Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Orbán ugyanaz

Kevesen emlékeznek már a Horn-kormány és ellenzéke között a földtörvény ügyében kialakult 1997-es konfliktusra. Horn Gyula miniszterelnök a földtörvény olyan módosítását kezdeményezte, amely – szemben ennek az MDF-kormány utolsó törvénye általi megtiltásával – lehetővé tette volna, hogy gazdasági társaságok is földtulajdonhoz jussanak, és ne csak természetes személyek.

Az MDF – akkor már kicsiny ellenzéki párt – népszavazást kezdeményezett a törvényjavaslat ellen, s az ellenzéki pártok – az MDF, a Kisgazdapárt, a KDNP és a Fidesz – rövid idő alatt 300 ezer aláírást gyűjtött össze. A kormány kész volt tárgyalni az ellenzékkel a földtörvény-módosítás kompromisszumos megoldásáról, és Pokorni Zoltánnal, a Fidesz akkori frakcióvezetőjével sikerült is megállapodni. Orbán azonban az ellenzéki pártok közös frakcióülésén mindenkit meggyőzött, hogy nem szabad kompromisszumba belemenni, a kormányt teljes meghátrálásra kell kényszeríteni, meg kell alázni. Így is történt, a kormány visszavonta a törvényt.

Miért idézem ezt fel több mint két évtizeddel később?

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke néhány napja bemutatta a Bizottság új, kompromisszumos migrációs koncepcióját. E szerint a déli államokba érkezett menekültek ügyében néhány nap alatt kellene lefolytatni a menekültügyi eljárást, és azokat, akik menedékjogot kapnak, csak azon tagállamok között osztanák el, akik készek őket fogadni. Akik erre nem készek, azoknak a visszautasított menedékkérők kitoloncolását kellene lebonyolítaniuk. Nincs tehát kötelező kvóta, a javaslat tudomásul veszi, hogy a tagországok egy része nem hajlandó menekülteket fogadni.
Orbán – Babiš cseh és Morawiecki lengyel miniszterelnök társaságában – elutazott Brüsszelbe Ursula von der Leyenhez, és azonnal nemet mondott a kompromisszumra

„Hiába nevezik át a kvótát, attól még kvóta marad”

-, mondta a találkozót követő sajtóértekezleten. Nem fogadja el, hogy a menedékkérők egyáltalán beléphessenek az Unió területére, és itt döntsenek a kérelmükről, szerinte a menedékkérelmeket csak az EU határain kívül lehessen benyújtani. Magyarul, az Orbán-kormány mai gyakorlatát kívánja az egész EU-val elfogadtatni.

Orbán ma is ugyanaz, mint huszonhárom évvel ezelőtt. A politikai ellenfelet – akkor a Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ kormányt, ma az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot – teljes meghátrálásra akarja kényszeríteni, nem hajlandó semmiféle kompromisszumra.

Védekezés vagy sem?

A médiából megismert kommentárok szerint sokan megértették: Orbán járványpolitikája gyökeresen megváltozott. Az a sokat ismételt mondata, hogy az országnak működnie kell, azzal a másik, különösen szembetűnő mondatával együtt, hogy az emberek nyugodjanak meg, „aki elkapja a betegséget, azt meg fogjuk gyógyítani”, azt jelenti: sem a gazdaságot, sem az oktatást nem akarják újra korlátozni, hogy megállítsák a gazdasági visszaesést és mielőbb elérjék a gazdasági teljesítmény újbóli növekedését.

Míg a tavaszi időszakban – mint szerte Európában – a járványgörbe lapossá tétele volt a cél, mert tartottak attól, hogy az egészségügy kapacitásai szűkösnek bizonyulnak, a tavaszi–nyári tapasztalatok alapján ilyesmitől már nem tartanak. Ezért lemondtak az emberek közötti érintkezés (kontaktusok, rossz magyarsággal kontaktok) radikális korlátozásáról, ahogy ezt tavasszal tették: a vállalatoknál folyjon a termelés, az iskolákban, az egyetemeken a tanítás, a gyerekek legyenek az óvodákban és iskolákban, hogy a szülők dolgozhassanak, járjanak az emberek színházba, moziba, hangversenyre, meccsre, templomba stb., és csak a maszkviselés előírásával mérsékelik az emiatt bekövetkezhető fertőzéseket.

Aki teszttel akarja megtudni, hogy elkapta-e a betegséget, fizesse meg az árát. Aki pedig mindennek következtében elkapja a fertőzést, „azt meggyógyítjuk”. Elvégre

ott a 300 milliárdért beszerzett tizenhatezer lélegeztető gép. Hogy nincs hozzájuk kezelőszemélyzet, apróság.

Hogy azok többsége, akik lélegeztető gépre kerülnek, nem az életbe tér vissza, hanem a temetőbe kerül, hát istenem. Ez is belefér Orbánnál a „meggyógyítjuk” fogalmába.

A járvány elleni védekezésen nyilvánvalóan az értendő, hogy minél kevesebben fertőződjenek meg. A fertőzötteket ezért el kell különíteni. Ez az Orbán-kormány számára ma sokkal kevésbé cél, mint tavasszal volt. Sokkal inkább a járvány következményeinek kezelésére, a fertőzöttek gyógyítására tesz ígéreteket, miközben tudjuk, hogy csak egy részét lehet azoknak meggyógyítani azoknak, akik elkapják a fertőzést.

Ma már azt is tudjuk, hogy azoknál is, akik magából a betegségből kigyógyultak, maradandó egészségkárosodás következhet be. Orbán járványpolitikájának ez a változása fölöttébb aggasztó.

Igaz, a fertőzés megállítására való erőteljes törekvés, az emberek közötti érintkezés durva korlátozása sokféle hátránnyal járt tavasszal nálunk is és más országokban is. Másképpen: súlyos árat fizettünk érte az oktatásban, a gazdaságban, az egészségügyi ellátás nem koronavírussal kapcsolatos területein, a kulturális életben. Józanul kellene mérlegelni: mely területeken kell a nagyobb károk elkerülése érdekében vállalni a kontaktusok újbóli sokasodását, és melyeken nem.

Ebben nyilván sokféle vélemény van, és helyes lenne erről széles körben vitatkozni. Magam úgy gondolom, hogy két olyan szféra van, ahol feltétlenül vállalni kell a tevékenységek folytatását, a kontaktusok emiatt bekövetkező sokasodását. Az egyik az egészségügyi ellátás további területeinek fenntartása, a másik az alapfokú oktatás, ideértve az óvodáztatást is. A közép- és felsőfokú oktatásban már alapos és differenciált mérlegelést kíván, hogy hol szabad közvetlen jelenlét mellett tanítani, és hol kell távoktatást alkalmazni.

Ugyanezt gondolom a munkahelyekről is: ahol lehet, érdemes megmaradni a távmunkánál. Ahol nem, ott a munkavégzés feltételeit kell lehetőségek szerint úgy alakítani, hogy a távolságtartás biztosítható legyen.

A templomok, a sportpályák, a hangversenytermek, a színházak, mozik nézőkét való látogatását viszont továbbra is korlátozni indokolt.

Az e területeken az emberek között létrejövő kapcsolatokat elektronikus, internetalapú kommunikációval kellene kiváltani.

Csonkítás

A Jobbik most azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy a pedofil bűnözők esetében vezessék be a kötelező „kémiai kasztrációt”: írjon elő a bíróság olyan gyógyszeres kezelést, amely megszünteti az elítélt személy nemi vágyát, érdeklődését. Ez borzalmas kezdeményezés.

A középkorban a tolvajnak, mint tudjuk, levágták a kezét, hogy ne tudjon többé lopni. Egyes muzulmán országokban ma is létezik az effajta büntetés. Megcsonkítják az elítéltet, hogy ne legyen többé képes a bűncselekmény megtételére. A kémiai kasztráció ugyanezt jelenti. A modern világ civilizált büntetőpolitikája ilyesmit nem alkalmaz. Tudom, hogy van olyan ország (a közelben Lengyelország), ahol ettől eltérnek, mint ahogy olyan demokráciák is vannak, ahol ma is létezik halálbüntetés.

Mégis, itt Európában, ha valamiért igazán büszkék lehetünk európaiságunkra, az éppen a liberális büntetőpolitika, az, hogy minden ember méltóságának tiszteletben tartása a bűnelkövetőkre és elítéltekre is kiterjed. Mint ahogy kiterjed a kisebbségekhez, köztük a szexuális kisebbségekhez tartozókra is.

Mármost a magyar szélsőjobb számára mindez nem elfogadható. A magyar szélsőjobb – a Fidesz, a Jobbik, a Mi Hazánk – kitart a szexuális kisebbségek megbélyegzése mellett, kitart a cigányság megbélyegzése mellett, és ugyanígy kitart a szélsőségesen represszív büntetőpolitika mellett.
Ennek jegyében tiltakozik a Jobbik – mégpedig nemcsak a képviselőjelölt Bíró László, de a pártelnök Jakab Péter is –, ha emberölésért elítélt cigány embereket börtönben töltött hosszú évek után, a törvény szabályai és a bírói ítélet alapján szabadon bocsátanak, és ennek jegyében javasolja a pedofil bűncselekményért elítéltekkel szemben a kémiai kasztrációt, vagyis csonkítást.
Ez volna a Jobbik „középre húzódása”? Ezzel a politikával kell választási és kellene siker estén kormánykoalícióra lépni?

A kormánynak semmi köze

Amikor Gulyás Gergelyt a Színművészeti ügyéről kérdezték az Egyenes Beszédben, majd másnap a kormány sajtótájékoztatóján, rendre azt válaszolta: az egyetem fenntartója immár nem az állam, hanem a kuratórium, úgy hogy forduljanak kérdéseikkel a kuratóriumhoz.

Az egyetem oktatóinak és diákjainak sem a minisztériummal, hanem Vidnyánszky Attilával kell tárgyalniuk, ha megoldást akarnak.
Alighanem ugyanígy fog válaszolni a Klubrádió ügyében is. A frekvenciát nem a kormány veszi el a Klubrádiótól, hanem a független médiahatóság. A kormánynak ehhez semmi köze.

Ezek álszent, képmutató válaszok.

Persze, egy plurális politikai berendezkedésben, liberális demokráciában az ilyen válasz akár igaz is lehetne. Az újságírók sem a kormány miniszterének tennék fel a kérdéseiket.
Csakhogy – mint magától Orbán Viktortól tudjuk – Magyarországon már nem liberális demokrácia van, hanem illiberális állam, magyarul a pluralizmus helyébe monolitizmus lépett, ahol mindenkit Orbán Viktor vagy valamely minisztere, alárendeltje nevez ki, az általa irányított országgyűlési többség választ meg.

Azért, hogy az Orbán egyik minisztere által megbízott kuratórium mit csinál, természetesen Orbán és minisztere viseli a teljes felelősséget.

Azért, hogy az Orbán által a parlamenti többség révén tisztségébe helyezett médiatanács mit dönt, szintén Orbán a felelős, és mindazok – a fideszes képviselők –, akik utasítása szerint szavaznak.
Gulyás miniszter válasza tehát cinikus és arcátlan. Persze nem meglepő,ehhez vagyunk szokva.

1553

Ennyi menekült befogadásáról döntött a német kormánykoalíció a görög szigetekről. Nem kerek szám, hanem konkrét családok, és nemcsak Leszboszról, hanem más szigeteken levő táborokból is.

Kompromisszum ez a szociáldemokraták és a CDU-CSU között. Az SPD több ezer menekültet szeretett volna fogadni, Seehofer belügyminiszter korábban csak százötvenet. Ennél több menekültet csak közös európai megoldás keretében vállalt volna. Csakhogy a CDU képviselőinek egy csoportja is a Moria tábori tűzvész után több menekült átvételét szorgalmazta.
Az ellenzéki pártok bírálják a kormánykoalíció kompromisszumos döntését. A zöldek és a Baloldal szégyenletesen kevésnek mondja a címben szereplő számot, az FDP (a liberálisok) nem helyeslik, hogy a német kormány nem várt addig, amíg közös európai vállalás történik, a szélsőjobboldali AfD viszont a menekülteknek szóló meghívásnak tekinti, és ekként utasítja el a döntést. Vagyis azt az álláspontot képviseli, amit a menekültügyben az Orbán-kormány képvisel 2015 óta.
A német kormány tehát nem fordított teljesen hátat 2015-ben követett humanista álláspontjának, vállalta az EU-tól függetlenül is menekültek fogadását, de csak korlátozottan. Még mindig a legtisztességesebb európai kormány, európai parlamenti többség.

Magyarország jelenlegi kormánya pedig a legtisztességtelenebb.

Rágalom balról

Valamilyen ismeretlen okból Havas Szófia, az MSZP egészségpolitikusa, egykor a János Kórház orvosigazgatója jelenik meg az ATV Startban, az első blokkban, ahol mindig két pártpolitikus válaszol aktuális kérdésekre.

Eddig a dolog rendben is lenne: ő is elindul az MSZP tisztújításán női társelnök-jelöltként, történetesen Kunhalmi Ágnessel szemben. Szóba kerül, hogy az egészségügyi ellátásért nemcsak az előre tervezhető kezelések estében kell fizetnie annak, akinek nincs rendben az egészségbiztosítása, hanem sürgős esetben, mondjuk egy közlekedési baleset esetén is.

Erről Havas Szófiának, aki következetes baloldali alternatívaként lép fel a tisztújításon, az jut eszébe, hogy „2007 körül ez volt a politikai vitának és később a koalíciós válságnak is a témája,, a fizetős, magánbiztosítós egészségügy megalapítása, kialakítása”, értsd: az SZDSZ az egészségbiztosítás privatizációjával fizetőssé akarta tenni az orvosi ellátást, a szocialisták viszont erre nem voltak hajlandók.

Ez így nem igaz, ez rágalom. A második Gyurcsány-kormány több dolgot is elindított az egészségügyben. Egyfelől bevezették a vizitdíjat és kórházi napidíjat, mégpedig az MSZP pozícióban levő egészségpolitikusainak kezdeményezésére. (Havas Szófia nem volt akkor pozícióban.)
Másfelől az SZDSZ – és személy szerint Molnár Lajos miniszter – programja szerint több, egymással versengő magánbiztosítóra bízták volna az egészségbiztosítást. Ezek a biztosítók vásárolták volna meg szolgáltatóktól – orvosoktól, kórházaktól – a náluk biztosított magánszemélyek számára az ellátást. Tehát a biztosítók fizettek volna azért, és nem a biztosítottak. A biztosítottaknak, az egészségügyi ellátás fogyasztóinak ugyanúgy nem kellett volna fizetniük, mint a reformot megelőzően.
A vizitdíj mint co-payment bevezetésének, amire 2007-ben valóban sor került, ehhez semmi köze. Co-payment egyébként mindig is volt Magyarországon mint a gyógyszerek térítési díja, ami lényegesen nagyobb teher, mint a vizitdíj és kórházi napidíj lett volna.
A Fidesz annak idején azzal vádolta a szocialistákat és szabad demokratákat, hogy „fizetőssé teszik az egészségügyet”, és ezt a vádat „fizetőssé tették volna…” formában mindmáig ismételgetik. Ebben a formában ez éppen a biztosítási reformra vonatkozik. A Fidesztől nem is várunk mást. Nagy kár, hogy ezt a hamis állítást, melyet nyugodtan nevezhetünk rágalomnak is, MSZP-s politikustól halljuk az ATV-ben.

Moria és mi

Nálunk sokadik hír a híradókban, jobb országokban az első: leégett a Moria menekülttábor Leszbosz szigetén.

A 2800 főre épített táborban tizenkétezren laktak – eddig. Most nem „lakik” ott senki, semmiféle tető nincs a fejük fölött, a holmijaik is jórészt megsemmisültek. Az elmúlt hónapokban százegynéhány kiskorú, szülő nélkül érkezett menekültet Németország és Luxemburg átvett, néhány más ország megígérte, hogy átvesz.

Most Németország Franciaországgal közösen kezdeményezi, hogy segítsenek Görögországnak, és az erre hajlandó európai országok vegyenek át menekülteket. Német városok, tartományok jelentkeznek, hogy befogadnának Leszboszról menekülteket, de a kormány szeretné elérni, hogy más országok is csatlakozzanak, és ne kizárólag Németország felelőssége legyen a dolog.

Kurz osztrák kancellár viszont azt nyilatkozta a minap – még a Morián pusztító tűzvész előtt – a Neue Zürcher Zeitungnak, hogy nem helyes a menekülteket Európában szétosztani, mert ezzel csak ösztönözzük, hogy további menekülök is elinduljanak, és az embercsempészek áldozataként a Földközi-tengerbe fulladjanak.

Ausztriában azért nem mindenki ért ezzel egyet.

Magyarként persze rögtön az jut az eszembe, hogy a menekültek elutasításának mégis csak Orbán Viktor volt az úttörője, ebben mindenki más, Kurztól a német AfD-ig és az olasz Salviniig őt követte. Dagadhat a keblünk a nemzeti büszkeségtől. A magyar politika pedig – ez a legszörnyűbb – mára ebben egységessé vált. Ausztriában legalább a zöldek (a kormánykoalíción belül) és a szociáldemokraták (ellenzékben) fölvetették, hogy az ország legalább a szülő nélküli kiskorú menekültek elosztásában vegyen részt.

Van-e ellenzéki Magyarországon, akár zöld, akár magát szociáldemokratának tekintő, aki ilyesmit ma szóba merne hozni? Van-e, aki ne azt mondaná, hogy a kerítés marad?

A színművészeti-csata magva

Közel egy hónapja, augusztus 11-én L. Simon László fideszes képviselő, korábbi kulturális államtitkár járt az ATV stúdiójában, az Egyenes Beszédben, és a következőképpen magyarázta a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult konfliktust:

„Lehet a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetésének más a véleménye, vezethetné más irányba, vihetné más irányba az átalakítást, de nincsenek ebben a helyzetben jelen pillanatban. (…) Az a lényeg, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetésének más a koncepciója, mint a kormány koncepciója. Nem lehet egyszerre két irányba haladni. A kormánynak az volt az elképzelése, hogy alapítványi struktúrában szervezi át az egyetemeket.”

Azért idézem föl L. Simonnak ezeket a mondatait, mert az azóta eltelt hetekben a műsorvezető A nap híre adásaiban, ahol többnyire ellenzéki politikusdokkal és független lapok újságíróival beszélget, újra meg újra feltette a kérdést: vajon nincs-e igaza L. Simonnak abban, hogy a nagy választói felhatalmazással rendelkező kormány megteheti, hogy a maga elképzelései szerint alakítja át a felsőoktatást, és annak részeként a Színművészetit is. Mint ahogy a választói felhatalmazással azt is megteheti, hogy másokat nevez ki a színházak vagy az egyetemek élére. Kérdésére egyik megkérdezett ellenzéki politikustól sem kapott választ. Pedig van rá válasz.

Demokráciában a mindenkori kormány és parlamenti többség az ország kormányzására és törvények alkotására kap felhatalmazást a választóktól és nem többre.

Sok olyan szférája van a társadalom életének, amelyre a kormány illetve a parlamenti többség felhatalmazása nem terjed ki. Pártállamban más a helyzet. Rákosi Mátyás mondta egykor: „Ebben az országban mindenért mi, kommunisták vagyunk felelősek.” Merthogy mindenről ők dönthettek, és döntöttek is.

Amikor több mint ötven éve elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet, professzorom, aki történetesen az egyetem rektora volt, oda akart venni tanársegédnek a tanszékére, de nem tehette, mert a pártbizottság ezt nem fogadta el. (Nem voltam politikailag megbízható.) Az egyetemnek annyi autonómiája sem volt, hogy felvehessen egy tanársegédet, vagy meghatározhassa a politikai gazdaságtan tananyagát – mindenhez a minisztérium illetve a pártközpont jóváhagyása kellett. Monolit politikai rendszerben éltünk.

Azután 1990-ben, az új magyar demokrácia részeként, a plurális berendezkedés logikájának megfelelően létrejött az egyetemi autonómia, ugyanúgy, mint a köztestületként önállósult MTA és sok más független intézmény, és alkotmányban rögzítették a tudomány szabadságát, törvényben az Akadémia és az egyetemek autonómiáját.

E szerint a kormánynak illetve a parlamenti többségnek nincs hatásköre az Akadémiánál folyó kutatás illetve az egyetemeken folyó oktatás tartalmának meghatározására.

Akkor sem, ha mind az Akadémiát, mind az egyetemeket jórészt az állami költségvetésből finanszírozzák, hiszen a költségvetés sem a kormányé, hanem az államé, az országé.

Logikus, hogy ezzel szemben Orbán, aki az 1989-90-ben létrejött liberális demokrácia felszámolására vállalkozott, s „illiberális államot” épít a helyébe, nemcsak a politikai rendszer független intézményeit (Alkotmánybíróság, ombudsmanok, Számvevőszék, bíróságok) hajtja a maga uralma alá, de az olyan politikán kívüli intézményeknél is erre törekszik, mint az Akadémia vagy az egyetemek. Ugyanúgy logikus ez, mint hogy nem tűri meg az országban a CEU-t és fel akarja számolni a jogvédő szervezeteket.

Ahogy a monolitikus felépítésű pártállamban nem voltak független intézmények, ne legyenek a hasonlóképpen monolitikus fideszes pártállamban sem. Ha értenék az ellenzéki politikusok a plurális demokrácia és a monolitikus felépítésű pártállam közötti különbséget, akkor megadhatták volna a választ a műsorvezetőnek, hogy amit L. Simon mond, az demokráciában elfogadhatatlan.

Erről, az államtól, a kormánytól való szabadságról szól a Színművészeti Egyetem tanárainak és diákjainak megejtő szépségű szabadságharca.

Állig fegyverben?

Orbán miniszterelnök pénteki rádiószózata szerint az ország „állig felfegyverkezve” lép fel a koronavírus-járvány második hulláma ellen. Az első hullám elleni védekezés sikeres volt, talán a legsikeresebb Európában, azt szerinte „megnyertük”, most a második hullám ellen indulunk harcba.

Az „állig felfegyverkezve” fordulat csak úgy érthető, hogy az állam mindent megtesz a járvány visszaszorítására.

Nem így van.

A járvány elleni fellépésnek ára van. Azok a korlátozások, amelyeket az első hullámban a különféle országok alkalmaztak, hogy az emberek közötti érintkezés drasztikus korlátozásával állítsák meg a vírus terjedését, súlyos hátrányokkal jártak: példátlan, és viszonylag jól mérhető gazdasági visszaesést eredményeztek szerte a világon, és nem kevésbé súlyos, ma még felmérhetetlen következményei lehettek az oktatási intézmények bezárásának.

Emlékszünk, az első hullám idején a magyar ellenzéki pártok kiváltképp az utóbbiakkal kapcsolatban támadták az Orbán-kormányt: márciusban követelték az iskolák bezárását – amiben Orbán engedett –, majd májusban tiltakoztak az érettségi megtartása ellen, amiben a kormány nem engedett, és amiben a kormány álláspontja igazolódott.

Az ellenzéki pártok és neves közgazdászok a gazdasági válságkezelés ügyében is bírálták a kormányt, főleg amiatt, hogy nem nyújtott más európai országokhoz hasonlóan masszív bérpótlást a gazdasági visszaesés kárvallottainak és nem emelte a munkanélküli ellátást. A magyar visszaesés mértéke azt mutatja, hogy ebben a vitában az ellenzéki pártoknak és a közgazdászoknak lehetett igazuk.

Most, a második hullám elején a kormány a határok lezárásával vélt fellépni a járvány ellen, azt feltételezve – mellesleg egyes vezető orvosszakértők véleményére támaszkodva –, hogy az országon belül tulajdonképpen nincs is járvány, azt csak behurcolják.

Ugyanakkor az országon belüli terjedés akadályozására nem tett lépéseket, fenntartja a nyár folyamán tett könnyítő lépések többségét. A leginkább látványos ezek közül a szurkolók jelenlétében tartott sportesemények engedélyezése. Az állam korábban is kevesebb tesztet végeztetett, mint a legtöbb európai ország, s a külföldről hazatérők illetve a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek tesztjét az állam mindmáig nem finanszírozza.

Ellenzéki politikusok a határok egyoldalú lezárását nem kifogásolták, nem tették szóvá, hogy ez ellentétes az EU normáival, csak annak következetlenségét vitatják egyesek a médiában. Azt viszont támadják, hogy a tesztekért fizetni kell, és követelik a széleskörű ingyenes tesztelést.

Mi is történik ma Magyarországon, ha valakiről kiderül, hogy megfertőződött, és a koronavírus tüneteit mutatja? Felhívja a háziorvost, aki kiküldi a mentőt, aki elvégzi a tesztet, és egy-két napon belül értesítést küld az eredményről. Neki és a közös háztartásban élő családtagoknak kell „hatósági házi karanténban” maradniuk két hétre, hacsak két negatív tesztet nem tudnak felmutatni. A családtagoknak ezért ki kell fizetniük a fejenként harminc-negyvenezer forintot, kétszer is. Ez

arra ösztönzi azokat, akikkel a megfertőzött személy esetleg találkozott, de nincs semmilyen tünetük, hogy ne menjenek el tesztelni – hiszen nekik el kell menniük valamilyen magánintézménybe –, és, ha jó esetben kerülik is a találkozásokat másokkal, ne érvényesítsék magukra szigorúan a karanténszabályokat.

Mivel a karanténban töltött időre semmiféle keresetpótlás (táppénz vagy egyéb) nem jár, a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek nem érdekeltek abban, hogy ezt a kapcsolatot regisztrálják, és karanténba vonuljanak és/vagy teszteltessék magukat.

A kormány intézkedései tehát erőteljesen akadályozzák a járvány elleni védekezést.

Más tekintetben is vitathatók a kormány intézkedései, és vitatják is azokat független szakértők és ellenzéki politikusok. Az iskolák megnyitását, az oktatás folytatását tudtommal senki sem kifogásolja (hiszen mindenki látta a tavaszi bezárás hátrányos következményeit), azt azonban igen, hogy nem finanszírozza az állam a pedagógusok folyamatos tesztelését, az iskolába érkező gyerekek hőmérőzését, nem is próbálkoznak az osztályok bontásával, nem foglalkoznak a lépcsőzetes iskolakezdésre vonatkozó főpolgármesteri javaslattal Budapesten.

Az iskolakezdés a vírus terjedése szempontjából vitathatatlan kockázattal jár, és a kormány nem tesz olyan intézkedéseket, amelyek mérsékelnék ezt a kockázatot.

Az önkormányzatokat sem támogatja pénzzel abban, hogy maguk tegyenek ilyen intézkedéseket. Ma még nem tudhatjuk, hogy milyen terhet ró majd a szülőkre a megfázott, tüneteket mutató gyerekek otthon tartása az iskolából. Az otthoni munkavégzés a tavaszi helyzethez képest erősen visszaszorult, és a kormány az otthoni munkavégzésnek a kormányintézményekben való deklarált tiltásával ezt erősíti, ezzel is a vírus terjedésével szembeni fellépést gyengítve.

El kell persze ismerni, hogy mindezekben az ügyekben sokszor egymással ellentétes szempontokat kell figyelembe venni.

Az azonban egyértelmű, hogy a tesztek, illetve a karanténban töltött idő finanszírozását az államnak költségvetési forrásból kellene fedeznie, hogy az érintett személyeket, családokat semmiképpen ne tegye ellenérdekeltté a vírus terjedésének akadályozásával szemben.

Ma a kormány nem így jár el, és ezzel a járvány elleni védekezés legfontosabb feladatát hárítja el magától. Szemben Orbán állításával, nem állig fegyverben fogadja a vírust, hanem eldobja a járvánnyal szembeni legélesebb fegyvert.

Ez igazi botrány.

Készüljetek.hu

Ezen a néven olvasható az Alapjogokért Központ új honlapja, amely e fideszes szellemi műhely politikai üzeneteit hivatott az érdeklődő közönséghez eljuttatni. Egész oldalas újsághirdetésekben, az internetre feltelt videókban hívják fel hallgatóságukat, hogy az „Igazság, Erő. Felemelkedés” jelszóhármas jegyében „együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét”.

A honlapon közlik Orbán Viktor emlékezetes sátoraljaújhelyi beszédét, melyet a miniszterelnök „trianoni beszédeként” jelölnek meg. Olvashatók a honlapon az Alapjogokért Központ vezetőinek: Szánthó Miklósnak, Kovács Istvánnak, Panyi Miklósnak a Magyar Nemzetben, a Mandinerben és másutt megjelent programadó írásai.

Vajon mire kellene készülniük az Alapjogokért Központ követőinek?

Abból érdemes kiindulni, hogy a Kárpát-medence fogalmának ma csak természetföldrajzi jelentése van, politikai-földrajzi jelentése nincs. A földrajzi értelemben vett Kárpát-medence területén található egész Szlovákia, Románia területének közel fele és lakosságának egyharmada, Szerbiából a Vajdaság, Ukrajna kárpátontúli megyéje és Ausztria Burgenland tartománya. Ezeknek a területeknek és együttvéve mintegy tizenhatmilliós lakosságuknak „felemelkedésére” a magyar kormánynak és az őt támogatóknak nincs se hatása, se hatásköre. Következésképpen a Kárpát-medencét mint olyat „együtt naggyá tenni” – ennek nincs értelme.
Netán arra gondol az Alapjogokért Központ, hogy a szomszéd országokban élő magyar magánszemélyek, magyar vállalkozások, magyar iskolák, magyar egyházak külön „felemelkedését” szolgálják mindazok a támogatások, amelyeket az Orbán-kormány a magyarországi adófizetők pénzéből „nemzetegyesítésre” fordít? Aligha, hiszen ez tíz éve – sőt, a kisebbségi magyar oktatás és kultúra tekintetében immár harminc éve – folyik, „készülni” pedig olyasmire kell, amit még csak várunk, amit szándékozunk, de egyelőre még nem történik. Hát akkor?

A Nemzeti Sportban megjelent egész oldalas hirdetés üzenete ad némi eligazítást. Az ugyanis fegyveres katonákat ábrázol, az első világháború korabeli öltözetben és felszereléssel, mintegy az egyik filmen megjelenő honfoglalók ügyének folytatóiként.

Netán fegyveres erővel kellene újra „naggyá tenni” a Kárpát-medencét, alighanem a magyarok számára?
Így kellene jóvá tenni a trianoni igazságtalanságot, az

„Igazság. Erő. Felemelkedés”

jegyében?

Ismerjük Orbán vonzalmát a katonasághoz, megszoktuk a beszédeiben megjelenő háborús szóhasználatot, s azt is tudjuk, hogy hogyan gyorsul meg ezekben az években a magyar hadsereg felfegyverzése. Azt is tudjuk, hogy aminek ma nyilvánvalóan nincs realitása, az ott lehet Orbán hosszú távú elképzelései között, hiszen ő sosem csak a következő választásig gondolkodik, perspektivikus céljai vannak.
Elmondta már, hogy 2030-ig tervez. Alighanem tovább is, hiszen a változatlan lendülettel folytatott stadionberuházások a majdani olimpiát szolgálják, amelyre legkorábban 2032-ben vagy 2036-ban kerülhetne sor Budapesten. Ugyanígy hosszú távra szóló elképzeléseket szolgálhat a nagy fegyvervásárlásokkal folytatott hadseregfejlesztés is, amelynek egyébként – Lázár Jánosnak még miniszterként mondott szavai szerint – a térség legütőképesebb hadseregévé kellene fejlődnie.

Vajon milyen feladatra? Arra, amire az Alapjogokért Központ felhívását követőknek készülniük kell?

Egykor a Horthy-rendszer vezetői azt a nagy szövetségest találták meg a náci Németországban, amely az akkori európai status quo, a versailles-i rendszer felborítására törekedett. Így érhették el a revíziót, amelyre magának az akkori magyar államnak soha nem lett volna ereje. Orbán most ahhoz a nagyhatalomhoz dörgölőzik, amely ezekben az években a szemünk láttára borítja fel a Szovjetunió és szövetségi rendszere felbomlását követően, 1989-92-ben kialakult új status quót.
Lehetséges, hogy ebben is hosszú távra gondolkodik. Ő is, és az általa működtetett „szellemi műhely” is. Vajon nem erről szól-e az Alapjogokért Központ üzenete?

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!