A Zsolnay manufaktúra titkai

0
536
facebook.com

Valóságos állóháború alakult ki a Zsolnay gyár birtoklásáért folytatott harcban Pécs önkormányzata – tehát az egykori többségi tulajdonos – és a manufaktúra jelenlegi gazdája, Bachar Najari között. A kölcsönös vádaskodások miatt a felek bírósági perek garmadáját indították egymás ellen. A viszály veszélybe sodorja a város kulturális örökségét jelentő Zsolnay további működését, ezért helyette inkább a megegyezést ajánlja a Független Hírügynökségnek nyilatkozó címzetes egyetemi tanár Madár Péter. A Pécsi Tudományegyetem Közgazdasági Karának tanára kollégáival korábban tanulmányt készített a Zsolnay Porcelánmanufaktúra pénzügyi konszolidációjának lehetőségeiről, de a Manufaktúra részleges privatizációja végül más forgatókönyv szerint valósult meg.

 

A rendszerváltás után a Zsolnay gyár veszteségesen működött. Az állam szinte ellenőrizetlenül öntötte a pénzt a termelésbe addig, amíg az ön koncepciója alapján elindulhattak volna a gazdaságosság irányába?

LinkedIn

Elég hányatott élete volt a gyárnak a rendszerváltás után. Tulajdonolta az állam, majd megszerezte az önkormányzat, mondván: a város kulturális öröksége így kerülhet a legjobb kezekbe. A legitim ötletet az Magyar Fejlesztési Bank konszolidációs hitele is segítette. A gyár ugyanis pénzügyi szempontból fenntarthatatlan állapotba került. Részben piaci okokból, mert a rendszerváltás környékén a termelés gerincét adó ipari porcelángyártás gyakorlatilag megszűnt. Három divízió maradt, a hagyományos eozin gyártás, némileg a porcelán, illetve a pirogránit. Emlékeim szerint szerint ez a gyár fénykorában 2 milliárdos árbevételt produkált, ami pár éve már harmadára, tehát 600 millió alá zuhant, s lényegében minden produktum veszteséget eredményezett. Ez azonban nem lett volna törvényszerű, hiszen a Herendi porcelángyárnak csak az export árbevétele elérte a 6 milliárd forintot.

Vagyis nem arról van szó, hogy a porcelán kiment volna a divatból, hanem kifejezetten a Zsolnay menedzselésével volt probléma. Ha jól tudom, a Pécs Holding, mint kisebbségi tulajdonos megbízásából ön megpróbálta feltárni a veszteség okait. Mire jutott?

Már elődeim is feltárták, s magam is úgy látom, hogy teljesen instabil a gyár piaci pozíciója. A külföldön eladott Zsolnay termék mindössze néhány tízmilliós, jobb években száz-, kétszáz millióig ment fel, ráadásul teljesen esetlegesen változott. Nem létezett egy kialakult kereskedelmi struktúra, véletlenszerűen változtak az üzleti partnerek, a gyár termelése nem tudott bekerülni a világkereskedelmi hálózatokba.

A Zsolnay piaci jelenléte teljesen ad- hoc jellegű az eozin, illetve a porcelángyártás területén.

A kurrens épületkerámiát pedig hiába keresi a piac, pedig az uniós támogatásoknak köszönhetően felfutott a hazai épületrekonstrukció, ami igényelné. Személyes élmény: cégemmel részt vettünk a Gellért fürdő felújításának előkészítésében, hol Zsolnay épületkerámiára lett volna szükség. Mint elkötelezett pécsi, kapcsolatba is léptem a gyárral, de mint kiderült: pályázati határidők szorításában a Zsolnay nem képes az épületkerámiát a megrendelt időpontra legyártani. Tudtam volna megrendelést szerezni a marosvásárhelyi kultúrpalota felújításánál is, de a gyár végtelenül elavult technológiája miatt csak igen lassan és horrorisztikus áron tudta volna a Zsolnay a pirogránitot legyártani.

Tehát már jó ideje tudják, hogy a rossz piaci pozíció, és az elavult technológia miatt gyenge a gyár teljesítménye?

Azt is mondhatnám, hogy a piaci pozíciói esetlegesek voltak, pedig egész Közép-Európa, Horvátország és Erdély is komoly mennyiséget vásárolt volna az említett épületkerámiából.  Csakúgy, mint a eozinból, vagy az úgynevezett fehér kerámiából, de sehol nem sikerült megfelelő kereskedelmi hídfőállásokat kialakítani. Herendhez képest szánalmas teljesítményt nyújtott a Zsolnay gyár.

Ennek ismeretében készített egy közgazdaság tanulmányt a gyár finanszírozási pozícióinak javítására. Ön a privatizáció előkészítésére kapott felkérést, vagy az volt a feladata, hogy az önkormányzati tulajdon mellett tegyék gazdaságossá a nagymúltú manufaktúrát?

A privatizáció első lépése az volt, hogy az állam kezéből először a város kezébe került a    gyár.  Ez roppant terhet jelentett az önkormányzatnak, ugyanis miután tulajdonossá vált, természetszerűen

a veszteség finanszírozása is a város feladatává vált.

Ez nagyon komoly kockázatot is jelentett. Emlékeim szerint évente 250 milliós volt a veszteség, tehát Pécs város költségvetésből kellett fizetni a deficitet, ami havonta több, mint 20 millió forint volt. Pécs soha nem számított olyan gazdag városnak, hogy ezt az összeget a mellényzsebből kifizethette volna.

A feladatunk közvetve az volt, hogy a Zsolnay pénzügyi stabilitásának megteremtése által a várost szabadítsuk meg ettől a komoly tehertől. A helyzet ismeretében azt javasoltuk, az önkormányzatnak, hogy a Zsolnay gyár vagyonának legértékesebb részét tehát a szellemi jogokat, a gyártással kapcsolatos oltalmakat, szabadalmat szervezzék ki egy tisztán önkormányzati tulajdonú non-profit gazdaság társaságba. Aztán ennek a használatát adják egy jó befektető kezére, akár koncesszió formájában, vagy valamilyen más jogi konstrukcióban. Hisz a gyár működtetése nem lehet önkormányzati feladat, egy városvezetésnek nem a porcelángyártás a feladata.

Önök tehát azt nem támogatták, hogy a gyárat szőröstől-bőröstül eladja az önkormányzat?

Tőkebevonást mindenképp javasoltunk, tehát a privatizáció pártján voltunk, de azzal a megszorítással, hogy a szellemi tulajdon, a város kulturális öröksége nem kerülhet magánkézbe! Javaslatunk szerint a Zsolnay legértékesebb része továbbra is Pécs közössége, tehát az önkormányzat tulajdona maradt volna, csak a gyártáshoz szükséges tudást adták volna koncesszióba.

Ez nagyon logikusnak tűnik, elfogadta a javaslatot az önkormányzat is?

A gyár privatizációjának kényszerét tudomásul vették, hisz a veszteség, tehát az évi 250 millió forint pluszkiadás vállalhatatlannak tűnt. De tudomásom szerint a gyártási „titkokat” a 74, 5 százalékos tulajdonrésszel együtt eladták, ahelyett, hogy azt kizárólag önkormányzati tulajdonban tartották volna.

Ez meglepő, a pécsi önkormányzatot ennyire nem érdekelte az önök javaslata?

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a végül megkötésre kerülő részvény adás-vételi szerződés nem képezte megbízásunk tárgyát, a szakértő kollektíván, az MSB Zrt. mandátuma csakis a gyár pénzügyi konszolidációjával összefüggő tanácsadásra szorítkozott. Egyébként Pécs a mai napig tulajdonosa maradt a Zsolnaynak, tehát valamennyire még képesek védeni a kulturális örökséget.  Viszont a jelenlegi tulajdonos, tehát a Zsolnay Gyár szír gazdája kísérletet tett arra, hogy egy svájci cégbe kivigye mindazokat a szellemi javakat, kulturális értékeket, amelyeket javasoltunk magyar tulajdonban tartani.

Lehet, hogy neki jobban tetszett az önök javaslata?

Vagy rájött magától, hogy ez a gyár legértékesebb része. Az épület, a technológia szinte értéktelen. A gyártás egy hihetetlen méretű csarnokban zajlik, nagyon elavult módszerekkel. A szakértők szerint a brutális technológiai elmaradás miatt

a selejt-arány kirívóan magas, 40-50 százalék,

ebből következően borzasztóan drága az egész gyártási folyamat.

Tulajdonosként sokféle figura feltűnt, még Simicska Lajos cége is irányította a manufaktúrát, de nem tudott vele mit kezdeni, visszaadta az önkormányzatnak. Ennek mi volt a magyarázata?

Az, hogy mindenki azt látta, amit már vázoltam. Szükség lenne modern technikára, technológiára, amire néhány százmilliót, de leginkább milliárdokat kéne költeni. Ezt pedig senki nem akart. A menyasszony tehát nem volt olyan szép, mint sokan hitték.

Ezek után tűnt fel konkrét ajánlattal a szír Bachar Najari, akkoriban önök az önkormányzat holdingjának a szakértői, Pécs pedig kisebbségi tulajdonosa volt a cégnek. Az eladáskor látszott, hogy az új befektető jó gazdája lesz a gyárnak?

A befektető érkezésével mindenekelőtt a 250 milliós veszteség finanszírozása oldódott meg. Mint mondtam, ezt korábban a város fizette. De a Bachar feltűnése hozott egy olyan reményt, hogy az ő közel-keleti és a svájci kapcsolatai révén megteremti a Zsolnay kereskedelmi piacait.

Kétségtelen, beesett néha egy-egy szaúdi herceg, vett porcelánt néhány millióért, de aztán soha többé nem látták.

Vagyis úgy látom, az új tulajdonos sem képes stabilizálni, felfuttatni, illetve fejleszteni a gyárat. Technológiai oldalról pedig komoly változás nem történt.

Pedig tudomásom szerint a fejlesztés kifejezetten része volt a privatizációs szerződésnek. A vételár 180 millió forint volt, a fejlesztésre viszont 500 milliót kellett költeni. Senki nem ellenőrizte?

Per lett belőle, amelyet meg is nyert az önkormányzat. Bachar Najari fejlesztésre szánt pénzének jó része egy Hajmáskéri lőtér formájában létezett, ami a vállaltnál viszont sokkal kevesebbet ér.  Tehát az új tulajdonos nem tett be érdemi pénz a cég fejlesztésébe.

Az ítélet szerint 300 milliós kötbért kellett volna Bachar Najarinak fizetni. Az állam ezért akarta visszavenni a szír befektetőtől a Zsolnay gyárat?

Nem értettem, hogy ha Bachar Najarinak volt pénze – márpedig volt, mert kifizette a Zsolnay 400 milliós adóságát – akkor miért nem költött a gyár fejlesztésére?  Furcsa nekem a befektető viselkedése is, de az önkormányzati vezetőket sem értem, hisz belementek az üzletbe, majd amikor úgy érezték, hogy átverték őket erőből próbálták megoldani a konfliktust. Ez szerintem csak újabb és újabb frontok megnyitásához vezetett, nem a megoldáshoz.

Megalakították a semmit nem gyártó Ledina nevű céget, ahová átcsábították a Zsolnay dolgozóit. Értette ezt az akciót?

Nem, az egész akciónak  csak annyi értelme lehet, hogy az így elcsábított dolgozókat már nem kellett kirúgni a Zsolnaytól, ahol egyébként a kelleténél sokkal több alkalmazott volt. Tehát az önkormányzat a saját ellenfelének tekintett Bachar Najari kezére játszott, mert megszabadult egy csomó bérköltségtől, végkielégítéstől.

A cél azonban mégis a Zsolnay ellehetetlenítése lehetett, Pécs egyébként is híres arról, hogy a vízmű francia tulajdonosát őrző-védő céggel vezeti ki az irodaházból, s valami hasonló történt a közlekedési cégnél is.

Ezekről a dolgokról nem tudok érdemben nyilatkozni. Csak azt tudom mondani: nagyon sajnálom, hogy az önkormányzat nem hallgatott ránk, s nem helyezte biztonságba – tehát nem tartotta önkormányzati tulajdonban – a Zsolnay szabadalmait, az oltalmat, tehát az egész szellemi tulajdont. Ha ez megtörtént volna, akkor jöhetne válság, vagy a fellendülés, lehet csaló a befektető, a lényeg biztonságban lenne.

Nem azért akarja az önkormányzat visszaszerezni a Zsolnayt, mert – ahogy ön is említette – a pirogránit kurrens termék, szükség van rá a műemlékek rekonstrukciójánál, amire most bőven van uniós pénz. Állítólag 30 milliárd forint körüli a tét!

Biztos, hogy nem. Már a Simicska tulajdonában lévő Közgép is hasonló megfontolásból volt a Zsolnay tulajdonosa, de a működtetéstől sikítva elmenekült, mert rájött, hogy ezzel a technológiával, kapacitással a szükséges pirogránitot lehetetlen előállítani. Nem alkalmas rá a gyár! Ráadásul drága, ami eleve bukást jelent a közbeszerzési pályázaton.

Egyébként a pirogránitot más is elő tudja állítani?

Persze, a kínaiak. Van néhány ezer éves tapasztalatuk. De tudják a csehek is.

Akkor hogyan lehet a holtpontról az ügyet elmozdítani?

A megoldás az, hogy a jogi eljárások befejeztével egyezségre kell jutni és konszolidálni kell a vállalatot. Najarival, vagy nélküle, esetleg valamilyen állami szerepvállalás formájában. A jelenlegi helyzet ugyanis nem jó sem az városnak, sem Bachar Najarinak, de a Zsolnaynak, illetve a kulturális örökségnek sem.  Ez azonban már politikai kérdés, amihez nem értek. Ami biztos: érdemi technológiai fejlesztés és a gyár pozícióinak megerősítése nélkül a Zsolnay örökségből semmi sem marad.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..