Mintavétel az emberiségből

0
312

A tébolyultan tomboló vihar fittyet hány a társadalmi viszonyokra, szétzilálja azokat. Mindegy, hogy király, vagy közember van a hajón, egyaránt sújt bárkire. Erre kell Shakespeare-nek, meg a vihart förtelmesen felkavaró Prosperonak az égszakadás, földindulás, hogy pőrére vetkőztetve megvizsgálja az embereket.

Szikszai Rémusz rendezte A vihart, Fodor Tamás Prospero. A Budapest Bábszínházban közel sem varázsos, mesebeli szigetet mutatnak nekünk, ahol a hajótöröttek kikecmeregnek a vízből. Nincs madárcsicsergés, nincsenek szép, színes, különböző formájú virágok, bokrok, fák. Ez a sziget annyira csupasz, hogy egy hajóbelső testesíti meg, ami csaknem betölti az egész színpadot. Cziegler Balázs szemléletes monstruma a szereplők fölé magasodik, jelzi, hogy hatalmasabb, meghatározóbb náluk, és nem is biztos a talaj a lábuk alatt, mert lejt, soha nem lehetnek stabil helyzetben. És hát tényleg nem. A sziget ura, Prospero is igencsak ellentmondásos személyiség. Bölcs, mégis

Fotó: Éder Vera

bosszúszomjas. Milánó egykori fejedelme, akit letaszítottak a trónjáról, a szigeten dekkol száműzetésben, és most éppen megtorolhatja a rajta esett sérelmeket. Ezért is csinálta a vihart. Kiismerte az emberi természetet, és az otromba hatalom iszonyú mechanizmusát. Halála előtt el akarja rendezni a dolgokat. Jár a feje a megtorláson, férjhez akarja adni a lányát, haragvó, majd szelíden megbocsátó. Fodor remekül játssza az ellentétek emberét. Élvezi a gonoszkodást is. Szája szegletében rendszeresen ott a gunyoros mosoly, hangsúlyai rendre ironikusak. Rengeteget tapasztalt ember, aki már némiképp görbe tükörben látja a világot. Olykor egyenesen nekünk beszél, lesve a hatást zúdítja ránk fullánkos mondatait.

Neki nincsen bábalakja, ő mindig egy az egyben, teljes mivoltában látható. Ez így volt 30 évvel ezelőtt is, amikor Garas Dezső rendezte A vihart a Bábszínházban, ekkor ő volt Prospero, és minden más figura báb volt, nála kisebb méretben, nyilvánvalóvá téve, hogy itt ő az úr. Amikor eljött a megbocsájtás ideje, letérdelt hozzájuk, és így lett velük pont azonos méretű, egyenlő.

Fotó: Éder Vera

Szikszait érdekli a báb, A párnaemberben, a Radnóti Színházban és az Emberszagban, a Szkénében is alkalmazta. Most pedig, bár még bizonyos dolgokkal csak kísérletezve, eredményesen használja. Ezúttal embernagyságúak a bábok, amiket a remek színészek, Ács Norbert, Beratin Gábor, Kemény István, Teszárek Csaba, Szolár Tibor, magukra kötve „hordanak” és mozgatnak. Ráadásul Hoffer Károly tervező azt eszelte ki, hogy mintát vesz a színészek fejéről, így a bábok feje őket ábrázolja. Fura megkettőződés ez, hiszen az ő arcukat is látjuk, ez kifejezi például az alakok kétkulacsosságát, kétszínűségét, érdekeiknek megfelelő színeváltozását. Ezzel időnként bajom van, gyakran ezek a bábok nem mozognak eleget, nincs mindig megfelelően kitalálva a mozgásrendszerük ahhoz, hogy elég kifejezőek legyenek.

Ariel, a légi szellem, aki Prospero ügyeit intézi, megháromszorozódik, teljes életnagyságban. Egymással is feleselnek ezek az alakok. Huncutkodnak, rosszcsontoskodnak, Blasek Gyöngyi, Pallai Mara, Spiegl Anna igencsak eleven, nyelvöltögetően rakoncátlan megformálásában. A két gyilkosságra is felbujtható pernahajder, a borász Stephano és a tréfamester Trinculo, Pethő Gergő és Tatai Zsolt mókás alakításában, pálcán rángatható borosüveg pocakú, illetve szintén pálcával mozgatható, udvari bolond figuraként is tobzódnak. A két szerelmes, Miranda és Ferdinand, Pájer Alma Virág és Barna Zsombor jóvoltából, plasztikus, finom mozgású bábokként szintén jelen vannak. A teljesen elállatiasodott, vad, rémisztően agresszív Caliban pedig, Hannus Zoltán megformálásában, Kiss Julcsi jelmezében, annyira ki van tömve, hogy dermesztő szörnyszülöttnek néz ki.

Fotó: Éder Vera

Ha úgy tetszik, szép kis mintavétel ez a világból, az emberiségből. Shakespeare utolsó darabjában fájdalmas, de ugyanakkor megbocsájtóan elégikus képet is fest rólunk. Ezt döbbenetes erővel érzékelteti Fodor az előadás végén. A temérdek gyilkos szándék után, az életnagyságú bábok ott hevernek a színpadon élettelenül. Szét is estek, akár külön a fejük, törzsük, Prospero ott ül köztük, meg-megemelve egy-egy fejet, beszél hozzájuk, mint a valaha virágzó élet mementóihoz, azokhoz, akik elnyerték méltó büntetésüket.

Számot vet velük. De végül nem leszámol velük, hanem megbocsájt. És ekkor bejönnek a bábjaikhoz tartozó színészek, és újra életet lehelnek beléjük.

Kesernyés happy end. Az előadás érzékelteti, hogy ez csak kimerevített, ha úgy tetszik, kegyelmi pillanat. Az emberi természet és hatalom kegyetlen, agresszív, hát mögötti mechanizmusa nem változik. 

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..