Mint aki halkan belenézett

0
732

Lopva néz rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy látom. Még magát sem képes becsapni, másokat még kevésbé.

Mint aki halkan belenézett. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Nem hajléktalan, ez látszik rajta. Új lehet a kukázók világában, még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, nyilván ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.

Ez jut az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanabbak, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor jó lesz majd  valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő. Ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel, nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Tavaly karácsonykor is hosszú sorban kígyóztak a Blaha Lujza téren a szegény emberek. A legtöbben nem hajléktalanok voltak, még volt fedél a fejük fölött, többen közülük a csekkjeiket is be tudták fizetni, épp csak meleg ételre nem futotta már. Idén, azt mondják, még többen lesznek, minden negyedik magyar beállhatna a sorba.

Emberünk közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

Tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam ebben. Hátha ezzel segítek neki, nem veszem el a szánalmammal a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .