Röhögtető lidércnyomás

0
112
Fotó: Kotschy Gábor

Lidércnyomásos szálloda a Hotel Paradiso. Először csak egy kutyát nyírnak ki benne, aztán már embereket is, és a marcona képű szakács a konyhában kapásból fel is darabolja őket. Időnként megrettenünk, de inkább halálra röhögjük magunkat. A fenomenális német színház, a Familie Flöz már másodjára látogatott el a Müpába, a Budapesti Tavaszi Fesztivál égisze alatt, ezúttal a Hotel Paradiso című produkcióval.

Fotó: Kotschy Gábor

Téboly a köbön, amit ez a színház csinál, nagy dili, de közben azért költészet is, meg kicsit akrobatika, tánc, báb, pantomim, és a fene tudja, hogy még mi minden, de veszettül jó. Jókora, karikaturisztikus maszkkal a fejükön játszanak a szereplők. Így aztán fiatal alakíthat öreget, férfi nőt, bárki bárkit, határtalanok a lehetőségek. És persze

egy szereplő bármennyi figura bőrébe bújhat,

hiszen jelmezt vált, fölhúzza a maszkot, más gesztusrendszert vesz föl, és aki az imént még öregasszony volt, villanásnyi idő múlva akár lehet egy srác, szobalányból pedig netán ballonkabátos nyomozó, a lehetőségek tárháza végtelen. Hangot elváltoztatni, megszólalni pedig nem kell, mert nincs beszéd, minden a mozgás kifejezőerejével történik. Így aztán négy színész akár egész sokaságot alkothat a deszkákon.

Fotó: Kotschy Gábor

Alpesi, elvileg négycsillagos, családi hotelban vagyunk, aztán igencsak hamarosan kiderül, hogy mennyire nem az, egy ellenőr, magából kikelve, majd le is cibálja a bejárat fölötti összes csillagot. Pizsamásan ásítozik az unott portás a pult mögött. Görnyedt, totyogós anyóka, magasan lévő festményt próbál leporolni, igyekszik nyújtózkodni, de sehogyan sem éri el, székre iparkodik állni. Annyira nem megy, hogy botja fogójába illeszti az egyik lábát, amit emelni sem nagyon tud, azzal húzza fel magát, ezen persze nevetni kell. Aztán, amikor kiderül, hogy rossz helyre tette a széket, és nem éri el a kép másik oldalát, a reszketeg anyóka csak ugrik egy valószerűtlenül nagyot, és míg a levegőben van, bravúrosan odébb tolja a széket, ahová elégedetten tottyan le.

Dől az egész nézőtér a röhögéstől. No, valami ilyesmi a produkció stílusa.

Képtelenségek halmozódnak benne, egymás hegyére hátára rakódnak a mindinkább felgyorsuló, abszurd szituációk. Felpaprikázódik a hotelban a hangulat, akár marhaságokon összepurparlézik mindenki mindenkivel. Persze, hogy lesz kergetőzés, bunyó, forgóajtón való ki-be rohangászás, vagy éppen beszorulás, és szitokáradat.

Hogy az hogyan lehetséges egyetlen mukk nélkül? Hát úgy, hogy annyira kifejező a mozgás. Lehet dühösen fejet rázni, mérgesen, vehemensen hadonászni, akár hatalmas késsel is. A szereplők gyakran néznek ki a közönségre, mint a vásári komédiákban, nem ritkán mintha még ki is dumálnának, sőt egy levágott fejű fickót imitáló embernagyságú bábut nem átallanak két első sorban ülő hölgy ölébe dobni, akik becsülettel szorongatják is egy ideig. Az öregasszony pedig harci eszközként használja a botját, és igencsak odasóz ennek-annak-amannak, szóval szép kis, mesterien szervezett, ramazuri támad. De amikor lidérces elemként, kezd a képkeretből lassan lecsúszni annak a férfinak az ábrázolása, akit a harcos mamóka porolgatott, és meggyőző határozottsággal hívogatja őt, addig-addig, míg ő is összetöpörödve visszakúszik vele a képkeretbe, akkor azért néma, döbbent csend lesz. Mindenki fölfogja, hogy a mámi haláláról van szó.

Fotó: Kotschy Gábor

Az Infinita című produkció, amivel 2016-ban nálunk járt a Familie Flöz, árnyképek vonulásával – hamarosan kiderült, hogy halottak lelkének caplatásával – kezdődött, egy óvodában és egy öregek otthonában játszódott, ott volt benne a kezdet és a vég. Az is nagy őrület volt, de közben döbbenetesen szép lírai részek is sorjáztak benne. Ahogy ez most ugyancsak így van. Tanúi lehetünk a világban uralkodó fejetlenség gúnyrajzszerű, élvezetesen eltúlzott ábrázolásának, de közben a rendező, Michael Vogel, időnként hangsúlyosan megakasztja a cselekményt, az ész nélküli nyargalászást, gyilkolászást. És mintha a szereplők is eltöprengenének azon, hogy mi az istennyila történik itt, érdemes-e részt venni ebben az értelmetlen hajszában, egymás kinyírásában, hiszen akár szép is lehetne az élet, ami amúgy is oly véges.

Thomas Rascher és Hajo Schüler tervezték a parádés, kifejező maszkokat. Sebastian Kautz, Daniel Matheus, Marina Rodriguez Llorente és Nicolas Witte kápráztatnak el bennünket a deszkákon. A 2006-ban bemutatott produkció már több földrészt megjárt. Most nálunk is tomboló sikert aratott.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..