Áldott karácsonyt

0
413
facebook

2012. novemberében keveredtem haza Afrikából. Amikor leszállt a gép, depressziós téli táj képe tárult elém a sok szín után. Téli cuccom nem volt, így vacogtam. A fákra néztem, sehol egy levél, egy banán, egy akármi, amit a természet kínál. Egykori lakásomba vánszorogtam, ahonnan rövid úton utcára tettek. Mit keresel itt? Menj vissza a kurváidhoz Afrikába! Elmondhatom, hogy már jóval a nagy népvándorlás előtt migráns lettem…

Fáztam. Menedéket, befogadást kerestem. Telefonálgattam, de csak negatív választ kaptam. Éppen elutazunk, jaj, most pont nem jó, phuuu, felújítunk stb. Maradt a Deák és Batthyány tér. Akkor még nem tudtam, hogy hetekig beragadok ebbe az állapotba. Nem az önsajnáltatás íratja velem ezeket a sorokat, inkább azt szeretném érzékeltetni, mi játszódik le az emberben, amikor ilyen helyzetbe kerül. Először is kerül minden ismerős, főleg rokoni tekintetet, kapcsolatot. Miért? Mert szégyelli az állapotát. Hiába utólag a kérdések, miért nem hívtál, miért nem jöttél? Akit hívni akartam úgyis hívtam, de negatív választ kaptam, innen már felfogható, hogy egy más kasztba sorolódtam, tehát nem a visszakapaszkodás, hanem az adott kasztba, annak hierarchiájába beilleszkedés a cél. Hogy miért? Mert az ember állat és hierarchiában él, akár akarjuk, akár nem. Ha lecsúszunk egy jó helyről, akkor még a nyomorultak sorában is az utolsó helyre kerülünk.

Miután hosszas veszekedés után sikerült helyet szorítanom magamnak az aluljáróban, elkezdtem a ki vagyok én sztorit a többi csöves előtt. Tudjátok ki vagyok és? Voltam ez, meg az, diplomata és vezérigazgató stb. Az egyik sorstársam megszólalt: hagyd abba! Itt minden második ember vezérigazgató volt. Abbahagytam. Kezdtem beérni a kicsivel. Ez nem az életben, hanem a létben maradást célozta. Egy nagy utazótáska volt nálam, ebben volt minden ruhám. Amit tudtam magamra öltöttem. A táskán ültem éjjel, nappal, hogy el ne vegyék mindenemet, ami maradt. Ezt cipeltem magammal mindenhova.

Közben elkezdődött az átalakulásom. Fizikai és lelki. Kiszőrösödtem, kezdtem bűzleni, de ezt csak mások érezték, a hajlatokban a bőr begyulladt, viszketett, áporodott lettem. Fáztam, de inkább arra vártam, hogy fagyjak meg, vagy legyek túl ezen az egészen. Már nem kommunikáltam, inkább a gondolatok terében éltem. Eszembe sem jutott emberi kapcsolatokat kialakítani. Olyan lettem, mint egy háziasítás előtti állat, aki kerüli az embert. Visszailleszkedni? Hova? Hiszen idegenné vált az a világ! Minden, amit kínál, csak egy újabb banánhéj, amin újabb csúszás vár! Hajléktalan szálló? Hogy még azt a keveset is elvegyék, amim van? Hiszen ők nem bajtársak, hanem konkurencia! Az életért küzdő versenytársak! Egy holtponton túl innen nincs visszaút. Legalábbis saját erőből nincs.

Egy napon, karácsony előtt egy ismerős arc szólított meg a Batthyány téren. Zoli volt. Ő ott volt elnök, ahol én vezérigazgató annak idején. Te vagy az? Én, mondtam. Amíg én élek, te utcán nem lehetsz, mondta. Házába vitt és helyet adott. Akkor még nem kommunikáltam emberként, fel sem fogtam mi történik velem.

Három dolgot kérek tőled, Balázs, mondta. Nekem te ne adj vissza semmit. Ha majd egyszer módodban áll, add vissza mindezt a rászorulóknak. A másik, hogy bocsáss meg nekem! Miiiiiii, kérdeztem? Miért kellene megbocsájtanom? Azért, mondta Zoli, mert általában azok szoktak velem legjobban kiszúrni, akiken segítek, ezért már most kérem bocsánatodat. Igen, bólintottam. Így már értem. És mi a harmadik? Most eszel, iszol, kipihened magad és nekiállsz megírni az életedet és gondolataidat. Amúgy meg itt a karácsony, csatlakozz hozzánk.

Két napig aludtam. Amikor felébredtem és láttam, hogy nem álmodtam csupán mindezt, nekiálltam írni. Azóta is ezt teszem.

Hát ilyen egy hajléktalan sors, amit én itt csak hetekig éltem meg. Akiket az utcán látunk, évekig, sőt évtizedekig élnek kivetettségben, többségük ott is hal meg. Igaz, Afrikában is éltem így, de ott más. Ott mindenki hajléktalan. A civilizált Európában mindez sokkal embertelenebb. Elnézem a sok majmot a Facebookon. Kocsi, jó cuccok, felhazudott életszituációk. Áhhhh! Darwin visszafelé is működik, higgyétek el. Az ember nem azon a szinten van, ahol magát mutogatja. Igaz ez egyénre és társadalomra egyaránt. Kirakat emberek között és kirakat társadalmakban élünk, ahol minden illúzió. Csak magunk vagyunk valóság, ami körbevesz, az hazugságözön. Köszönöm Istennek, hogy végül valós emberekkel hozott össze. Kívánom nektek ugyanezt. Áldott karácsonyt mindenkinek.

Mihálffy Balázs

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .