Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Örömszínház

Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.

 

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.

Haspókok örömünnepe

A gombóc, a kaviár és a pezsgő lesz a fő téma, az idén május 17- 20 között megrendezendő Gourmet Fesztiválon, a Millenárison. Ez az eseménysorozat mindinkább emlékeztet népünnepélyre. Fel-alá korzóznak az emberek, egymás ételébe belebámulva diskurálnak, miközben a gasztronómia hazai és külföldi jeleseivel lehet találkozni.

 

Gourmet Fesztivál

Ötven étterem képviselteti magát, garantáltan az élvonalba tartozók. És persze vannak cukrászok, borászok, sörrel foglalkozók, kézműves finomságokat készítők, szakmai bemutatók, jeles séfek menüsorai. Tényleg van minden, mi szem-szájnak ingere. Az ember ízelítőt kaphat minőségi, akár drága éttermek kínálatából. Az egész eseménysorozat arról szól, hogy a színvonalas gasztronómiát minél kevesebben érezzék megfizethetetlen úri huncutságnak, tapasztalják meg, mi az ami igazán jó. Évek óta már két nap is kimegyek, és így is azt érzem, hogy sok mindenről lemaradok. Remek dolog itt is, ott is beletorkoskodni ebbe-abba, szóba elegyedni, dumálni, akár nem csak ismerősökkel, barátokkal, hiszen itt vadidegenek nyelve is könnyen megered, a jó étel, ital, összehozza az embereket.

Gourmet Fesztivál

Már külföldi séfek is jönnek, főznek, idén például az egyik sztárvendég, a két Michelin- csillagos bécsi Steirebeck – amit a világ tíz legjobb étterme között tartanak számon – séfje, Heinz Reitbauer. De Lengyelország összesen négy Bib Gourmand minősítésű éttermének séfje is ellátogat hozzánk. Latin Amerika legjobb női séfje, Maksut Askar ugyancsak tiszteletét teszi. És persze mindig találkozhatunk a hazai kiválóságokkal, már a sajtótájékoztatón is főzött a két Michelin csillagos Onyx séfje, Mészáros Ádám, az egy Michelin csillagos Costes konyhafőnöke, Palágyi Eszter, a szintén Michelin csillagos Costes Downtown konyhai hadműveleteit irányító Tiago Sabarigo, és a szintén csillagos Borkonyha népszerű séfje, Sárközi Ákos. Sokat áztunk, fáztunk, sarat dagasztottunk az eddigi fesztiválokon, tavaly az idő is kegyes volt hozzánk, reméljük, ez az idén is így lesz.

Gourmet Fesztivál

Ez kimondottan az a hely, ahol a másik tányérjába, papírtálkájába nem illetlenség, hanem kifejezetten javasolt belebámulni. Ahogy gazdit kutyájának végigmustrálása büszkeséggel tölt el, úgy a jót lakmározó is kifejezetten örül, ha észreveszik, hogy milyen remekül választott. És ahogy kutyások szívesen szóba elegyednek egymással, ezt teszik a kajások is. Randizni is érdemes itt, mert tényleg igaz, hogy sokakat a hasukon keresztül lehet megfogni, és itt bőven van hozzá megfelelő alapanyag. Lehet azt mondani, hogy mindez úri huncutság, és hát tényleg nem a legszegényebbek szórakozása. De, ha azt vesszük, hogy a valóban a legtöbbek számára nem megfizethető, vagy csak kiemelt alkalmakkor bevállalható, az élbolyba tartozó, kiváló éttermek kínálatába is bele lehet torkoskodni akár ezer forint körüli áron, akkor, aki megteheti, annak érdemes erre reszkíroznia. Ezek kicsi adagok, de hattól, héttől már eltelhetünk, tízzel pedig degeszre is ehetjük magunkat, és akkor azért már ízelítőt kaptunk a végtelen mustrából.

Gourmet Fesztivál

Persze ez szakmai találkozó is, a különböző műhelyek, séfek, a fővárosiak, a vidékiek, külföldiek is, egyaránt megmutatják egymásnak, hogy mire jutottak az elmúlt évben, és mennyire lódult meg a fantáziájuk. Jó azt látni, amikor neves séfek egymásnak visznek kóstolót a „műalkotásaikból”. Gyakran, akik egyébként morognak egymásra, ilyenkor lehet, hogy paroláznak, és eszik a szomszédvár főztjét. A naphosszat a konyhában gubbasztók is társas életet élnek.

Mit ragozzam tovább? Veszett jó ott lenni!

Nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned

Scherer Péter, népszerű nevén Pepe, elementáris humorú, kiváló színész és rendező. A Nézőművészeti Kft. tagja. Azt mondja, az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsol tovább, mint a sicc. Sokat játszik, a Válótársak című tévésorozat különösen jót tett az ismertségének, de a népszerűséget mulandónak tartja.

Igaz, hogy a humorod úgy kezdett kialakulni, hogy kisebbségi érzésed volt, ezért mindenáron a társaság középpontja akartál lenni és szórakoztatni akartad a körülötted lévőket?

Ezt talán kicsit túlzás, szerintem a humorban van valami veleszületett. Bár lehet fejleszteni, így elképzelhető, hogy van abban valami, amit mondasz. Kisebbségi érzésem elsősorban a színészekkel kapcsolatban volt.

Amiatt, hogy nem vettek föl a színművészetire meg amiatt is, hogy vidéki voltál?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Így van. Nagyon fura dolog a vidékiség, én ajkai vagyok, az egy kis bányászváros a Bakony közepén. Én lépésről lépésre mentem nagyobb városokba. Először elmentem Szombathelyre és már ott éreztem, hogy ezek nagyvárosi srácok hozzám képest. Nekem az apám rettenetesen szigorú, nagyon okos, igen művelt gépészmérnök volt. Az a típusú műszaki értelmiségi, aki Bachot, Mozartot, Beethovent hallgatott, Tacitust, Liviust olvasott, beszélt latinul, piarista gimnáziumba járt, régi vágású ember volt. Olyan műveltséggel, ami időnként a humán végzettségűeket is zavarba ejtette. Ő a két fiától is megkövetelte ezt a fajta műveltséget, ami ugye ilyen szinten nem mondható azért el rólam. A négy évvel idősebb tesóm meg én is kitűnő tanulók voltunk általános iskolában, de arra mentem haza, hogy az apám a bátyám fölé görnyed az íróasztalnál és tanulnak. Az volt bennem, hogy én lehet, hogy nem akarok az ajkai gimibe menni és ennyire szem előtt lenni. Az volt a szerencsém, hogy az ajkai nem volt egy igazán jó gimi. Erre lehetett hivatkozni és volt Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, egyből azt mondták anyámék, menjek matek tagozatra, mert jó voltam matekból és akkor tudnék a nagymamánál lakni. Én meg azt gondoltam, hogy úristen, a nagymamánál megint szem előtt leszek nagyon. Ezért mondtam, hogy engem a matek annyira nem érdekel, inkább a fizika, mondtam ezt úgy, hogy már ötödikben, hatodikban, hetedikben megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, Karinthy prózával. De ennek ellenére hajtogattam, hogy engem a fizika meg a fizika érdekel, mert tudtam, hogy Veszprémben nincs fizika. Pápán viszont volt, ott azonban nem kaptam kollégiumot. Utánanéztünk, hogy Szombathelyen van fizika tagozat, és ott kaptam kollégiumi helyet is.

Máshol beszéltél már róla, hogy a kollégiumban voltak meglehetősen kemény dolgok.

Hát voltak, az egy matula volt. Annak már a hivatalos rendje is olyan volt, hogy reggel hatkor csengőre ébresztő, majd reggeli torna. Héttől reggeli szintén csengőre, irgalmatlan erős csengőszóra kezdtük el a felkelést meg a reggelit is. Az egésznek katonaság jellege volt. Huszonkét ágyas szobában laktam, ez tizenegy darab emeletes vaságyat jelentett.

Ez egészen rémisztő, nem gondoltad, hogy mégiscsak jobb lett volna otthon szem előtt maradni?

Szerintem az, hogy én egy ilyen alaszkai pingvin lettem, aki a jég hátán is megél, innen van.

Vannak Alaszkában pingvinek?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Lehet, hogy a pingvinek pont délen vannak és a jegesmedvék vannak északon, de ettől még hagyjuk ezt így, mert ezek szerint akkor az alaszkai pingvinből csak egy van, aki én vagyok. De most figyelj, Gábor! Ez olyan kolesz volt, hogy kötelező társadalmi munka volt minden héten, két órát kellett a kertben gyomlálni, gazolni a futópályát. A tanulmányi eredménytől függött, hogy hányszor engedtek minket haza a szüleinkhez. Szombat-vasárnap este hétig lehetett kint maradni, de ha rossz jegyet kaptál, nem engedtek ki. Hétköznap pedig már délután négyre be kellett mennünk, mert négytől tanóra volt.

Milyen tanóra volt ilyenkor?

Kötelező készülés másnapra, nem ült mellettünk tanár, de ezt is tanórának hívták. Utána héttől volt vacsora. Ha jó tanuló voltál, jól viselkedtél, szerettek, akkor hétvégén tízig is kaphattál kimenőt. De amikor nekem elutasították egy ilyen kérésemet, kimásztam a villámhárítón. Persze, hogy csináltunk mindenféle stikliket, mi például üzleteltünk Milka csokival, kvarcórával. Volt egy barátom, akinek az apukája kijárt kishatár-átlépővel Ausztriába. A barátom hozta ezeket, én pedig valamennyit eladtam a koleszban, mi pedig feleztük a hasznot és ebből éltünk egész jól. Na ez az alaszkai pingvin, na érted mire gondolok.

Gondolom, a felsőbb osztályosok jól megleckéztettek titeket.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Volt fenyítés, igen. Igazából ezt nem volt szabad csinálni, de a tanárok szemet hunytak efölött. Főleg a negyedévesek, ha olyat csináltál, ami nem tetszett nekik, akkor elítélhettek kokira. A koki azt jelenti, hogy ököllel fejbe vertek. Ehhez még be is kellett hajolni. Ha pofátlan volt a srác, akár még tanórán is megcsinálta, azt mondta: Scherer, három koki, gyere ide. Megtehetted, hogy nem mész oda, akkor ő nem fogott le, nem ugrott rád, este viszont a szobában három helyett tizenkettőt kaptál, mert akkor lefogtak.

Ebből a fajta neveltetésből mi következett számodra?

Tudod, mi következett ebből? A túlélés. Annak tudatosítása, hogy mindig mindenre van megoldás. Ha zárva volt a nagy ajtó, akkor én bementem a kiskapun. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy ebben a szituációban forradalmárnak lenni nem érte meg. Ahhoz elég intelligens voltam, hogy ezt én egy hónap alatt átlássam.

Milyen helyzetekben volt szükséged a túlélést jelentő kiskapura?

Ez az egész életemre jellemző a mai napig. Most csak mondok egy konkrét példát, egy osztálytársamhoz úgy kimentem egy házibuliba, hogy fogtam a söprűt, beágyaztam pulóverrel meg mindennel együtt, hogy úgy nézzen ki, mintha ott feküdnék, és szépen kiléptem a wc ablakon, onnan pedig a villámhárítón és a csatornán le lehetett mászni. Kimentem a buliba és éjfélkor visszamásztam.

Bevallom, hogy sokkal jobban érdekelne egy mai példa.

Figyelj, az egész személyiségemben van egy konfliktuskerülő magatartás. Csak akkor érzem jól magam, ha azt tapasztalatom, hogy mindenki szeret.

A kiskapun való bemenés is konfliktuskerülés?

Hát, ha zárva van a nagy kapu, akkor mit csinálsz? Akkor vagy az van, hogy feladod, amit akartál vagy pedig elkezdesz veszekedni, hogy nyissák ki.

Most már nem hagyom magam, légy szíves mondj a mából valami példát arra, amikor bementél a kiskapun.

Az a baj, hogy csak olyanokat tudok mondani, amiket nem lehet leírni.

Akkor mondj egy olyat, amit mégiscsak le lehet írni.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Mondok egy történetet ’89-ből, amit leírhatsz. Úgy mentünk el akkor Kubába és Mexikóba frissen végzett diplomásokként, hogy lefoglaltuk a repülőjegyet a Malévnál, de nem tudtuk volna kifizetni. Lengyelországban viszont olyan magas volt a dollár fekete árfolyama a zlotyhoz képest, hogy kimentünk autóval, ott a Magyarországon lefoglalt jegyet kiállíttattuk a lengyel légitársaság irodájában. Csak annyi volt, hogy Varsó-Budapest-Moszkva-Havannát kellett venni, arra kiírták, hogy 285 000 zloty. Ami mondjuk akkor magyar pénzben 40 000 forint lett volna, de az rettenetesen sok volt. Mi azonban kimentünk az utcára, azt mondtuk annak, aki feketén váltotta a dollárt, hogy 285 000 zlotyt szeretnénk, amire ő azt felelte, hogy 75 dollár, ami 4500 forint volt. Visszamentünk az irodába, kifizettük a jegyet, amit így 40 000  forint helyett 4500-ért vettünk. De mondok még egy példát. Az egyetemen az egyik barátommal kitaláltuk, hogy az egyik tanulóhelységből csinálunk egy irodalmi kávézót. A KISZ bizottságon is keresztülvittük ezt a gondolatot. Nem volt egyszerű, de végül még valami kis pénzzel is támogatták, az azonban olyan kevés volt, hogy abból ezt nem lehetett megcsinálni. Mi fúró-faragó emberek voltunk, volt egy műhely lent a pincében és a kávézónak a pultját úgy építettük meg, hogy tanítás után bemásztunk egy kerítésen és ott fel voltak polcolva raklapok. Elloptunk hatot vagy nyolcat, hazavittük ezeket a koleszba, kihuzigáltuk belőlük a szögeket, legyalultuk, megcsiszoltuk a raklapokat és megépítettük belőlük a kávézó pultját, ami egy rohadt fillérbe nem került.

Szóval akkor hasonlókat kell elképzelni a mában is?

Tudnék mondani mostani példákat is, de hát ezeket nem szeretném.

Párhuzamosan jelentkeztél színésznek és építészmérnöknek…

Lengyel Ferivel jártam egy iskolába, egy évfolyamra, együtt mentünk felvételizni, egy napon, mindkettőnket eltanácsoltak az első rostán. Ő elment Kaposvárra segédszínésznek, én meg eljöttem Pestre a Műegyetemre, kicsit megszimatolni a nagyvárost. Arról pedig egy regénnyit tudnék mesélni, hogyan írtuk meg ZH-kat.

A Műszaki Egyetemen, furcsa módon, akkoriban igen nagy művészeti élet volt, nem csak a Szkéné Színházra gondolok, hanem például a nagy szimfonikus zenekarra is.

Nekem a Szkéné nagy mázli volt, bár nem az egyetem révén kerültem oda.

Tudom, hogy a Szkénében működő Arvisura Színházban sokáig volt kisebbségi érzésed, hogy ezt vagy azt a szerepet jól meg tudod-e oldani. Vagy tíz évet eltöltöttél úgy a pályán, hogy tulajdonképpen sokat játszottál az Arvisurában, de mégis egy azon kívüli produkcióban, a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban vett csak igazán észre a szakma, sokak szemében te ettől számítasz színésznek.

Ez így van és a kisebbségi érzés ebből is volt és nem csak nekem, hanem az összes Arvisurás színésznek. Mindig mindenki azt mondta, hogy baromi jók vagyunk, jó a rendezés, nagyon erős az előadás, de hát azért színészi szempontból ezek a produkciók gyengécskék.

Volt egy olyan vélemény, hogy az Arvisura előadásainak az összhatása jó, jó a csapatmunka, de külön-külön a színészek nem elég erősek.

Ez volt a duma. De közben, ha most megnézzük, hogy abban a társulatban kik játszottak, akkor ezek után nagy fricska az, hogy Horgas Ádám, Terhes Sándor, Péterfy Bori, Pintér Béla, Schilling Árpád és én. Ez hat olyan ember, aki egész tűrhetően elhelyezte magát a magyar színházi térképen. Az az érdekes, hogy az Arvisura vezetőjét, Somogyi Istvánt, a szituatív színjátszás, ami az igazán magyar hagyomány, a szituációelemzés, nem érdekelte. Lehet, hogy mi egy kicsit tudtunk volna jobbak lenni annál, mint amilyenek voltunk, de ő ebbe nem fektetett elég energiát. Azok az előadások, amiket már Horgas Peti és Terhes Sanyi rendezett, színészileg erősebbek voltak, de hiányzott belőlük Somogyinak az elképesztő vizualitása és spiritualitása, amik viszont vitték az Arvisura produkcióit.

A Szentivánéji álom annyira kiugróan jó volt, hogy lényegében emiatt kaptátok meg a Bárka Színházat.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Hát igen, a rendezője Csányi János ügyes volt, ő azért tíz körömmel kaparta ki a gesztenyét. Megvolt benne a buldog szívóssága. Számomra az 1995-ös év elképesztő volt színházi és családi szempontból egyaránt. Akkor nősültem, akkor született az első gyerekem. November 16-án, ’95-ben a Bábelna című előadásunk premierjén, a taps alatt született meg az első lányom, Fruzsi. 21:33-kor született, este nyolckor kezdődött az előadás és másfél órás volt. Miután a Szentivánéji álom előadását befogadta az Új Színház, szinte naponta hívott fel valaki, hogy voltam-e újságosnál, meg kell venni a Film, Színház, Muzsikát, aztán az És-t, a Magyar Narancsot… Mindig megjelent egy újabb kritika. A jelzők Mucsi Zolira meg rám azok voltak, hogy zseniális, frenetikus, elképesztő, ellenállhatatlan humor. A Népszabiba Molnár Gál Péter egy olyan cikket írt, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik. A mi verziónkban Bélának hívták az egyik mesterembert, akit én játszottam. Az apám pedig olvasta a Népszabadságot, minden reggel leslattyogott a benzinkúthoz és megvette. Fölhívott, akkor harmincnégy éves voltam, neki a Molnár Gál az isten volt, annyira imádta az írásait, annyira nagyra tartotta. Azt mondta a telefonba, hogy: „Peti, olvastad a Népszabadságban, hogy a Molnár Gál mit ír rólad?!”. Ekkor éreztem meg, hogy az apám elfogadta, hogy én színész lettem. Odáig segített, támogatott, de azért éreztem, azt gondolja, hogy nohát csak benő már egyszer a gyerek feje lágya. Molnár Gál az én szerepemen keresztül írt az egész előadásról. Apu a teljes cikket fölolvasta nekem a telefonba, miközben addigra persze már én is olvastam, de ezt nem mondtam neki.

Játszottál a Bárkában, aztán a Krétakör Színházban, több nagyszerű dolgot csináltál, de országosan ismert mégiscsak a Mucsi Zoltánnal való kettősöd révén Kapa-Pepeként lettél ismert. Ilyen minőségetekben főleg Jancsó filmekben szerepeltetek, miközben nem hiszem, hogy az ország zöme Jancsó filmeket nézett, de mégis, ettől a két tulajdonképpen kabaréfigurától lettetek híresek.

Hát igen. A Jancsó filmekből a legnépszerűbbek a Youtube-os részletek. Ezek milliós vagy akár kétmilliós klikkeléseket hoztak. Nagyon sok olyan fiatal van, aki nem tudja, hogy mikből vannak ezek a részletek. Nekünk a Jancsó Miki bácsival való találkozásunk a teljes életünkre kiható élmény. Fantasztikus, hihetetlenül laza ember volt, nyolcvan évesen is remekül lehetett vele hülyéskedni. Elképesztő sztorijai voltak és nagyon egyedien látta a világot. Hét filmet forgattunk vele és ebből hatot páros főszerepben. Följártunk hozzá, sörözgettünk, whiskyztünk, ő pipázott. Mindenről szó volt, életről, halálról, politikáról, hatalomról, de akár rómaiakról és görögökről is.

Kapa és Pepe figurája a Jancsó filmekben alakult ki, vagy megvolt már valahol?

Ez a Szentivánéji álom előadásában lényegében már megvolt. A nagyon tehetségtelen, gyomorbajos, idegbeteg, üvöltözős és a még tehetségtelenebb, borzasztóan szolgálatkész, de rettenetesen balfasz és ostoba figura tulajdonképpen onnan jött. Ezt a két figurát transzformáltuk át egy kicsit a Jancsó filmekbe. Miki bácsi azt is megkérdezte, hogy használhatja-e az igazi becenevünket, mert nagyon tetszett neki. Sokan azt hiszik, hogy a Jancsó filmekben kaptuk ezt a két nevet, de egyáltalán nem.

Vannak olyan szerepeid, amelyek akár meglehetősen tragikusak, ilyen a Klamm háborúja című monodrámában a diákokat agresszív módon terrorizáló, félelemben tartó tanár. De a legújabb rendezésedben, A piszkosak címűben, amit részint Rejtő Jenő szövegekből állítottál össze, részint egy mai építkezés jelenetei láthatók benne Rejtő stílusában, is azt mutatják, hogy érzéked van a komoly, tragikus mozzanatokat tartalmazó szituációk iránt is.

Van egy barátom, aki évek óta kiírkálja nekem a melósok dumáit, ezért akartam már csinálni egy darabot róluk és rájöttem, hogy itt a pillanat, a Rejtő szövegekkel össze lehet ezeket fűzni. Aztán persze sok mindent átimprovizáltunk, de például azt, hogy állandóan a csajokról és a pénzről beszélnek, megtartottuk.

Ez is azt mutatja, érzékeled, hogy egy elviselhetetlen világban élsz, csak lehet, hogy ezt kiskapuk segítségével elviselhetővé teszed magadnak.

Ez biztos, hogy így van.

Ki se nyitod az újságot vagy kinyitod és fölhúzod magad vagy mindennek dacára nyugodt maradsz?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Én leginkább a barátaim szájából tájékozódom. Nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal, de alapvetően a környezetem szűrőjén keresztül észlelem a politikai és társadalmi események nagy részét. Nem tartozik a szokásaim közé az újságolvasás, jobban szeretek mással foglalkozni. A politika minden szinten rettenetesen idegesít. Úgy a jobboldal, mint a baloldal. Irgalmatlanul érzem a hazugságokat, csúsztatásokat. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a jobboldali média a választások előtt két héttel semmi mást nem csinált, csak Vona Gábort próbálta tönkretenni, hogy a Jobbiknak szétverje a szavazótáborát.

Azért migránsozás is volt rendesen.

Igen, ez a másik. Az még kitart, a Vona Gáborozás pedig eltűnt. Az amerikanisztika tanszék vezetője, amikor Amerikába mentünk a Krétakörrel, elmagyarázta, hogy ha nekünk huszonhárom éves korunkban volt egy ügyünk egy tizenhét éves lánnyal, amit egy kicsit is szégyellünk, akkor ne jelöltessük magunkat amerikai elnöknek, mert föl fogják ellenünk használni, ez ezer százalék. Bejött ide ez a szisztéma. A baloldal pedig teljesen szét van zilálva. A tüntetés legalább egy jó megmozdulás volt. Az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Én egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsolok tovább, mint a sicc.

Az mondható, hogy szakmai szempontból befutottál?

Olyan előadásban nem sikerült a Krétakör óta játszanom, és olyat rendeznem sem sikerült egyet sem, amit a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívtak volna. De kétségtelen, hogy a Nézőművészeti Kft. ennek ellenére dübörög. Több produkciónk túl van a századik előadáson, több mint ezerszer mentek csak az általam rendezett ifjúsági előadásaink, ebben a Klamm háborúja is benne van, amit Novák János állított színpadra. A Nézőművészeti Kft. a tavalyi évadban kétszáz előadást játszott. Jól érzem magam a bőrömben, ebben a Nézőművészeti Kft.-ben mi azt csinálunk, amit akarunk, olyan ötleteket valósítunk meg, amilyeneket szeretnénk, és ezekhez partnereket is találunk. Ez csodálatos, ráadásul szerintem, aki hozzánk kapcsolódik akár tagként, akár vendégművészként, az általában jól érzi magát. Az is biztos, hogy a Válótársak című tévésorozat az országos népszerűségemen sokat dobott. Hogy ez jó-e vagy sem, az persze kérdés lehet. A családomnak néha már kezd sok lenni, sokan fölismernek, rám mosolyognak, néha odajönnek hozzám, kedvesek az emberek velem. De szerintem ez a népszerűség mulandó, a lényeg az, hogy az embernek valahogyan meg kell próbálni normálisnak maradni. Az egyik Jancsóval készített filmünkben van ez a mondás, „nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.” Nekem ez tetszik.

A viszonzatlan kapcsolatok drámája

A szünetben még elvitatkozgatunk azon, hogy jó, jó, rendkívül míves a Vágyakozás című előadás, meg a színészek is veszett jók benne, de azért mégis tán kissé poros, avítt. A végére azonban mindenkit levesz a lábáról a tallini Városi Színház irigylésre méltóan bámulatos társulata, a Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzeti Színházban.

 

Nemzeti Színház

Ha gonoszkodni akarok, csehovi utánérzésről van szó. William Boyd angol szerző, két Csehov novella, az Életem és az Egy baráti látogatás nyomán írt darabot. Különben egyáltalán nem rosszat. Ahogy a cím is mutatja, ott van benne a vágyakozás szinte mindenre, jobb életre, szerelemre, szeretetre, megértő kapcsolatra, és naná, hogy van benne elvágyódás onnan, ahol a szereplők éppen léteznek. Vladimir Anshon bámulatos díszlete betölti az egész színpadot és megadja az alaphangulatot. Hatalmas faszerkezet, ami nyári tornácot formáz, egykor mesteri, sőt művészien elkészített építmény lehetett, mára lepukkant, lepotyognak belőle darabok, egy szebb, az értékekre figyelni tudó kor mementója. Valaminek vége van, persze, hogy megveszik ezt is, mint a

Cseresznyéskertben a birtokot, és ebben az esetben sem olyan kezébe kerül, aki gondosan ápolná a hagyományokat, hiszen fel sem fogja ésszel, mi pottyant az ölébe.

Nemzeti Színház

Hányszor, de hányszor érezzük azt manapság, hogy valamit elkótyavetyélnek, ebek harmincadjára jut, aki megkaparintja, azt sem igazán tudja, mi fölött rendelkezik. Ja, így múlik el a világ dicsősége, lehet sóhajtozni, és hát tényleg temérdek minden elmúlik, aminek nagyon nem kellene. A tulajdonos ebben az esetben a tönk szélére jut, felelőtlen hozzá nem értéssel üzletelt, és mentőszalmaszálként hívják a gyerekkori barátot, aki Moszkvában gazdagodott meg neves ügyvédként. Ő egy kis pihenést remél, mert nem kötik az orrára, hogy miért is invitálják, aztán rázúdul a csődhalmaz, és kiderül, hogy nem tud, nem akar felmentősereg lenni. A pénz érdekében egy különben gyönyörű, jobb sorsra érdemes lányt is a nyakába akarnak varrni, aki ráadásul még szerelmes is belé. De ő ezt nem viszonozza. Mindenki más után sápítozik, mint aki kívánja őt. Ez a viszonzatlan kapcsolatok drámája. A fel-felhorgadó reményé, és aztán a remény lelohadásáé.

Roppant finom rezzenésekre képesek a színészek. Sok a paralel játék, kapkodom a fejem, hogy hová nézzek, hiszen el lehet időzni egy-egy rendkívül kifejező arcon, ahogy felcsillan rajta a remény, ami akár kapásból, kámforként libben tova. Ott a pillanatnyi boldogság és a totális lehorgadás. Árulkodóak a leplezni kívánt gesztusok, amik gyakran ellentétbe kerülnek a kimondott szavakkal. Simogatásra indul a kéz, de zavartan visszaretten, félúton elakad a mosoly, és elkeseredetten lefelé görbül a száj, megroggyan a láb, villámlóvá válik az addig szelídnek tűnő tekintet.

Nemzeti Színház

Elmo Nüganen rendezése lenyűgözően míves, minden pillanatában kidolgozott, valószínűleg valamennyi szituációt szanaszét elemezte. De aztán össze is rakta rendesen. Elismerem, bizonyos jelenetek tán lassúak, de tán nem véletlen a tempójuk, kifejezik a tehetetlenséget, az állóvízben való reménytelen tapicskolást, azt, hogy a bátortalan neki-nekibuzdulások dacára, senki nem jut egyről a kettőre. Irigylésre méltó a társulat. Peeter Tammearu, Epp Eespaev, Liis Lass, Anne Reemann, Rain Simmul, Kristjan Üksküla, Kalju Orro, Elisabet Reinsalu, Andrus Vaarik, Helene Vannari, Ingrid Nooadla káprázatosan egységes stílusban, magas hőfokon játszanak. Igen, ez az alapos elemzésen, nagy színészi felkészültségen alapuló, lélekkel feltöltött, „pepecselős”, realista színjátszás. Lehet idejétmúltnak minősíteni, de hát azoknak is, akik a szünetben még némiképp fanyalogtak, hogy hát ez a hetvenes évek, hol járunk már attól, végül elkapta a grabancát. Megrendültek, közben sokat nevettek, érzések öntötték el őket, és az előadás végén ők is végtelenül hosszan tapsoltak, ünnepeltek.

Hát ennél soha rosszabbat!

Ordítani kell!

Mint egy folyamatos lórúgás, olyan a világ egyik legnevesebb színházának, a Berliner Ensemble-nek A kaukázusi krétakör előadása, amit a Nemzetiben láthattunk, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, Michael Thalheimer, a legeredetibb, legizgalmasabb rendezők egyikének elképzelései szerint.

 

A női főszerepet, Gruse-t játszó Stefanie Reinsperger pedig minden bizonnyal kolosszális színész. Naiv, tiszta lelkű, szerető szívű embert játszik, aki kénytelen rájönni a világ farkastörvényeire, de ha törik, ha szakad, ő nem akar hozzájuk idomulni, próbál olyan maradni, amilyen volt, ez viszont számtalanszor életveszélybe sodorja. Reinsperger úgy játszik, hogy segélykiáltásként hat az egész lénye. Azt érzékelteti igencsak intenzív alakításával, hogy ez aztán így nem mehet tovább, de persze tovább megy. Ahogy ő is vándorol, hogy menedéket találjon, mindenáron óvja a gyereket, aki ugyan másé, égszakadás-földindulás közepette mentette ki, amikor az anyja gyáván eliszkolt nélküle. Gruse arcára kiül az elszántság, de a kétségbeesés is, a rettenet ugyanúgy, ahogy a bátor nekirugaszkodás, ezer dolgot fejez ki az arca.

Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral terhes békében játszódik. Olyan időkben, amikor

a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni,

és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht a legnagyobb földi pokolban is időnként azért talált egy embert, akinek nagy E-vel lehetne írni a nevét. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében akad egy humánus, érző szívű, igaz nő, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar tudomást venni a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Gruse akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.

De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten síró csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle.

Thalheimer tán ezért is stilizál annyira. Nincs pepecselő lélektani realizmus. Még a beszédmód sem szokványos,

a színészek jóformán végig kiabálják, üvöltik, olykor egyenesen bömbölik a produkciót,

ezt is kicsit elnyújtva, már-már természetellenesen. Vagyis nem az életet látjuk a színpadon, hanem inkább, akár Brecht elidegenítési effektusának megfelelően, egy tanmesét róla. Ez nehezítheti a nézői átélést, de hát nem is feltétlenül ez a cél, hanem, hogy dolgozzon az agyunk, lássuk át a különböző szituációkat, töprengjünk el azon, mi hogyan cselekednénk bennük.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Okos, végtelenül profi színház ez, többeknek, ahogy nekem is, kicsit rideg. Nagyon akar ütni, és ehhez minden szükséges elemet használ, mégis sokkal felzaklatóbb Brecht előadásokat láttam már. Miközben ez a maga nemében fantasztikus!

Tán csodálom, ámde nem szeretem?

Némiképp erről van szó, de azért kicsit szeretem is, mert lenyűgöz ez a precíz kidolgozottság. Ingo Hülsmann narrátorként maga az éles eszű, megtestesült kívülállás, még akkor is, ha dalra fakad. Acdak, a korrupt bíró, aki megvágja a gazdagokat, de a szegények felé hajlik a keze, Tilo Nest a szerepben igyekszik rezzenéstelen arccal cselekedni, de aztán rajta is csak kiül a rémület.

Thalheimer alaposan az orrunk alá dugja, hogy ember mennyire embernek farkasa, és állásfoglalásra késztet. Nem cirógatja meg a buksinkat, nem kedveskedik a nézőknek könnyedségekkel, mondhatnám azt is, hogy leüvölti a fejünket, vegyük már észre, katasztrofálisan nagy a baj. És úgy gondolja, hogy ezt nem lehet halkan, diszkréten mondani, ehhez már fülsiketítően ordítani kell.

A robbanás határán

Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeck rendezése a Nemzeti Színházban, bombasztikus előadás. Olykor üvöltően hangos, villódzóak a fények, sok benne a brutális erőszak, van hányás és frissen kioperált agyvelővel való focizás. A bejáratnál figyelmeztetnek is bennünket, hogy biztos, ami biztos, az érzékenyebbek üljenek a sorok szélére.

 

A mindennapjainkba betörő erőszakot, az iszonyatos eldurvulást ábrázolja ifj. Vidnyánszky ilyen kellemetlenül. Ahogy ez betör a magánéletünkbe, a médián keresztül. A mába került a történet, Vecsei Kinga Réta díszlete panellakást ábrázol, aminek fő helyén egy jókora tévé. Woyzeck és felesége, Marie, gyakran ezt bámulják. Otromba sorozatok, tökkelütött, felpörgetett tempójú, önfényező műsorvezetők, sematikus néphülyítő figurák, piff-puff filmek, elevenednek meg újra-és újra és újra. Hatásvadász ízléstelenségük beölti a szobát, betölti a fiatal, csecsemőjét babusgató pár lelkét, ostobaságuk bedugaszolja a tudatukat. A bűnösen agresszív világ nem hagy nekik nyugtot, lehetetlenné teszi a családi békét.

A házban egy dübörgő, villódzó fényorgiában tobzódó, diszkó. Ide jár le a Barta Ágnes által alakított, lezsernek tűnő, állandóan rágógumizó, ifjú feleség, rendszeresen táncolni. A roppant érzékeny férj nem megy, nem szeret táncolni, tán ennek a hangorkánnak, fényömlenynek a letámadó jellegű monotóniáját utálja, de az, hogy egyedül megy az asszony, mindenképpen okot ad a mind ádázabb féltékenységre. Nagy Márk fiús Woyzecket alakít, akin még ott van a kamaszkor nyoma, benne pedig a tétova megszeppentsége és határozatlansága, ami tovább növeli a bizonytalanságát. Erősíti a kételyt, ez pedig mérgezi őt is, amitől maga is mérgezővé válik.

No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.

Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozó Büchner, aki 1835-36-ig írta meg máig intenzíven ható életművét, mennyire temérdek mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a darab a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Értelmezték is sokféleképpen. Igen fontos előadás volt Fodor Tamásé a Stúdió K-ban, egy kis pincében, ahol nem ülhettünk le nézőkként, végig álltuk, mozogtuk az előadást, mi adtuk a vásár forgatagát, a bámészkodó tömeget, és akár meg is akadályozhattuk volna a gyilkosságot. Hiszen Woyzeck közöttünk tört utat magának, azzal a késsel, amivel végül leszúrta Marie-t. Simon Balázs a zsámbéki domboldalban, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel, rendezte a darabot, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling Árpád pedig, ugyancsak Zsámbékon, W-munkáscirkusz címmel, emberkísérletként fogta föl a darabot, azt mutatta meg, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat, hatalmaskodó szakbarbárként. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól.

Ifj. Vidnyánszky is az elviselhetetlen kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt. Megmutatja a rémisztő elvadultságot, azt, hogyan pöccen be valaki nagy felhergeltségében pillanatok alatt, hogy veri véresre, csapja vaságyhoz a fejét annak, akire éppen bedühödött. Csaknem tapintani lehet a gyűlöletet, a tébolyult haragot, és érzékletessé válik, hogy a robbanáshoz elég egy kis szikra is, mert szinte már mindenki eljutott a robbanás határáig, ezért idegzsába módjára viselkedik.

Forrás: Nemzeti Színház

Az ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós – aki ezúttal a szöveget gondozta – közös előadásaira létrejött Sztalker Csoport fiataljai fogtak össze a Nemzeti ifjú művészeivel, a produkció érdekében. Érződik a tettrekészség, „az ide nekem az oroszlánt is” hevülete. A vehemensen előadott tömegjelenetek olykor betétekként hatnak, időnként nem nélkülözik a kimódoltságot, hol segítik, hol nehezítik, hogy végig kövessük a főhősök végzetessé váló lelki tusáját. Szabó Sebestyén László az undorító, magából kivetkőző doktor. Fehér Tibor az öntetszelgő ezreddobos, aki otrombán megerőszakolja Marie-t – bár azért olyan nagyon nincs ellenére – egy jókora hűtőszekrényben. A Kapitány, Kovács Tamás megszemélyesítésében, egész testét végig borotváltatja, elviselhetetlenül hiú macsóként Woyzeckkel. Akinek barátja, Andres, Herczeg Péter megformálásában, tehetetlen, aggódó rémülettel nézi az eseményeket. A többiek, Böröndi Bence, Mészáros Martin, Szabó Nikolett, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Szép Domán, is beleadnak apait-anyait.

Komoly, kemény munka van a produkcióban, jelentős szellemi és erőbefektetés. Nem mindig egyenletes az előadás, van benne szertelenség, de olyanok csinálják, akiken érződik, úgy gondolják, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És bizony, meg is akarják váltani…!

Menni vagy maradni?

Cefetül szűkös körülmények között is kifuthatjuk a formánkat, netán ez még inspiráló is lehet, vagy agyonnyomorodunk, és annak a töredéke sem jön elő belőlünk, mint amire hivatottak vagyunk? Számomra erről a dilemmáról regél Müller Péter Szomorú vasárnap című darabja, amit a Madách Színház mutatott be, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter és Nagy Sándor játékával, Horgas Ádám rendezésében.

 

Seress Rezső, attól volt-e zseni, hogy itt ragadt a VII. kerületben, végigszenvedte a háború után a dalai betiltását, füstös étteremben játszott, és megírta mindazt a szenvedést, amit átélt, és ahogyan nem egy nagyság, elnyomorodva, elmagányosodva, végül öngyilkos lett, vagy sokkal többre vitte volna, ha fölveszi Amerikában összegyűjtött tetemes mennyiségű jogdíjait, eleget tesz külföldi meghívásainak, és él mint egy császár?

 

Forrás: Madách Színház

Tény, ami tény, ő írta az egyetlen magyar világslágert, a Szomorú vasárnapot, amit több mint száz nyelvre fordítottak le, és nagyobbnál nagyobb világsztárok is énekeltek. Hát ez bizony nem arról regél, hogy valaki dúsgazdagon, gondtalanul sütkérezik a tengerparton, lábát lógatva. Seress tulajdonképpen meglehetősen egyszerű dalaiban bizony ott van a meggyötört kelet-európai kisember tapasztalata, kényszerű keljfeljancsi léte, hogy alaposan megtapossák, rémisztően összeszűkítik számára a mozgásteret, de ő csak azért is feltalálja magát, létezik, él, és, ha egy füstös kocsma jellegű hely jelenti számára a kiteljesedést, akkor ott is megvalósítja magát, és legalább időlegesen, amikor éppen önmegvalósít, még boldog is képes lenni.

Seressnek valószínűleg ez volt a sorsa, a zsidó kisemberé, munkaszolgálattal, betiltással, nélkülözéssel, végül mellőzöttséggel. És a megtépett lelkéből kifakadó fájdalmas, olykor akár szentimentalizmusba hajló dalokkal, amik úgy születtek meg a fejében, hogy kottát sem tudott olvasni, a zongorát is mindössze egy ujjal püfölte, tehát ilyen értelemben is leszűkítettek voltak számára a lehetőségek, és mégis, így is kisarjadzott belőle valami fontos, aminek örültek az emberek, vagy éppen segített a búslakodásban.

Méltán legendás a Vidám Színpadon, ahol a darab ősbemutatóját tartották, a Bodrogi Gyula, Voith Ági, Horváth Gyula által hosszú sikerszériában játszott, Sándor Pál által rendezett, produkció. Ő tévéváltozatot is készített a színházi verzióból. Ez még javában, az úgynevezett átkosban történt, amikor fokozottan átélhettük a szorongató körülmények ellenére megszületett dalok örömét és bánatát. Csaknem tíz éve a Szabadkai Népszínház is előrukkolt egy Szomorú vasárnap előadással. Arrafelé a szorongató körülményekben soha nincs hiány. Azt éreztem, hogy ők minden játékosság dacára, szinte belehalnak abba, amit csinálnak. A sok tekintetben lehetetlen körülmények, és az, hogy ennek dacára kiváló a színház, bámulatos energiabefektetéssel és tehetséggel, rímel a darab helyzetére. A hitelességet növelte az is, hogy Seress szerepében Pálfi Ervin maga zongorázott, igaz, ő két kézzel, neki valószínűleg egy ujjal nem ment volna. Kovács Frigyes rendezésében, G. Erdélyi Hermina és Szőke Attila remek alakítását is igencsak őrzöm az emlékezetemben.

Forrás: Madách Színház

Tudható, hogy Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, már hat éve szerették volna eljátszani a darabot. Most nyílt rá lehetőségük a Madách Színházban. Jól tették, hogy kitartóak voltak. Kicsit meglepődtem, hogy a háromszemélyes darab a nagyszínpadra került. Intimebb teret képzeltem, de működik így is. Negyvenes, ötvenes évekbeli képzőművészeti alkotások adják a hátteret, néhány szék, asztal elég a vendéglői miliő megteremtéséhez Horgas Péter díszletében. A háttérben, trapézon ott egy jókora méretű bábhölgy, emlékeztetve Seress vándorcirkuszos, légtornász múltjára, partnerére és szárnyalásra való vágyára, amiből aztán lesz majd szárnyaszegettség is, hiszen előre vetítve a sorsát, leesik a trapézról. Egy harmonikás és egy zongorista működik közre a háttérben, egy nagyobb zenekar magnóról szól. Jobban szeretném a teljes élő zenét, akár csak néhány muzsikussal. Végül is, valaha csupán egyetlen zongora szólt.

A három színész tulajdonképpen betölti a nagy teret, ez komoly fegyvertény, igaz, ment itt már két személyes produkció is. Megfelelő színészek kellenek hozzá, akik ezúttal adottak. Rudolf kívül-belül Seress. Egy kis slemil, akit üt-ver az élet, de a dalaiba önti a bánatát, és fanyar, cinizmusba hajló humorával kompenzál. Hatalmas szeretetre vágyik, de már tüskéket is növesztett. Nagy-Kálózy Helén, a feleség, aki gazdag katonatisztet hagy ott Seressért. Hihetetlenül empatikus feleség, csaknem eggyé válik a férjével, bármennyire is voltak konfliktusaik, volt elhidegülés. Nagy Sándor Jani pincér – ő 26 évig dolgozott együtt Seressel -, meg még sok mindenki, egyik figurából a másikba bújik, akár karikírozva is a szerepet, mint például az amerikai menedzsert.

A három színész élvezettel játszik együtt. Horgas Péter rendezőként biztos kézzel, empátiával irányít. És ízléssel. Elkerüli, hogy sziruposságba, esztrád műsorba csapjon át a produkció. Müller Péter darabjában a menni vagy maradni dilemmája, a mostani helyzetben fölerősödik. De vannak olyanok, mint például Örkény Macskajátékában Orbánné, akik mindig maradnak. Ő sem tudja megfogalmazni, hogy miért, amikor Németországban élő testvére, Giza rákérdez, csak annyit tud mondani, hogy ezer és egy szál köti ide.

Forrás: Madách Színház

Így volt ezzel Seress is. Végzetesen ebből a földből táplálkozott, még ha ezt nem is értékelték. De hát a dalaiban tulajdonképpen értékelték. Úgy tudott könnyed, egyszerű, szórakoztató lenni, hogy bámulatosan mélyre ásott. Ezt hiányolom időnként az előadásból. Azt a totális kiborulást, amikor Seress arról beszélt, hogy vége a világnak, és oda az emberi szeretet. Nem szorul össze eléggé a gyomrom. A felvett zene növeli a flottságot, de nehezíti a pillanatnyi hangulatnak engedő szertelenséget, azt a naprakészséget, amivel igazodni lehet nem csak a vendégek, a közönség, hanem a művész mindenkori hangulatához, akár a lélek szédítő örvényléséhez is, ami ott van Seress életében, dalaiban.

De ettől még jó az előadás, örömtelien nagy sikere van, megfogja, meg is perzseli a nézőket. Hogy én azt várnám, hogy időnként meg is égessen, az már az én bajom. Talán nem kell belehalni abba, amit csinálunk, bár Seress megtette.

Cserje Zsuzsa halálára

Vasárnap délután 72 éves korában meghalt Cserje Zsuzsa, színésznő, dramaturg, kritikus, rendező. Ezt a lányai, Szamosi Zsófia és Szandtner Anna tudatták a Facebookon.

 

Maga volt a megtestesült vitalitás. Az agya is mozgott állandóan, mindig újabb és újabb és még újabb tervei voltak, de a gesztikulációja is széles és gyors volt, beszédtempója pedig sebes. Rajongott a színházért, miközben nagyon tudta mondani a magáét, ha nem tetszett neki egy előadás, már a szünetben beindult a szövegáradata. De lelkesedni még inkább tudott, produkcióért ugyanúgy, mint a saját ötleteiért, ezekből aztán volt neki szép számmal. Tán csak egy valamit csinált lassan, autót rendkívül óvatosan, már-már félve vezetett, hozott haza úgy vidékről esti előadásról, hogy jóval, de jóval hosszabb ideig értünk haza, mint általában. És vitt csigalassúsággal Terénybe is, ahol színházi fesztivált szervezett, de közben sebesen járt a nyelve, temérdek mindent mesélt a nógrádi faluról, azt is hogyan szerelmesedett belé, és út közben pedig csodáltuk a dimbeket-dombokat, amikről persze szintén volt mondandója. Később aztán itt vett egy parasztházat, magán gombamúzeumot rendezett be benne. Mániákus gombász volt, a lakását is telezsúfolta gombákat ábrázoló tárgyakkal. Amikor idény volt, akár az utolsó pillanatban telefonált, hogy menjünk hozzá gombavacsorára, mert most friss, amit szedett. Ez persze nagy dumapartikat is jelentett, eszeveszett volt a humora, folyamatosan lehetett röhögni vele. Telis-tele volt történetekkel, adódtak pikírt megjegyzései, rosszkedvű időszakai, de mégis, azt hiszem, maga volt a megtestesült életszeretet.

Színésznő akart lenni, nem vették fel, aztán megint nem vették fel a főiskolára. De váltig színház közelben maradt. Elment például félévre Párizsba, és mohón színházakat nézett. Volt Nemzeti stúdiós, pár éve, amikor a Hevesi Sándor téren, de ugyanabban az épületben, azóta Magyar Színházban, rendezett, mondta is, hogy újra van joga ott a művészbejárón bemenni. Segédszínészkedett Kecskeméten, csipetnyit táncos is volt a 25. Színházban, de ez nemigen ment neki, a Honvéd Művészegyüttesnél a versmondás annál inkább. Ezt a tudását kamatoztathatta az Irodalmi Színpadon, és önálló estjeiben is. Diplomát is szerezett, járt az ELTE-re, a bölcsészkarra, színházelméletet végzett a színművészetin. Színikritikákat, színészportrékat is írt, nem feltétlenül az alapos elemzés volt az erőssége, hanem érzékenyen, élvezetesen volt képes közvetíteni a benyomásait, jók voltak az impressziói, szemléletes az írásmódja. Tíz évig volt a Népszínházban, illetve a belőle alakult Budapesti Kamaraszínházban dramaturg. Mindebből már logikusan következett, hogy rendezni is kezdett. Színpadra vitte például a Furcsa pár női változatát, ebben még színésznőként is láthattam a Budaörsi Játékszínben, mert be kellett ugrania a produkcióba. Mit mondjak, sokat nevettünk.

Agyvérzése után ő csalogatta vissza Berek Katit végtelen empátiával a színpadra. A szentek kútja című darabba, az akkor még igen nehezen beszélő nagy színésznőnek, beleírt egy néma koldus szerepet, ami az eredeti szövegben nem létezett. Soha nem felejtem el, amikor Berek egy lépcső tetején megjelent, és a korlátba kapaszkodva, lassan oldalazva, learaszolt a színpadra. Látszódott rajta, hogy pokolian fájnak neki a lépések, és ezt a kínszenvedést átplántálta a figurába, szinte az emberiség szenvedése jelent meg az arcán. Cserje még rendezte őt, ő találta számára A nénikém meg én című darabot, amit a Thália Stúdióban vitt színre. Ebben beszélni nem tudó öregasszonyt játszott, Jámbor László partnereként így volt másfél óra hosszat lenyűgöző a deszkákon,

Cserje Zsuzsa nem rendezett fesztiváldíjas, nagyon egyedi elképzelésű produkciókat, de élvezetes előadásokat, amikben remek játéklehetőséget adott a színészeknek, igen. Ilyen volt például a Shirley Valentine is, amiben Vándor Évának biztosított hosszú sikerszériát.

Ami neki csak kicsit sikerült, az a gyerekeinek igen, Szamosi Zsófia és Szandtner Anna egyaránt kiváló színészek lettek. És megjöttek már az unokák is, róluk büszkén tett ki képeket a Facebookra. Itt tudatták a lányai a halálhírét. Markáns, senkivel össze nem téveszthető, szívvel teli egyéniség, kiváló színházi ember volt.

Röhögtető lidércnyomás

Lidércnyomásos szálloda a Hotel Paradiso. Először csak egy kutyát nyírnak ki benne, aztán már embereket is, és a marcona képű szakács a konyhában kapásból fel is darabolja őket. Időnként megrettenünk, de inkább halálra röhögjük magunkat. A fenomenális német színház, a Familie Flöz már másodjára látogatott el a Müpába, a Budapesti Tavaszi Fesztivál égisze alatt, ezúttal a Hotel Paradiso című produkcióval.

Fotó: Kotschy Gábor

Téboly a köbön, amit ez a színház csinál, nagy dili, de közben azért költészet is, meg kicsit akrobatika, tánc, báb, pantomim, és a fene tudja, hogy még mi minden, de veszettül jó. Jókora, karikaturisztikus maszkkal a fejükön játszanak a szereplők. Így aztán fiatal alakíthat öreget, férfi nőt, bárki bárkit, határtalanok a lehetőségek. És persze

egy szereplő bármennyi figura bőrébe bújhat,

hiszen jelmezt vált, fölhúzza a maszkot, más gesztusrendszert vesz föl, és aki az imént még öregasszony volt, villanásnyi idő múlva akár lehet egy srác, szobalányból pedig netán ballonkabátos nyomozó, a lehetőségek tárháza végtelen. Hangot elváltoztatni, megszólalni pedig nem kell, mert nincs beszéd, minden a mozgás kifejezőerejével történik. Így aztán négy színész akár egész sokaságot alkothat a deszkákon.

Fotó: Kotschy Gábor

Alpesi, elvileg négycsillagos, családi hotelban vagyunk, aztán igencsak hamarosan kiderül, hogy mennyire nem az, egy ellenőr, magából kikelve, majd le is cibálja a bejárat fölötti összes csillagot. Pizsamásan ásítozik az unott portás a pult mögött. Görnyedt, totyogós anyóka, magasan lévő festményt próbál leporolni, igyekszik nyújtózkodni, de sehogyan sem éri el, székre iparkodik állni. Annyira nem megy, hogy botja fogójába illeszti az egyik lábát, amit emelni sem nagyon tud, azzal húzza fel magát, ezen persze nevetni kell. Aztán, amikor kiderül, hogy rossz helyre tette a széket, és nem éri el a kép másik oldalát, a reszketeg anyóka csak ugrik egy valószerűtlenül nagyot, és míg a levegőben van, bravúrosan odébb tolja a széket, ahová elégedetten tottyan le.

Dől az egész nézőtér a röhögéstől. No, valami ilyesmi a produkció stílusa.

Képtelenségek halmozódnak benne, egymás hegyére hátára rakódnak a mindinkább felgyorsuló, abszurd szituációk. Felpaprikázódik a hotelban a hangulat, akár marhaságokon összepurparlézik mindenki mindenkivel. Persze, hogy lesz kergetőzés, bunyó, forgóajtón való ki-be rohangászás, vagy éppen beszorulás, és szitokáradat.

Hogy az hogyan lehetséges egyetlen mukk nélkül? Hát úgy, hogy annyira kifejező a mozgás. Lehet dühösen fejet rázni, mérgesen, vehemensen hadonászni, akár hatalmas késsel is. A szereplők gyakran néznek ki a közönségre, mint a vásári komédiákban, nem ritkán mintha még ki is dumálnának, sőt egy levágott fejű fickót imitáló embernagyságú bábut nem átallanak két első sorban ülő hölgy ölébe dobni, akik becsülettel szorongatják is egy ideig. Az öregasszony pedig harci eszközként használja a botját, és igencsak odasóz ennek-annak-amannak, szóval szép kis, mesterien szervezett, ramazuri támad. De amikor lidérces elemként, kezd a képkeretből lassan lecsúszni annak a férfinak az ábrázolása, akit a harcos mamóka porolgatott, és meggyőző határozottsággal hívogatja őt, addig-addig, míg ő is összetöpörödve visszakúszik vele a képkeretbe, akkor azért néma, döbbent csend lesz. Mindenki fölfogja, hogy a mámi haláláról van szó.

Fotó: Kotschy Gábor

Az Infinita című produkció, amivel 2016-ban nálunk járt a Familie Flöz, árnyképek vonulásával – hamarosan kiderült, hogy halottak lelkének caplatásával – kezdődött, egy óvodában és egy öregek otthonában játszódott, ott volt benne a kezdet és a vég. Az is nagy őrület volt, de közben döbbenetesen szép lírai részek is sorjáztak benne. Ahogy ez most ugyancsak így van. Tanúi lehetünk a világban uralkodó fejetlenség gúnyrajzszerű, élvezetesen eltúlzott ábrázolásának, de közben a rendező, Michael Vogel, időnként hangsúlyosan megakasztja a cselekményt, az ész nélküli nyargalászást, gyilkolászást. És mintha a szereplők is eltöprengenének azon, hogy mi az istennyila történik itt, érdemes-e részt venni ebben az értelmetlen hajszában, egymás kinyírásában, hiszen akár szép is lehetne az élet, ami amúgy is oly véges.

Thomas Rascher és Hajo Schüler tervezték a parádés, kifejező maszkokat. Sebastian Kautz, Daniel Matheus, Marina Rodriguez Llorente és Nicolas Witte kápráztatnak el bennünket a deszkákon. A 2006-ban bemutatott produkció már több földrészt megjárt. Most nálunk is tomboló sikert aratott.

A bugrissá lett elit

Volt, aki dührohamot kapott az Örkény Színház A hattyú előadásától, és felháborodottan ecsetelte nekem, hogy az milyen borzadályos. Ki volt akadva, hogy a Molnár Ferenc darabokhoz elengedhetetlen elegáns szalon helyett, lepukkant, málló vakolatú szobát lát, finom ruhák, pompázatos nagyestélyik, feszülő frakkok helyett, pedig rikító színű, tiritarka viseleteket, amikben tán csak valami maszkabálon lehetne büszkén virítani. És közben, a fura külsőségek dacára, ha nem viselünk szemellenzőt, az előadás mégiscsak meglehetősen jó, amit értékel is a publikum zöme.

 

Fotó: Horváth Judit

Tény, ami tény, amikor felmegy a függöny, és meglátjuk Izsák Lili díszleteit, jelmezeit, igencsak elbizonytalanodhatunk, hogy esetleg elnéztük a napot és nem is A hattyú megy ma, rosszkor jöttünk. Igen, Molnár Ferencnél valami olyat várunk, mint amit a Játék a kastély előadása esetében kapunk a Vígben, abszolút first class, luxus környezetet, és drága, pompázatos öltözékű, parádézó hölgyeket meg urakat. A nemrég a Centrálban bemutatott, ugyancsak Molnár vígjátékban, a Delilában még a vidéki csárda csapszéke is úgy néz ki, mintha a Gundel exkluzív különtermében lennénk, és a szereplők viselete irigylésre méltóan kifogástalan, naná, hogy még a csóró vőlegényé is.

Az Örkényben akkor mi a fene ez a téboly? Kapásból nehéz mire vélni. Molnár bombabiztos, hajszálpontosan szerkesztett drámai szerkezeteket írt, amikhez hozzátartozik az általa elképzelt megfelelő miliő, a rendező, a tervező csak ne nagyon ugrabugráljon, ne rukkoljon elő, hű, de egyéni elképzelésekkel, mert abból ennek a szerzőnek az esetében rendszerint üzemzavar támad. Mint például, amikor a Kamrában egykor a Játék a kastélyban előadásával próbálkoztak, amúgy fölöttébb tehetséges művészek.

Fotó: Horváth Judit

De itt most valahogy nem támad üzemzavar. Nem mondom, hogy nem kell szokni a látványt. Hogy a mondatok és a külcsín között nem támad akár feszélyező ellentét. Na, de valószínűleg éppen ez a cél. Mára sok tekintetben oda az ízlés, a stílus, a formátum. Az elit tagjai közé is sok bugris került. A hatalomban lévők között is jócskán akad faragatlan fickó vagy éppen némber, ahogy a hatalomba felkapaszkodni akarók között szintén. Márpedig A hattyú alapszituációja éppen az, hogy az özveggyé vált, lecsúszott Beatrix hercegnő a lányát, Alexandrát mindenáron Albert trónörökösre akarja tukmálni, aki édeskevés érdeklődést mutat iránta. Ahogy egyébként Ficza István játssza, más iránti különösebb érdeklődés sem fedezhető fel ebben a kényeskedő, önimádó, némiképp tökkelütött alakban, aki légyegében egy pojáca. A háttérből nyilván a szintén elözvegyült anyja, Mária Dominika hercegnő vezérli.

A trónörökös párjának szánt lány viszont belehabarodik a képességes, érzékeny tanárába, akit ez az egész arisztokrata sereglet magas lóról alaposan lenéz, pedig többet ér mindannyiuknál. Csak hát a szemükben ő a plebs, alantas kiszolgáló személyzetnek tekintik fene nagy korlátolt gőgjükben. Emiatt fuccsá válhat Beatrix terve. No, de valóságos felmentősereggel is felérve megérkezik a harmadik felvonásban Mária Dominika. Ez a darab ziccerszerepe, akár el lehet vinni vele a tejfölt. És ugyanebben az épületben, amikor még javában Madách Kamarának hívták, Tolnay Klári méltán el is vitte. Eljátszott egy igazi, tetőtől talpig a lehető legtermészetesebb módon elegáns, lefegyverzően okos nagyasszonyt, aki végtelen szellemességgel, de azért parancsoló módon, a fia felé tessékelte Alexandrát, így biztosította a hatalom zavartalan átmentését. Takáts Kati az Új Színházban, ugyanezt a hercegnőt, körülbelül tíz éve, sokkal kevésbé kifinomultnak, sőt már-már butának ábrázolta, de olyannak, aki érti a csíziót. Ja kérem, megyünk és megyünk egyre lejjebb a hatalom színvonalában. Most ugyancsak ebben a szerepben Für Anikó végtelenül cinikus embert mutat, aki nem hiszi, amit mond, mégis abszolút magabiztos. Meg van győződve róla, hogy ő nem járhat pórul, nem kerülhet lejjebb a társadalmi ranglétrán, bárkire átviszi az akaratát. És tényleg.

Fotó: Horváth Judit

Pedig Tenki Réka Alexandraként érzékeny, a tanár eszméire, tanaira és nagy lelkére fogékony lányt játszik, csaknem a határán van annak, hogy elszökjön vele. A Nagy Zsolt megformálta tanár művelt, nyitott, mégis menthetetlenül naiv, igazán szerethető. Némiképp a mind lejjebb tolt, ellehetetlenített értelmiség megtestesülése. Jácint atya, Beatrix bátyja, Mácsai Pál megszemélyesítésében, az egyetlen ember, aki tökéletesen tisztán lát. Hajszálpontosan látja a tanár értékeit, és méltányolja is ezeket. De, ahogy ránéz a szerelmesekre, és villámgyors határozottsággal, azt mondja, hogy ebből nem lehet semmi, egyértelművé teszi, hogy kinek a malmára hajtja a vizet. Beatrix Csákányi Eszter,  aki érzékelteti a nemesi vért is, de azt is, hogy ebből a nőből teljesen eltűnt a tartás, a méltóság, ügyeskedővé, simlissé, olykor már-már tenyerestalpasan durvává vált. A húga, Takács Nóra Diána képében, minden pillanatnyi helyzethez nyugtalanul próbál alkalmazkodni. Beatrix fiai, és Albert kíséretében egy ezredes, illetve az udvarmester, tulajdonképpen vizesnyolcasok, nem rúgnak érdemben labdába. Jéger Zsombor, Novkov Máté, Dóra Béla, Máthé Zsolt állják a sarat nem túl hálás szerepeikben.

Fotó: Horváth Judit

Polgár Csaba Hamletként évek óta játssza, hogy mennyire kétségbeesetten dühös a világra. Most ezt a dühöt kivetíti rendezőként, A hattyú előadására is. Amikor már világossá válik, hogy nincs apelláta, Alexandra, akarja, nem akarja, hozzámegy a trónörököshöz, a színpad jobboldalán csoportba rendeződnek a győztes hatalmasok. Mintha fotózkodnának, önelégülten vigyorognak. Baloldalon a kisemmizett, munkáját vesztett, lógó orrú tanár. Keserű végkifejlet, riasztó helyzetkép. Mégis lehet nevetni rajta. Polgár nem vágta sutba Molnár humorát. Csak szalonvígjáték helyett kicsit a groteszk, sőt, az abszurd irányába vitte a produkciót, És ezzel csupán leképezi a valóságot, hiszen mindinkább azt érezzük, hogy Abszurdisztánban vagyunk kénytelenek élni.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!