A tisztességes demokrácia mint alternatíva

0
19
Forrás: filckr.com

“Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
J.A.

Az alternatív tények (ezeket Norman Mailer már negyvenöt éve faktoidoknak nevezte és úgy írta le, mint “olyan tény, ami csak akkortól létezik, amióta az újságokba bekerült”), és a posztigazságok, valamint a csapból is folyó ál- és rémhírek kommunikációs terében nemcsak maguk a tények, hanem a lehetséges alternatívák ugyanúgy elhalványulnak, árnyékba kerülnek, mint az előbbiek.

Miközben fantazmagórikus elképzelések – csak figyeljük meg, hogy akik azt mondják

“a békéért harcolni abszurdum”,

azt is sugallják, hogy az elfogult, harcos nacionalizmus elhozza a kontinens “kívánatos békéjét” –, mint reálisak kerülnek “eladásra”, illetve sulykolásra, a valós lehetőségek zárójelbe kerülnek. Gyakran éppen azok, akik a leginkább ilyen útmutatás-, illetve univerzális recept-szerű, megváltó alternatívákat követelnek, a legtudatlanabbak és megvezetettebbek. Nem csoda, hiszen egész gépezetek dolgoznak a beetetésükön, a manipulálásukon, annak bizonyításán, hogy márpedig egyetlen alternatíva sem életképes, csak az, amit, mosóporszerűen, a politikusok árulnak. A megvezetettek aztán még akkor is kitartanak idol-uk mellett, ha maguk is belátják, toxikus vezérről van szó, de hát ugye “nincs alternatíva”. A manipuláció, a “rábeszélőgép” nemcsak alternatív tényeket, hanem kitalált összefüggéseket is terjeszt, a manipulált összefüggéseket azután valósnak tekinti a jóhiszemű (vagy még inkább a rosszhiszemű) közönség, holott az összefüggések és alternatívák is kitaláltak, az “összefüggés-csinálók”, azaz a politikai “tanácsadók” és spin doktorok árucikkei. De mivel a közösségi médiák mindenki számára lehetővé teszik, a megvezetettek maguk is tovább szórják, megosztják az ál- és rémhíreket, bajnokai a fake news-ok terjesztésének. (Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép címen többszöri magyar kiadást is megélt kötetét középiskolai tantárgy részévé illene tenni. Olvasmányossága és tudományos értéke, valamint hasznossága a manipulációval, a megvezetéssel szemben, az “egészséges immunitás” kialakításában, vagy a hiszékenység ellen, mindenképpen indokolttá tenné).

Magyarországon az alávetettek intenzív „beetetése”, egyrészt arra, hogy a tények, azok nem tények, hogy csak a faktoidokra, az alternatív tényekre kell figyelni (nem amit mond, hanem amit tesz a főnök, illetve, amiről azt mondja, hogy teszi, amit megtehetne, stb.), másrészt arra, hogy nincs alternatíva, hogy a fennálló rend örökké való és leválthatatlan, szűk évtizede folyik. Amint látszik, ez az idő elég volt arra, hogy a szavazók körülbelül egyharmadát teljesen foglyul ejtse (ebből aztán, a kiegyensúlyozatlan választási rendszer következtében, toxikus kétharmad lesz az urnáknál) és kiszolgáltassa, ők nem látnak alternatívát, sőt nem is szeretnének semmiféle változást, minden úgy jó, ahogy a vezérnek tetszik, punktum. Ők a vevők a „migráncsozásra” – és nem is kell hozzá menekült/bevándorló, ők a gyűlöletbeszéd fogyasztói és aktív terjesztői –, vagy Magyarországon nem lesz multikulti, mondja a vezér és alávetett/kiszolgáltatott közönsége még rátesz egy lapát cigányellenességgel, alig burkolt antiszemitizmussal, muszlimgyűlölettel.

A rommagyarság beetetése viszont szinte három évtizede folyik, hogy t.i. az egyetlen politikai pártnak nincs alternatívája, (először még az az ártalmatlannak tűnő szlogen járta, hogy „Egységben az erő”!, azután már csak úgy, magától jött, hogy „ez van ezt kell szeretni”, „hol az alternatíva?” kérdik a kritikátlan követők), hogy ha kimaradunk a parlamentből (az EP-ből vagy a bukarestiből, az mindegy is), akkor végünk. Az a paradox a behódolás mechanizmusában, hogy a Fidesz-fiókpárt szavazóinak derékhada, miután rá szavaz, szinte folyamatosan kritizál, elégedetlen, böstörög és cinizál, stb. Ez már egyfajta politikai rituálé, és valójában a tudatlanság, az alternatíva fölfedezésének képtelensége, az önalávetés, vagy legalábbis a beletörődés egy sajátos fajtája, mely szinte általánosan jellemzi a rommagyar választóközönséget. Ráadásul ezt a „ráérünk arra még”, illetve ilyen a világ, ezt kell elfogadni, a legitimáló mítoszokban nagyon is „magyar”-ként jelenik meg: miközben „szabadságharcos” nemzetnek mondják a magyart, a szóbeli hősködés mellett az alávetettség tolerálása, a jobbágyszellem, a meghunyászkodás is mindig jelen van, a szimbolikus nemzetkarakterológiában. Nálunk, magyaroknál (nem kevésbé, s nehogy kifelejtsem, székelyeknél) biza, a „nép egyszerű fia” is „bonyolult teremtés”, csak az (ön)kritikai szellemhez nincs affinitása, azt sehogyan sem vállalja be: inkább szolgál és pusmog, csendben, „befele” háborog, mint nyíltan és határozottan föllépne az elnyomás ellen, legalábbis a hétköznapokban nem teszi meg. Történeti perspektívában, néha megtette, de mivel elbukta a forradalmakat, ez a tudat tovább erősítette a sunyító együttélést a gonosszal, a zsarnok kiszolgálásának mentalitását.

Számtalan példa van arra, amit a szociálpszichológusok kísérleti alapon rég tudnak, a hatalmasok elnyomó gépezete, a vezérek (az elitek elitje, aki ráadásul ma elitellenesen pozicionál) dominanciája, az alávetettekkel/kiszolgáltatottakkal való együttműködés eredménye, az elnyomottak nem egymással, hanem az elnyomókkal működnek együtt és termelik újra elnyomatásukat. A legitimáló ideológiák és mítoszok, magyarán az etnonacionalista szólamok – egyéb önigazoló és hatalmat fönntartó, elnyomást eltakaró diskurzusokkal, mint amilyen a rommagyar közösség esetében a románellenesség és az „autonómiázás” – meggyőzőbbek, mint a valós tények.

Aktuális, bár gondolom sok magyar, illetve rommagyar alternatíva hiányról sopánkodót meglep, ha így kicsivel március idusa után mondom, hogy a cenzúrával szembeni alternatíva, annak eltörlése, a vele szembeni tiltakozás minden lehető fórumon, az eltörlésének a követelése, és egyáltalán nem a sunyítás, a belenyugvás, a csendben maradás, majd mások fogják kikaparni a jogot, visszaállítani a sajtószabadságot, nemde? Érdekes, hogy eleink százhatvanegyéve ezt még tudták, gátlástalan és minden hájjal megkent PR-es nélkül is, nemcsak tudták, tették is.

Másik példa, hogy azt üzenik a rommagyar hatalmasok, hogy nincs mese “le kell menni kutyába”, a készülő kampányt a faluvégi kocsmabetyárok, (már elnézést, ha eltaláltam), “a János-nénik és Maris-bácsik” szintjéhez, ízlés(telenség)éhez kell igazítani. És lehetőleg gyűlöletkampányt folytatni, aki mást akar annak kuss, csak ez van, ezt mondja a “szakma” és ez a vezérek érdeke, punktum. És ezt rommagyarok többsége szemmel láthatóan elfogadja, nem fölvállalt szavakban, nem nyilvános beszédben, hanem magánbeszélgetésekben – ott sok a szájhős, a hőbörgő –, aztán meg ténylegesen is, az urnák magányában, amikor azokra szavaznak, akik így kampányolnak. Ja, és azután nattyon magyharosch, ha csupa rosszat mondunk a megválasztottakról, a kocsmaasztal mellett, magánbeszélgetésekben, vagy otthon behúzott függönyök mögött. Hirtelen nincs is fontosabb, mint az EP képviselet, még akkor is, ha azt holnaptól, valamely vezér sugallatára, szidni kezdünk, nem is ismerjük, működését, nem szeretjük, mert „gyarmatosít” (sic!), mert … Orbán Viktor azt üzente, ennyi.

Most két/három olyan jelöltet ajánl a rábeszélőgép a rommagyarság számára a közelgő EP-választásokon megszavazni, akiknek ismertsége föltűnően alacsony saját székelyföldi méréseim szerint, (mert a román vagy magyar közpénzen készült méréseket titkosként kezeli a Fidesz itteni fő fiókpártja), Winkler Gyula még elér úgy 40%-os ismertséget, miközben Wincze Lóránt csak húsz, Hegedüs Csilla nagyjából 10%-os ismertséggel bír. Nevezzenek javíthatatlanul naivnak, de ráadásul meggyőződésem, hogy ők maguk is csak fenntartásokkal fogadják el az underdog szerepet, a negatív-, illetve gyűlöletkampányt, amit pártjuk rájuk erőltet. És bár nincs garancia arra, hogy meglesz az EP-be való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatarány, sokan szavazni fognak, ismeretlenben, mert „a párt számít”, melyről szintén rossz a véleményük, de magukkal sem értenek egyet, mert … „nincs alternatíva”. Ilyenkor, amíg Orbánra nem kerül a szó, a párt a fontos, ugye értjük, aztán majd a személy lesz a meghatározó, így menyen ez, következetesen, magyarul. Pedig hogyne lenne akire szavazni, vannak számosan régi, és főként új pártok, hiteles személyiségek, akik meggyőzőbbek, hitelesebbek lehetnek, akik esélyt kapva hatékonyabbak is lehetnének, stb., Ja, „azok románok”, és ott vagyunk a legitimáló mítosz hatékonyságánál, „ezek magyarok”, és az örökös szembenállás logikátlan logikája ezzel el is dönti a szavazást.

Alternatíva a tisztességes demokrácia lenne, a piszkosból, a látszólagosból, a szimulákrumból már kaptunk eleget.

És végül hadd mondjak valami biztatót is, először, hogy a „rábeszélőgép” a Finkelstein-Habonyok diskurzusainak, illetve a piszkos propagandának van ellenszere, mégpedig olyan mely tanulható, a kritikai gondolkodás így hat, és ez tapasztalati tény, az egészséges szkepszis jó fegyver a manipulációval szemben.

A fake news-okat és összeesküvés-elméleteket, a dezinformációt többféle módon is le lehet leplezni, nemcsak hatástalanítani lehet, hanem preventív módon megelőzni is elterjedését, elfogadását (itt egy site, ami összefoglalja, hogy milyen lehetőségeink vannak: How to spot the fake news?: http//www.ifla.org/publications/node/11174), a valós kritikai szellem, és szakmailag is helyes tudás képes győzni a szimulákrum fölött. Az úgynevezett „egyszerű nép” nem kutyába akar lemenni, hanem vevő lenne a bizonyítható igazságra, a tisztességes közéletre és demokráciára, vagy hogy ismét Attilát parafrazeáljam, a köznép „ugrana egy jó szóra”, ha lenne ilyen a politikai prérin.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..