Horváth Imre vezetők elé hajított tagkönyve újra felkavarta a vizet az amúgy is csak átmenetileg elcsendesülő viharos életet élő szocialista pártban. Az Újpesten, Kiss Péter halála után időközi választáson mandátumot szerzett képviselő, most sértődötten mondott le párttagságáról, s lépett ki az MSZP frakcióból, bár ez utóbbiról nincs egyértelmű információ. Kunhalmi Ágnes budapesti elnök az ATV reggeli műsorában megrendülten beszélt képviselőtársa döntéséről, Hiller István pedig, kiemelve Horváth munkásságának érdemeit, arról nyilatkozott, hogy ezekben a tárgyalásos időkben, bizony vannak olyanok, akiknek áldozatot kell hozniuk, annak érdekében, hogy végre felálljon az a közös csapat, amely versenyképes lehet a Fidesszel. Csakhogy a csapat sehogysem akar felállni, ellenkezőleg: a látszat az – és ezt erősíti Horváth Imre esete is -, hogy inkább, ami van, vagy volt, az is szétesőben van. Igaz ugyan, hogy a politikusok – DK-sok, MSZP-sek – folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a tárgyalások rendben folynak a kulisszák mögött, és ezt készséggel el is hinnénk, ha időről-időre nem kerülnének elénk olyan hírek, amelyek az ellenkezőjét sugallják.
Kunhalmi mindenesetre most arról beszélt, hogy amennyiben karácsonyig nem jön létre a megegyezés a demokratikus ellenzék pártjai között, úgy valamennyien mehetnek a süllyesztőbe. Ilyen kemény hangot még egyetlen szocialista politikus sem ütött meg, ami nem azt jelenti, hogy ne ez lenne a realitás. Igaza van a budapesti elnökasszonynak: az furcsa kanyarokkal telített út, amit ebben az évben megtett az MSZP és a DK, az riasztóan hat a választókra. Mondhatja persze erre a Demokratikus Koalíció, hogy ő egyenes vonalon haladt, ami egyrészt csak bizonyos megszorításokkal igaz, másrészt csak részeredményként értékelhető. Mert kétségtelen, hogy növelte népszerűségét, biztosabban állíthatja, hogy parlamenti párt lesz belőle, de így együttesen távolodtak a bejelentett és a baloldali közönségtől elvárt céltól, a Fidesz leváltásától.
Ma ott tartunk, hogy egyre inkább ébred nosztalgia az amúgy kudarcos Botka László fémjelezte időszak iránt, a volt miniszterelnök-jelölt távozása ugyanis még sem hozta el azt a konszolidációt, amelyet az elégedetlen párttagok reméltek. Molnár Gyula és a mellé választott két vezető – Hiller István és Tóth Bertalan – nem tudott átütő eredményt felmutatni, sőt inkább az a kép keletkezett róluk, hogy a gyeplőt Gyurcsány Ferenc tartja a kezében, a szocialista delegáció pedig csak sodródik. Molnár Gyula ugyan azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy kemény kézzel fogja irányítani a pártot, ennek azonban egyelőre nem látszanak a külső jelei. Sőt, inkább az ellentéte érzékelhető. Ráadásul az általa megadott határidők is újra csúszásban vannak; az elnök november végére jósolta a megállapodás bejelentését és a közös miniszterelnök-jelölt megnevezését, s jóllehet még néhány nap hátravan ebből a hónapból, nem túl nagy merészség azt jövendölni, hogy ebből a bejelentésből már nem lesz semmi. Már csak azért sem, mert miközben az MSZP politikusai – lásd csütörtök reggel Kunhalmi Ágnes – közös listáról és közös miniszterelnök-jelöltről beszélnek változatlanul, addig a többi érintett párt erről mintha hallani sem akarna. A megbeszélések a koordinált indulásról folynak, immár talán négy párt között, de az elég világosan látszik, hogy e négy párt összefogása kevés lesz a Fidesz ellen. Azért is kevés lesz, mert a szocialisták folyamatos amortizálódása segíthet ugyan a DK-nak – és az LMP-nek is – begyűjteni néhány plusz szimpatizánst, de az összkép és a hitelesség, pláne a győzelembe vetett választói hit ettől nem javul, sőt folyamatosan romlik. Az eredményességhez szükség lenne az LMP-re és a Momentumra is, ők azonban ma már inkább a Jobbikkal kacérkodnak, elhatárolódva az MSZP-től és a DK-tól, megelégedve látszólagos izmosodásukkal. Hadházy Ákos azt nyilatkozta portálunknak, hogy számukra az elsődleges cél a Fidesz ötven százalék alá szorítása, vagyis annak elérése, hogy Orbán ne legyen képes egyedül kormányt alakítani. Ez kétségtelenül szép célkitűzés, de vajon hogyan lesz belőle a másik oldalon koalícióképes csapat. Kikkel? Tényleg a Jobbikkal? Mert, ha nem a Jobbikkal, akkor újra szembe találjak magukat a most elutált pártokkal. És ezt a képletet a választó is pontosan látja, ami egyáltalán nem növeli az esélyeket.
Akárhonnan nézzük tehát az ellenzéki oldal térképét, olyan terepet látunk, ahol sokkal több a buktató, mint a sima felszín. Az ügyek nem látszanak rendeződni, viszont az idő rohamléptekkel halad; a karácsonyra kitolt határidő is pillanatokon belül itt lesz. Azt mondják, hogy a politikában nincsenek előre kiszámítható lépések, mindig közbejöhet váratlan esemény és ennek következtében fordulat. És ez így igaz, de végigtekintve az elmúlt időszak történésein, egy ilyen fordulatba reménykedni inkább a csodavárás kategóriájába tartozik.
Alig egy hete, hogy Hadházy Ákos, az LMP tárelnöke arról beszélt a Független Hírügynökségnek, hogy egyelőre lehetetlen megmondani, milyen választási együttműködéseket köthet a pártja. A kérdés annak kapcsán vetődött föl, hogy voltak olyan hírek, amelyek alapján az LMP nem zárja ki a Jobbikkal való együttműködést, még a választások előtt. Hadházy akkor erre kitérő választ adott, hangsúlyozva, hogy a felvetés egyelőre nem aktuális.
Szerda reggel megjelent írásunkban azon elmélkedtünk, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán a szélsőjobbosnak tartott párttal bármiféle közös készülődés a Fidesszel szembeni fellépésre, tekintettel arra, hogy a kormány leváltása, ma így látszik, csakis egy teljeskörű összefogás mellett lehetséges. Nem véletlen, hogy a téma most már szinte minden nap felvetődik, és persze különböző válaszok érkeznek rá. A baloldali pártok határozottan elutasítanak mindennemű erre vonatkozó felvetést, miközben elemzők közül egyre többen fogalmazzák meg ennek elkerülhetetlenségét.
Vona Gábor viszont annak adott hangot, hogy kizárólag – ahogy ő fogalmazott – XXI. századi pártokkal hajlandó tárgyalni, név szerint az LMP-t és a Momentumot említette. Szél Bernadett, az LMP társelnöke, majd portálunknak Hadházy Ákos is reagált az ötletre. Szerintük minden ilyenről a választások után kell majd beszélni, akkor lehet szó arról, hogy milyen koalíció jöhetne létre. Hadházy egyértelművé tette: az elsődleges cél most az, hogy jövő áprilisban olyan eredmény szülessen, amely alapján a Fidesz ötven százalék alá kerül, ily módon pedig nem tud majd kormányt alakítani. Koalíciós kényszerhelyzetet szeretne elérni az LMP, de hogy a Jobbikkal lépne-e koalícióra, arra már nincs válasz. „Minden ilyenről csak április 8-a után érdemes szót váltani” – hangsúlyozta a politikus, amely alapján nem kizárható a Jobbik-LMP kormányzás sem. Arra a kérdésre, hogy vajon a Fidesszel is hajlandóak lennének-e koalícióra lépni, Hadházy a következő választ adta: „Az a kormány nagyon gyorsan elfogyna, mivel fideszes tagjainak a börtönbe kellene vonulniuk:” A képviselő azt is kiemelte: az ország következő vezetésének gyökeresen más irányt kell választania, mint amit eddig a Fidesz vitt.
A Vona-féle gondolatra a Momentumtól is érkezett reakció. Megkeresésünkre a sajtóosztály a következőt válaszolta: a Momentum jelenleg nem folytat egyeztetéseket egy párttal sem, a párt döntése értelmében önállóan indul a választáson. Ha a magyar közélet csak különböző összefogás-forgatókönyvekről szól, az ország jár rosszul. Korábban (ATV Start) Cseh Katalin, a Momentum elnökségi tagja viszont azt mondta, hogy nem a pártja lesz egy esetleges kormányváltás akadálya.
Bizonyos kérdéseket, ezt nem spórolhatjuk meg, fel kell tennünk önmagunknak. Nem könnyű kérdések ezek, ha úgy tetszik a legnehezebbek azok számára, akik magukat a politikai bal-, vagy liberális oldalra sorolják. Ahogy közelednek a választások, márpedig hovatovább mindössze négy hónap választ el bennünket tőle, úgy válnak egyre erőteljesebbé bizonyos kontúrok, amivel persze nem azt állítjuk, hogy kristályosodik a kép. Inkább csak azt mondjuk: ma nagyobb határozottsággal jósolhatunk várható eredményt, mint akár egy hónappal, de főleg fél évvel ezelőtt.
Tudjuk és látjuk: a Fidesz falai nem repedeztek meg, sőt, egyre erősebbé válnak, ahogy haladunk előre az időben. A szomorú az ebben, hogy ehhez nem sokat kellett tennie a kormánypártnak, túl a folyamatos gyűlöletkeltésen, alig-alig volt rászorulva, hogy a kormányzással törődjön, elég volt számára fokozni azt a kampányt, amely egyfelől félelmet kelt az emberekben, másfelől azt üzeni számukra: csak a Fidesz képes őket – az országot – megvédeni. (Természetesen nem mellékes körülmény, hogy a gazdaság nem omlik össze, sőt a szerencsés folyamatoknak köszönhetően érezhető – mármint a zsebünkön érezhető – növekedés van az országban, s bár a szegények sorsa egy cseppet sem javult, velük azonban, véli a Fidesz, nem kell törődni, politikai hasznuk ugyanis elhanyagolható.)
Önmagában azonban ez a társadalom többségében meglévő idegenellenesség nyilván nem lenne elegendő ahhoz, hogy a Fidesz még erősebben megvesse a lábát a hatalomban, és az elfogadható életnívó javulás sem hozna feltétlen sikert számára, ha nem lenne vele szemben egy darabjaira hullott ellenzék. Olyan ellenzék, amely – az eddigiek alapján – képtelen szót érteni egymással, s
noha van közöttük egy-kettő, amely – tegyük hozzá: alig érzékelhetően – növekedik, összességében azonban nem nő a szimpatizánsok száma, annál inkább a csalódottaké.
És ez annak ellenére így van, hogy ma még mindig elmondható: a választó korúak többsége leváltaná, mi több elzavarná az Orbán-kormányt. Vagyis az emberek még sem teljesen ostobák, vagy vakok: látják, hogy merre megy a Fidesz-hatalom, érzik a szabadság hiányát, hogy egyre inkább a légritka levegő felé közeledünk, de nem tudják, mit is tehetnek ellene. Persze: szavazzanak az áprilisi választáson az ellenzékre. De kire? Hol nem vész el a szavazatuk? Létezik-e olyan formáció, amelyben megvalósul a fő cél és bekövetkezik a váltás? Tudnak-e olyan helyzetet létrehozni, amelyben van remény széttörni ezt az autoriter rendszert? Vagy csak elfecsérelt voksokra futja, és menthetetlenül megmarad ez a virtuális demokrácia. (Kornai János nyilatkozza a Magyar Narancsban: szörnyszülöttnek tartja az illiberális, és mindenfajta egyéb jelzővel ellátott demokrácia kifejezést; azt meg már csak én teszem hozzá Kornai szavaihoz, Kádár János bon mot-jával élve: a krumplileves legyen krumplileves, a demokrácia legyen demokrácia. )
A baloldal jelenlegi képe alapján egyértelmű a válasz. A megegyezni képtelen szereplők egyre csak sodródnak, vagy taktikáznak – ki milyen sorsot vívott ki magának.
A hajdan volt vezető ellenzéki párt még mindig nem szabadult meg a belső problémáitól; aktuálisan a kissé tétova elnököt veszi körül éles kritikai hang, miáltal az MSZP változatlanul beleragadt önnön tehetetlenségébe, és csúszik lefelé a kispárti tartomány felé, míg mások meg ki sem tudtak onnan mozdulni.
Nem, nem becsülnénk le az így összegyűjtött szimpátia-szavazatokat – erre Török Gábor politológus hívta fel a figyelmet -, de legfeljebb ahhoz elegendőek, hogy az adott párt képviselői egy picit jobban érezzék magukat, ahhoz viszont kevés, hogy a váltásra váró társadalom tagjai is.
És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amelyről a bevezetőben beszéltünk. Oda tudniillik, hogy mit kezdjünk a Jobbikkal? Mit kezdjünk azokkal a felvetésekkel, amelyek mára eljutottak odáig, hogy egyáltalán szóba mernek hozni egy olyan választási együttműködést, amelybe bevonható, vagy bevonandó lenne a szélsőjobb szervezet is.
Legyünk egyértelműek: szabad-e, lehet-e a Jobbikkal leülni tárgyalni, annak érdekében, hogy megnyíljon az esély egy új kormányra. E szándéknak megfelelően kell feltennünk azt a kérdést magunknak és mindannyiunknak: mit akarunk jobban? Az elsődleges, mindent megelőző cél a Fidesz leváltása, vállalva ezzel a politikai bizonytalanságot is, vagy az elveinkhez ragaszkodunk: nincs, nem lehet olyan helyzet, amikor kezet nyújtunk a szélsőjobb pártjának. Ha elfogadjuk a kutatások eredményét, azaz hitelesnek véljük, hogy az emberek hatvan százaléka a változás mellett áll, és ma nincs olyan matematikai modell, amely ennek a kívánalomnak a Jobbik nélkül megfelelne, akkor a váltás másként nem valósítható meg. De persze legyünk óvatosak: nem hihetjük, hogy ez a hatvan százalék egységesen elfogadna baltól a szélsőjobbig tartó konglomerátumot, ugyanakkor az sincs kizárva, hogy a többség vállalná ezt a kockázatot. Böszörményi Jenő a Magyar Narancsban írt elemzésében odáig jut el, hogy feltétlenül szükség van erre a szövetségre, igaz korlátozott tartalommal és korlátozott idővel. Azt is mondja, idézem: „Mivel Orbán háborús logikában gondolkodik, időszerű lenne, hogy az ellenzék is felvegye végre ezt a harcmodort. Háborúban pedig nem lehet válogatni a kínálkozó szövetségesek között.” Azt is leírja a szerző, hogy
a magyar politikai helyzet nem kínál az ellenzék számára ideális választást, csak rossz opciók között lehet válogatni és – most figyeljenek -: ilyenkor erkölcsi kötelesség a kisebbik rosszat választani.
Elfogadhatjuk-e, magunkévá tehetjük-e hogy ez volna az erkölcsi kötelességünk? Nos, akkor tudjuk megválaszolni ezt a kérdést, ha melléteszünk néhány – talán – vitatható állítást is. Az egyik mindjárt az lenne: hihetünk-e a Jobbik színeváltozásában? Jogos ezt firtatni, de az idő rövidsége – a választás közeledte – nem ad lehetőséget arra, hogy megmérjük az igazságtartalmát. Éppen ezért másként kell feltennünk a kérdést: melyek a Jobbik politikájának azon pusztító elemei, amelyeket nem tett már sajátjává a Fidesz? Mondhatjuk-e, hogy a Fidesz rasszista, Európa-ellenes, helyenként határozottan radikális jegyeket mutató párt? Attól tartok: mondhatjuk. Ha Orbán kongresszusi – kevéssé rejtett – cigányozására, vagy a kormány Soros plakátjaira és ezáltal ugyancsak kevéssé bujtatott zsidózására gondolok, bizony azt kell válaszolnom: igen ott vannak a kormányzópárt politikájában a radikális elemek. Továbbmenve azt kell megvizsgálnunk: mi várható a Fidesztől, az újabb kormányzati ciklus élén? Ne legyen kétségünk: tovább építi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, tovább gazdagítja – jórészt közpénzek által – a saját oligarcháit -, tovább szűkíti a demokratikus jogokat, és bizony: változatlanul minden, amúgy függetlennek kikiáltott intézmény élére pártkatonákat állít. És, fennáll a veszély, amennyiben fogyóban lesz az uniós pénz, hogy kivezeti Magyarországot az Európai Unióból.
Mi áll ezzel szemben? Vitathatatlanul – feltételezve azt, hogy immár szélesebb körben képesek lennének megállapodni az ellenzéki pártok, miközben ezt a feladatot a látszólag egymáshoz közel állók sem tudják megoldani – az a politikai bizonytalanság, amely egy ilyen győzelem után fellépne. Túl azon, hogy a szélsőséges Fidesz-hívők elözönlenék a pesti utcákat, a kormányzati elképzelések különbözősége is csak időlegesen tenne lehetővé bármiféle együttműködést. Nyilván egy ilyen megállapodásnál nem feledkezhetünk meg annak szükségességéről sem, hogy meggyőzzük az embereket:
vannak helyzetek, amelyekben a politikai, erkölcsi elveinket megelőzheti az a bizonyos erkölcsi felelősség,
amiről a Magyar Narancs szerzője értekezett, és ez most ilyen helyzet. Mert igaz ugyan, hogy Orbán folyamatosan háborús logikában gondolkodik, ám korántsem biztos, hogy ezt a választók háborús helyzetként fordítják le magukban. Márpedig, ha nincs társadalmi támogatottság, akkor hatvan százalék és kormányváltás sincs. Csak a szégyen.
Hát akkor?
Most joggal várhatja el tőlem az olvasó, aki egyszersmind választó is, hogy megfogalmazzam a végső szentenciát. Vagy: mi legyen, mit tegyen? Pedig egyelőre erre képtelen vagyok; az itt leírtak csak a továbbgondolás kényszerét kínálják. Ma még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy melyik út vezet a demokrácia teljes halálához. Kizárólag egyet ajánlhatok figyelmükbe: csak rossz opciók léteznek.
Nem hozott áttörést, talán nem is volt vele szemben ilyen várakozás, a szombati ellenzéki találkozó, amelyet a Közös Ország Mozgalom szervezett. A rendezvény célja, amelyet különben választási nagygyűlésnek hívtak, talán kissé nagyképűen, az volt, hogy a pártok ajánlatot tegyenek a választóknak, miért is szavazzanak rájuk. Az esemény, két nap távolából ez megállapítható nem tudott túlnőni önmagán, sem igazi reményt, sem valódi programot nem kínált a jelenlévőknek. Az egyetlen dolog, amibe belekapaszkodhattak volna, az a megfogalmazott közös akarat, az együttműködés kényszerének hangoztatása. És nyilván örömmel konstatálta volna mindenki a baloldalon, hogy na végre, de senki nem akarta már becsapni önmagát.
Eleve az a tény, hogy a Momentum és az LMP ezúttal sem volt hajlandó közösködni – bármilyen akadályra is hivatkoztak -, arra figyelmeztetett: ezek a pártok oly távol állnak egymástól, hogy belátható időn belül esélye sincs a megállapodásnak. A többiek pedig már oly sokszor hangoztatták szándékaik azonosságát, miközben egy jottányival sem haladtak előbbre, hogy a politikafogyasztó közönség már minden kijelentésüket gyanakvással fogadja.
Ezt a gyanakvást különben tényleg csak maguknak köszönhetik; emlékezzünk rá, hányszor érkeztek már arról hírek, hogy az MSZP és a Demokratikus Koalíció tető alá hozta az egyezséget, hogy aztán egy-két órán belül cáfolják is az értesülést. Természetesen lehet mindenért a sajtót hibáztatni, lehet arról beszélni, hogy fals információkat terjeszt, de azért ne feledjük: ezeknek mindig van valahol a pártok környékén fellelhető forrása. Rendre akad valaki, aki fülbe súg, vagy azért mert jól értesült akar lenni, vagy azért, mert félreértett valamit, vagy csak merő rosszindulatból. Mert a politikusokat hallgatva, négyszemközti beszélgetéseket felidézve, ez a variáció sem zárható ki teljesen. Még messze nem jutottunk el a megállapodásnak még csak a kontúrjaihoz sem, de máris sok a sértett ember, olyanok, akik háttérbe szorítva érzik magukat.
Az előrelépés záloga, mai tudásunk szerint az lenne, ha végre dűlőre jutna egymással az MSZP és a DK. Csakhogy a két párt közötti erőviszonyok folyamatosan változnak; míg a szocialisták a nagyobb testvér státuszából indultak, ily módon pedig a feltételek diktálóiként, ma már van olyan felmérés, ami épp az ellenkezőjét mutatja. Azaz: az MSZP-től leszakadó szimpatizánsok egy részét a DK halássza el, vagyis a halmaz – a választók számszerű mennyisége – igazában nem változik, csak átrendeződik. Az átrendeződés következtében pedig a DK izmosabbnak tekintheti magát, mint tárgyalópartnere, és ez – a kiszivárgó hírek alapján – meg is látszik az eredményen. Vagy az eredménytelenségen.
A jelek szerint ezen kíván fordítani valamelyest a szocialista párt. A tárgyaló delegációba bevontak két korábbi elnököt, Mesterházy Attilát és Tóbiás Józsefet. Olyanok már korábban is akadtak, akik szerint Molnár Gyulának jobb lett volna, ha egyfajta előőrsöt bíz meg az előkészítésekkel, így elkerülhette volna, hogy a folyamatosan gyengülő MSZP vesztes helyzetbe hozza őt, ami nem pusztán a presztízsét rongálja – főként a párton belül -, de az eredményességet is veszélyezteti. A Független Hírügynökség nincs abban a helyzetben, és talán nincs is elegendő információja ahhoz, hogy ebben a kérdésben igazságot tegyen, de a végeredmény, illetve annak nemléte önmagában eligazíthat bennünket. Arra sem tudunk egyelőre választ adni, hogy a két volt elnök bevetése hozhat-e lendületet, illetve miként befolyásolhatja a tárgyalások menetét. Most, innen, csak azt tudjuk rögzíteni, ami a látszat: Gyurcsány Ferenc, jóllehet az összefogás szükségességéről és elkerülhetetlenségéről beszél, valójában mintha az időt húzná. Már, ha igaz volt az az értesülés, hogy a koordinált jelöltállítás számaiban – százalékában – egyszer már megegyeztek (ez volt a 60-40 arány, a szocialisták javára), igaz ez még akkor történt, amikor az MSZP valamicskével jobban állt. Úgy hírlik, most azért torpantak meg, mert a DK azzal a javaslattal állt elő, hogy ne parafálják a megegyezést, hanem vonják be az Együtt-PM képviselőit a megbeszélésekbe. Ami, feltételezésünk szerint, elsősorban azt a célt szolgálja, hogy más arányokat alakítsanak ki, mégpedig annak megfelelőeket, amelyeket a legújabb közvélemény-kutatások alapoznak meg. Ez pedig ugye nem valami kedvező az MSZP számára.
Természetesen magától értetődőnek kellene tekinteni az ilyen taktikai harcot, ha amúgy ezen pártok részéről pozitív üzenetek fogalmazódnának meg a társadalom számára. A szombati, Gödör-beli összejövetelnek, többek között ez lett volna a célja, csakhogy – miként a bevezetőben megfogalmaztuk – az összefogunk mindjárt kijelentésnek viszonylag kicsi a hitele. Ami most történik, nos, az mindenkinek árt, még akkor is, ha akad olyan haszonélvezője a helyzetnek, amely számolhat önnön növekedésével. Ez a növekedés ugyanis csak ahhoz elegendő, hogy néhánnyal több képviselőt juttasson a parlamentbe – önálló lista állítása esetén -, de semmivel sem visz közelebb a Fidesz leváltásához. Amiből meg az következik, hogy a választók lassan abban is kételkedni kezdenek, hogy az ellenzéki pártok valóban el akarják zavarni a Fideszt.
Minden pillanatát élvezte a köztársasági elnökjelöltségnek – nyilatkozta Majtényi László volt ombudsman. Az Eötvös Károly Intézet közpolitikai intézet elnöke eredményesnek is tartotta, mert ugyan esélye nem volt arra, hogy a jelöltségből valóság legyen, de az mindenképpen sokat jelentett, hogy volt egy ügy, amely mögé felsorakozott az összes demokratikus ellenzéki párt és a független képviselők is. A jelöltség során volt módja arra, hogy az országot járva beszéljen a szabadságról és arról, hogy létezhet egy másik Magyarország is. A main ugyanis a Fidesz lényegében megszüntette a politikai életet. Nem kérték fel miniszterelnök-jelöltnek, de azt a feladatot nem is vállalná, amúgy pedig lát a jelöltek között alkalmasat is. Arra kevés esélyt lát, hogy ne a Fidesz nyerje a 2018-as választásokat, de a történelem arra is megtanította, hogy mindig jöhetnek váratlan fordulatok. Ez történt 1848-ban és 1956-ban is, miért ne történhetne meg 2018-ban. Kétségtelen, hogy egy olyan országban, ahol nincs független sajtó, és mindennapos a verbális agresszió, rendkívül nehéz az ellenzék dolga, ráadásul ez a verbális agresszió könnyen válhat fizikai erőszakká, de nem szabad feladni optimizmusunkat és cselekvőképességünket.
Megbánta már, hogy elindult köztársasági elnök-jelöltként?
Nem, mert az egyrészt egy abszolút sikeres projekt volt, másrészt nekem nagyon komoly élményeket adott. Az első perctől az utolsóig élveztem. Arra, hogy a kormányzati heccsajtó gyűlölködni fog ellenem, arra számítottam.
Olvasta is őket rendszeresen?
Nem, mert ezeket az újságokat nem veszem kézbe, de reggelente, amikor bekapcsoltam a számítógépemet, érkeztek ilyen szörnyű, még engem is meglepő üzeneteket. Néha úgy el is gondolkodtam azon, hogy kik ezek az emberek, akik ezeket a termékeket előállítják. De visszatérve a kérdésre: nagyon jó élmény volt számomra a jelöltség időszaka. Ha valamit sajnálok, akkor az, hogy lehetett volna az egésznek erősebb hatása is. De, ismétlem, én élveztem, és életem egyik legfelemelőbb pillanata volt, amikor az országgyűlésben elmondhattam a beszédemet, szemben velem Orbán Viktorral és végig arra törekedve, hogy meglegyen a szemkontaktus vele. És olyan szavakat, amelyeket tőlem hallott nem volt túl sokszor hall, legalább is ebben a környezetben.
Mit üzenet a kormányfő szeme?
Hát… Nem volt boldog, talán valamennyire zavarban volt… Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom, mit gondolt, bizonyára szívesen megúszta volna, nekem viszont jó élmény volt.
De mi volt jó élmény?
Főként az, hogy volt egy ügy, amely mellé, az amúgy egymásról rossz véleményt megfogalmazó ellenzéki pártok beálltak. Pedig talán még utálják is egymást, és mégis, ebben a kérdésben összefogtak, a Demokratikus Koalíciótól az LMP-ig. Ugyancsak fontos eleme volt az én jelöltségemnek, hogy készítettem egy négypontos programot, amely mellé az LMP kérésére hozzáfűztem egy ötödiket – a fenntartható fejlődés igényét – és ezt a tervet is támogatta minden párt. Az persze borítékolható volt, hogy nem leszek köztársasági elnök, ami nem volt kudarc számomra, hiszen van egy nagyon jó életem, amiből nem hiányzik semmi. Különösen nem hiányzik a hatalom és nem hiányzik a pénz sem.
Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy az ellenzéki pártok együttműködése, egyelőre mindenképpen, megmaradt egyszeri alkalomnak. Akkor mi ebben a siker?
Hogy mégis volt egy ilyen alkalom, amikor képesek voltak összefogni a pártok. És az is siker, hogy az én személyem, vagy ha a saját szerepemet nem tolom ennyire előtérbe, akkor a helyzet alkalmas volt arra, hogy megteremtődjön ez az együttműködés. Én egyébként úgy is elfogadtam ezt a jelölést, hogy nem tudtam, hogy az ellenzéki pártok miként fognak ehhez viszonyulni. Velem előzetes egyeztetés nem folyt, tehát volt kockázata a vállalásomnak, mert hivatalos jelöltté csak úgy válhattam, ha a parlamentben lévő ellenzéki pártok és a függetlenek is támogatnak. És mivel ezt megkaptam, ez tette lehetővé, az indulásomat, illetve azt is, hogy végül Áder János az első fordulóban nem jutott elegendő vokshoz, ezért második fordulóra is szükség volt. Újra hangsúlyozom azonban: én úgy is vállaltam a felkérést, hogy nem lehettem biztos abban, hogy eljutok addig, ameddig eljutottam, mert azt tartottam fontosnak, hogy a folyamat során beszélhetek a negyedik, szabadelvű alkotmányos köztársaságról, és végigjárva az egész országot, rengeteg érdekes emberrel találkozva, felmutathattam, hogy van egy másik Magyarország is. Meglepő módon egyébként nagyon sokam fantáziáltak arról, hogy a parlamenti szavazás során a kormánypárti képviselők majd magukba szállnak és a szuggesztív személyiségem (mosolyog) majd meggyőzi őket, a valóságos, vagy formális titkos szavazáskor, hogy majd átszavaznak rám, de persze ennek semmi realitása nem volt.
Ha lett volna valóságos esélye az elnöki posztra, akkor is indul?
Inkább azt mondom: elég alapos a feltételezésem, hogy amennyiben az ellenzéknek lett volna esélye saját elnököt megválasztani, akkor nem engem jelöltek volna.
Mert?
Mert ez mégiscsak egy olyan poszt, amelyre vannak mindig jelöltek.
De ha már mégis konszenzus volt az ön személye körül, felvetődött-e most, hogy legyen miniszterelnök-jelölt? Számomra ugyanis logikus lépés lett volna: nincs értelme keresgetni, hiszen itt van mindannyiunk embere Majtényi László… Szinte kizártnak tartom, hogy ne kerték volna meg.
Téved, nem kerestek meg. De ez érthető, mert én már tavasszal, a köztársasági elnökjelöltség idején, amikor ezt kérdezték tőlem, némi iróniával azt feleltem, hogy az én politikai pályafutásom ezzel most véget ért. A két pozíció nem is összehasonlítható, meglehetősen különböző kvalitások kellenek hozzájuk. Persze politika környéki tekintélyes emberek szóba hozták a kérdést…
Tekintélyesek, de befolyás nélküliek?
Nem, van befolyásuk, csak nem döntéshozók. Nekik is egyértelműen fogalmaztam: nem akarok miniszterelnök-jelölt lenni. Egyébként a most felbukkant nevek között látok alkalmasakat is…
Kit?
Ne várja, hogy neveket mondjak, elégedjen meg azzal, hogy van közöttük alkalmas, nem is egy.
És ennek az alkalmas jelöltnek van esélye?
Az optimista, vagy az őszinte választ várja tőlem?
Ha lehet, akkor az őszintét.
Ebben a pillanatban nem. Most Magyarországon, ebben a pillanatban, amikor beszélgetünk, megszűnt a politikai élet. Az ellenzék összeomlott, nincsenek igazi témái, a megnyilvánulásaiban nincs elég erő és tehetség; ennél rosszabb állapotban a hatalom elvesztése óta valószínűleg nem volt. A korrekt válasz tehát a nem. De a politika váratlan helyzeteket képes produkálni, még olyat is, hogy teljesen reménytelen helyzetből is lehet nyerni. Macronnak például értékelhetetlen esélyei voltak, amikor elindult a köztársasági elnöki címért. A politikára valóban igaz a mondás: soha nem mondd, hogy soha. 1848 március 10-e táján az alkotmányos Magyarország hívei a legmélyebb depresszióban voltak; 1956 október 20-a táján Nagy Imre elment Tokajhegyaljára szüretelni, és amikor kiderült, hogy Pesten puskaporos a levegő, nem akart visszajönni. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a reménytelennek tűnő helyzet nem feltétlenül hordozza magában a bukást. Nagyon gyorsan tud változni a helyzet, és történhetnek rendkívül fontos dolgok. A legutóbbiak nem, de a kicsit korábbi közvélemény-kutatások arról szóltak, hogy a magyar lakosság többsége kormányváltást szeretne.
Jól látom, hogy van önnek egy kicsit skizoid hajlama, létezik az optimista énje, amely belekapaszkodik a történelem pozitív fordulataiba, és van az elemző énje, amely a realitások talaján áll…
Igen, de ez nem skizoid. Van két nézőpontom, de ettől a gondolkodásom egységes marad. Ami áthat, az a vágy, hogy egy szabad országban éljek, és biztos vagyok benne – bár inkább gondolok az unokáimra, mint magamra -, hogy ez a szabad ország meg is valósul, még a mi életünkben.
Hát kétségtelenül optimista…
Igen.
Mitől nem szabad ez az ország most? Hiszen itt beszélgetünk szabadon, amit elmond, megjelenik majd, olvashatja a nyilvánosság, nem vár a ház előtt egy fekete autó, beszélhetett a parlamentben, mi akkor itt a gond?
Kétségtelen, nincs csengőfrász, ha ironizálni akarnék, akkor hozzátenném, egyelőre… Egyszer volt egy vitám, a partnerem, aki erősen jobboldali úrasszony volt, kijelentette: addig nem beszélhetek a szabadság hiányáról, amíg beszélhetek a szabadság hiányáról. Az volt a válaszom, hogy addig kell beszélnem róla, amíg megtehetem, amikor már nem, akkor már nincs beszéd a szabadság hiányáról. De az például médiajogi evidencia, hogy nincs szabad választás szabad sajtó nélkül. Az, hogy a mi beszélgetésünk most egy online fórumon megjelenik, de az üzenetünk nem tud eljutni csak korlátozott számú olvasóhoz, de végigjárva az országot azt kellett tapasztalnom, hogy a független sajtó csak szigetekben létezik, legalább is, ami az elérést illeti. Független sajtó, Putyin Oroszországában, vagy a beloruszoknál, de még az afrikai diktatórikus rendszerekben is van. A sajtószabadságnak nem az a bizonyítéka, hogy van-e egyáltalán független sajtó, inkább az, kiket ér el, és például van-e független közszolgálati média. És olyan elvakult, írni, olvasni tudó ember nincs, aki kijelenthetné, hogy van Magyarországon független közszolgálati média. Az állami televízió és az állami rádió a heccsajtó része. A független médiumok hatóköre ugyanakkor rettenetesen korlátozott. Budapesten kívül nyomtatott sajtó szinte nincs is, kormányközelivé vált az összes megyei újság, a vidéki lakosság tehát nyomtatott sajtótermékkel, amely független volna, nem találkozik.
Azt mondta, ma nincs csengőfrász, miközben bizonyos csengőket csak megnyom a hatalom, például a civilszervezetek, a jogvédő intézmények ajtajain… Mostanság már azzal lettek megvádolva, hogy a szervezetten támogatták a menekültekkel beáramló terroristákat is. Szóval mi ez, ha nem csengőfrász?
Igen, és nem látjuk a folyamat végét. A verbális agresszió, a történelem ezt bizonyította, nagyon könnyen átvált fizikai agresszióvá. Ugyanakkor demokrácia fékútjai meglehetősen hosszúak. Azt akarom ezzel mondani, hogy a bíróságok olyakor független ítéleteket hoznak, és bár nem akarom a két rendszert összehasonlítani, de még a náci rendszerben is születtek, igaz csak eleinte, jogállami ítéletek. Ugyanakkor nincs független számvevőszék, médiahatóság, alkotmánybíróság, az ügyészségről már ne is beszéljünk. Megszűnt az önkormányzatiság… Eljutottunk odáig, hogy a miniszterelnök ma egy Őcsényben kialakult, menekültellenes hisztérikus helyzetre az agresszíven fellépők mellé áll. Őcsényben nem csak az autógumiját szúrták ki a menekülteket befogadni akaró embernek, hanem még lefejezéssel is megfenyegették. A heccsajtóban meg – az Echo tévéről beszélek – a civilek meggyilkolásáról fantáziált egy komolynak tartott szakértő. És történt valami? A Médiahatóság hallgat, pedig ennél súlyosabb médiajogi jogsértés még soha nem történt. Hogy ez hova fejlődik, azt nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, hova vezet ez a brutális nyugatellenesség, amely a diktatúrákért való rajongással párosul. A nyugati szabadsággal szemben mutatott orbáni undor azért kijelöl egy pályát. A politikában nagyon izgalmas kérdés, hogy a demagógia, a szervezett hazudozás, amely eszközeiben, nyelvében nem különbözik a kommunista, vagy a náci uszítástól, meddig mehet el. Nem látok olyan törekvést a kormányzat részéről, hogy ezt a gyakorlatba is átemeljék, hogy valóságos erőszakot alkalmazzanak, és lefüggönyözött Pobjedák újra járják a városokat, csakhogy ezek úgy működnek, mint a tengeri hullám, amely nem áll meg, hanem eléri a partokat is. A veszély tehát reális.
Ha már a verbális agressziót említette. A legutóbb Fidesz-kongresszuson szinte mindenki – Orbán Viktor éltetése mellett – az ellenzék becsmérlését tartotta fókuszában, már nem is emberként említve tagjait. Ebből mi lesz?
A verbális agresszió valóban rendkívül veszélyes, különösen, ha erőszakkal fenyegetőzik, és voltak, még a miniszterelnök részéről is erre utaló kijelentések. De amin én különösen meg voltam rendülve a Fidesz kongresszusa kapcsán, az Orbán Viktor egyhangú megválasztása. Márpedig az ilyesmi, valóságos demokratikus pártnál lehetetlen. Ez egyébként ugye azt is jelenti, hogy Orbán Viktor is megszavazta önmaga elnökségét… Ez nekem nagyon durva.
Szóval mi lesz, ha újra megnyeri a választásokat?
Nem vagyok futurológus, nem látok a jövőbe, de – hogy pozitív dolgot is mondjak -, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, addig vannak törvényi, jogi határai az egyszemélyes uralomnak. Szóval vannak korlátok, amelyeket – így-úgy – megpróbálnak kikerülni, de mégiscsak vannak. Vagyis az unión belül bizonyos dolgokat nem lehet megtenni, és ezt tudják Orbánék is. Most az a paradox helyzet állt elő, hogy ez a magyarországi modell azért tud működni, mert Brüsszel finanszírozza a létezését. Ha ez megszűnne, akkor azt mondom, térdre imához…
Van önnek kapcsolata Soros Györggyel?
Semmi. Életemben háromszor voltam olyan helyen, ahol őt láttam. Egyébként semmi.
Azért is kérdezem, mert vajon meddig lehet démonizálni Soros Györgyöt, úgy hogy ez jelentős mértékben hat az emberekre?
Azt hiszem, hogy ennek ki kell pukkadnia. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindannyian Soros Györgyök és güllenisták is vagyunk. A mi Güllenünk, a törökök Amerikában élő szimbolikusan ellenzékinek tekintett vezetője, nem más, mint Soros. Nagyon érdekes alapmintázata van ezeknek a rendszereknek. Ideális ellensége volt a bolsevikoknak az oroszoknál Trockij. Ő is messze volt, ugyan később egy jégcsákánnyal megtalálták, de őt is kijelölték ellenségnek, meg mindenkit, akit hozzá akartak sorolni, vagy az 1984 című könyvben, ahol egy Goldstein nevű ember, akit szintén soha nem lehet látni, az ellenség. Ez a szerep most Soros Györgyöt találta meg, miközben ő Magyarországról soha egyetlen fillért ki nem vitt, miközben hatalmas összegekkel támogatta a magyar társadalmat. Olyan folyóiratokat is támogatott, amelyek messze álltak az általa képviselt értékrendtől. Olyan célokra is adott pénzt, amelyek nem biztos, hogy hasznosak voltak, például a Fidesz egyes vezetőinek oktatására. Szóval nem egy becsületes dolog ez a kampány. Én mégis abban bízom, hogy a magyarok, a történelem ezt megmutatta, békében éltek a különböző idetelepült népekkel, tisztelték a másik eltérő vallását, szóval a magyar az nem egy keleties társadalom. Vannak keleties vonásai, ahogy erre Ady Endre is beszélt, de mégis, egyértelműen a nyugati civilizáció része. Az a kísérlet tehát, amely egy kulturális, etnikai homogenitást ír a zászlajára, az el fog bukni. Kompország végleg leereszti horgonyát a nyugati parton.
Ha nem keresik meg a HírTv-től biztosan nem vált csatornát – mondta Kálmán Olga a Független Hírügynökségnek adott interjújában. A műsorvezető a beszélgetésben azt is elmondja, hogy szerinte demokratikus országokban nem fordulhat elő, hogy egy kormánypárt képviselői bojkottáljanak egy televíziót. Ugyanakkor ez a párt, a Fidesz óriási erővel próbálja ráhúzni a Jobbikot Simicska Lajosra, illetve Simicskát a Jobbikra. Állítja: ő nem egy jobbikos televíziónál dolgozik, a műsorokból ez mindenki számára kiderülhet. Arról is mesél Kálmán Olga, hogy a váltás stílusváltást is hozott; közvetlenebbül beszélget a vendégeivel. Szakmailag kitűnően érzi magát, ám a közérzete, ameddig ennyi baj van az országban, nem lehet jó.
Nincs egy rendes nadrágod?
Nincs. Most ugye arra célzol, hogy szakadt nadrágban vagyok. Felhívom a figyelmedet, hogy ez a trendi.
A lányod elvárja, hogy ilyenben járjál?
Senki nem várja el, sőt a férjem cukkol is miatta.
Szerinted az emberek tudják, hogy te most trendi vagy és nem szakadt?
Ezen még nem gondolkodtam… Hogy mit gondolnak mások arról, hogy direkt szakadt farmer van rajtam.
Mikor estél ki a…
Miből?
A Konyhafőnök című műsorból.
Az első héten, de hogy az hányadik adás volt azt meg nem mondom neked. Még nem volt időm visszanézni, és mivel adásba az én élőműsorommal párhuzamosan ment, nem volt lehetőségem se látni. Annyit elárulhatok, hogy a felvétel a nyáron készült, tehát elég régen, és nagyon hosszú forgatások voltak, emiatt pedig el is veszítettem a fonalat, hogy az elődöntő hányadik adásánál tartunk.
Szégyen számodra, hogy kiestél?
Ugyan dehogy.
Miért ki is akartál esni?
Egy idő után igen, mert nagyon sok időt, felkészülést vett igénybe. Nézd ez egy szórakoztató műsor, minden nap ki kell esnie valakinek.
Ez valódi verseny volt?
Igen, az volt.
Benned is?
Bennem is valódi verseny volt.
És most beléptél a celebek világába…
Ezzel? Hát azért hívtak meg oda, mert a műsor címe is így szól: Konyhafőnök VIP, szóval ott nem szakácsokat és séfeket versenyeztetnek, hanem ismert embereket…
Szerinted te jól főzöl?
Hogy szerintem jól főzök-e? Hát hogy kérdezhetsz ilyet…Igen, jól főzök.
A család is így gondolja?
Hát hogyne. És nem is az amatőr konyha szintjén vagyok.
Jó műsorvezető vagy?
Te jó újságíró vagy?
Igen.
Igen?
Aha.
Örülök, hogy ilyen magabiztos vagy.
Akkor most válaszolsz?
Arra törekszem, hogy jó legyek.
Egyébként azért kérdeztem, mert míg a főzőtudományodra vonatkozó kérdésre nagyon határozott, magabiztos igennel válaszoltál, a szakmáddal kapcsolatban viszont ilyen szerényen beszélsz…
A főzés viszonylag objektíven megállapítható; vagy finom, vagy nem, amit csináltál. De egy műsorvezetésről, különösen, ha valaki több évtizede vezet politikai háttérműsorokat, nincsenek ennyire objektív paraméterek, hogy az most sós, vagy nem az, roppanós, vagy nem, finom, vagy nem finom. Egy műsorvezetőt sokféle szempont alapján ítélnek meg. És, hogy lehetne egy interjút mindig jobban csinálni? Igen lehetne. Nincs olyan, hogy tökéletes, vagy legalább is én magamon ezt még soha nem éreztem. Minden adás után foglalkoztat a gondolat, hogy miként lehetett volna másként, még jobban, hol kellett volna a beszélgetést más irányba vinni. Egy étel elkészítésén ugye nem töprengek ennyit.
A szakmádat tekintve tehát abszolút kritikus vagy önmagaddal?
Mindenben kritikus vagyok önmagammal.
Amikor csatornát váltottál, arról is beszéltél, hogy szükséged van egy új kihívásra, új közegben, más közönség előtt…
Ez nagyon bejött…
De miért kell valakinek, aki általános megítélés szerint a topon van, ő az adott televízió arca, váltania?
Nem jó egy helyzetbe belesüppedni, abba, hogy a helyeden vagy… De az igazság az, hogy ha nem keresnek meg a Hír tv-től, én nem váltok csatornát. Szóval én nem akartam új munkahelyen dolgozni, valószínűleg még isten tudja meddig az atv-s életemet éltem volna. De így, hogy megkerestek, nagyon hamar tudtam dönteni.
Mi volt ebben a kihívás, hiszen ugyanazt csinálod, amit korábban…
Az új mindig kihívás. Ennek a fizikai megjelenése is más, más emberek közé jársz be dolgozni, a műsor fizimiskáján is alakítasz…
Azt látom, hogy másként vagy öltöztetve. Ennek van jelentősége?
Persze ez is egy vizuális elem. De nem azért váltottam csatornát, mert szerettem volna másként öltözködni.
De van a stílusváltásnak is üzenete, nem?
Persze. Hogy abból, a magát optikailag is szigorúbbnak mutató szerepből egy kicsit kilépett Kálmán Olga és próbál még közvetlenebb, lazább lenni, a szó legjobb értelmében.
Mert ez így működik, hogy elhatározom, hogy holnaptól lazább leszek…
Még egyszer mondom, a szó jó értelmében. Igen, megpróbálok még inkább a nézők nyelvén beszélni, még őszintébben, még közvetlenebbül. Hogy még inkább az legyen az üzenete, hogy a kedves néző azt érezze: ülhetne akár ő is ott a helyemen, beszélgethetne ő is.
A nézőkről a riportalanyaidra váltva: elértél egy sajátos státuszt. A vendégeid furcsa, ambivalens érzésekkel mennek be hozzád: egyfelől akarnak Kálmán Olgával beszélgetni, ott lenni a műsorában, másfelől viszont félnek tőled. Ezt akartad elérni?
Nem.
És nem is érzed, hogy ez így van?
De, így van. Küldetéstudat azonban nem volt bennem, szóval nem volt olyan, hogy mondjuk húsz évvel ezelőtt leültem volna a konyhaasztal mellé és eltöprengtem volna azon, milyen jó is lenne, ha tartanának tőlem… Dehogyis! Ez inkább a sok-sok munkának a hozadéka. Hogy a vendég is érezze: a beszélgetésünknek van súlya.
Amúgy a félelmet megérzed?
Hogyne.
Min, a vendég szemén, vagy a testtartásán?
Mindenen.
És ez tovább frappíroz téged?
Nem, én inkább segíteni akarom azt, aki fél, különben nem lesz jó az interjú, mert ha szorong, akkor csak a görcsök látszanak és az egyáltalán nem jó. Ha valakin észreveszem, hogy tart a beszélgetéstől, izgul, akkor igyekszem nagyon átsegíteni ezen az állapotán. Próbálom elérni, hogy csak a beszélgetésre koncentráljon és ne azon járjon az esze, hogy ez a nő, jaj, két napja kit és hogyan szedett szét élő adásban.
Benned voltak félelmek, amikor elkezdted a munkádat a HírTv-nél?
Nagyon izgultam. Borzasztóan.
És téged ki nyugtatott meg?
A kamera tetején a piros lámpa. Addig iszonyatosan izgultam, ráadásul a felmondási idő miatt volt is egy kis szünet, ami miatt tartottam attól, hogy kiestem a napi rutinból, úgy vártam az új műsor kezdetét, mintha az életem első adására készültem volna. Ugyanazok a félelmek voltak bennem, mint bárki másban, hogy nem fogok tudni még megszólalni sem, de aztán, amikor felvillant a lámpa és megszólaltam: „jó estét”, abban pillanatban éreztem, hogy itthon vagyok. Abban a pillanatban az összes félelmem elillant.
Azt mondtad, hogy ha félelmet látsz a vendégeden, akkor segítesz neki. És ha azt érzed, hogy hazudik?
Akkor megpróbálom bemutatni a nézőknek, hogy hazudik. Nem magamnak, a nézőnek. Ameddig nem vagyok meggyőződve arról, hogy más is érzi, azt, amit én, akkor megyek tovább a kérdéseimmel, abba az irányba, hogy egyértelműen kiderülhessen a hazugság.
Vannak olyan beszélgetéseid, amikor egy-egy riportalanyodat, úgymond, nyakon csípsz, és nem engeded el…
Igen hajlamos vagyok időnként szájzárat kapni.
És utólag ezt megbánod?
Nem. Különösen, ha a vendég egy politikai párt vezetője, akkor nem bánom, hogy nem engedtem el, mert neki kötelessége ezt a kihívást állni. Ebben a helyzetben nem azt érzem, hogy én vagyok a kegyetlen, agresszív, túl rámenős, hanem, hogy a vendégnek kell visszafordítani a helyzetet, hiszen ez a munkája.
És nem sértődnek meg a nyakon csípettek?
Nem. Nincs sértődött riportalanyom, és olyan sincs, aki emiatt ne jönne be hozzám. A Fidesz bojkottja nem nekem, hanem a Hír tv-nek szól, vagy még inkább Simicska Lajosnak. Ehhez pedig nekem nincs közöm, legfeljebb a nézőkkel együtt a szenvedő alanya vagyok.
Bosszant, hogy nincs esélyed egy Orbán Viktor interjúra?
Bosszant? Nem úgy kelek, fekszem, hogy iszonyatosan frusztrált lennék emiatt… Az, hogy egy országban ez a helyzet elfogadott és normális legyen, vagyis az, hogy egy komplett párt kijelentheti: nektek nem nyilatkozom, az elfogadhatatlan. Ugyanis nem engem negligál, hanem az összes nézőnket. Másként szólva, a választó polgárnak nem hajlandó nyilatkozni.
Egyébként a korábbi szemléletű Hír tv-hez is eljöttél volna?
Nyilvánvalóan nem. Semmi keresnivalóm nem lett volna ott.
A mostanit viszont elfogadod?
Igen.
Annak ellenére, hogy folyamatosan azt hírlik, hogy a tulajdonos, azaz Simicska Lajos a Jobbikot támogatja, ily’ módon ez a Jobbik televíziója… És, ha nincs is így, ezt a stigmát azért viseled…
Ezt a stigmát nagyon nagy erővel és ráfordítással próbálja a Fidesz, illetve a Fidesz kommunikációja által uralt nem kevés médium ránk erőltetni. Hogy a Kálmán Olga eladta magát a Simicskának, a Simicska a Jobbiknak, a Jobbik a Simicskának, szóval mindenki eladta magát valakinek… Hülyeség. Üljön le már valaki, számolja ki papírral, ceruzával, milyen arányban vesznek rész a különböző pártok képviselői a műsoromban, vagy az óránként jelentkező híradókban. Arra fog rájönni, hogy itt semmiféle Jobbik dominancia nincs. Pont annyi lehetőséget kapnak, a hozott híreknek megfelelően, mint mások.
Te is írnál könyvet Vona Gáborról?
Hát ezen még nem gondolkodtam, mint ahogy azon sem, hogy bármelyik párt vezetőjéről írjak. Pedig én már minden érdekeset megtudtam róluk az elmúlt húsz év alatt.
Azért hoztam szóba Vonát, mert az említett könyv alapján a kötet írója azt mondja: ő hitelesnek látja a Jobbik elnökének metamorfózisát. És te?
Hogy én hitelesnek látom-e? Ezt döntsék el majd a választók.
Ez most egy taktikai mondat a részedről? Hogy azt sugalld magadról, neked nincs politikai szimpátiád senki iránt…
De te most nem a politikai szimpátiámról kérdezel, hanem a munkámról. Nekem tehát Vona Gábor is, Molnár Gyula is, vagy Szél Bernadett is, vagy éppen Gyurcsány Ferenc az interjúalanyom, akiket egy-egy adott témában kérdezek. Ha azt firtatod, hogy a beszélgetésekben szándékosan éreztetem-e a saját véleményemet az adott témáról, akkor arra igen a válaszom. De fontos, hogy az adott témáról, és nem az interjúalanyról, vagy annak pártjáról. Nem egy kérdezőgép vagyok, hanem beszélgető partner. Ha nem így lenne, akkor csak egy kérdezőgép lennék. De ebből nem következik, hogy valaki szimpatikus számomra, vagy sem.
Számodra tehát teljesen mellékes, hogy a Jobbikkal kapcsolatban mit mond, mit gondol a tulajdonos?
A műsorkészítés szempontjából igen. Abból a szempontból nem, hogy ez az én munkahelyem is, s a Fidesz, ahogy az előbb is említettem, óriási erővel akarja ráhúzni Simicska Lajosra a Jobbikot, vagy fordítva… Ami azért, gondoljunk bele, elég vicces, hiszen a régi harcostárs, a „mindannyiunk között a legokosabbik”, az most egy szégyenfoltnak van beállítva; megvetően mondják, hogy ez az a párt, ami mögé beállt Simicska Lajos, de arról lazán megfeledkeznek, hogy korábban éppen mögöttük állt. Akkor milyen szégyenfoltról beszélnek?
Az, hogy nem jönnek be Hír Tv-be a Fidesz képviselői, mennyire teszi féloldalassá a műsort?
Ha úgy kérdezed, hogy örülnék-e, ha bejönnének hozzánk a fideszesek, akkor azt mondom: igen. Nagyon nem értek egyet az elhatározásukkal, azt gondolom, hogy egy demokratikus országban ilyen nincs. Sőt, nem is hallottam hírét annak, hogy bármely demokratikus országban egy kormányzó párt bojkottált volna egy televíziót. Kultúrországban ilyen nem fordulhat elő. De hát ez van, ezzel kell főznöm. Így aztán elmondom én a beszélgetéseim során, hogy mi a Fidesz véleménye.
Ez azért is izgalmas kérdés, mert a választási kampány jön, amelynek megjelenítése nagymértékben a te feladatod lesz. Akkor ezt hogy akarod megoldani?
Miért 2010-ben, vagy 2014-ben ott voltak valahol? Ezt csinálta Fidesz az elmúlt választásoknál is. Azt most vegyük ki a körből, hogy Orbán Viktor leül a négyes, vagy a hetes tagsági könyv tulajdonosával beszélgetni…
Kire gondolsz?
Hát a Bayer Zsoltra…
Az övé az ötös számú tagkönyv…
Ja, a hetes a James Bond…Szóval azt ne tekintsük megmérettetésnek. Vitát nem vállalnak.
Játsszuk el, hogy én vagyok Orbán Viktor, mit kérdeznél tőlem.
Ezt már a múltkor elsütötte a Magyar Nemzet.
Akkor nem kérdezem, és így nem leszek Orbán Viktor.
Akarsz? Lennél Orbán Viktor?
Nem. De most még sem rólam beszélgetünk. Rólam még nem gondolta senki, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha én lennék a miniszterelnök, rólad már igen. Szóval milyen miniszterelnök lennél?
Az a miniszterelnök lennék, aki megköszönné a bizalmat és közölné, hogy te sokkal jobb lennél erre a posztra.
Rólam nincs egyetlen kép sem az utcán, veled viszont teli van a város.
Vannak most üres plakáthelyek…
Amúgy szereted magad látni az utcán?
Nagyon sok plakát van kint valóban, de már olyan régóta csinálom, és oly gyakran látom magam viszont az utcán, a címlapokon, hogy talán már megszoktam.
És a kisfiad?
A múltkor ültünk a kocsiban, hátul ült a két gyerek, és folyamatosan csak azt mondogatták egymásnak: nézd, ott az anya, ott van megint az anya, jaj ott az anya… Aztán egyszer csak azt kérdezte Marci: Anya, te nem unod magadat?
Híres vagy, most is egy csatorna arca. Szakmailag mi a továbblépés számodra?
A ma este. Mindig a ma este. Nem tudnám csinálni a munkámat, ha arra törekednék, hogy egy év múlva, vagy bármikor legyen egy ilyen, vagy olyan műsorom. Nem, én tényleg mindig az aznapra koncentrálok, hogy ezt most nagyon jól meg kell csinálnom. Aztán, amikor túl vagyok az adáson, akkor az foglalkoztat, hogyan lehetett volna másként csinálni, aztán pedig jön az újabb nap. Az újabb aznap. Ez az életem.
A fiadnak ha jól értettem nem válaszoltál….
Hogy unom-e magam? Ez inkább egy pszichológiai kérdés, nem is tudom értelmezni.
Akkor úgy kérdezem: szakmailag jól érzed-e magad?
Igen.
És politikailag?
Ebben az országban? Ha a gyerekek szempontjából vizsgálom és az oktatást nézem, és azt kérdezem, hogy meg vagyok-e elégedve, akkor hogy lennék megelégedve? Ha az egészségügyre gondolok, azzal hogy lennék megelégedve? Ha a munkámra gondolok, a fékekre és ellensúlyokra, a demokrácia állapotára, hogy lennék megelégedve? Millió dolgon kellene változtatni.
És anyagilag?
Ehhez meg kinek mi köze van?
Csak azért, ha minden rendben van, akkor vegyél magadnak egy rendes nadrágot.
Látod, a szakadt nadrágom alapján megdőlt az az elmélet, hogy a Simicska jól fizeti a munkatársait…
Változatlanul bízik a közös fellépésben, a közös listában, és miniszterelnök-jelöltben, ez derül ki abból az interjúból, amelyet Molnár Zsolt szocialista képviselő, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöke adott a Független Hírügynökségnek. A politikus kifejtette, hogy bár valóban látható olyan törekvés a Demokratikus Koalíció részéről, hogy leváljon erről a közös akaratról, de hisz abban: Gyurcsány Ferenc pontosan érzi a felelősségét, és tudja, együttműködés nélkül nincs esély a kormányváltásra. A miniszterelnökségre továbbra is Balázs Péter a jelöltjük, de még hivatalos lépés ebben a kérdésben nem történt, de rövidesen történnie kell. A Jobbikkal, az bármennyire is híve a Orbánék leváltásában, nem lehetséges a közösködés, oly távol állnak a az elvi szempontjaik, hogy ezek ezt teljesen kizárják. Molnár Zsolt szerint a Fidesz hatalmi gőgje, amelyet a múlt vasárnapi kongresszusuk is tükrözött, katalizátorként kell hasson a baloldal pártjaira, és arra, hogy végre felmutasson a választóknak egy valós alternatívát.
Egyre-másra jelennek a közvélemény-kutatások, különböző, ki tudja hova sorolható intézetektől, különböző eredményekkel, egyben azonban egység mutatkozik: finoman szólva nem mutatnak hízelgő adatokat a szocialistákra nézve. És, ha nem is akarjuk ezeket elfogadni, előbb-utóbb önbeteljesítő jóslattá válnak, nem?
Egy korábbi szocialista vezetőt tudom idézni: nem közvélemény-kutatást, hanem választást kell nyerni.
Persze látom én, hogy megindult már kora nyáron egy veszélyes tendencia, de azért radikális zuhanásról nem beszélhetünk. Nagy a szórás az intézetek mérései között, némelyik némelyiknél sejthető is, kinek az érdekében „kutathatnak”. Mi a valóban régóta bizonyítottan független intézetek, a Závecz Research és a Publicus kutatásait tekintjük mérvadónak, ők hosszú távon hitelesnek bizonyultak. Az Iránytűtől, vagy a Nézőponttól nagyon szélsőséges eredmények szoktak előkerülni, ezzel együtt tagadhatatlan, hogy az MSZP nem emelkedő, hanem csökkenő pályán mozog. Az viszont fontos, hogy nem más párthoz mennek a szavazók, inkább elbizonytalanodnak. Ez pedig valahol érthető: azt látják, hogy a baloldal helyzete rendezetlen, nincs miniszterelnök-jelölt, és legtöbbször vitákról hallani. Bízom benne, hogy ez a kérdés még az idén megoldódhat, és ez lendületet adhat az MSZP-nek és a többi stagnáló baloldali pártnak.
Van, ahol ezt másként értékelik. Most például egy új jelenséggel kell szembenéznie a szocialistáknak: az, aki korábban partner volt, mostanra mintha épp az ő rovásukra akarna erősödni. A Demokratikus Koalíció törekvéseit látják sokan úgy, hogy a gyengülő MSZP-től elszívja a választókat és önálló listával vágjon neki 2018-nak…
Én biztos vagyok abban, hogy Gyurcsány Ferenc, illetve a Demokratikus Koalíció is le akarja váltani az Orbán-kormányt. Azt értem, hogy a DK elnöke saját pártját akarja erősebbé tenni, de ennek van egy határa, mégpedig az, hogy ne veszélyeztesse a kormányváltást. Sajnos hosszú hónapokat veszítettünk a DK-val és a többi párttal folytatott veszekedésekkel, vitákkal, azonban a felelősség a Demokratikus Koalíción épp úgy rajta van, mint az MSZP-n, mégpedig annak a felelőssége, hogy megadjuk a változás esélyét a választók többségének. Ehhez pedig
közös indulás és közös lista kell, ez jelent valódi esélyt.
Szerintem a DK részéről most inkább taktikázás zajlik, és valójában nem hoztak még végleges döntést. Mert amennyiben maradnak a külön listák, külön miniszterelnök-jelöltek, akkor jelentősen csökken a változás esélye, ezért pedig mindenkit felelősség terhel.
Csakhogy a politikai taktika, öt hónappal a választások előtt, és azokkal az előzményekkel, amelyeknek tanúi lehettünk, csak tovább gyengítik a baloldalt, és csúsztatják tovább azon a lefelé vezető spirálon, amelyen most rajta van. Mert lehet, hogy a DK emelkedni fog, de a baloldali halmaz nem.
Ezért fogalmaztam úgy korábban többször, hogy egy közös miniszterelnök-jelölt visszaadhatja a hitet. Ha a változást akaróknak meg tudjuk mutatni, hogy van egy erős, közösen vállalt kihívó, aki képes új pályára állítani az országot, aki képes kihívni és legyőzni a mai autokráciát, akkor nagyon gyorsan átalakulhat a politikai térkép.
Ez már nem Balázs Péter?
Balázs Péter múltjánál, szakmai tudásánál fogva egyértelműen alkalmas a feladatra. Az a kérdés, hogy színre lép-e, milyen formában. Biztos vagyok benne, hogy a változást akaró magyarok közös megjelenítője tudna lenni, akit jó szívvel támogatna az MSZP is, valamint más változást akaró ellenzéki pártok és civilek közösségei is.
És van valaki más is a jelöltek között?
Én nem tudok ilyesmiről. Balázs Péter neve van előttünk, azonban még nála is várat magára az a lépés, ami a jelöltségét egyértelműen elindíthatja. Személyétől függetlenül az egyetlen győzelmi stratégia a mai választási rendszerben és politikai környezetben a közös miniszterelnök-jelölt és az őt támogató közös lista.
Az ön által is vázolt hithez biztosan szükség van arra is, hogy Magyarország megtudja, miért akar az MSZP választást nyerni, megismerjük a választási indulás üzeneteit is. Vannak ilyenek?
Természetesen vannak, de amíg a kihívó személye és az együttműködés formája nem alakul ki, szinte lehetetlen bemutatni ezeket a gondolatokat. Képviselőtársaimmal együtt általában azt tapasztalják, hogy a sajtó oldaláról is nagyon sokszor összefogásról, különféle pártok, politikusok egymáshoz való viszonyáról kérdeznek minket, függetlenül attól, miről is beszélünk épp. Pedig az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, vagy a biztonságpolitika területén konkrét, azonnal megvalósítható elképzeléseink vannak, de amíg ezek a viták dominálják a baloldal történetét, sajnálatosan minden erről szól.
Ön folyamatosan beszél a közös listáról, miközben eddig legfeljebb a koordinált indulás tűnt közös gondolatnak, bár az sem mindenki részéről. Hogyan lesz ebből közös lista?
Két út lehetséges. Az egyik, ha az egyéni jelöltekben – azaz ön által említett koordinált indulásban – sikerül megegyezni. Ennek a második lépcsőfoka lehet egy közös lista is, most pedig ezen a döcögősebb úton haladunk. A másik opció, hogy egy közös miniszterelnök-jelölt mellett állnak ki az ellenzéki pártok, közös listát alkotva. Véleményem szerint ez a legreálisabb forgatókönyv a kormányváltáshoz.
A következő hetek fogják eldönteni, hogy melyik megoldás valósulhat meg – a lényeg, hogy közös megoldást találjunk.
Ha már közös: a Jobbiktól érkezett jelzés, hogy bármi áron érdekeltek abban, hogy Orbán Viktort eltávolítsák a hatalomból? Elképzelhető végül egy ilyen összefogás is?
Nem. Bár azt gondolom, hogy a Jobbik is le akarja váltani Orbán rendszerét, a mi nézeteink semmilyen módon nem egyeztethetők össze az övékével. Ráadásul, ne felejtsük el, hogy bár ma néppártnak nevezik magukat, azért sorozatban vannak olyan múltbeli tisztázatlan kérdéseik, amelyeken nem lehet túllépni. A teljesség igénye nélkül a Magyar Gárdához, a Betyársereghez való viszony, vagy a magyar állampolgárok listázása. Mellesleg a baloldalon az elvi elfogadhatatlanságon túl taktikailag is értelmetlen lépés lenne a közösségvállalás: lehetnek olyan szavazók, akik az együttműködés hatására ott ragadnának a Jobbiknál. Ha kimondanánk a közös indulás lehetőségét, azzal legitimálnánk a Jobbikot, ami pedig elfogadhatatlan.
Ha már a Jobbikról beszélünk: sajátos korképet festett a Fidesz vasárnapi kongresszusa. Túl a helyenként rasszista beszédeken, a kádári retorikán, szinte minden felszólalónál érzékelhető volt a baloldal lenézése, megvetése, lekicsinylése, még az is, hogy emberszámba sem vehetők. Nem vált ki ellenérzéseket ez az attitűd a baloldalból, nem kiáltanak fel egységesen, hogy ezt már nem tűrhetjük?
Az a cinizmus és hatalmi gőg, ami áradt ebből a kongresszusból, a felszólalóból, a miniszterelnök beszédéből, az katalizátorként hathat a baloldalon, hogy vegye már észre mindenki, hogyan beszélnek választók millióiról, az országról és az ellenzékről. Előre győztest hirdetnek, „ellenzékváltásról” beszélnek. Ha a baloldal nem lép fel egységesen, valódi ellensúlyként, abból újabb négy év Fidesz-kormányzás lehet, az pedig beláthatatlan következményekkel járna Magyarország jövőjére. Már most is jól képzett magyar emberek tíz. és százezrei mentek el az országból, egy újabb Fidesz-győzelem esetén még többen hagyhatják itt az országot.
A Fidesz szinte minden héten produkál egy olyan ügyet, amibe sok helyen bele is bukna, itt azonban az összeset, ahogy mondani szokták, lábon kihordja. Miért nem üti át a nyilvánosság ingerküszöbét mindez?
Az elmúlt években nagyon magasra került az ingerküszöb. Láthatóan a társadalom beletörődött és beletört a Fidesz korrupcióra épülő modelljébe, így aztán csak csendesen elkönyvelik az azeri ügyet, a kötvénybizniszt, a vízum-ügyeket, a trafik-mutyit, és még sorolhatnánk sokáig. Ezeknek az eseteknek a felszínre hozása önmagukban kevesek a kormányváltáshoz. Valós alternatíva, konkrét kormányzati jövőkép kell, ami alapján megérti az ország, a változást akarók többsége, hogy miképp lesz szebb, jobb, élhetőbb ez az ország. A többség kiszámítható, nyugodt mindennapokat szeretne, politikai beavatkozás nélkül.
De mit lehet válaszolni a Fidesz menekült-ellenes, Soros-ellenes kampányára? Merthogy a számok azt mutatják, ezek az akciók nagyon is hatnak az emberekre, ma már a lakosság fele tart a „migránsoktól”, miközben sokan még csak nem is láttak menekültet. A kormányzó párt láthatóan erre épít mindent, és teheti, mert az ellenzék tehetetlennek tűnik…
Az alapvető probléma az, hogy a létező európai biztonsági problémákat tálalja rettenetesen eltorzítva a kormánypárti sajtó. Valós problémákról van szó, a Fidesz propaganda-gépezete azonban a tényeket szelektíven kiválogatva, eltorzítva, felnagyítva zúdítja rá az egész társadalomra a rémképeit.
Nem meglepő, hogy az országnak azon részein, ahol még sosem járt menekült, ott a legerősebb a félelem a bevándorlástól és a terrorizmustól.
Erre a propagandára sokan vevők itthon és Európában is, nem ismerik a tényeket, összefüggéseket, csak simán a félelem mozgatja őket.
Lehetséges, hogy az ellenzék is követett el hibákat, de a Fidesz mindenre kiterjedő cinikus hazugsággépezete nem mérhető ezzel egy lapon. Orbán kihasználja a magyarok ismerethiányát és bizonytalanságát. Jól érzékelhetően a figyelemelterelésre használja a propagandaeszközeit, mivel addig is, amíg a terrorizmusról, kerítésről, a magyar emberek megvédéséről beszél, addig sem kell megmagyaráznia, hogy miért verték szét az egészségügyet, az oktatást, vagy megmagyarázni azt, hogy miért vannak olyan letelepedési kötvények, amelyek anyagi kárt okoznak az országnak és nemzetbiztonsági kockázat gyanúját felvető embereknek jelentenek belépőt az EU-ba.
De a kérdésem változatlan: mi ezzel szemben a megoldás?
Először is az evidenciákkal nem kell vitatkozni, ilyen a schengeni határ védelme, vagy a terrorizmus elleni fellépés szükségessége. Világosan kell beszélni a tényekről, be kell mutatni a tényeket és azon kell dolgozni, hogy Magyarországon ne a félelem kultúrája uralkodjon. Ezzel együtt megértőnek kell lenni az emberek mindennapi félelmeivel, akkor is, ha azok mesterséges, felszított félelmek, mert attól még léteznek. Ezért fogalmazott úgy Hiller István, hogy nem kérdőjelezzük meg a kerítés fennállását, de világossá tesszük, hogy a menekültek helyzetét valójában közös európai megoldások, a kontinens együttműködése képes megoldani, és közben feltesszük a kérdést: a kerítés valójában mennyibe került, és helyes-e, hogy a kormánypártok már-már az ország szimbólumának tekintik.
Visszatérve a baloldali együttműködésre. Van-e a fejében valamilyen határidő? Sokat már nem lehet tologatni, hiszen van egy végső időpont, április 8.-a…
A kormányváltást nyilvánvalóan a választás napján kínálkozik esély, ez valószínűleg április 8-án lesz. De addig van egy fontosabb határkő: két hónappal korábban, február 8-án megkezdődik a jelöltállítás. Ez tehát a politikai racionalitás számára rendelkezésre álló idő, eddig kell megteremtenie a baloldalnak a változás közös esélyét.
E hét végén a Közös Ország Mozgalom szervezésében választási nagygyűlésen vesznek részt, az LMP és a Momentum kivételével minden demokratikus ellenzéki párt. Várható-e ettől az eseménytől valamilyen áttörés?
Minden olyan rendezvény, amely közelebb hozza egymáshoz az ellenzéket, fontos lépést jelent. Október 23-án is közös megmozdulás zajlott, főként Budapesten, decemberben pedig Solymáron lesz időközi önkormányzati választás, ahol a demokratikus ellenzék egységesen egy jelöltet támogat. Ezek világos üzenetek, így vélhetően a hét végi rendezvény is az lesz. Ezzel együtt
ha a demokratikus ellenzéki pártok vezetőiben nem alakul ki az a belátás, hogy a változást akarók többségének közösen kell esélyt adniuk, akkor ezek a rendezvények sem vezethetnek eredményre.
A közös fellépés ehhez közelebb vihet: a választók számára biztatást adhat, hogy az ellenzék pártjai, jelöltjei ott állnak egymás mellett, a választók hite pedig visszahathat a pártokra, hogy ezt kell tenniük, ezt várja tőlünk az ország.
Lesznek ellenzéki pártok, amelyekkel együtt lehet működni, ezt az LMP társelnöke Hadházy Ákos mondta a Független Hírügynökségnek. A Jobbikkal való partnerséget, amelyet Vona Gábor vetett fel, nem akarta kommentálni.
Hadházy Ákos MTI Fotó: Soós Lajos
Havas Henrik interjújában, amelyet a Független Hírügynökségnek adott a Vona Gáborral készített interjúkötetéről, arról is szó esik, hogy
a Jobbik elnöke koalíciós kormányzásban gondolkodik,
szerinte képesek lesznek leváltani az Orbán-kormányt és a helyükbe lépni. A partnere a radikális pártnak ebben, mondja Vona, az LMP lehet, amelyet elég ütőképes pártnak tart ahhoz, hogy ebben a feladatban osztozzanak.
A Független Hírügynökség már korábban is írt erről a lehetőségről, bár az információ akkor is Jobbik-közeli forrásból származott. Az LMP részéről semmilyen megnyilatkozást ez ügyben nem hallhattunk, olvashattunk, ezért most Hadházy Ákos társelnökhöz fordultunk, vajon elfogadja-e a kinyújtott kezet a mások által is elcsábítandóként tisztelt pártja. (Csak emlékeztetőül: Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltjeként elsőként az LMP-hez fordult, és a szocialisták ma sem mondtak le arról, hogy egy közös lista, de minimum a koordinált indulás részese legyen az LMP.)
Hadházy Ákos elsőként arról beszélt, hogy
nem kívánja kommentálni a Vona-féle gondolatot, azt írói munkássága részének tekinti.
Hozzátette: nem hajlandóak semmilyen nyilvános megnyilatkozásra az esetleges együttműködésekkel kapcsolatban.
„Lesznek ellenzéki pártok, amelyekkel lehetséges a partneri viszony, de ezekről csak akkor fognak beszélni, ha már tető alá hozták a megállapodást”
– mondta portálunknak Hadházy.
Arra a kérdésre, hogy ezek szerint sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánja Vona állítását, azt válaszolta, hogy ő egyáltalán nem kívánja használni ezt a formulát, továbbra is csak azt kívánja megerősíteni, hogy lehetségesek majd ellenzéki megállapodások, de hogy mely párttal, vagy pártokkal, arról korai lenne szólni. Mint ahogy arról is, hogy ezek mikor válhatnak aktuálissá.
Hadházy Ákos válasza ezzel együtt eligazíthat bennünket: ez alapján egyáltalán nem sorolható a fantazmagóriák közé egy esetleges Jobbik-LMP választási szövetség valamilyen formája. Ez azonban a mai tudásunk szerint kizárja a többi, magukat demokratikusnak tartó párttal való megállapodást, hiszen azok mindegyike – hangsúlyozzuk: eddig – egyértelműen elutasította a Jobbikkal való alkut.
„Sok türelem és kitartás kell, hogy kikényszerítsük az intézményi szintű változásokat” – nyilatkozta Sárosdi Lilla színésznő a Független Hírügynökségnek, a férjével, Schilling Árpád rendezővel közösen adott párosinterjúban. Arra voltunk kíváncsiak, vajon az általuk itthon kirobbantott zaklatási botrány hoz-e eredményt, a jövőre nézve. Schilling szerint jelenleg semmi nem segíti elő, hogy megszabaduljunk a feudális berendezkedéstől; kizárólag alá- fölérendelt viszonyokban tudunk gondolkodni. A legfőbb tanulság most az, hogy merjük kibeszélni a problémákat, nyissuk ki a szánkat. „Amíg olyan emberek vannak vezető szerepben, akiknek erről is a migránsozás jut csak az eszükbe, addig nem lesz könnyű a megoldás” – véli a művésznő, aki szerint azok, akik az ő színházi előadásukból, amely éppen a kiszolgáltatott emberről szól pornográf jelenetet vágtak össze, szándékosan akartak zavart okozni, pedig egy negyvenéves színésznő színpadi fellépése és egy 18 éves lány zaklatása között nem lehet egyenlőséget tenni. Aki ezt teszi, az egyszerűen hülye.
Megtisztítja-e a világot és persze Magyarországot, ez a most végigvonuló vihar?
Sárosdi Lilla Reménykedem benne. Sok türelem és kitartás kell, hogy kikényszerítsük az intézményi szintű változásokat. Egyelőre az áldozatokra hárul minden felelősség, jó volna, ha ezt a terhet idővel az intézmények vezetői és az állami törvénykezés venné át. Egyelőre nagy a sunnyogás, a hatalommal rendelkezők nem szívesen vállalják föl az ügyet, ezért marad még egy ideig az a kínkeserves helyzet, amelyben nekünk, az elszenvedőknek kell elvinni a balhét.
Ez nem egy egyszeri botrány, nem egy-két konkrét személy perverziója, hanem egy országos jelenség, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy unjuk, hogy a csapból is ez folyik.
Akármennyi elkövető van, mind kerüljön elő, csak ez lehet a társadalom érdeke. Aki relativizálja az ügyet, aki az áldozatokat hibáztatja és az elkövetőket védi, az abban a világban érdekelt, amiben kedvükre alázhatják a férfiak a nőket, és általában mindenki mindenkit.
Schilling Árpád Nem vagyok naiv. Jelenleg semmi sem segíti elő, hogy megszabaduljunk a feudális berendezkedésünktől. Még az értelmiség részéről is azt érezni, hogy ne bolygassuk a fennálló viszonyokat. Orbánt sokan utálják, de önmagukkal csak kevesen néznek szembe. Magyarországon az emberek számára kínszenvedést okoz a köszönet és a bocsánatkérés. Nem akarjuk belátni tévedéseinket, és ezzel fenntartjuk a kibeszéletlen problémák társadalmát. Mivel huszonnégy órában érezzük magunkat lúzernek, ezért úgy gondoljuk, jogunk van visszaélni bármekkora hatalmunkkal, jogunk van revansot venni a többieken. Ez egy primitív állapot, ahol elképzelhetetlen a pozícióval rendelkezők elmozdítása, de még a velük való értelmes és egyenrangú kommunikáció is.
Kizárólag alá-fölé rendelt viszonyokban tudunk gondolkodni, ettől leszünk frusztráltak, gyávák és rosszindulatúak, ezért hibáztatjuk az áldozatot is, mert mennyivel könnyebb lefelé rúgni, mint fölfelé számon kérni.
Megfogalmazható-e már most általános tanulságként, hogy ezek a zaklatások alapvetően a hatalom sáncai mögül érkeznek?
S.L. Működik a hatalom önvédő mechanizmusa, ami a bevédésről, a korrupcióról, az ügyek eltusolásáról szól. Az áldozatok joggal félnek attól, hogy elveszítik a munkájukat, hogy kiközösítik őket. Feudális nagyurakkal vagyunk körbevéve, akiknek sok minden jár, akár az első éjszaka joga, akár a szereposztó dívány, és generációk sora tette magáévá ezt a rendet.
S.Á. Én nem szeretnék semmiféle tanulságot megfogalmazni, mert ehhez sokunk közös tapasztalata és véleménye kell.
Nem gondolom, hogy hatalmával csak az él vissza, akinek pozíciója van.
Épp ez a jelenség lényege, hogy nem koncentrálódik egy fajta társadalmi csoportra. A pozícióval rendelkező, ráadásul közszereplő elkövetők felelőssége annyiban nagyobb, hogy sokak számára szolgáltatnak valamifajta mintául, és ebben az értelemben a jelenkori magyar politika, ami egyértelműen erőszakos és patriarchális, rengeteget árt a társadalomnak azzal, hogy normaként hivatkozik saját romlottságára.
Önök szerint mennyire osztotta meg az embereket a mostani sorozat, azaz hány százalék kezdte el az áldozatokat védeni?
S.L. Nincsenek pontos adataim, csak a belső megérzéseimre hagyatkozhatok. Legalább 30-40%-ban éreztem az áldozathibáztatást, a reflektálatlanságot, a rosszindulatot, a primitívséget.
Általam is nagyra tisztelt emberekről derült ki, hogy semmi felelősséget nem éreznek a kialakult helyzet miatt, kizárólag abban látják a problémát, hogy kinyitottam a számat.
Ezek az emberek csak azt tudják hajtogatni, hogy ők soha nem csináltak és nem tapasztaltak ilyet, vagyis ebből következően a jelenség számukra nem létezik, nem az ő ügyük. Remélem, hogy lesznek majd olyanok is, akik nem az áldozatokban keresik a hibát, hanem egy rosszul működő, a hallgatásunkkal fenntartott rendszerben.
S.Á. Ezt nem tudom megállapítani, hiszen leginkább a saját Facebook oldalamon keresztül követtem az eseményeket. A like-ok száma sem ad valódi képet arról, milyen lehet a társadalom reakciója. Az biztos, hogy jelentős azoknak a tábora, akik érzékelik a problémát, vagyis legalább elgondolkodnak. Normális ember nem gondolhatja, hogy 2017-ben tolerálható nevelési eszköz a vállfa. Ha ezt elfogadjuk, akkor a megszólaló áldozatoknak csak hálásak lehetünk.
Ad-e valamilyen receptet ez a mostani hullám a jövőre nézve?
S.L. Ha az intézmények magukévá tesznek máshol már bevált protokollokat, és kinyitják a problémát, és nem tabuként kezelik. Reményem abban van, hogy a jövőbeli elkövetők megrettennek, hogy nem olyan könnyű megúszni, kidumálni, és hogy látják, a közösség kiközösíti őket. Nem az áldozatnak kell majd szégyellnie magát, hanem az elkövetőknek.
S.Á. Amikor valaki megvallja, hogy mit tettek vele, akkor az esetek túlnyomó részében azt kapja jótanácsként, hogy hallgasson, mert úgy jobban jár. Hallottam az utóbbi hetekben nem egy olyan történetet, amelyben szülők javasolták a gyerekeiknek, hogy hallgassanak az őket ért megaláztatásokról. Ebben a környezetben nem lehet számonkérni, hogy egy áldozat hogyan szabadul meg a gyakran évtizedes fájdalmától.
Az intézmények nem állnak készen arra, hogy kezeljék ezeket az eseteket.
Ebben a környezetben kizárt dolog, hogy a botrány és a bulvár elkerülésével lehessen leleplezni nagyhatalmú embereket. Aki a kulturált megvalósulást hiányolja, az nem ebben a világban él. A recept az, hogy első az áldozat!
Nyilván lesznek mindig is ilyen aberráltak, vagy a hatalmukkal visszaélők, és ha lesznek, mit oldott meg ez a sok-sok fellépés a zaklatókkal szemben?
S.L. Ki merjük ezt mondani, hogy ez van, itt van, velünk és általunk történik. A probléma megoldása idővel változhat. Jelenleg ott tartunk, hogy lefagyott a rendszer, mert nincsenek eszközeinek, kidolgozott védelem. Ebből a konkrét ügyből kiindulva nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Kevesebb tabu, merjük kibeszélni a problémáinkat, ne tartsuk magunkban, ne magunkat gyilkoljuk azért, mert valakik semmibe vettek minket, mert megaláztak. Nyissuk ki a szánkat, szólaljunk meg! Ezt tanultuk meg most, és ebből következik minden más.
S.Á. Hatalmukkal visszaélők mindig is lesznek, de most már olyanok is, akik le akarják őket leplezni.
Önök szerint mi lenne a követendő magatartás, pontosabban van-e valamiféle védelem az ilyen jelenségekkel szemben?
S.L. Az ország vezetésének kellene kiállnia, mert mindent ránk hagynak. Amíg olyan emberek vannak vezető szerepben, akiknek erről is a migránsozás jut csak az eszükbe, addig nem lesz könnyű a megoldás. Aljas emberek, akik mindent a hatalmuk érdekében használnak. Feudális urak, akik nagy valószínűséggel a saját életükben is ilyen viszonyokat tartanak fent. Ezek a képviselőink nem a szabadságunkat segítik elő, hanem pont, hogy mélyítik a feudális viszonyokat.
Az ő érdekük, hogy legyengítsék a társadalom immunrendszerét, és élősködjenek, mint a rák. Szisztematikus szabadság-irtás, amit végeznek. A hatalom abúzálja a népet.
S.Á. Minden a civilekre marad. Az ellenzéki pártok is kerülik a témát, ami megint pontosan mutatja, mennyire a Fidesz kódrendszerében élnek. Amiről a Fidesz nem beszél, arról az ellenzék sem. Maga az egyén és a sokaság, mi magunk kell, hogy felvértezzük magunkat. Keményebbnek kellene lenni a hatalmi visszaélésekkel szemben. Egymást kell felvilágosítunk, hogy nem, köszönöm, nekem ez nem fér bele. A valós prevenció, ha maguk a családok képesek volnának erről beszélgetni. Ez azonban a gyerekek nagy része számára nem adatik meg. Az iskolában is tabu a zaklatás, ahogy minden más is, ami igazán fontos volna a fiatalok számára. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy aki szerint nem okés a zaklatás, annak most iszonyú erővel azon kell lennie, hogy ne üljön el az ügy, maradjon továbbra is téma a hatalommal való visszaélés.
Kellene-e szigorítani a törvényeinken?
S.L. A saját tapasztalatomra tudok hivatkozni. Én azért nem tudtam perelni Marton Lászlót, mert a szexuális zaklatások öt év után elévülnek.
S.Á. Marton László esetében is folytonosan elkövetett zaklatásról beszélhetünk. Egy rutinszerűen űzött tevékenységért csak azért nem lehet perelni, mert a pert szorgalmazó áldozatokkal több mint öt éve történt meg a zaklatás? Ezen érdemes elgondolkodni, azt hiszem. De
nem csak állami törvényekről van szó, hanem az intézmények, munkahelyek stb. belső szabályrendszeréről, a munkavállalók szerződéseiről és így tovább. A kiszolgáltatottságot minden szinten kezelni kellene.
Önök szerint a társadalom felismerte az ilyen ügyekben rejlő veszélyeket?
S.L. Hálistennek nem csak ezt a veszélyt ismerte föl, hanem egy újszerű párbeszéd is beindult a hatalommal való visszaélés természetéről. Nem csak a zaklatásról, hanem a mindennapi életünket mérgező kisebb-nagyobb visszaélésekről. Az már az értelmiség, a média, az oktatás és az egyéb területek szakembereinek a felelőssége, hogy ez a friss felismerés, ez az új párbeszéd mennyire mélyül el, és mennyire komoly felismeréseket eredményez.
S.Á. Aki számára elfogadhatatlan a zaklatás, aki el akarja kapni az elkövetőket, aki meg akarja védeni az áldozatokat, az nagy valószínűséggel nem ilyen országot akar magának, amilyenben élünk.
Hogyan lehet kivédeni azokat, akik most csak rákapaszkodnak az ilyen ügyekben rejlő lehetőségekre és egyfajta bosszúként használják ezt a „konjuktúrát”?
S.L. Ez egy fontos kérdés, de fogalmam sincs. Ugyanakkor természetesnek is tartom, hogy minden ilyen megtisztító erejű folyamatban megjelennek a piócák. De ez semmit sem vesz el az eredeti probléma súlyából.
S.Á. Én ezt marginális kérdésnek tartom. Aki azt hazudja, hogy áldozat, az nagyobb eséllyel bukik le, mint aki azt hazudja, hogy ő nem elkövető.
Mi lenne a kormány feladata?
S.L. Normális esetben, ha látja egy kormány, hogy van egy ügy, ami felizgatja az embereket, akkor foglalkozik vele. Ehhez azonban intelligencia és felelősségérzet is kellene. A magyar politikai elit csak a saját politikai hatalmának megszilárdítására használ mindent. A hatalommal való visszaélést a magyar kormány újabb hatalommal való visszaélésre használja fel. Nem érdekük a szabad emberek közössége, csak a kihasználás.
S.Á. Egy ilyen esetben felül lehetne vizsgálni az intézmények protokollját,
lehetne bátorítani a társadalmi diskurzust, indíthatnának plakátkampányt, beemelhetnék a kérdést a Nemzeti Alaptantervbe, átnézhetnék a törvényi szabályozást, egyeztetéseket kezdeményezhetnének a szakszolgálatokkal és így tovább.
De hát ki vagyok én? Miért nekem, nekünk kell ezzel is foglalkozni? WC-papírt és én viszek a kórházba, törvényeket is én szüljek? Micsoda ország ez már?
Kell-e foglalkozni az iskolákban a jelenséggel, és ha igen, hogyan és mikortól?
S.L. Nagyon is. Színház-pedagógia, szakértők, egyesületek. Nyílt párbeszéd a tanárok és diákok között. Nem tudom, hány éves kortól, mert nem vagyok szakember. De az iskola azért van, hogy mindenről lehessen benn beszélni. Az az iskola, ahol a diákok nem beszélhetik ki a problémáikat, semmire sem jó.
S.Á. A hatalommal való visszaélésről korábban is lehet foglalkozni gyerekekkel, de a szexuális természetű ügyeket leginkább akkor, amikor ez őket is foglalkoztatja. Az iskola fantasztikus hely volna arra, hogy a gyerekek közösen fedezzék fel az élet szépségeit, és felvértezzék magukat a nehézségek ellen is. Tök patetikus. Azért, mert az iskolában rendszerint nem ez történik.
Most tényleg minek 18 éves kortól választói jogot és nagykorúságot kapni, ha erre az állam egyszerűen nem készít fel minket rendesen.
Futótűzként terjedt el az az előadásuk, illetve annak egy hatperces részlete, amelyben mindketten pucéran mutatkoznak, sőt Lilla már-már pornográf jelentet mutat be. Arra használták fel egyesek, hogy szembeállítsák a zaklatásról szóló mondandójukat, a szabadosságukkal. Talán érdemes lenne elmondani, miről is szólt az a jelenetsor.
S.L. A Lúzer pontosan arról a kiszolgáltatott emberről szól, aki egy kis apanázsért felajánlja a hatalomnak a lelkét és a testét, prostituálja magát, hogy munkához, szerepekhez jusson. Sajnos egy részletet kiragadva a kontextusából az egész előadás nem érthető, csak arra alkalmas, hogy engem lejárassanak. Sok példát tudnék felsorolni a világ művészetéből, amelyekben a szexualitás, akár a pornográfia is megjelenik, ezek mindig valamilyen jelenség kiemelését szolgálják, jelentésük, formai keretei vannak. A művészet szabad, ezek szakmai kérdések, és nem szabad őket összekavarni a valósággal. Ezek nem jogi és morális kérdések addig, amíg a résztvevők szabad akaratukból, művészi elhivatottságból csinálják, egyenrangú viszonyok között. Ha ez nem így volna, akkor beszélhetnénk problémáról.
Egy negyvenéves színésznő színpadi fellépése és egy 18 éves lány zaklatása között nem lehet egyenlőséget tenni. Aki ezt teszi, az egyszerűen hülye.
Talán jobban elfogadta volna a társadalom, hogy kinyitom a számat, ha Kossuth díjas vagyok, hiszen sok jelentős díjjal bíró magyar művész volt már meztelen színházban, filmben egyaránt. Én büszke vagyok az előadásra, örülök, hogy ilyen sokan megnézték.
S.Á. Szakmánkban sokat hangoztatják, hogy fontos a szakma védelme, mégis ebben az ügyben is nekünk kell önmagunkat megvédeni. Pedig ez egy jó alkalom volna a művészetről, a színházról eszmét cserélni, és reagálni arra, ami történik.
Néhányan politikai ügyet kreáltak az esetekből, azt akarván bizonyítani, hogy ennek az oldalnak, a liberális gondolatkörnek a jellemzője az abúzusra való hajlam. Mit üzennek az ilyen próbálkozásoknak?
S.L. Ugyanazt üzenem, amit a sorosozóknak, a libsizőknek, a migránsozóknak, minden demagógnak, minden aljas mismásolónak, minden cinikus relativizálónak, hogy „Puszilják meg!”
A hatalommal visszaélők nem szívesen vállalják fel a zaklatási ügyet – nyilatkozza Sárosdi Lilla és Schilling Árpád abban a párosinterjúban, amelyet a Független Hírügynökségnek adott a művészházaspár. Feudális nagyurakkal vagyunk körbevéve, akik úgy vélik nekik jár az első éjszaka joga, mondják. Ma, vélik ők, a társadalom 30-40 százaléka az áldozatokat hibáztatja és amíg olyan emberek vannak vezető szerepben, akik az ilyen esetekben is csak migránsoznak, nehéz lesz megoldást találni, vagyis addig, amíg a hatalom maga abúzálja a népet. A változáshoz új törvényre lenne szükség, hogy ne évülhessenek el az ilyen ügyek öt év után, valamint arra, hogy a munkahelyeken is megfelelő belső szabályrendszert alkossanak. Arról a hatpercesre vágott, pornográf jelenetként bemutatott színházi jelenetről, amelyet a közösségi médiában terjesztettek, azt mondják: az éppen a kiszolgáltatott emberekről szól, a maga művészi nyelvén. Nekik, akik ilyen eltorzítottan akarják őket láttatni, no meg azoknak, akik politikai ügyet kívánnak kreálni az esetükből, csak annyit üzennek: puszilják meg.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
A főzés viszonylag objektíven megállapítható; vagy finom, vagy nem, amit csináltál. De egy műsorvezetésről, különösen, ha valaki több évtizede vezet politikai háttérműsorokat, nincsenek ennyire objektív paraméterek, hogy az most sós, vagy nem az, roppanós, vagy nem, finom, vagy nem finom. Egy műsorvezetőt sokféle szempont alapján ítélnek meg. És, hogy lehetne egy interjút mindig jobban csinálni? Igen lehetne. Nincs olyan, hogy tökéletes, vagy legalább is én magamon ezt még soha nem éreztem. Minden adás után foglalkoztat a gondolat, hogy miként lehetett volna másként, még jobban, hol kellett volna a beszélgetést más irányba vinni. Egy étel elkészítésén ugye nem töprengek ennyit.
De te most nem a politikai szimpátiámról kérdezel, hanem a munkámról. Nekem tehát Vona Gábor is, Molnár Gyula is, vagy Szél Bernadett is, vagy éppen Gyurcsány Ferenc az interjúalanyom, akiket egy-egy adott témában kérdezek. Ha azt firtatod, hogy a beszélgetésekben szándékosan éreztetem-e a saját véleményemet az adott témáról, akkor arra igen a válaszom. De fontos, hogy az adott témáról, és nem az interjúalanyról, vagy annak pártjáról. Nem egy kérdezőgép vagyok, hanem beszélgető partner. Ha nem így lenne, akkor csak egy kérdezőgép lennék. De ebből nem következik, hogy valaki szimpatikus számomra, vagy sem.
