Búcsú a fegyverektől

0
312

1971. augusztus 2-a addigi életem legboldogabb napja volt. Aznap szereltem le ugyanis előfelvételisként a katonaságtól. Nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, a Kalocsáról hazafelé tartó vonatot végigénekeltük, és Budapest utcáin sem hagytuk abba az ünneplést.

Sok-sok társammal együtt én is úgy éreztem, mintha rabságból szabadultunk volna. Valamennyire így is volt. Nem részletezem az előfelvételisként eltöltött 11 hónap eseményeit, katona történeket sem fogok mesélni. (Van belőlük jó néhány).

Csupán egyet, mert ez valamennyire megmagyarázza, miért éreztük úgy, hogy nem csupán egy új fejezet kezdődik az életünkben, de valójában újból megszülettünk.

A sorkatonaság annak idején arról szólt – és gyanítom, ma sem szólna másról – minthogy a fiatal embereket minél jobban megtörjék. Kiöljék belőlük a szabadság iránti vágyat, az önálló gondolkodás képességét, és engedelmes, a mindenkori hatalomnak szót fogadó zombikat neveljenek. Velünk is ez történt, nem rajtuk múlott, hogy sokunk esetében nem jártak sikerrel.

És akkor a történet: néhány nappal a leszerelésünk előtt eligazítást tartott a politikai tiszt. Közölte velünk, hogy mi, előfelvételis katonák, a seregnél emelt szintű politikai képzésben részesültünk, és arra kért bennünket, hogyha bekerülünk az egyetemre, ne éljünk vissza a másokénál több tudásunkkal.
Mondta mindezt azok után, hogy gyakorlatilag egy éven keresztül egyedüli sajtótermékként csak az akkori (1971-et írtunk) Népszabadságot olvashattuk, melynek színvonala és vonalassága a mai Magyar Időknek, vagy a Magyar Hírlapnak felel meg.

Cinizmus? Hatalmi gőg? Ostobaság? Máig sem tudom eldönteni, miből volt a legtöbb a politikai tiszt megnyilatkozásában.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .