami szerveket, amelyek fittyet hánynak a szabályoknak meg sok esetben a jogerős bírói ítéleteknek is. Nekünk azonban nem feladatunk és nincs is rá lehetőségünk, hogy hol vádhatóságként, hol nyomozó hatóságként, hol információszabadság hatóságként fellépve megtegyük azt, amit az államhatalom elmulaszt. Egyfelől leltározzuk a hatalmi visszaéléseket és azok büntetlenül maradását, másfelől egyre növekvő mértékben próbálunk közvetlenül a polgárokhoz fordulni és arra ösztönözni őket, hogy éljenek a jogaikkal.

Most végül képesek vagytok autonóm módon működni?

Az ember, ha valami ismeretlennel találkozik, akkor azt vagy elpusztítja félelmében, vagy megpróbálja az uralma alá hajtani. A kormány is így viselkedik, hogyha autonómiával találja magát szemben, legyen az valamely állhatalmi intézmény autonómiája, legyen az üzleti autonómia, vagy állampolgári, újságírói, civil szervezeti autonómia. Az autonómiát valami módon az uralma alá akarja hajtani, ha pedig ez nem lehetséges, akkor megsemmisíti. Nem fogjuk hagyni.

FRISS HÍREK

Tb: százezre...

Eurószázmill...

Kultúrharc a...

A főváros ne...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK