Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Ahmed H. és Anas Modamani

Németország az öt évvel ezelőtti határnyitásra emlékezik. Öt éve hangzott el Merkel kancellár híres mondata: Wir schaffen das, (Megbirkózunk vele). Megbirkóztak? Valójában igen.

Az öt éve érkezettek felének már van állása. A menekült gyerekek 80 százaléka jól érzi magát Németországban, beilleszkedett az iskolai közösségbe. Az ARD esti hírmagazinjában meginterjúvolták azt a szír megekültet, Anas Modamanit, aki a világhírűvé lett szelfit készítette Angela Merkellel. Gazdasági informatikát tanul mint diák, s közben pénztárosként dolgozik egy élelmiszerüzletben. Van lakása, van barátnője, van baráti köre.
Németországot, Berlint tekinti a hazájának, ahol nyugalomban, biztonságban élhet. Van persze bűnözés is a bevándoroltak körében, bár, akárcsak a németországi bűnözés általában, csökken.
Anas Modamani a bevándorlók jelképes alakja Németországban. Nálunk ezt a szerepet Ahmed H-ra testálta az Orbán-rendszer, arra a tulajdonképpen Cipruson élő szíriaira, aki a megafonon szólt a röszkei konfliktus többi részvevőjéhez, követ is dobált, és akit tíz év fegyházra ítélt a magyar bíróság.
Azóta már szabadon bocsátották és kiutasították, bár a kiutasítást nem sikerült végrehajtani, mert nem fogadta be senki. Talán azóta már ez is megoldódott.
Mindenesetre a magyar kormány és médiája a menekültet veszedelmes ellenségként ábrázolja, szemben a némettel, amely segítségre szoruló áldozatnak. Németországban egy ideig növekedtek az ellenérzések a menekültekkel szemben, az utóbbi időszakban viszont már mérséklődnek. Magyarországon a migránsokkal szembeni ellenérzések a rendszer fontos támaszává váltak.

Háttal Európának

A kormány eldöntötte, Gulyás Gergely bejelentette: a járvány visszatérése miatt a kormány újra lezárja a határokat. Nem olyan szigorúan, mint márciusban, de mégis csak azt határozták el, hogy külföldiek alapesetben nem utazhatnak be Magyarországra, a külföldről hazatérő magyaroknak pedig két hétre karanténba kell vonulniuk, ha csak nem mutatnak be két egymást követő tesztet.

Egyéb változást nem jelentettek be: nem korlátozzák az eddigiekhez képest a rendezvényeket, összejöveteleket, nem szankcionálják a higiéniai szabályok (maszkviselés, távolságtartás) megsértését, az iskolai tanítást pedig úgy vezetik be, hogy az osztálytermekben sem a távolságtartás nem megoldott, sem a maszkviselés nem kötelező, és még a hőmérőzésre irányuló javaslatot is elutasították, továbbá a pedagógusokat sem kívánják általában tesztelni.

A munkahelyeken sem térnek vissza a home office-hoz, a minisztériumokban pedig kifejezetten elutasítják azt. A focipályákon továbbra is lehetnek nézők, sőt a Szuper Kupa döntőjére még külföldről is jöhetnek nagy csapatokban.

Egy nappal korábban a német szövetségi kormány megegyezett a tartományokkal, hogy miként válaszoljanak a járvány terjedésére.

A karantén- illetve tesztkötelezettséget csak a veszélyeztetett országokból illetve régiókból beutazókra mondták ki, és nem mindenkire, aki külföldről érkezik az országba.
Az uniós országok többségéből, így Ausztriából és Magyarországról is szabad a beutazás. A maszkviselés be nem tartását viszont pénzbírsággal szankcionálják.
Az iskolai tanítást úgy vezetik be, hogy az osztályokon kívül minél kevésbé találkozzanak a gyerekek, a pedagógusokat tesztelik.
A focipályákon továbbra sem lehetnek nézők: a Bundesliga szerette volna, ha – szigorú szabályok szerint – lehetnének, de javaslatát az egészségügyi miniszterek elutasították.
A járvány kezdetén az EU több tekintetben nem működött, és ebben az országok közötti szabad utazás, Schengen megszüntetése volt a legsúlyosabb jelenség. Amikor a turistaszezon kezdetére Európán belül újra szabaddá tették az utazást, Európa politikusai többé-kevésbé elhatározták, hogy ilyet még egyszer nem csinálnak. Nem csinálnak azért sem, mert a fertőzések elterjedtségében jelentősen csökkentek az országok közötti különbségek. És azért sem, mert a mai Európában a határátlépések nagyon nagy része napi munkába járással vagy heti, havi ingázással függ össze. Ennek korlátozása súlyos gazdasági és szociális hátrányokkal jár.

A fertőzött országokból érkezők szűrése indokolt, a beutazási tilalmak meghirdetése – miközben minden más tekintetben szabad utat engednek a vírusnak – megint az európai normák tagadását jelenti.

Persze, hogy Orbánék ezen a ponton akcióznak a járvány kapcsán, az logikusan következik nacionalista, elzárkózó gondolkodásukból. Ilyen korlátozást már uniós tagállam nem vezetett be.
Tavasszal a magyar korlátozások nagyjából abban az irányban haladtak, mint a többi európai ország intézkedései. Gyökeres eltérés csak a gazdasági lépésekben volt: a magyar kormány összehasonlíthatatlanul szűkebb körben segített az egzisztenciájukat elvesztőkön, mint a legtöbb európai ország. Most viszont a határ újbóli lezárásával a járványellenes intézkedésekben is eltérő irányt választott.

A borsodi jelölés tanulsága

Azt írtam itt néhány nappal ezelőtt, hogy Setét Jenőnek igaza van, Bíró László mint közös ellenzéki jelölt a Borsod megyei 6. választókerületben nem támogatható. Pedig akkor még nem is ismertük azokat a durva antiszemita kijelentéseit, amelyeket azóta a kormánysajtó összeszedett.

Azóta megismertük. Bíró bocsánatot kért, és a többi párt ezt elfogadta.
Ez nevetséges. Ilyen uszító mondatokért nem lehet bocsánatot kérni. Nem egy interjúban vagy tévés beszélgetésben elhangzott félrefogalmazott mondatokról van szó, hanem leírt, átgondolt mondatokról. Vagy azért fogalmazott így, mert így gondolja, vagy mert azt gondolja, hogy a választók gondolják így, akiket meg akar nyerni. Akár így, akár úgy, ezért nincs értelme bocsánatot kérni, és az ilyen bocsánatkérést nincs értelme elfogadni. A bocsánatkérés sem azon nem változtat, hogy miként gondolkozik az illető, sem pedig azon, hogy mivel akarja megnyerni a választóit.
Az a közlemény ráadásul, amelynek alapján Setét Jenő rasszistának mondta Bírót, nem is az ő mondata volt, hanem a párt közleménye, amelyet ő feltett a Facebook-oldalára. Jakab Péter pártelnök pedig kiállt e közlemény mellett az Egyenes Beszédben. És kiállt a Csongrád megyei Jobbik-elnök melegekkel szembeni előítéleteket hangoztató álláspontja mellett is:

Azt tudom, hogy a magyar emberek számára mi a fontos, és mi a kevésbé fontos. A belpesti kávéházakban lehet, hogy az a fontos, hogy legyen szivárványos lobogó egy városházán, de általában akkor, amikor hónapról-hónapra nő a munkanélküliek száma, és egzisztenciák kerülnek veszélybe, és jön a tanévkezdés, és az ember azt sem tudja, hogy miből vásárolja meg a tanszereket, akkor a legkevésbé sem az foglalkoztatja az embereket, hogy most egy városházán van-e szivárványos lobogó, avagy sem.”

Magyarul: Jakab pártelnök szerint az embereket csak a jólétük érdekli, a jogaik nem, és ezért csak több jólétet kell nekik ígérni, több jogot nem. Meleg polgártársaink nem számíthatnak arra, hogy egy elképzelt „kormányváltás” után az új parlamenti többség a Jobbik képviselőinek részvételével jogegyenlőséget teremt a melegek számára.
Hogy a Jobbik nem fog ilyen dolgokban vétózni? Miért ne? Amikor a Karácsony Gergely vezette új fővárosi vezetés egyelőre csak leállította egy új Szent István-szobor felállítását Lukács György szobra helyett, a budapesti Jobbik-szervezet már is tiltakozott arra hivatkozva, hogy jobbikos szavazatok is kellettek Karácsony győzelméhez. Pedig a fővárosi közgyűlésben nincs is jobbikos képviselő. Az elképzelt majdani Országgyűlésben minden bizonnyal lesz.

Szóval, mindebből számomra az a tanulság, hogy baloldaliak és liberálisok aligha tudnak közösen kormányozni a Jobbikkal. Sokakkal ellentétben én nem kifogásoltam és ma sem kifogásolom, hogy 2018-ban nem lépett vissza a javamra a Jobbik és az LMP jelöltje a budapesti 3. választókerületben, mert úgy gondolom: olyan alapvető politikai különbségek választanak el bennünket, hogy ez nem várható el tőlük. Ma sem gondolom, hogy bármely választáson a Jobbik támogatásával szeretnék közös jelöltként elindulni. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy szavaznék egy olyan közös listára, amelyen jobbikos politikusok szerepelnek.

Talán még sokan emlékeznek, hogy kemény vita folyt köztünk a DK-ban, amikor a párt 2014 őszén Miskolcon a rendpárti, sőt rasszista kijelentéseiről ismert Pásztor Albert volt rendőrkapitányt támogatta (az MSZP-vel közösen) polgármester-jelöltként. A fideszes polgármester fölényesen megnyerte a választást, a DK következő kongresszusán pedig Gyurcsány Ferenc elismerte, hogy hiba volt Pásztor jelölése.

Vasfüggöny

Ha jól értem, a vasfüggöny még mindig megvan. Budapesti nagykövetségek közleményben álltak ki a melegek szervezetei – precízebben az LMBTQ-mozgalom – mellett.

Hogy Magyarországon ilyesmire szükség van, az sajnálatos, de tény. Hogy a közlemény megszületett, az helyes. A dologban az az érdekes, hogy a közleményt a nyugat-európai, észak-amerikai országok, Izrael, Ausztrália és Új-Zéland nagykövetségei jegyzik.
A visegrádi országok, Románia, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Szlovénia nagykövetségei nem szerepelnek a listán. Összesen három egykori szocialista ország: Lettország, Litvánia és Montenegró nagykövetségei csatlakoztak az akcióhoz. (A baltiak közül hiányzik Észtország, vajon miért?) Az Európát kettéválasztó, a Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó vonal tehát –az említett kivételekkel – ma is megvan. Nyugat-Európa legtöbb országában elismerik a melegházasságot, Kelet-Európában tudtommal sehol. Az emberek egyenlő jogai, egyenlő méltósága az egykori vasfüggöny keleti oldalán csak korlátozottan érvényesül.
A melegek elleni uszítás ott volt Andrzej Duda kampányában a lengyel elnökválasztás második fordulójában, a szlovák parlamenti választás győztese is sietett leszögezni, hogy továbbra is ellenzik a melegházasságot, nálunk Orbán alaptörvénybe iktatta a maga házasság-definícióját. Romániában és Szlovákiában érvénytelen lett az ügyben kezdeményezett népszavazás – a nép ott is okosabb és toleránsabb, mint a politikai osztálynak az a szegmense, amely a népszavazást kezdeményezte.
Pedig, ha egyszer megbukik az Orbán-rendszer, ebben a kérdésben is le kell bontanunk a vasfüggönyt.

Meg vagyok sértve

Igen, sért, ahogy Fekete-Győr András – miután előzőleg a fejtetőre állított Gyurcsány-plakáttal fényképeztette magát a Balatonőszöd táblánál – elégedetten bejelentette, hogy Gyurcsány Ferenc azt közölte vele, hogy nem kíván a 2022-ben alakuló új kormány tagja lenni. (Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen Gyurcsány ezt már a 2018-as választás előtt is mondta.)

Ezt követően pedig Márki-Zay Péter fejezte ki örömét, hogy Fekete-Győr szerint Gyurcsány ezt mondta, mert szerinte ez nagyban javította az ellenzék győzelmi esélyeit. Senkinek nem kell ugyanis attól félnie, hogy ha az ellenzéki jelöltekre szavaz, azzal Gyurcsányt „hozza vissza”.
Igen, sért, és nemcsak azért, mert a DK tagja vagyok. Persze, azért is.

Nem tudok róla, hogy bárki mással kapcsolatban akár Fekete-Győr, akár Márki-Zay arról elmélkedne, hogy ne legyen szerepe a feltételezett 2022-es kormányban. Se rasszista jobbikosokkall, se euroszkeptikus LMP-sekkel kapcsolatban.

Ami mármost a jobbikosokat illeti, Jakab Péter pártelnök az Egyenes Beszédben nyilatkozott elégedetten Gyurcsány kijelentéséről a következőképpen:
Én ezen a pártelnöki találkozón azt is világossá tettem, hogy a Jobbik csak egy olyan kormánynak lesz a tagja 2022 után, amelyik vállalja, hogy egy olyan Magyarországért fog küzdeni, amely jobb, mint az elmúlt harminc év valamennyi kormányzata alatti Magyarország. Ez azt jelenti, hogy ennek a kormánynak deklaráltan vállalnia kell, hogy úgy váltja le az Orbán-rendszert, hogy közben nem hozza vissza a 2010 előtti világot. Magyarán, ennek a kormánynak történelmi felelőssége lesz vállalni azt, hogy véget vet a lopásnak, a korrupciónak, és annak a tolvaj politikának, ami harminc év alatt Magyarországot Európa szegényházává tette. És, bocsánat, ebből a szempontból egyébként nagyon konstruktív, és gesztusértékű az, hogy Gyurcsány Ferenc valóban bejelentette, hogy nem lesz a kormány tagja.”
Nos, engem, aki abból az elmúlt harminc évből abban a húsz évben, amikor az utóbbi tíztől eltérően demokrácia volt Magyarországon, nyolc évig országgyűlési képviselő voltam, és összeférhetetlenségi törvényt sikerült kiharcolnom, és pártfinanszírozási törvényt is benyújtottam az Országgyűlésben, és

támogattam, amikor miniszterelnökként Gyurcsány próbálkozott az összeférhetetlenségi törvény szigorításával, merthogy ő saját pártjával szemben is fellépett a közélet megtisztításáért, bizony sért, ha őt hozzák összefüggésbe azzal, ami abban a húsz évben rossz volt, és hallgatnak arról, amit ez ellen tett.

A „harminc év” szóhasználattal a demokratikus húsz és az önkényuralmi tíz év összemosását pedig hamisításnak tartom.
Persze nem az a fontos, hogy engem ez sért. Az a fontos, hogy nem értek egyet ezekkel a ki- és bejelentésekkel. Azért nem értek egyet, mert azt tekintik a fő kérdésnek, hogy Gyurcsány benne lesz-e a feltételezett 2022-es kormányban, vagy sem, és nem azt, hogy mi lesz a feltételezett 2022-es kormány programja, mit fog kezdeni az országgal. A hat ellenzéki párt amellett, hogy megegyezett abban, hogy 106 választókerületben egy-egy közös jelöltet állít, megegyezett abban is, hogy közös választási programjuk lesz.

Vajon mi lesz ebben a közös programban, és mi nem lesz benne?

Aki ezt az oldalt olvassa, azt aligha lepem meg azzal, hogy én egyelőre nem tudom ezt a közös programot elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet olyan programot készíteni, amelyben a határozottan Európa-párti DK és Momentum az euroszkeptikus LMP-vel és Jobbikkal meg tud egyezni. Hacsak olyan közös programban nem egyeznek meg, amelyben félreteszik ezeket az alapkérdéseket, és ugyanakkor mindenkinek mindent megígérnek, és amelynek alapján biztosan nem lehet az országot kormányozni. Tartok tőle, hogy valami ilyesmi történik.
Gyurcsány maga tett rendet ezekkel a ki- és bejelentésekkel kapcsolatban. Idézem, amit a Facebookon írt:

Nem elég győzni. Utána sikeresen kormányozni kell. A sikeres kormányzásnak sok feltétele van. Az egyik, hogy a kormány mögött erős, egységes, felelős frakciók, pártok álljanak. Tapasztaltam, hogy mihez vezet ennek hiánya.

Azt szeretném, ha az európai demokraták sikeres kormányt alakítanának és vezetnének a következő választás után. Abban látom dolgomat, hogy a Demokratikus Koalíció pártként és frakcióként erős, stabil hátországot teremtsen egy ilyen kormánynak. Vezetni szeretném ezt a pártot, és frakciónkat.”
Nem mindenben értek egyet mostanában Gyurcsánnyal, de ebben nagyon. Mármint abban, hogy egy feltételezett választási siker esetén (hogy ez a feltételezés mennyire megalapozott, azt most félreteszem) az az igazi kérdés, hogy hogyan lehet utána kormányozni. Hogyan tud kormányozni egy olyan pártszövetség, amelyben ennyire különböző politikai felfogások vannak jelen. Én is eltöltöttem négy évet egy parlamenti kormánytöbbség egyik országgyűlési képviselőjeként, és tudom, milyen nehéz volt a koalíciós együttműködés, holott az MSZP-t és az SZDSZ-t nem választotta el olyan világnézeti szakadék, mint az elképzelt 2022-es koalíció részvevőit.

Ahhoz, hogy ez a dolog egyáltalán működhessen, nélkülözhetetlen a DK-elnök Gyurcsány meghatározó szerepe.

Ahhoz, amit Gyurcsánytól idéztem, hozzá kell tenni még valamit. Ha netán az ellenzéki szövetség megnyerné a választást, nemcsak kormányozni kellene, hanem a demokratikus rendszert is újjá kellene építeni. Én nem látom, hogy az újjáépítendő demokratikus rendszer alapkérdéseit illetően ez az egyetértés meglenne. A DK-sok – maga Gyurcsány is – „európai demokratákként” szeretik jellemezni az ellenzéket, mások – legtöbbször az MSZP-s Kunhalmi Ágnes – szívesen beszélnek „köztársaságpárti” ellenzékről. Vajon beleértik-e ebbe az LMP-t, amely – a nagy nyugat-európai zöld pártoktól eltérően – szemben áll az Európai Unió fejlődési irányával, amelyet a DK és a Momentum támogat, vagy azt a Jobbikot, amely számos tekintetben ma is megkérdőjelezi a második világháború utáni Európa legfontosabb jogállami normáit, ahogy a Fidesz is? Még egy mondatot idézek Jakab Péter Jobbik-elnök interjújából: „A belpesti kávéházakban lehet, hogy az a fontos, hogy legyen szivárványos lobogó egy városházán, de általában akkor, amikor hónapról-hónapra nő a munkanélküliek száma, és egzisztenciák kerülnek veszélybe, és jön a tanévkezdés, és az ember azt sem tudja, hogy miből vásárolja meg a tanszereket, akkor a legkevésbé sem az foglalkoztatja az embereket, hogy most egy városházán van-e szivárványos lobogó, avagy sem.

Akik elvitatják a melegek igényét a jogegyenlőségre, akik nem ismerik el, hogy a fogvatartottaknak is vannak emberi jogaik, akik ellenségnek tekintik a menekülteket, azokat aligha lehet beleérteni a „köztársaságpárti ellenzékbe”, az „európai demokraták” közé, s azokkal nehéz lenne együtt újjáépíteni a jogállamot.

Setét Jenő igaza

A kiváló roma közéleti ember azon háborog, hogy az ellenzék közös jelöltje a Borsod megyei időközi képviselő-választáson olyan jobbikos politikus, aki nem is olyan régen még azt mondta, hogy a magyarokat a Hasszánoktól és Sztojkáktól, vagyis a muszlimoktól és a cigányoktól kell megvédeni.

Szerinte ilyen jelöltre ne szavazzanak a cigányok. Igaza van. Szerintem a nem cigány demokraták se szavazzanak ilyen jelöltre.

Abban ugyan már nem értek egyet vele, hogy a jobbikos jelölttel szemben szavazzanak a cigányok a Fidesz jelöltjére, de ezt nyilván érthető elkeseredésében tette hozzá. A lényeg nem ez, hanem az, hogy ilyen jelöltet demokratikus párt nem támogathat.
Persze, fel kell tenni a kérdést, hogy van-e olyan jobbikos jelölt, aki nem ilyen, aki jó szívvel támogatható közös jelöltként. Aligha. Aki bármikor korábban ahhoz a Jobbikhoz csatlakozott, abban a Jobbikban vállalt képviselőjelöltséget, amelyet Vona Gábor, Novák Előd és társaik vezettek, akkor sem különbözik érdemben a mostani borsodi jelölttől, ha mostanában nem beszél ilyeneket.
Mert az ellenkezőjét sem mondja: ők most hallgatnak az olyan dolgokban, amelyekben tíz éve annyira hangosak voltak. De azért a Jobbik a 2018-as választás után a Fidesszel együtt szavazott meg egy alaptörvény-módosítást, menekültellenes és hajléktalan-ellenes pontokkal.
Az ellenzéki pártok sok politikusa beszél manapság büszkén a teljes ellenzéki összefogásról, a DK-tól a Jobbikig. Ennek jegyében fogadták el Borsodban közös jelöltnek a jobbikost, aki a 2018-as választáson második lett a Fidesz győztes jelöltje mögött. Nem tudom, mire olyan büszkék. Arra, hogy a Fidesz legyőzésének reményében olyanokkal szövetkeznek, akik a legfontosabb kérdésekben ugyanazt gondolják, mint a Fidesz? Én a helyükben nem büszke lennék erre, inkább szégyelleném.
Aki pedig erre azt mondja, hogy e nélkül nem lehet legyőzni a Fideszt, azt válaszolom: éppen így nem lehet.

Napjaink kommunistája

Amikor Gulyás miniszter szokásos csütörtöki, a szerdai kormányülést követő sajtótájékoztatón a Lánchíd felújítására vonatkozó közbeszerzési kiírás ügyében ismertette véleményét, és eljutott ahhoz a ponthoz, hogy a referencia-időszak hossza a ma lehetséges nyolc évnél 2010 előtt még rövidebb volt, csak öt év lehetett, a 2010 előtti kormányt keresetlen egyszerűséggel „kommunista kormányként” aposztrofálta, majd javított: „vagy a szocialista kormány”.

Bizony, Gulyás miniszter Orbán miniszterelnök hűséges híveként politikai ellenfeleiket egyszerűen csak kommunistákként emlegeti. Visszatért ez a számára magától értetődő szóhasználat a sajtótájékoztató egy későbbi pontján is.

Vajon milyen alapon? Tudjuk, a politikai ellenfelet lehet kommunistának, sorosistának, liberálisnak, vagy akár libernyáknak, brüsszeli bürokratának titulálni, ezek számukra szinonimák, rásüthetők bárkire, akit támadni akarnak. Csurka Istvántól származik a gondolat, még 1990-ből, hogy ugyan mit beszélünk itt rendszerváltásról,

a dolog egyszerű, le kell cserélni az országot vezető mintegy harmincezer embert, és kész.

Erről van szó, nem másról. Megjelent ez a gondolat később a már miniszterelnök Orbánnál is, aki, egy amerikai nagyköveti jelentés szerint egyszer azt találta mondani, hogy nem a korábbi rendszerrel volt baj, hanem az emberekkel, akik a hatalmat gyakorolták, és akik nem Orbán és köre voltak.
Mi azonban ne érjük be ennyivel. Kommunistán egy politikai irányzatot, a kommunista párto(ka)t (régi szóhasználattal nemzetközi kommunista és munkásmozgalmat) illetve egy az által létrehozott rendszert (a kommunista egypártrendszert és szocialista tervgazdaságot) célszerű érteni, akkor van a dolognak értelme. Mármost a kommunista egypártrendszernek persze nem az a lényege, hogy egy párt van benne és nem több (az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Bulgáriában például több párt is működött, amelyek azonban egy népfrontban fogtak össze), hanem hogy létezik egy monolit hatalmi hierarchia, amelybe minden közéleti szereplőnek bele kell tagozódnia egészen a bélyeggyűjtő szövetségig és a horgász egyesületig, azon kívül nincs közélet. Ez a monolit hatalmi hierarchia minden tevékenységet átfog, maga alá rendel, tőle függetlenül nem létezhet semmi.

A hatásköri lista (idegen szóval nomenklatúra) révén kezében tart minden személyi döntést az élet minden területén, és az ennek révén általa kinevezett gazdasági, pénzügyi, banki tisztségviselőkön „keresztül minden pénzmozgást is a kezében tart.

Kommunista pártnak nem egy politikai pártot nevezünk, amely bármilyen értelemben a demokráciák politikai pártjaira emlékeztetne, hanem ezt a monolit hatalmi hierarchiát. (Ez még akkor is így van, ha az állampártnak tagjai is vannak, mint a demokráciák politikai pártjainak, bár a párt tagjának lenni – tapasztalatból tudom – semmiféle érdemi jogot nem biztosít az érintett személynek.)
A csütörtöki sajtótájékoztató egy későbbi pontján az egyik újságíró rákérdezett a norvég alap ügyére, amellyel a kormány évek óta nem hajlandó megállapodni, ami mintegy nyolcvanmilliárd forintnyi támogatás elvesztését jelenti az ország számára. Emlékezetes a sok évvel ezelőtti történet: korábban a norvég alaptól sok-sok civil szervezet kapott támogatást a magyar kormánnyal kötött megállapodás alapján, de még Lázár János minisztersége idején a kormány ezt a lehetőséget megszüntette.
Nem tűrte el ugyanis, hogy a pénzek elosztását a norvég kormány által ezzel megbízott civil szervezet intézze, s abba a magyar kormánynak ne legyen beleszólása.
Lázár Akkor egy hasonló sajtótájékoztatón kimondta: magyar civil szervezeteknek nem juttathat a norvég alap úgy pénzt, hogy a kormány abba ne szólhasson bele. Amikor most egy újságíró erre rákérdezett, Gulyás lényegében megismételte Lázár akkori válaszát: „Mi engedünk abban, hogy civilek osszanak pénzt, csak álcivilek ne osszanak pénzt, azt nem szeretnénk. (…)

Azt szeretnénk, ha meg tudnánk állapodni abban, hogy ki ossza a pénzt, de ha Soros György osztja a pénzt, azt mi nem tekintjük a civil szervezetek objektív elosztási kritériumaihoz feltétlenül szükséges adottságnak. (…)

Ha valaki figyelemmel kíséri ezt a vitát, akkor itt a norvég pénzekről van szó. Norvégia tagja az Egységes Gazdasági Térségnek, de nem tagja az Európai Uniónak. Ezért Norvégia fizet a tagállamoknak valamilyen pénzt. Annak idején ezt – szerintem rosszul – úgy alakították ki, hogy legalábbis vitatható, hogy ők szabnak-e feltételeket, vagy sem. A konstrukció szempontjából az lenne a logikus, ha ők semmiféle feltételt nem szabhatnának, hanem odaadnák, átutalnák a pénzt az adott államnak, amely arra fordítja, amire akarja, hiszen ők egyértelműen előnyöket élveznek abból, hogy noha nem tagjai az Európai Uniónak, az Egységes Gazdasági Térségnek tagjai. Az volt a gyakorlat, hogy nem egy civil szervezet, hanem civil szervezetek kooperáltak, álltak össze, és úgy osztották ki ezeket a pénzeket, de ebben a norvég kormány, ha nem is kizárólagosságot akar, de majdhogynem. Vagy megegyezésre tudunk jutni, és szerintünk is az objektivitásra képes minimumban megállapodni, vagy nem.

Vagyis nem oszthatják a norvég pénzt olyan civil szervezetek, amelynek irányultsága a magyar kormánynak nem tetszik.

Gulyás szerint az lenne az ideális, ha minden pénzt a kormány osztana el, nem a kormánynak alárendelt döntéshozó ne működjön az országban. Ezt mondta annak idején Lázár, és ezt mondja most Gulyás.
Ez pedig nem más, mint a monolit politikai berendezkedés logikája. Más szóval a kommunista rendszer logikája. A későbbi Soros Alapítvány a nyolcvanas években, a rendszerváltás előtt csak mint MTA-Soros Alapítvány alakulhatott meg, olyan partnerrel – az MTA-vaL – Soros mellett, amely része volt a monolit politikai rendszernek. Hogy ne tehessen olyasmit, ami az MSZMP-nek ellenére van. Ilyen állapotra törekszik az Orbán-kormány, ezt adta elő Gulyás.

Ma ők, a fideszesek építenek monolit politikai rendszert, amelyben semmi sem történhet Orbán akarata ellenére, tehát ma ők a kommunisták.

Köztük Gulyás miniszter is. Akárcsak korábban Lázár, a kommunista logikát volt szíves kifejteni. Ugyanakkor azt a korábbi kormányt nevezte magától értetődően kommunistának, amelynek – ha voltak is hibái – ilyen törekvései nem voltak.

Apró epizód az ATV-ben

Szóba került A nap híre című beszélgetős műsorban augusztus 3-án, hogy egy fideszes képviselő halála miatt formailag megszűnt a kétharmados többség.

A DK-s képviselő megjegyezte: „Ne legyen illúziónk, mert ezt gyakran hallom: legyen teljesen világos, a kétharmados szavazásokon a Mi Hazánk az elmúlt egy évben minden alkalommal, vagy majdnem minden alkalommal együtt szavazott a Fidesszel. Tehát

 megvan a Fidesznek a kétharmada: a másik fasiszta párt támogatja a parlamentben a Fideszt.”

Mire a műsorvezető közbeszól:
Mielőtt továbbmennénk, azt le kell szögeznem, hogy parlamenti pártot fasisztának minősíteni, az képviselő úr magánvéleménye.”
A beszélgetés egy másik részvevője csatlakozik: „Igen, ettől én is elhatárolódom.”
Nekem is le kell szögeznem valamit. A műsorvezető csacsiságot mondott. Persze, a képviselő úr magánvéleményt mondott, mint a műsor minden meghívottja. A kérdés nem ez, hanem az, hogy igaza van-e. Hogy fasiszta párt-e a Fidesz, annak semmi köze ahhoz, hogy bejutott a parlamentbe. Egykor az NSDAP is szabad választáson bejutott a német parlamentbe. Meg a Nyilaskeresztes Párt is bejutott választáson a magyar Országgyűlésbe.

Az, hogy fasiszta párt-e a Fidesz, az ideológiáján, a működési módján, sőt, kormánypárt lévén a hatalomgyakorlási módján mérhető le.

Az ideológiája kirekesztő nacionalizmus, a rasszizmus elemeivel dúsítva, működési módja a vezérelv, hatalomgyakorlásának mikéntjét a hatalom tartós monopolizálására, a demokratikus intézmények felszámolására irányuló törekvés jellemzi. Ezen az alapon nehezen lenne cáfolható Ungváry Rudolf jellemzése a Fideszről mint politikai erőről, illetve az Orbán-rendszerről, nevezetesen hogy azt „fasisztoid mutációként” írta le A láthatatlan valóság című alapművében.
És hasonlóképpen nehéz vitatni a DK-s képviselő megjegyzését is, ha nem is olyan szakszerűen fogalmazott, mint könyvében Ungváry. Kár, hogy ő maga nem vállalkozott rá, hogy érdemben vitassa a műsorvezető közbevetését.
Eszembe jut, hogy én annak idején szerencsére megtettem. A Szabadság téri emlékmű kapcsán 2014. április 18-án, az országgyűlési választások elvesztése után jegyeztem meg az Egyenes Beszédben, hogy Magyarországon két szélsőjobboldali párt van, a Fidesz és a Jobbik.
Amikor ezt Kálmán Olga nem fogadta el, érveket hoztam fel a Fidesz szélsőjobboldali mivolta mellett. Mert a nézőknek jár, hogy ezt a fontos kérdést, ha már felmerül, érdemben megvitassuk a tévéstúdióban.

Rendkívüli

Rendkívüli ülést tartott tegnap az Országgyűlés. Azaz nem tartott. Nem tartott, mert a fideszes képviselők szokás szerint nem jöttek el. Ahogy 2010 óta soha nem jönnek el az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli ülésre. Magát a rendkívüli ülést Kövér László a házszabály előírásai szerint összehívja, és ezzel látszólag eleget tesz az alkotmányos előírásnak.

A fideszes (ezen természetesen a KDNP-snek tekintett fideszes képviselők is értendők) képviselők nem jelennek meg, ezért a napirend előtti felszólalások után nem tudják megszavazni a napirendet, és ezért az ülést napirend híján nem lehet megtartani. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell leszögezni.
Az első: a fideszes képviselőknek ez az eljárása alkotmányellenes. Igaz, ennek a szónak ma igazából nincs értelme, hiszen Magyarországnak 2012. január elseje óta nincs alkotmánya.

Alkotmánynak azt nevezzük, ami egyrészt megköti a hatalmat gyakorlók kezét, másrészt a különféle politikai erők valamiféle, hosszú távra szóló konszenzusát fejezi ki a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseiben.

Orbán Viktor egy párti alaptörvénye semmiféle konszenzust nem fejez ki, és semmiben nem köti meg a hatalmat gyakorlók kezét.
Mégis: miközben a parlament működését, az ott tárgyalt javaslatok körét és a döntéseket, alapvetően a többség szabja meg (és ez rendben is van, a parlamentarizmushoz hozzá tartozik), a köztársasági alkotmány számos rendelkezését átvevő alaptörvény és házszabály egyfajta rekvizitumként tartalmazza a parlamenti kisebbségnek azt az előjogát, hogy hogy – a többség egyetértése nélkül is – vizsgálóbizottságokat, parlamenti vitanapokat és rendkívüli üléseket kezdeményezzen általa fontosnak tartott ügyekben akkor is, ha a többség azokat nem tartja fontosnak, napirendre veendőknek. A parlamenti vitanapokat a Fidesz nem szokta megakadályozni, azokat megtartják, viszont a kisebbség által kezdeményezett vizsgálóbizottságok megalakítását és a rendkívüli ülések magtartását a Fidesz távolmaradásával megakadályozza.

Sem az ellenzéki pártok, sem a független média nem kezeli ezt az alkotmányellenes viselkedést súlyának megfelelően. Most sem tette.

A második: az ellenzéki pártok megint elrontották a dolgot. Az ügy, amiben a DK, megkapva a kezdeményezéshez a többi ellenzéki párt támogatását is, a rendkívüli ülést kezdeményezte, korántsem egyszerű, a kezdeményezés korántsem volt magától értetődő, még ha tulajdonképpen helyes is. Azt akarták az ülésen megbeszélni, hogy Orbán miniszterelnök miért fogadta el Brüsszelben az Európai Tanács határozatait a költségvetésről és az „Új Generáció” helyreállítási programról, miközben az Országgyűlés többsége határozatban kötötte ki, hogy milyen feltételek teljesülése esetén teheti ezt meg, és ezek a feltételek vitathatatlanul nem teljesültek.

Csakhogy a DK és néhány további ellenzéki párt (nem mind) az elfogadott határozatokat alapjában véve helyesli, az Országgyűlés fideszes többsége által kikötött feltételeket viszont nem helyeselte.

A DK és vele az ellenzéki pártok többsége tehát nyilvánvalóan helyesli, hogy Orbán miniszterelnök nem élt a kilátásba helyezett vétóval. Akkor mit is akarnak számon kérni? Tudom, azt, hogy Orbán miniszterelnök nem azt tette, amit saját parlamenti képviselői az ő kívánságára tőle elvártak.
Mármost ha a DK és a hozzá csatlakozott ellenzékiek ennyire bonyolult politikai kezdeményezést tesznek, akkor a napirend előtti felszólalásokban rendelkezésükre álló öt-öt percben arról kell meggyőzniük a rájuk figyelő közönséget, hogy e kezdeményezésük helyes, a miniszterelnök eljárása pedig – szemben végső döntésével, a brüsszeli határozatok elfogadásával – helytelen, tisztességtelen, továbbá az őt támogató fideszes képviselők viselkedése – nevezetesen az, hogy előbb megszavazzák neki a feltételeket, majd szemet hunynak afölött, hogy azok teljesülése nélkül is elfogadta a határozatokat – elvtelen, tisztességtelen, gyáva.

De nem ezt tették, hanem másról beszéltek.

Mindjárt az elején a Párbeszéd képviselője csak a Balatonról, maga Gyurcsány Ferenc három más dologról: a tragikusan elhunyt Bogdán Lászlóról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról és az Index ügyéről. Mindhárom állítása helytálló volt, szokás szerint kitűnően, meggyőzően adta elő azokat, jó volt a „züllött kormány” mint keret – csak éppen azt nem tette világosabbá, hogy miért is kezdeményezett rendkívüli ülést a DK, és mit gondol a Fidesz viselkedéséről.
Hasonlóképpen eklektikus volt az MSZP elnökének és a Jobbik nevében felszólaló képviselőnek öt perces beszéde is. Így együttesen csak még jobban megnehezítették, hogy a rájuk figyelők megértsék, hogy miért züllött ebben a dologban a Fidesz, s miért van vele szemben nekik igazuk.
A harmadik dolog, amiről az elszabotált rendkívüli ülés kapcsán beszélni érdemes, az eddig nem említett ötödik ellenzéki felszólalás.

Ungár Péter az LMP nevében nem másról, mint a tárgyról beszélt, a brüsszeli EU-csúcsról, az ott elfogadott határozatokról, és ez önmagában dicséretes.

Világosan, érthetően adta elő a maga álláspontját mint pártjának álláspontját. Ez azonban gyökeresen ellentétes volt azzal, amit a brüsszeli EU-csúcs ügyében legalábbis a DK, az MSZP, az Országgyűlésben nem jelenlevő Momentum és az egyetlen képviselővel jelenlevő Liberális Párt képvisel.
Ungár szerint a brüsszeli határozatok s az azokkal kapcsolatos magyar álláspont Merkel kancellár és Orbán miniszterelnök szövetségét, az ő közös álláspontjukat jelenítik meg, merthogy a mai EU, a mai Németország és az orbáni magyar állam érdekei közösek, megjelenítik a német autóipar, a magyar kormány (és a lengyel szénipar) közös érdekeit, szemben a népek, köztük a magyar nép érdekeivel.
Ez az EU a tőke Európáját jelenti, szemben az emberek Európájával, hirdette Ungár.
(Ugyanezt mondta el az előző rendkívüli ülésen is, amikor a fideszes többség a feltételeket szavazta meg Orbánnak, s azt megelőzően napirend előtt is.) Ungár felfogásában az Európai Unió a maga jelenlegi képében nem szövetséges, hanem ellenfél. Ungár számára Merkel nem a demokratikus Európa vezető politikusa, akinek támogatására a magyar demokraták számíthatnak, hanem a tőke Európájának vezetője, akivel ő és pártja szemben áll, aki ellen harcolni kell. Az Orbán-rendszernek és a német tőkének ez a szövetsége megjelent a jobbikos szónok szövegében is, s bizony megjelenik időnként a Párbeszéd és az MSZP egyes politikusainak egyes megszólalásaiban is. Nos,

ha az ellenzéki pártok ennyire különbözőképpen, egymással ellentétesen értelmezik Magyarországnak az európai politikában elfoglalt helyét, ami kétségkívül a magyar politika egyik alapkérdése az előttünk álló évtizedekben, akkor nem tudom, hogyan képzelik azt, hogy valamikor majd együtt kormányoznak.

A DK, a Momentum és – azt hiszem – az MSZP is a szorosabb európai integráció híve, határozottan az euró bevezetése mellett áll. Az LMP és a Jobbik szemben áll ezzel. Ezekben a kérdésekben – és persze nemcsak ezekben – ugyanazt képviselik, mint a Fidesz.

Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan közös kormányprogramot, amelyet a jelenlegi ellenzék egésze őszintén el tud fogadni.

Alkuk

Arról kérdezik az ATV Startban Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármestert, hogy civilek aláírásokat gyűjtenek egy petícióhoz azért, hogy mégse épüljön a ferencvárosi Duna-parton atlétikai stadion, hanem csak közpark legyen a rehabilitálandó területen.

A kezdeményezők arra hivatkoznak, hogy az építkezés még nem kezdődött el, csak a területet „rozsdátlanították”, továbbá hogy mind Baranyi Krisztina kerület, mind pedig Karácsony Gergely főpolgármester azt képviselte tavaly a választási kampányban, hogy ne épüljön stadion, hanem a főváros új nagy parkja jöjjön létre a ferencvárosi Duna-parton. Tavaly ősszel viszont a főváros és a kerület elfogadta a stadionépítést annak fejében, hogy a kerület jelentős fejlesztésekre kap pénzt a központi költségvetésből (rendelőintézet, lakóterületi rehabilitáció) és a park megépítése a stadion körül (a főváros pedig az egészségügyi alap- és járóbeteg szakellátás fejlesztésére kap ötvenmilliárd forintot).
Baranyi Krisztina szerint a véleményében „nincs változás, és abban sincs változás, hogy a civilekhez hasonlóan mindenki parkot szeretne a Duna-partra, csak ez nem lehetséges. Azért nem lehetséges, mert tavaly novemberben volt egy döntési pont, ahol eldönthette Budapest illetve a kerület vezetése azt, hogy melléáll ennek a projektnek vagy nem áll mellé. …Ez az alku, ami a kormánnyal köttetett, a ferencvárosiaknak, a ferencvárosi lakosoknak több tízmilliárd forintos olyan beruházást jelent és fejlesztést, amire a kerületnek a következő húsz évben sem lenne pénze. Ez jelent egy vadonatúj óvodát, jelent egy vadonatúj szakrendelő intézetet, jelenti nyolc nagyon lerobbant olyan komfort nélküli ház, lakásoknak a felújítását, rehabilitációját, ahol egyébként kétszáz család él úgy, hogy a vécé a folyosón van, jelenti a Kis-Duna…
A döntési pont azért volt tavaly novemberben, mert akkor lehetett volna még az atlétikai világbajnokságot úgy visszamondani úgymond, tehát a szövetségnek jelezni azt, hogy Magyarország nem rendez ilyen játékot. Akkor volt valóban egy nagyon szoros határidő, de most már nem hiúsulhat meg. Tehát a stadion meg fog épülni. Ha a tiltakozás olyan mértékű, amit egyébként nem nagyon tudok elképzelni, hiszen

ennél erősebb felhatalmazása a sportberuházásnak pontosan az alku folyamán, hiszen az alku arra futott ki, hogy ott az lesz, amit most a civilek követelnek.

Közpark, futókör, játszótér, kondigépek, extrém sportpark, egy nyüzsgő nagy déli zöldpark, hasonló a Margitszigethez, és egyébként a park közepén valóban lesz egy stadion. De ez az egyetlen olyan sportberuházás, amelyet utána közcélra lehet majd használni. Tehát ez egy olyan alku volt – és most egy kicsit tekintsünk el a Ferencvárosnak adott egyébként több tízmilliárdos fejlesztéstől – ami valóban visszaadhatja a Duna-partot. Mert ha nem lett volna ez a beruházás, ez a terület az állam tulajdona. Csak és kizárólag az államnak van pénze rajta fejleszteni. Tehát ha annak idején mi elutasítjuk ezt a beruházást, ez a terület az enyészeté marad, szennyezetten. Betongyár volt ott évtizedekig, betont gyártottak, teljesen szennyezett, rekultiválatlan terület, amelyet nem lehetett volna semmire sem használni. Ferencvárosnak nem lenne annyi pénze, hogy visszaadja ezt a területet az embereknek.”
Baranyi Krisztina érvelése fölöttébb meggyőző. Igen, a kormány visszautasíthatatlan ajánlatot tett a fővárosnak és a kerületnek: az atlétikai stadion támogatásának fejében többletforrásokat kínál egész Budapestnek, óvodát, rendelőintézetet és komfort nélküli lakóházak rekonstrukcióját a kerületnek, és emellett a majdani stadion körül közparkot és azt, hogy a sportlétesítményt használhatja majd a lakosság.

Mégis baj van ezzel az alkuval.

Magyarországnak, a magyar társadalomnak ugyanis nem érdeke, hogy újabb meg újabb sportlétesítményeket építsenek az adófizetők pénzéből az országban, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a Momentum népszavazási kezdeményezése nyomán meghiúsult 2024-es olimpiai pályázat helyett úgy pályázhasson egy későbbi időpontban az Orbán-kormány, hogy addigra a szükséges sportlétesítmények nagy része már készen áll.
Gondolom, állampolgárként, választóként sem a főpolgármester, sem a kerületi polgármester nem szavazna arra, hogy a költségvetésből tíz- és százmilliárdokat fordítsanak újabb és újabb stadionon és sportcsarnokok építésére.

Ezért is szerepelt a stadionstop a 2019-es önkormányzati választási programban.

Mégis kizsarolták belőlük az atlétikai stadion támogatását. A magyar önkormányzatok vezetőinak, a polgármestereknek és a főpolgármestereknek a hatalma ugyanis már-már látszólagos.

Az Orbán-kormány tíz év alatt olyan mértékben fosztotta meg őket a saját adóbevételektől (persze el kell ismerni, hogy ez a folyamat már a szocialista-szabaddemokrata kormányok alatt is jelentősen előrehaladt -, hogy saját pénzből semmilyen érdemi fejlesztésre nincs módjuk.

A „modern városok programja”, amire oly büszke a kormány, arról szól, hogy a kormány költségvetési támogatásokat ad a városokban szükséges olyan fejlesztésekhez, amelyeket normális viszonyok között egy megyei jogú városnak saját adóbevételéből kellene tudnia megvalósítani.
Egy metróvonal vagy egy repülőtér építéséhez másutt is szükség van központi támogatásra, de egy uszoda, alul- vagy felüljáró építéséről, híd felújításáról, járműbeszerzésről stb. egy város maga dönt és maga is tudja finanszírozni.
Ahhoz persze övé a teljes iparűzési adó és az szja egy része is, ahogy ez a kilencvenes években volt. Akkor az önkormányzati választás valódi hatalmat adott a polgármester vezette helyi önkormányzatnak. Az Orbán-rendszerben azonban ez nem így van.

Hiába nyeri meg a választást a polgármester és a mögötte álló többség, minden jelentősebb lépéséhez szüksége van a kormány jóváhagyására. E nélkül hivatalba lépésekor máris béna kacsa.

Ugyanezt láttuk a színházak ügyében: a fővárosnak nincs annyi pénze, annyi adóbevétele, hogy finanszírozni legyen képes a maga által fenntartott színházakat. Rákényszerült arra, hogy a fővárosi színházak jó részét átadja a kormánynak.
Nézzünk szembe vele: az Orbán-rendszer egészén belül az önkormányzati választáson szerzett mandátummal csak korlátozott hatalmat lehet szerezni, a választás győztese folyamatos alkudozásra, másképpen megalkuvásra kényszerül a vele szemben ellenséges, a főhatalmat gyakorló, és ezen az alapon minden pénzét elvonni kész kormánnyal.
Tartok tőle, hogy polgármestereink, főpolgármesterünk nem voltak ennek tudatában, amikor a tavalyi választáson elindultak.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!