Miközben Donald Trump ellenfelei abban reménykednek, hogy a választási eredmények nyomán mozgástere jelentősen beszűkül Washingtonban, a nemzetközi színtéren akár az ellenkező folyamat is kibontakozhat. A Kongresszus ugyan korlátozhatja az elnök lehetőségeit a belpolitikai kérdésekben, a külpolitika azonban továbbra is az a terület maradhat, ahol Trump saját kezdeményezései révén igyekszik bizonyítani erejét. Európának ezért nem a transzatlanti kapcsolatok gyors javulására, hanem egy kiszámíthatatlanabb és konfliktusosabb időszakra kell felkészülnie.
Sokan Európában azt várják, hogy az amerikai belpolitikai erőviszonyok átrendeződése mérséklő hatással lesz Donald Trump politikájára. Wolfgang Ischinger volt német diplomata és a müncheni biztonságpolitikai konferencia egykori elnöke szerint azonban veszélyes illúzió lenne arra számítani, hogy a washingtoni hatalmi ellensúlyok automatikusan harmonikusabbá teszik a transzatlanti kapcsolatokat.
Érvelése szerint egy olyan elnök, aki otthon egyre erősebb politikai ellenállásba ütközik, könnyen a külpolitikában kereshet új terepet kezdeményezőkészségének demonstrálására. Márpedig ezen a területen a Kongresszus hagyományosan jóval kisebb befolyással rendelkezik, mint a belpolitikai döntések esetében.
Ez azt jelentheti, hogy Trump még hangsúlyosabban fordulhat a kereskedelempolitika, a nagyhatalmi alkuk és a látványos diplomáciai kezdeményezések felé.
A vita hátterében egy tágabb stratégiai kérdés húzódik meg: képes-e Európa valódi geopolitikai pólussá válni az Egyesült Államok és Kína mellett. Friedrich Merz német kancellár több alkalommal is arról beszélt, hogy Európa hosszú távú célja az egyenrangú partnerség elérése a két világhatalommal szemben. A gazdasági mutatók azonban egyelőre nem ezt támasztják alá. Merz maga mutatott rá arra, hogy az elmúlt két évtizedben az Európai Unió növekedése jóval elmaradt mind az amerikai, mind a kínai dinamika mögött. Ez nemcsak gazdasági, hanem politikai befolyásvesztést is jelenthet a globális versenyben.
Mindeközben Washington és Európa kapcsolatait tovább terheli a Trump-jelenség politikai kisugárzása. Több európai jobboldali és szuverenista párt Trump természetes szövetségesének tekinti magát, miközben a centrista és liberális erők az amerikai elnök visszaszorulásában saját politikai igazolásukat látják. Nathalie Tocci olasz külpolitikai szakértő szerint ugyanakkor hiba lenne abból kiindulni, hogy Trump befolyása pusztán a választási eredmények nyomán eltűnik.
A MAGA-mozgalom nem egyszerű kampányjelenség, hanem az amerikai politika egyik tartós áramlatává vált.
Hasonló következtetésre jutnak az atlanti kapcsolatok szakértői is. A londoni Chatham House elemzői szerint Európa gyakran alábecsüli azt a mélyebb társadalmi változást, amely az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodását formálja. Nemcsak a republikánusok, hanem egyre több demokrata politikus is úgy véli, hogy Amerika számára Európa már nem rendelkezik ugyanazzal a stratégiai jelentőséggel, mint a hidegháború vagy a globalizáció fénykorában.
Ebben a helyzetben különösen nagy figyelem övezi azokat a diplomáciai kezdeményezéseket, amelyek Trump, Putyin és Hszi Csin-ping esetleges találkozójáról szólnak. Egy ilyen csúcstalálkozó önmagában is azt jelezné, hogy
a nagyhatalmak a világpolitika számos kulcskérdéséről Európa közvetlen részvétele nélkül kívánnak egyeztetni. Kontinensünk számára ez talán fontosabb figyelmeztetés, mint bármelyik washingtoni választási eredmény.
A valódi kérdés tehát nem az, hogy Donald Trump meggyengült-e a belpolitikában. Sokkal inkább az, hogy egy korlátozott mozgásterű amerikai elnök milyen eszközökkel próbálja majd fenntartani globális befolyását. Ha a történelem szolgál útmutatóul, akkor a válasz könnyen lehet: még több külpolitikai aktivitással, még több konfliktussal és még több kiszámíthatatlansággal. Ez pedig Európa számára aligha jelent megnyugtató forgatókönyvet.
