A falon még ott a régi címer, csak a címszavak cserélődtek. Néha a történelem nem újraíródik – csak új fejezetet kap ugyanazzal a kézírással.
A „Nemzet Újjászületése” tárgyalóban nem tárgyalnak. Itt mindig minden előre el van döntve, csak a látszat kedvéért üléseznek. A kamera előtt kérdések hangzanak el, de a válaszok már napokkal korábban megérkeznek pendrive-on, aláírva, időbélyeggel.
Az alku, ami nem alku
Az elszámoltatásnak keresztelt cirkusz most a harmadik felvonásában jár. A főnök megmondta:
„Nem megtorlunk, csak rendet teszünk.”
Aki érti a kódot, tudja: ez annyit jelent, hogy rázunk egyet a sakktáblán, de a figurák maradnak.
A „megmentett vállalkozók” most más néven adják vissza a pénzt. Van, aki alapítványon keresztül, van, aki „nemzeti innovációs támogatás” formájában. Az állam visszakapja, amit egyszer már elvett – csak most történelmi küldetésnek hívják.
Aki okos, az önként ajánlkozik. A makacsabbaknak Ruff Bálint üzen: „Nem fenyegetés, csak figyelmeztetés.”
Ez mindig azelőtt jön, hogy valakinek megcsörren a telefonja Dubajból: „A bankszámla még aktív?”
A hallgatás ára
Mindenki tudja, az igazi alku nem a pénzről szól, hanem arról, ki kap érinthetetlenséget.
Ha valaki hajlandó „együttműködni a vizsgálatokban”, akkor a bűn „átminősül”. Morálisan hibás, de jogilag megtisztítható. Csak egy papír kell hozzá és egy közös fénykép a Nemzeti Korrupcióellenes Fórumon, mosollyal, kokárdával, kézszorítással.
Közben az új arcok már keresik a helyüket – nem a hatalomban, hanem a legendában. Mert itt mindenki tudja: nem elég túlélni, nyomot is kell hagyni az alibiben.
A bűnbak, akire várnak
A dossziék után most bűnbaklisták keringenek. Nem hivatalosak, persze. A régi rendszerből valakinek el kell vinni a balhét. Matolcsy még lóg a levegőben, Papp Dániel már emlegetve van, Rogán neve pedig minden papírt súlyosabbá tesz, mint az ólom.
De senki sem hiszi, hogy a nagyok közül bárkit tényleg elvisznek. A bűntudat drága valuta, de már nincs devizatartalék.
A politikai gazdaság törvénye
Ruff Bálint új hitvallása: „Aki visszaad, maradhat.”
Új típusú lojalitás ez – már nem a főnökhöz, hanem a költségvetéshez. A pénz lett az új ideológia, és mindenki annyit ér, amennyit önként „visszaforgat”.
Az alku szobája nem zár be soha. Csak átrendezik a bútorokat, a szag ugyanaz marad: kávé, izzadság, félelem. Esténként egy-egy lehallgatott jegyzőkönyv kerül a központi szerverre. Másnapra valaki mindig „beismer”, valaki „meghallgatásra megy”, valaki „külföldre utazik magánügyben”.
A látszat stabil, a székek cserélődnek
A főnök most háttérben marad. Ő már nem része a napi alkuknak, csak a végső elszámolásnak.
– „Mindenki a rendszer része volt, ezt ne felejtsük el.” – mondja, miközben a sajtóidézeteket olvassa. Ez az ő búcsúmondata lesz majd, ha egyszer elszáll a gép a keleti irányba.
Addig meg: az alku szobája működik. Van villany, van kávé, és mindig valaki bejön új ajánlattal.
És aki most először ül az asztalnál, azt hiszi, történelmet ír. Pedig csak a lábjegyzetet gépeli tovább, más betűtípussal.
