Ápoljátok Kertjeiteket

0
242

Az utóbbi hónapok írásaira kapott reakciók fényében rájöttem, hogy Magyarországon most nem túl sok értelme van ötleteket adni arra vonatkozóan, hogy lehetne a jelenlegi hatalmat megbuktatni, ugyanis erre igen keveseknek van igénye, akiknek mégis, azoknak is millió feltétel mellett, mintha a diktatúra megdöntése valami kívánságműsorral lenne összekötve, hogy döntsük, de nem Gyurcsánnyal. Vagy, hogy na jó, de mit csinálunk utána? Különben is utazni kell oda, a Kossuth tér messze van, nincs pénz, vagy, hogy miért nem jönnek a fiatalok, miért nem fognak össze, illetve miért fognak össze, kivel ciki, kivel nem.

Ezt így nem lehet, ez messze nem kormányváltó hangulat, ez nyavalygás a köbön. Marad tehát a következő opció, aki tud elmegy, aki nem, marad.

Egy kedves ismerősöm írt két sort, hogy mennyire elege van, majd elment Németországba dolgozni, és ezentúl majd kevesebbet ír, viszont jobban él. Ez van.

Itt, Koreában demokrácia van, nemigen kell félni semmilyen megtorlástól senkinek, bármilyen véleményt képvisel is, munka is van, dolgozni is lehet, nagy baj nincs. Ugyanakkor itt is vannak olyan élethelyzetek, amikor valamit fel kell adni, valami megszokott, langyos dolgot azért, mert azt hozza az élet, hogy az adott helyzet változik.

Egyéni sorsok ezek, de minden ember életében jelen vannak, a változás nem elkerülhető, még Magyarországon sem, legfeljebb ott majd lassan fog elérkezni, mert igazán senki sem szeretné.

Minap találkoztunk volt kollégákkal, még a tapétázók közül. Egy új úr is volt köztük, 55 éves, nagyvállalati középvezető volt, már öt éve tudja, hogy 55 évesen el fogják küldeni, ahogy el is küldték.

Azért, mert ahogy hegyesedik a piramis, egyre kevesebb az abban részt venni képes vezető, és egyre több a lemorzsolódó. Itt ez azt jelenti, hogy vagy élete végéig kap egy egész komoly nyugdíjat, vagy egyben, egy igen tetemes végkielégítést. Praktikusan soha többet nem kéne dolgoznia az így elküldött ötvenes generációnak, de ez itt Korea, el sem tudják képzelni, hogy ne dolgozzanak amíg csak élnek.

Így tehát ez az úr fogta magát, és ötvenévesen, azaz öt évvel ezelőtt beiratkozott egy tapétázó iskolába munka mellett, elvégezte, azóta hétvégén gyakorolt. Mikor valóban elküldték, elment a volt főnökünkhöz munkáért, kapott is, azóta tapétázó, már egész jól megy neki. Közgazdász a végzettsége, de neki ez épp megfelel, jól keres, mozgásnak sem utolsó, és dolgozik, nem esik sérülés az önbecsülésén sem.

Egy másik ismerősünk a Guccinál volt felső vezető, őt is ugyanígy küldték el. Nosza, egy évet tanult, majd letette a közalkalmazotti államvizsgát, ami annyira nehéz, hogy a nagyon szorgalmas koreaiak között is 90 százalék a bukási arány, neki elsőre sikerült.

Elhelyezkedett a lakóhelyéhez közel eső kerületi önkormányzatba kezdő közalkalmazottként, huszonéves gyerekekkel egy rangban. Ott dolgozik lassan négy éve, most megint tanul, jogi vizsgát tesz, munkaügyi jogász szeretne lenni, velem egyidős.

Egy harmadik ismerős, az elbocsájtása után kávézót nyitott. Most, hogy megemelték a minimálbért, elküldte az alkalmazottait, a feleségével kettesben dolgoznak, ők még nagyon szenvednek, lehet, hogy a frenchize kávézó nem volt a legjobb ötlet, majd kiderül. Ha bebizonyosodik, hogy nem jól döntöttek, váltani fognak, ez itt természetes.

A már nem aktív nyugdíjasok, kerületi, háztömbi csapatokba szerveződnek, tisztán tartják a lakókörnyezetüket, rendezik a hulladékot, szemmel tartják az ott lakókat, ezzel párhuzamosan természetesen összejárnak, beszélgetnek, gyűléseken osztják ki a feladatokat egymás között, esznek, isznak, kirándulni mennek, közösséget formálnak.

A mezőgazdaságban dolgozók még ma is kalákában dolgoznak sokszor, de legalábbis kölcsönösen segítik a másikat, ahogy jellemző ez minden iparágra. A vidéki rendőrnek itt alig akad dolga, így amikor járőrözik, akkor végig látogatja az időseket, jól vannak-e, nincs-e szükségük valamire. Ha van, feljegyzik, leadják a főnöküknek, aki értesíti az önkormányzatot, ahol aztán lépnek. Mindezt persze órák alatt.

Az ember társas lény, közösségeket alkotni bármilyen körülmények között lehet. Együtt gazolni a kiskertet mennyivel jobb, mint egyedül, vagy a kelletlen rokonokra várva. Filmklub, könyvklub, bármi jó, mert nem engedi be a gyűlöletet a lelkekbe.

Segítsünk a falu hajléktalanján, keressük meg a Manci néni eltekergett macskáját együtt, fessük le a padot az állomáson, vagy seperjük fel a csikkeket, miért ne, ezért is letilt majd a Facebook?

A Facebook nem tilt le egyetlen magát ellenzékinek tartó nagyit sem a véleményéért, ez butaság. Ahogy fekete autók sem állnak a porták előtt. Ugyan miért állnának, netán valakinek úgy tűnik, hogy veszélyesek a posztjai a rendszerre?

A Facebook, egy SNS-nek nevezett online felület egyike, azaz Social Network Service. Néha elromlik, zavar keletkezik benne, az álhírek szűrése nem igazán működik jól, sokakat indokolatlanul tilt le, de nem azért, mert mindenegybent vagy hirorigót osztott, pedig istenbizony, azért megérdemelné. Nem áll Orbán Viktor Zuckerberg háta mögött, hogy most akkor ezt a felhasználót, vagy azt tiltsuk le, tüntessük el a kommentjeit, vagy a posztját, mittudomén.

Nincs olyan algoritmus sem, amelyik csak azt a huszonakárhány embert engedi látni, és teljesen felesleges ezt kimásolni, másokkal lájkoltatni. A Facebook aszerint szelektál, amit a felhasználó tesz. Ha hónapok óta nem voltunk jelen valaki oldalán, automatikusan kevesebb bejegyzésével fogunk találkozni, mert a rendszer azt feltételezi, hogy nem igazán érdekel bennünket az illető. Ugyanez igaz csoportokra, és oldalakra is.

Mikor az ember a napjai nagy részét egy ilyen szolgáltatást nyújtó felületen tölti, valóban nem árt megtanulni, hogy az hogyan működik, és mi mit tehetünk annak érdekében, hogy jól tudjuk használni. Elképzelhető, hogy a cél elérése érdekében tanulni kell majd egy keveset, de többen állítják, hogy ez a tevékenység még nem ártott meg senkinek.

Itt az is bevett szokás, hogy aki jól főz, eladja a főztjét a neten. Készít egy videót, feltesz néhány képet az elkészült ételről, és ha befut online rendelés, akkor hívja a szállítót máris, az meg abból él, hogy szállít háztartási méretben, többnyire motorkerékpárral.

Ha valaki nagyon jól süt, azt is el tudja adni, de láttam én már házi sajtot, joghurtot, műmohából képet, ami eladó, és ami a készítőjének pénzt és örömet okoz, a jövendőbeli tulajdonos pedig boldog, mert ő épp nem rendelkezik az ehhez szükséges idővel, eszközökkel, tehetséggel, viszont van rá pénze. No nem drága dolgok ezek, egyáltalán nem. Alapvetően a gyerekeket már felnevelt, háztartásbeli nők kreativitását jelzik, és azt a tényt, hogy ebben a kultúrában a siránkozó tétlenséget egyszerűen nem érti senki.

A felnőttkori tanulás kiváltképp népszerű az idősek körében. Itt, a helyi kulturális központban, csak ebben a kis kerületben van vagy öt belőle, meg a könyvtárakban folyamatosan folyik a képzés, az előadások, a végzettséget adó képzések piaca hatalmas, de ezek nem azok, ezeket az emberek azért hallgatják, mert érdekli őket, mert tudásvágy van bennük, mert nem akarnak belepunnyadni a napi nyugdíjas, vagy épp kismama rutinba, kinek mi a motivációja.

Van élet a siránkozáson túl is, és a kormányváltás előtt is, csak meg kell hozzá találni a barátokat, és nem engedni elhatalmasodni a lelki nyomort, ami destruktívabb bármilyen anyagi nehézségnél.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..