Kezdőlap Címkék Külpolitika

Címke: külpolitika

Ellenzéki pávatánc

Súlyos dolgok történtek ezen a héten az orbáni parlamentben: meghosszabbították a veszélyhelyzetet és ezzel további hónapokra korlátoztak alapvető jogokat, elfogadták az idei költségvetés módosítását és megtárgyalják a jövő évi költségvetést, az uniós bíróság ítéletét végrehajtva és kijátszva a CEU-törvényt és a civil szervezetek üldözésére hozott korábbi törvényt hatályon kívül helyezik és nem kevésbé jogokat korlátozó új törvénnyel pótolják és így tovább.

A médiában meg sem jelenik egy figyelemre méltó apróság: megint politikai nyilatkozatot fogadott el az országgyűlési többség, ezúttal arról, hogy megint Magyarország lesz az Európa Tanács soros elnöke. A politikai nyilatkozat megdicséri az Orbán-kormány külpolitikáját (a szövegezés szerint „üdvözli a magyar kormány aktív nemzetközi szerepvállalását”) és támogatja a kormány által a soros elnökség idején érvényesítendő prioritásokat: a kisebbségi jogok védelmét, a jövő generációval kapcsolatos kérdéseket, a vallások közötti párbeszédet, a fenntarthatóság és környezetügy kérdéseit. Ez önmagában beleillik az Orbán-rendszer rutinjába.

Mindenekelőtt: a politikai nyilatkozat parlamenti műfaját, amelyet az 1994-es házszabályban azzal a céllal vezettünk be, hogy az országgyűlési többség és kisebbség közös álláspontját lehessen kifejezésre juttatni fontos társadalmi és nemzetközi kérdésekben, és ennek megfelelően kétharmados többség kellett az elfogadásához,

az orbáni házszabály szerint egyszerű többség kell csak az elfogadásához, és a kormánytöbbség álláspontját tünteti fel az országgyűlés egészének állásfoglalásaként, jobbára a kormány külpolitikájának támogatásában.

Ezzel kapcsolatban az ellenzék viselkedése az érdekes.

Magyarország a rendszerváltás kezdetén lett az Európa Tanács tagja, és ebből következően időnként Magyarországnak jut az Európa Tanács elnöksége. Az Európa Tanács – az Európai Uniótól eltérően – nem gazdasági integrációs intézmény, hanem a demokratikus jogállamok politikai együttműködésének szervezete, amelynek tagjai között ott vannak a posztszovjet utódállamok is, a tagság pedig az adott állam jogállam voltát hivatott elismerni.

Fehéroroszország ezért nem is tagja, és időnként kérdésessé válik Oroszország részvétele is.

Az Orbán-rendszer részvétele és kiváltképp soros elnöksége annak a látszatnak magyar részről a kinyilvánítását, az európai demokráciák részéről pedig az elismerését jelenti, hogy Magyarország ma is demokratikus jogállam.

A parlamenti politikai nyilatkozat ennek megerősítése. Az nyilvánvaló, hogy mi szüksége van erre a kormánynak és a fideszes (névleg Fidesz-KDNP-s) parlamenti többségnek. A kérdés az, hogy miképpen viszonyul ehhez az ellenzék, pontosabban az ellenzéki frakciók és független képviselők.

A politikai nyilatkozat benyújtott tervezetéhez az MSZP-frakció módosító javaslatot nyújtott be,

amelyben elhagyta volna a szövegből a kormány „aktív nemzetközi szerepvállalásának” dicséretét, és kiegészítette volna a szöveget „a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság fejlődése és előmozdítása” melletti elkötelezettség hangsúlyozásával. A tervezetet előterjesztő külügyi bizottság e módosító javaslatot támogatta, és támogatta a kormány részéről a Külügyminisztérium is. Ez a meglepő támogatás minden bizonnyal Németh Zsoltnak köszönhető, aki egykor a Fidesz vezető külpolitikusa volt, ma azonban a Külügyi Bizottság elnökeként parkolópályán van. Számára ezek a verbális engedmények megérték volna, hogy a politikai nyilatkozathoz megkapja az ellenzék támogatását. A parlament törvényalkotási bizottságában, ahol az orbáni parlamentben az érdemi politikai döntések (a költségvetést kivéve, ahol ezt a szerepet a költségvetési bizottság játssza) megszületnek, már

nem támogatták az MSZP módosító javaslatait.

Minden bizonnyal az történt, hogy ez az engedmény nem fért bele Orbán és Szijjártó külpolitikájába: ők nem mondtak le arról, hogy a parlament is megerősítse az „aktív nemzetközi szerepvállalást”, ami a nyugati szövetségből kihúzódó, keleti önkényuralmakkal bratyizó, elegánsan szuverenistának nevezett politikát jelenti.

Ezek után a politikai nyilatkozatot az MSZP és a Párbeszéd nem szavazta meg, hanem tartózkodott a szavazásnál. (Tartózkodó szavazatot adtak le a Momentummal együttműködő függetlenek: Hadházy Ákos, Szabó Szabolcs és Szél Bernadett is, a Párbeszédből Szabó Tímea viszont nemmel szavazott.) Mesterházy Attila a plenáris vitában valósággal mentegetőzött emiatt, és elismételte, hogy mennyire vágyott a konszenzusra, de a módosító javaslatot elutasító fideszes többség miatt ez nem jött létre.

Fontos látni: az orbáni külpolitika elválaszthatatlan eleme az önkényuralmi rendszernek: a nyugati demokráciák szövetségétől való szisztematikus kihúzódás és a politikai értelemben vett „keleti nyitás” annak alátámasztását szolgálja. Aki ezzel a külpolitikával törekszik konszenzusra, az az önkényuralmi rendszert sem utasítja el egyértelműen.

A parlamenti frakciók közül egyedül a DK szavazott a politikai nyilatkozatra nemmel, amit alátámasztott vezérszónokának, Arató Gergelynek határozott beszéde a plenáris vitában (még ha ő is tett egy utalást arra, hogy jó lenne ilyen ügyben a konszenzus). A függetlenek közül a Szolidaritásból jött, a DK listájáról a parlamentbe került, de most a Szanyi-pártban tevékenykedő Székely Sándor mondott nemet. A Jobbik és az LMP viszont igent mondott a politikai nyilatkozatra (érdekes módon a hat LMP-s képviselőből ketten, Demeter Márta és Ungár Péter nemet nyomott), ami csak azzal magyarázható, hogy hozzájuk közel áll az Orbán-rendszer „nemzeti” külpolitikája. (Ezt Keresztes László Lóránt, az LMP frakcióvezetője el is mondta a plenáris vitában.) A Jobbikból kivált, ma független képviselők (a tartózkodó Varga-Damm Andrea kivételével) természetesen igennel szavaztak a nyilatkozatra, s ezzel az Orbán-kormány külpolitikájára, ami természetes.

Ez a történet újra megmutatta, hogy mennyire különbözőképpen viszonyulnak a választásokra szövetkező ellenzéki pártok az Orbán-rendszerhez:

a Jobbik frakcióvezetőjének durva parlamenti retorikája és az LMP frakcióvezetőjének a kormány politikájának egyes elemeire használt „gyalázatos” jelzői dacára ez a két párt azonosul az orbáni nacionalista külpolitika alapjaival,

az MSZP és a Párbeszéd kerülni igyekszik ebben a konfliktust, és a DK egyedül áll ennek egyértelmű elutasításával

Orbán Biden győzelmének egyik fő vesztese Európában

A brüsszeli Politico megállapítva, hogy míg Merkel kancellár és Macron elnök jól járt Biden győzelmével addig Boris Johnson brit miniszterelnök és Orbán Viktor magyar kormányfő rosszul.

“Németország a vesztemet akarja” – mondogatta Trump a választási kampány során. Közismerten rossz volt a személyes kapcsolata Merkel kancellárral, akivel már kezet sem fogtak a legutóbbi találkozás alkalmából. Joe Biden viszont – aki hosszú ideig a külügyi bizottság elnöke volt a washingtoni szenátusban -, következetes atlantista politikus, aki partnerként és nem vetélytársként tekint Európára.

Boris Johnson pácban

A brit kormányfő azért húzta – halasztotta a Brexit tárgyalásokat az EU-val, mert Trump győzelmében reménykedett. Az USA elnöke fűt-fát ígért a kilépés esetére, de a szabadkereskedelmi egyezmény csak nem akart megszületni az USA és Nagy Britannia között. Joe Bidennek ez még kevésbé lehet fontos. Felújíthatja viszont a szabadkereskedelmi tárgyalásokat az Európai Unióval. Vagyis Boris Johnson két szék között a pad alá eshet.

És Orbán Viktor?

Igazi szerelmi románc bontakozott ki a magyar miniszterelnök és Donald Trump között azt követően, hogy 2005 óta először fogadtak egy magyar kormányfőt a Fehér Házban. A magyar miniszterelnök, akit Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő ajánlott be Trumpnak, fegyvert is vásárolt az USA-tól. Ráadásul Orbán Viktor nyíltan lelkesedett az USA elnökéért, akinek hiúsága közismert. Trumpot nem nagyon zavarta a CEU kipaterolása. Annál is kevésbé, mert Soros György neki is a begyében volt hiszen a demokraták egyik fő támogatójaként ismert az Egyesült Államokban.

Mindez megváltozik Joe Biden alatt – hangsúlyozza a Politico.

Az amerikai demokraták régi tradíciója az, hogy a demokratikus értékrendet igyekeznek elterjeszteni a világon. Annak hiányát számon kérik a szövetségeseken. Obama elnök idején Goodfriend ügyvivő megmutatta azt Budapesten, hogy mit is jelent ez a gyakorlatban. A washingtoni külügyminisztérium , ahol sokan maradtak a régi gárdából, gyakran szemére vetette a nemzeti együttműködés rendszerének a demokratikus normák megsértését és a sajtószabadság korlátozását. A Trump által kinevezett külügyminiszterek leintették őket, de ez most alapvetően megváltozhat. Most már nemcsak Brüsszelből hanem Washingtonból is érkezhetnek bírálatok emiatt.

A kínai és az orosz kapcsolat

Joe Biden minden bizonnyal sokkal inkább megköveteli a NATO szövetségesek hűségét Moszkvával és Pekinggel szemben. A magyar diplomácia külön útját ezen a téren Trump elnézően kezelte, mert maga is a nem ortodox diplomácia híve volt vagyis pillanatnyi érdekei alapján politizált. Joe Biden a hosszútávú stratégiai gondolkodás híve – ahogy azt a Foreign Policy című szaklapban ki is fejtette.

Ez az elképzelés arra épít, hogy a demokratikus államoknak (Észak Amerika, EU, Japán, Dél Korea, Ausztrália és Új Zéland) egységes blokkot kell alkotniuk a diktatúrákkal szemben (mindenekelőtt Oroszország, Kína, Törökország, Észak Korea, Irán).

Kérdés persze, hogy ez a második világháború végén kialakult stratégia mennyiben felel meg a huszonegyedik század realitásainak. De hogyha Washingtonban ezt az irányvonalat követik, akkor az Orbán kormány kénytelen lesz változtatni, mert az erőviszonyok ezt nehezen elkerülhetővé teszik. Orbán Viktor már pragmatikusan gratulált is Joe Bidennek noha korábban nyíltan Donald Trumpnak szurkolt.

Trumppal az USA Európa politikája is bukik

A washingtoni diplomácia fel kívánja  támasztani a Habsburg birodalmat – ez a véleménye Ivan Krasztyev biztonságpolitikai szakértőnek, aki a londoni Financial Times-ban fejtette ki  véleményét.

A nemrég aláírt amerikai-lengyel katonai szerződés egyértelműen Oroszország ellen irányul, méghozzá az orosz-német tengely létrejöttének megakadályozására.

Trump ugyanakkor Nyugat Európában sem az együttműködést keresi a francia-német párossal. Ezért pártfogolja Magyarország és Lengyelország szembenállását az EU brüsszeli központjával.

Mit változtathat Biden?

A demokraták hagyományosan együttműködésre törekszenek az Európai Unióval, melyet stratégiai partnernek tekintenek. Ennélfogva Magyarország és Lengyelország szembeszegülése Brüsszellel számukra is problémát jelent. Vagyis sem Orbán sem Kaczynski nem számíthat arra, hogy Washington támogatja EU ellenes irányvonalát.

Soros György a demokraták egyik legfőbb támogatója

Orbán Viktor miniszterelnök már csak ezért is kiáll Trump mellett. Biden elnöksége idején az amerikai diplomácia másként ítélné meg a Soros elleni kampányokat, melyeket Trump teljes nyugalommal elfogad. A novemberi amerikai elnökválasztásnak tehát komoly tétje van Európa számára is. Bár hagyományosan a külpolitika Washingtonban nem számít megosztó tényezőnek, de a globalizáció ezen nagyot változtatott. Ma már a nemzetközi kérdések is pártos vitákká váltak az Egyesült Államokban is. Az európai államok vezetői ezért vetik vigyázó szemüket Washingtonra, mert Európa számára egyáltalán nem mindegy, hogy Trump kap-e még négy évet vagy pedig a demokraták régi-új diplomáciája jellemzi majd az USA külpolitikáját.

A nemzetközi helyzet Brüsszelben fokozódik

Orbán Viktor úgy léphetett a parlamenti szószékhez, hogy belülről immár semmi sem fenyegeti. Így hát még nagylelkűen lovagiasságot is ígérhetett az éppen oszlóban levő politikai ellenfeleinek. Persze ezt senki sem veszi komolyan. Emiatt sokkal inkább figyelemre érdemes, hogy mit mondott a külpolitikáról.

 

Annál is inkább, mert a magyar kormány minden jel szerint felhagyott az eddigi stratégiájával, hogy az uniós vitákban zárt ajtók mögött többnyire bólogat, utána meg a csak magyar újságírók által látogatott sajtóértekezleteken jól nekimegy Brüsszelnek és még jobban megvédi a magyarokat. Az utóbbi néhány héten azonban Orbán Viktor uniós magyar hangja, Szijjártó Péter és még egy-két nagykövet, egyébként földi halandók számára teljesen érthetetlenül és értelmetlenül, megvétózott tök ésszerű uniós terveket (például az afrikai országokkal kötött „pénzt a migráció lelassításáért” típusú projekt).

Liberális demokrácia helyett kereszténydemokrácia

„A régi világrend szellemi hívei, anyagi haszonélvezői, valamint a kényelmesek, a léhák és a restek ilyenkor egy táborba sorakozva támadják az újítókat” – mondta csütörtökön Orbán Viktor és hozzátette: „minél sikeresebbek vagyunk mi, annál dühödtebbek a kritikusaink”.

„Fölfogásom szerint az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy nyíltan kimondtuk: a liberális demokrácia korszaka véget ért, alkalmatlan lett arra, hogy megvédje az ember méltóságát, hogy megadja a szabadságot, nem tudja garantálni többé a fizikai biztonságot, és már nem tudja fenntartani a keresztény kultúrát sem” – fejtette ki a miniszterelnök megjegyezve: vannak Európában, akik még „bütykölnek rajta”, mert azt hiszik, megjavíthatják. Nem értik, hogy nem a szerkezet romlott el, hanem a világ változott meg – értékelt.

A kormányfő úgy fogalmazott, a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy „a zátonyra futott liberális demokrácia helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására. Mi kereszténydemokraták vagyunk és kereszténydemokráciát akarunk.”

Ez lett az illiberális államból és egyesek ezt annak tudják be, hogy Orbán konszolidálni akar és politikailag korrekt mázzal keni el a lényeget.

Egy ködös szösszenet Közép-Európáról

A kormányfő ígéretet tett arra, hogy gazdaságilag is megépítik a lélekben és kultúrában történelmi sorsközösséget alkotó Közép-Európát, s azok fővárosait és nagyvárosait közúton, vasúton és levegőben is összekapcsolják. “Lengyelország meghatározó szerepét pártfogoljuk, és velük összefogva megvetjük egy nagy közép-európai gazdasági térség alapjait” – közölte.

Nem tudni, hogy ez a gazdasági térség azoknak az országoknak a vigaszcsoportja lesz-e, amelyek a Macron-terv szerint kiszorulnak a mainstreamből és kulloghatnak a peremvidékeken.

Mindenesetre a miniszterelnök egyik kedvenc téveszméje a visegrádiakról, mint az EU legdinamikusabban fejlődő régiójáról szól és egy ilyen ünnepi beszédből sem maradhatott ki. De már nem volt benne ihlet és hév.

Mint ahogy abban sem, hogy szeretné meggyőzni a szomszéd országokat: összefogva Európa legbiztonságosabb, leggyorsabban fejlődő, egységes gazdasági, kereskedelmi és közlekedési területévé tudnánk építeni a Kárpát-medencét.

Nyugat igen, de földrajz is van a világon

Orbán Viktor kifejtette azt is, hogy Magyarország elkötelezett tagja marad a nyugati szövetségi rendszernek, de ez nem változtatja meg a magyar államiság földrajzi meghatározottságát: nyugatra a germán vaskancellárok földje, keletre a szláv katonanépek világa, délre pedig muszlim embertömegek találhatók. Ezért a magyar politika nem szimpatizálhat a demokráciaexport-elméletekkel, nem társulhat a más népeket kioktatókhoz és azokhoz sem, akik a német, az orosz, a török népet és annak vezetőit sértegetik – figyelmeztetett a magyar miniszterelnök.

Itt nem kis ellentmondás ütötte fel a fejét, hiszen a „rabok leszünk vagy szabadok” gondolatát is idefűzte Orbán. Akkor most szeretjük az egykori megszállóinkat vagy nem?

„Hagymázas rémálom”

Végül az EU-ról beszélt, kiemelve: erős Európát, békét, kölcsönösen előnyös megállapodásokat szeretnének. “Szükségünk van az unióra, és az uniónak is szüksége van ránk” – tette hozzá a miniszterelnök, közölve: minden erejükkel azt fogják képviselni, hogy az uniónak a szabad nemzetek szövetségeként kell működnie, fel kell adnia az európai egyesült államokra vonatkozó “hagymázas rémálmait”, s vissza kell térnie a realitások talajára.

Szavai szerint Brüsszelben ma fizetett aktivisták, bürokraták, politikusok ezrei dolgoznak azért, hogy a migrációt alapvető emberi joggá minősítsék, “ezért akarják elvenni tőlünk a jogot, hogy magunk dönthessünk, kit fogadunk be és kit nem”. Úgy látja, a migráció végül a nemzetek felbomlásához vezet, s csak egyetlen nyílt társadalom marad egyetlen egységes európai kormánnyal. “Ez a sors vár azokra, akik nem védekeznek a migráció ellen” – közölte, megerősítve ugyanakkor, hogy kormánya mindennek elszánt ellenzője.

A multikulturalizmus volt az első lépcsőfok, a politikai korrektség a második, a harmadik pedig a kötelező betelepítési kvóta lenne – fejtette ki, úgy folytatva: annak érdekében, hogy “az az Európa, amelyet szeretünk, és amelyért készen állunk komoly áldozatokra is, ne lépjen fel az önfelszámolás következő lépcsőfokára, ki kell és ki is fogunk állni az európai politika pástjára”. “Ellenezni fogjuk a kötelező kvótát, kiállunk a keresztény kultúráért és harcolni fogunk a határok megvédéséért” – közölte.

A külpolitikai mondanivalójának e legutóbbi volt a leglényegesebb része. Ebből lehet következtetni arra, hogy Orbán az unióban nem a konszolidáció hanem a konfrontáció aktivistája lesz. A hadijelentések ezentúl nem Budapestről, hanem Brüsszelből érkeznek.

Orbán komoly biztonsági kockázat

Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán… Mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke. A többi között ezt nyilatkozta Ara-Kovács Attila, külpolitikai szakértő a Független Hírügynökségnek adott interjújában.

A szíriai válság elmélyülésével és az amerikai-brit-francia fegyveres beavatkozással mélypontra kerülhet az amerikai-orosz viszony. Ebből a szemszögből egyre kínosabbá válhat Orbán és Putyin közeli kapcsolata?

Az nyilvánvaló, hogy a Nyugat és Oroszország viszonyának romlása nem fog megállni, hisz ez Putyin személyes érdeke. Részben ez tartja őt otthon a felszínen. Az teljességgel kizárt, hogy közvetlen konfliktus robbanna ki. Nyilvánvalóan ez egyik félnek sem lenne jó. Legkevésbé Oroszországnak, amelynek hagyományos fegyverzete az elmúlt három évtizedben szinte semmit sem fejlődött. Minden ellenkező híresztelés merő putyini propaganda. Arra nyilvánvalóan számítani kell, hogy a proxi háborúk – vagyis nem a közvetlen, hanem a periférián megvívott háborúk – eshetősége megnő. Ilyen most ismét a Közel-Kelet, elsősorban Szíria, miként korábban Vietnam és Afganisztán volt, azt megelőzően pedig Korea. Viszont tény, hogy ilyenkor minden szövetségesi rendszer összezár. Orbán pedig komoly biztonsági kockázat, hisz nem csak az apró Magyarországról van szó, de már kelet-európai követői is lehetnek ennek a politikának. Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán. De ennek a kétkulacsos politikának a fenntartása egyre nagyobb áldozatokat fog követelni az Orbán-kormánytól, s egyre nehezebb lesz fenntartani a pozíciókat egy eszkalálódó világpolitikai helyzetben.

Hasonló a helyzet Kínával is, hiszen Amerika éppen kereskedelmi háborút hirdetett Peking ellen, Orbán és Vučić pedig kínai pénzzel építi a Belgrád-Budapest vasútvonalat. Nem lesz ebből baj?

Így van, de szeretném rögtön leszögezni: ebből a különutas politikából még nem következik automatikusan az Orbán-kormány megbüntetése, illetve a Fidesz hatalmának megtörése. Ennek belpolitikai feltételeit kell megteremteni, s itthon kell leváltani a Fideszt. Szerintem nem demagógia vagy mellébeszélés az orbáni politika és a ceauşescui politika közötti párhuzamok felemlegetése. Igaz, a gazdaság úgy-ahogy teljesít Magyarországon, de ennek legfőbb feltétele a nyugat-európai, főként a német gazdasági prosperitás. Ha ezt egy válság – legyen az politikai vagy gazdasági – mérsékli, abba nem a német kormány, hanem a magyar fog nagyon gyorsan belebukni. Orbán jó taktikai érzékkel lavíroz a nagypolitikai adottságokat kihasználva, de az tagadhatatlan, hogy minden nappal csökken a mozgástere. Magyarország soha nem volt ennyire kiszolgáltatva külső feltételeknek, leszámítva a német, majd a szovjet megszállás éveit.

Az Európai Unióban, főleg az Európai Parlament bizottságaiban sorra szavaznak meg olyan állásfoglalások, amelyek a magyarországi jogállami állapotokról mondanak igen elmarasztaló véleményt. Másrészt közismert az EU nehézkes döntéshozatala. Lehet ebből valami?

Ez a lehetőség is illeszkedik a nagy egészbe. Úgy vélem, rövidtávon ebből nem fognak az Orbán rezsimre nézve végzetes következmények születni, komoly nemzetközi válság kell ahhoz, hogy egy rendszer létfeltételei egyik napról a másikra gyökeresen megváltozzanak. De azt mindenki látja, hogy gyorsulva erodálódik a magyar kormány pozíciója, egyre elszigeteltebb a kormány. Nincsenek szövetségesei, csak alkalmi bűntársai. Egy emberi élet perspektívájából nézve persze ez nagyon lassú változás, de a történelem már csak ilyen: hosszú távon érdemes a lehetőségeket mérlegelni. Viszont e tekintetben nem lehet vitás, az Orbán rezsim komoly deficitet halmozott fel Magyarország és önmaga számára is. Ne legyen senkinek illúziója: ennek árát meg kell majd fizetnünk. Megint csak a 70-80-as évek Romániájára utalnék: érdemes a történelemből tanulni, legalább nekünk, apróbb áldozatoknak, ha Orbánék lopási hajlama képtelenné is teszi őket, hogy felmérjék ezeket a főként rájuk nézve végzetes kockázatokat.

Azt mondják, hogy kulcsfontosságú a német kormány álláspontja ebben az ügyben (is). Berlinből viszont ellentmondásos jelzések érkeznek. A Fidesz újabb kétharmados győzelme elfogadhatóbb partnerré teszi Orbán Viktort Merkelék szemében?

Szerintem nem. Bonyolítja persze a képletet, hisz egy német politikus számára a lezajlott magyar választások mégiscsak valamilyen forrásai a legitimitásnak, de mindaz, ami az elmúlt kampány-hónapokban történt, felértékelte a kételyeket. Elég megnézni a nemzetközi sajtót, az ott megfogalmazott erőteljes kritikákat. Egy nyugati politikus számára egyre reménytelenebb vállalkozás félrenézni, s egyre hálátlanabb feladat mérsékletre inteni Orbánnal szemben. Mostanában egyre többször hangzik el a magyar kormánymédia és az ideológusok részéről, hogy Orbán egyetlen alternatívája a káosz, hogy ha a rezsim összeomlik, akkor itt olyasmi történik, ami az uniónak is fájni fog. Nem először hallok ilyeneket, így aztán tudom, ez a diktatúrák utolsó, hangsúlyozom: legutolsó érve. Ezt mondta Milošević, ezt mondták a 89 előtti szovjet szatellitállamok vezetői, ezt mondta Ceauşescu – valamennyien az utolsó pillanatban. Már más érvük nem maradt. Ekként kell felfogni a mostani magyar kormány-érvelést is: más érvük már nem nincs. És a nyugati politikusok ezt nagyon jól tudják.

Ha beindul a Merkel-Macron kettős reformja az unióban, akkor Magyarország hol találhatja magát?

A körön kívül. Egyre türelmetlenebbül hallgatom az olyan fejtegetéseket, hogy Orbánnak nem érdeke kivezetni Magyarországot az unióból, hisz onnan jön a pénz, az unió gazdasága pedig egy ilyen kis piacot, mint a magyar hosszú távon is életben tud tartani. Véleményem szerint viszont könnyen eljöhet az az idő, amikor Orbánnak mégis megéri majd kivezetni Magyarországot az unióból. Akkor, ha végérvényesen ellentétbe kerül a rezsim megóvása, az összelopott vagyonok megtartása és az uniós – netán a NATO – tagság, akkor a miniszterelnök habozás nélkül meglépi ezt. Könnyen is teheti majd, hisz egyre többen szeretnének minket az unión kívül látni, hogy ne rontsuk ott a levegőt. A Merkel-Macron reformfolyamat, ha beindul, pontosan egy efféle mérföldkő lehet, hisz nagyobb integrációt ígér, s a nemzetállami jogosítványok – egyebek mellett Orbán hatalmának – visszaszorítását.

Merre fejlődhet a V4? A csehek és a szlovákok inkább Ausztriával közösködnének, a lengyelek állnak a legközelebb a magyarokhoz, de az orosz kérdés végletesen megosztja Budapestet és Varsót. Közben Horvátországot is bevonhatják.

A V4 projekt halott, már a legelején sem volt igazán életképes. Ugye, azért hozták létre, hogy segítse ennek a három – később négy – államnak az uniós integrációját. A belépési tárgyalások utolsó fázisában a lengyelek cserbenhagyták a többieket, s külön megegyeztek. Azóta se szeri, se száma a hasonló eseteknek. Amióta pedig Orbán és Kaczyński megpróbálja a nyugat-európai integrációs törekvések fékezni, és kelet-európai autokrata törekvéseik legitimálására felhasználni a V4-et, azóta ráadásul a szerveződés nem csak felesleges, de egyenesen káros is.

A szomszédos országok közül egyedül a szerbekkel van kitűnő kapcsolat („a történelem során a legjobb”). Ebben szerepet játszhat, hogy két autokrata vezetőről van szó?

Igen, ez az egyik fő eredője ennek a „kiváló” kapcsolatnak, ugyanakkor mind Orbán, mind Vučić nem célt lát az unióban, hanem olyan anyagi eszközt, amivel saját politikai-gazdasági hatalmuk kiépítését és helyzetben tartását elérhetik. Ne feledjük ráadásul, hogy mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke – újabb elem, ami ezt a két bűnözői klientúrát összetartja.

Végül a határon túli magyarokról. A mostani választások során is bebizonyosodott, hogy a valamikori két önálló, autentikus szervezet, az RMDSZ és a VMSZ a Fidesz csicskaszervezetévé züllött. Vagy túl szigorúan fogalmazok?

Nem, egészen pontosan fogalmaz: a két szervezet vezetői nem tesznek más, mint – politikai és gazdasági túlélésük végett – mindenben támogatják a magyar miniszterelnököt, s teszik ezt a leggusztustalanabb módon. Az a kultusz, ami e szervezetekben Orbánt övezi, tökéletes mása a Milošević vagy Ceauşescu nevével fémjelzett „korszakok” személyi kultuszának. Meg kell nézni, mind az erdélyi, mind pedig a vajdasági szervezetet: befolyásukat az adott országban teljességgel elveszítették, ráadásul Orbán, ha kell, a fejük felett készséggel megegyezik Bukaresttel vagy Belgráddal, miközben táplálja a Bukaresttel és Belgráddal szembeni nacionalizmusukat. Tökéletes patthelyzet. Ezek a szervezetek ma már csak Orbánnak tehetnek szívességet, saját közösségükért képtelenek bármit is kijárni vagy politikailag kikényszeríteni az adott ország kormányaitól. Tartok tőle, ma már nem is céljuk ez.

 

Nyugaton nő a frusztráció Orbánnal szemben

“Ilyen mértékű, ennyi közpénzt felemésztő destruktív EU-ellenes kampányt egyik kormány sem folytatott. Ez példa nélküli Európában” – szögezi la a Független Hírügynökségnek adott intejújában Zgut Edit, a Political Capital külpolitikai szakértője. “A külpolitikai üzenetek egy a szélsőjobboldali szereplők retorikájával megegyező narratíva, amely a migráció biztonságiasító keretezésén, a civilizációk harcán és összeesküvés-elméletekre épülő világmagyarázaton alapszik, célja a társadalom polarizációja és a saját táborának mobilizálása a félelemkeltés erejével” – fejti ki, hozzátéve: egyrészt hatalomtechnikai szempontból van szüksége még mindig a Fideszre az Európai Néppártnak, másrészt van egy gazdasági szempont is , amiért az egyre szaporodó és élesedő bíráltok ellenére a nyugat – az élén az Európai Unióval – nem lép fel Orbánék ellen: például az, hogy az uniós támogatások mellett a német autóipar az Orbán-rezsim legfőbb finanszírozója. De egyre gyakrabban merül fel az uniós támogatások feltételhez kötése, ami jogilag ugyan nehezen kivitelezhető, de egy általános, mindenkire érvényes és az EU-költségvetés minden elemére kiterjedő szabály kidolgozása célravezető lehet – mondja a szakértő.

 

A külkapcsolatok alakulása egy ország létének nagyon erős befolyásoló tényezője, bár persze a választásokat – közvetlenül legalábbis – nem képes eldönteni. De vajon befolyásolni képes-e? A választókat befolyásoló tényezők sorában hol foglal helyet?

Kicsit távolabbról kezdeném:  irányadó lehet az Ipsos-Mori Társadalomkutatási Intézet 27 tagállamra kiterjedő felmérése, miszerint Magyarországon elsősorban az egészségügy, a korrupció és a társadalmi egyenlőtlenség érdekli a választópolgárokat, és csak 3 százalékot kapott a kormánypropaganda keretében a csapból is folyó migráció rendszerszintű fenyegetettség problémája. Hódmezővásárhely részben azt bizonyította, hogy a csúcsra járatott hisztériakeltés ellentétes hatást is ki tud váltani. Ugyanerre a narratívára lettek felhúzva a külpolitikai üzenetek is.

A kormány a nemzetállami szuverenitás megvédésének és a bevándorlás feltartóztatásának kettős pillérére építi a legitimitását, miközben egy „háromfejű sárkánnyal hadakozik:

az EU-val, Soros Györggyel, és a migrációval. Ez egészült ki az utolsó percben a ENSZ-szel.

Ez utóbbi beemelése a kampányba talán kétségbeesett kísérletnek tűnik a feszültség fokozására, a harci kedv fenntartására. Ön szerint még ezzel is be lehet etetni a magyar társadalmat?

Ennek a hatékonysága erősen kétséges, de legalábbis kétesélyes. Az ENSZ-ellenes plakátok egyben kijelölték Fidesz Nyugat-ellenes politikájának spektrumát, az unió kereteit  túllépve multilaterális szintre emelte a mainstream-elleni lázadást. Kevésbé érdekli, hogy egy nem kötelező érvényű ajánlás-tervezet kapcsán plakátolta tele az országot, csak az számít, hogy elhitesse a szavazóival: újabb frontot nyitott a külső beavatkozással szemben.

Erre azért volt szükség, mert a migránsellenes propaganda már nem érte el a kívánt hiszterizáló hatást?

Igen, és a rendszer természetéből adódóan nem lehet meghátrálni, Hódmezővásárhely után sem halkult a sorosozás és a migránsozás csúcsra járatása. Ez egy a szélsőjobboldali szereplők retorikájával megegyező narratíva, amely a migráció biztonságiasító keretezésén, a civilizációk harcán és összeesküvés elméletekre épülő világmagyarázaton alapszik, célja a társadalom polarizációja és a saját táborának mobilizálása a félelemkeltés erejével.

A legtöbb külpolitikai jellegű kérdés erre a láncra fűzhető fel a kampányüzenetek szintjén.

A Fidesz stratégiája, hogy egy kiterjesztett összeesküvés-elméletbe ágyazza a Nyugattal fennálló vitás ügyeket: azt próbálja elhitetni a szavazóival, hogy Magyarországot csak a menekültügyben elfoglalt eltérő álláspontja miatt érik bírálatok a jogállamiság leépítése, a rendszerszintű korrupció és a szabadságjogok szűkítése kapcsán.

De ennek ellenére sikeres, nem?

A Fidesz stratégiája annyiban mindenképpen sikeresnek mondható, hogy Brüsszelben még mindig nem mondták ki, hogy a jogállamiságot rendszerszinten fenyegeti a magyar kormány. Mindemellett az az Európai Néppárton belüli a növekvő  frusztráció és elégedetlenség ellenére sincs kézzelfogható jele annak, hogy ki akarnának hátrálni a Fidesz mögül. Manfred Weber, a Néppárt főtitkára épp most állt ki megint a magyar miniszterelnök mellett, elismerve a migráció feltartóztatására hozott magyar intézkedések helyességét, azt hangsúlyozva, hogy Orbán Viktor „élénkíti az európai politikai vitákat”.

Vagyis egyelőre azt látjuk, hogy az unió inkább eltűri az orbáni illiberális hibrid rezsimet.

Gondolom, mindennek mélyen húzódó érdek-alapú okai vannak…

Egyrészt van egy hatalomtechnikai szempont: a Néppárt számára fontos az a 12 szavazat, amely ezt a pártcsaládot erősíti, s nem egy másikat. Nemrég Michael Gahler a CDU néppárti képviselője a magyar kormány Ukrajnával szembeni fellépése kapcsán nevezte „Putyin pincsijének” Orbánt, de rögtön hozzátette, reméli, hogy a Fidesz a Néppárt soraiban marad. Másrészt a gazdasági érdekek is sokat nyomnak a latba: az Orbán-kormány például nagyon jó kapcsolatokat ápol a német ipar szereplőivel, akik elsősorban a gazdasági-politikai stabilitásban érdekeltek.

Az uniós támogatások mellett a német autóipar az Orbán-rezsim legfőbb finanszírozója.

Van azonban némi ellentmondás – legalábbis látszólagos: miközben a magyar kormány Európa-ellenes jelszavakkal operál – „Állítsuk meg Brüsszelt!” – , a magyarok maradnak Unió- és integrációpártiak. Tehát a kampány ilyen szempontból nem sikeres, Orbánék mégis ragaszkodnak hozzá. Ez hogyan lehetséges, hiszen Orbánról azt tényleg el lehet mondani, hogy pragmatikusan politizál.

A magyar társadalom nagymértékben EU-párti, de ettől még érzékelhető a kormányzati propaganda hatása, ezt igazolta a Medián tavaly őszi mérése. Eszerint a lakosság első helyen a migrációt, Soros Györgyöt és külföldről támogatott civil szervezeteket nevezte meg külső fenyegető tényezőként, sorban utána az Európai Unió jött és csak ezt követően Oroszország. Ebből az is kiderült, hogy átment a kormányzat Brüsszel-ellenes fő üzenete: a megkérdezettek közül

másfélszer annyian tartották fenyegetőnek Brüsszelt, mint az Európai Uniót.

A Fidesznek több szempontból is kényelmesebb az Európai Bizottságból főellenséget kreálni: egyrészt Brüsszelnek csak korlátozott eszközei vannak a visszavágásra, a legfontosabb gazdasági ügyekben pedig másodhegedűs az irányokat érdemben meghatározó kormányközi intézményekkel, a Tanáccsal, az Eurócsoporttal szemben.

Akkor az ő szempontjukból ügyesen kezelik a külkapcsolati kérdések beemelését a kampányba?

A Fidesz szavazótáborának egy részét tudja ezzel cementálni, a szuverenitásra leselkedő külső fenyegetettség fenntartása mozgósítására is alkalmas, egyben szelepet biztosít az elitellenes frusztrációk kiengedésére. 2010 előtt még a Fidesz vádolta az „elmúlt nyolc év” szocialista-liberális kormányait Európa-ellenes retorikával,  majd egyértelműen Európa-ellenes retorikára váltott. Az egészet egy széles értelemben vett szuverenitásdiskurzusba ágyazza, azon az alapon, hogy potenciális konfliktus húzódik a magyar érdek és a romlásba tartó migrációs kérdésekben „önveszélyes Nyugat” között, ezért elengedhetetlen a nemzetállami szuverenitás megerősítése. Orbán március 15-i beszédében odáig ment, hogy a veszély szerinte immáron Párizs, Berlin és Brüsszel irányából leselkedik ránk.

De a retorika visszaüt, nézzük meg, milyen reakciókat váltott ki Lázár János rasszista bécsi videója.

A start jele az volt, amikor Orbán kockás inget húzott a 2002-es választások elveszítése után és „elvegyült” a nép közé?

Orbán Viktor populistaként az Európai Uniót és a nyugati mainstream elitet állítja szembe a magára hagyott és kizsákmányolt emberekkel. Így írható le a Fidesz establishment-ellenessége.

Hogyan lehetséges, hogy miközben a magyarok Unió- és integráció-pártiságát alapjaiban nem sikerült megváltoztatni, eközben az Oroszországgal kapcsolatos érzeteket-érzelmeket igen? Olyanoknál is, akik családi okokból korábban erőtejesen oroszellenes érzelmekkel rendelkeztek.

Nem véletlen, hogy az oroszbarát geopolitikai attitűd elsősorban a Fidesz-szavazókat jellemzi. Tudatosan felépített stratégiával áthangolható a választói hozzáállás, ebben a kormányzati retorikával párhuzamosan nagyon  fontos szerepet játszott a kormányzati irányítású médiában megjelenő oroszbarát és nyugatellenes narratívák. Eszerint Putyin a keresztény tradicionális családi értékek védelmezője a dekadens, hanyatló Nyugattal szemben

Ezek szerint van mód a társadalmi attitűdök megváltoztatására ilyen – történelmi léptékkel mérve – rövid időn belül is?

Láthatóan olyan szavazóréteg véleményét is meg lehet változtatni, amely eredendően inkább nyugatbarát volt és kevésbé oroszpárti.

És korrupció elfogadása, de legalábbis eltűrése? Annak mi az oka?

A korrupció itthoni érzékelésével kapcsolatban érdemes felidézni Lánczi Andrásnak, a Századvég Alapítvány elnökének a 2015-ben megfogalmazott álláspontját:

„amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”.

A Fidesz szavazótáborának egy része egyetért ezzel és cinikusan úgy véli, hogy „még mindig jobb, ha a mieinkhez vándorolnak a közpénzek”, mintha a politikai ellenfelek zsebébe kerülnének. Ebben szerepet játszik a kormánypárti média egyoldalú, politikailag elfogult tartalom előállítása, a kormányra nézve súlyosan terhelő ügyek elhallgatása. De Hódmezővásárhely megmutatta, hogy a rendszerszintű korrupció lassú méregként is hat, amennyiben az ellenzék egyre több elégedetlent tud mobilizálni..

És a külkapcsolatok szintjén?

A rendszerszintű korrupció egyre nagyobb nemzetközi figyelmet kap.

Vegyük az OLAF jelentést az Elios-ügyről, egészen Szabó Zsolt államtitkár 1,2 milliárdján át az úgynevezett gyémántügyig. Egyelőre nem látni, milyen következményei lesznek mindennek a külkapcsolatok terén, de

ha összeadjuk mindezt a jogállamisági vitával, akkor a magyar kormány elég kedvezőtlen alkupozícióban indul például a 2020 utáni uniós keretköltségvetés vitájában.

Egyre gyakrabban merül fel az uniós támogatások feltételhez kötése, ami jogilag azonban nehezen kivitelezhető. Egy általános, mindenkire érvényes és az EU-költségvetés minden elemére kiterjedő szabály kidolgozása viszont célravezető lehet. Szigoríthatnák például az uniós pénzek tagállami elköltését felügyelő mechanizmusokat az igazságszolgáltatási szervek függetlenségének erőteljesebb kikötésével.

Ön sokat forog külföldiek körében, mit tapasztal, hogyan látják a magyarországi helyzetet?

A brexit-népszavazás óta a destruktív EU- és Nyugat-ellenes kampányok még veszélyesebbek,

Nyugaton elsősorban amiatt aggódnak, hogy közép- és hosszútávon  ennek rendszerszintű következményei lesznek az integrációba vetett bizalom és az intézményi legitimitás aláásásával.

Az unió egyelőre keresi a fogást az európaizáció visszaszorításán munkálkodó lengyel-magyar szövetségen, amely etnikailag homogén, keresztény, tradicionalista értékeken alapuló társadalmakban látja Európa jövőjét. Kérdés továbbá, hogy győzelem esetén milyen intézkedéseket hoz a Fidesz, az eddigi tapasztalatok ugyanis sosem a konszolidációról szóltak. A jogállamiság további gyengítésével és a szabadságjogok további szűkítésével még inkább a szélsőjobboldalra pozicionálná magát a Fidesz, amely

már egyébként is az európai szélsőjobboldali pártok hivatkozási pontja:

a holland Geert Wilderstől az olasz Matteo Salvinin át a cseh Tomio Okamiuráig követendő modellként emlegetik a magyar miniszterelnököt.

Egy utolsó kérdés: mennyire egyedülálló ez a fajta politizálás a régióban?

A szélsőjobboldali szereplőktől nem áll távol, de 2016-ban a szlovákiai választások előtt Robert Fico is hasonlóan populista, EU-ellenes, kirekesztő retorikával kampányolt. De Fico 2017-ben kormányon már a gazdasági és monetáris unió mélyítésére koncentrált, felismerve, hogy eurozóna-tagállamként kontraproduktív lenne szembemenni a mainstreammel. A közelmúlt fejleményei azonban felszínre hozták a szlovák demokratikus berendezkedés törékenységeit is a rendszerszintű korrupció és a szervezett bűnözés kapcsán. Csehországban Andrej Babiš  is részben a csehek egyébként is kiemelkedő mértékű euroszkeptikus érzelmekre játszva győzött a választáson. Lengyelországban is elhangzott a korábbi külügyminiszter, Witold Waszczykowski szájából, hogy az unióba vetett társadalmi bizalom tudatos csökkentésére fog törekedni a kormány.

De ilyen mértékű, ennyi közpénzt felemésztő destruktív EU-ellenes kampányt egyik kormány sem folytatott. Ez példa nélküli Európában.

A 2017-es év külpolitikai eseményei: I. rész

0

A világunkban rengeteg minden történik egyszerre, ezért külpolitikai témában különösen nehéz feladat évértékelőt írni. Most a Független Hírügynökség mégis kísérletet tesz rá, hogy egy kétrészes elemzésben bemutassa, hogy 2017-ben mely történéseket lehet az “év külpolitikai eseményeinek” nevezni. Az első körben az év negatív történéseiből szemléztünk. 

AZ ÉV FEGYVERES KONFLIKTUSAI:

III. helyezett: a mianmari etnikai tisztogatás 

Nem először fordult elő a délkelet-ázsiai ország történelmében, hogy a Rakhine tartományban tömörülő és az ország mindössze 5-6 százalékát kitevő muszlim kisebbség (rohingyák) ellen támadásokat hajtottak volna végre. Ám a korábbi évek pogromjai  eltörpülnek a 2017-ben elkövetett, többnyire a hadsereg által szervezett akciók mellett.

Nyáron egy rendőrőrs elleni támadásra válaszul, amelyért a hadvezetés a rohingya szélsőségesek számlájára írt, valóságos etnikai tisztogatás bontakozott ki Mianmarban. Augusztus óta 600 ezer rohingya menekült el az országból, 58 százalékuk gyerek és közel 7000-en vesztették életüket menekülés közben vagy a hadsereg, illetve a buddhista szélsőségesek által végrehajtott támadások során. Az ENSZ és a jogvédő szervezetek etnikai tisztogatással vádolják a mianmari biztonsági erőket. A rohingyák ellen elkövetett atrocitások komolyan megtépázták a Nobel-békedíjas Aun Szan Szu Kji mianmari miniszterelnök-asszonyról kialakított képet, akit Nyugaton egyfajta ikonnak és követendő mintának állítottak be.

A fegyveres konfliktus pedig 2017 végén sem mutatta az enyhülés jeleit. Még az elmúlt hetekben is napvilágot láttak olyan ENSZ-jelentések, amelyek a rohingyák ellen elkövetett atrocitásokról vagy szisztematikusan végrehajtott nemi erőszakról szóltak. Továbbra sem állt le a menekülthullám, gomba módra szaporodnak menekülttáborok a szomszédos államokban (főleg Bangladesben). Legutóbb Ferenc pápa járt Mianmarban és igyekezett közvetíteni, de a rohingyák helyzetét illetően aligha várható érdemi változás.

 II. helyezett: a szíriai háború

Az elmúlt években a nem túl hízelgő “év konfliktusa díjat” a 2011-ben kitört szíriai válság, majd idővel helyettesek (proxyk) háborújává fajuló szíriai háború nyerte el. A legnagyobb becslések szerint az összecsapások közel fél millió (többnyire civil) halálos áldozatot követeltek, és több mint 12 millióan kényszerültek elhagyni az otthonukat. Továbbra is napi rendszerességgel követnek el pokolgépes merényleteket (márciusban több mint százan vesztették életüket Damaszkuszban) ágyúzásokat és kivégzéseket az egyik oldalon, miközben a másikon pedig egy újabb vegyi  támadásra került sor áprilisban.

A szíriai háború esetében a legrosszabb, hogy nem maradt meg az ország határain belül és a regionális, illetve nagyhatalmak állandóan beavatkoznak az eseményekbe. Az izraeli, a nyugati és az orosz légierő gyakran bombázott az országban, amelyek viszont sok  áldozattal jártak a civil lakosság körében. Ezzel párhuzamosan pedig más államok által támogatott – például Egyesült Államok és Törökország – fegyveres csoportok szintén újabb területeket vontak ellenőrzésük alá vagy szorultak ki egyes régiókból.

Ám miért került a szíriai háború most mégis a második helyre? Az eddigi évektől eltérően ugyanis Szíriában már “látni a fényt az alagút végén”. Vagyis a harcok intenzitása és kiterjedtsége csökkent (harmadannyian vesztették életüket, mint 2016-ban); olyan városok ostroma ért véget, mint Deir ez-Zór vagy Rakka; az Iszlám Állam (ISIS) gyakorlatilag eltűnt az országból; elindult az újjáépítés; a szíriai menekültek száma csökkent és az év első felében 700 000 tértek vissza az arab államba. A konfliktus rövidülését szintén jelezte, hogy Putyin december elején hivatalosan is legyőzöttnek nyilvánította az ISIS-t Szíriában, ebből kifolyólag elkezdték kivonni az orosz katonákat az országból (de a haditengerészeti egységek azért maradnak).

I.helyezett: a jemeni háború 

Az igaz, hogy az áldozatok számát tekintve a 2014-ben kitört fegyveres konfliktus lemarad a szíriaihoz képest, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem egy intenzív, pusztító és komoly következményekkel járó háborúról lenne szó. 2015. március 26-án Rijád tíz másik afrikai és ázsiai országgal együtt beavatkozott a “Szaúd-Arábia hátsó udvarának” tartott Jemenben, hogy visszaültessék elnöki székbe a Rijád-barát Abd-Rabbuh Manszúr Hádi miniszterelnököt. A koalíciós erők csak bombázásokkal, majd a nyár folyamán szárazföldi haderővel próbálta meg térdre kényszeríteni a jemeni lázadókat, vagyis a húszikat. Az amerikai támogatást élvező és fejlett hadieszközökkel rendelkező szunnita haderő arra még elég volt, hogy visszaszorítsák a húszikat Áden kikötővárosának környékéről, de arra már nem, hogy elfoglalják vele a jemeni fővárost, Szanaat.

A hivatalos bejelentések ellenére a harcoknak még egyáltalán nincs vége: a koalíció veszteséglistája egyre hosszabb, és még a hetekben is előfordult, hogy a határ menti szaúdi területeken lévő bázisokat támadtak meg a jemeniek, miközben az ország belsejét  ballisztikus rakétákkal lövik. A több mint 10 000 halálos áldozattal és 40 000 sebesülttel járó jemeni háborúban végrehajtott szaúdi légitámadások miatt szinte az egész ország romokban hever, a kolera április óta tombol az országban, megfertőzve több mint 800 000 embert és az egész országot kiszáradás fenyegeti. 

Ráadásul decemberben még kilátástalanabbá vált a helyzetet, mivel Ali Abdullah Száleh volt jemeni elnök bejelentette, hogy szakít az eddigi húszi szövetségeseivel és inkább Rijád mellé áll. A válasz nem sokáig késlekedett: két nappal később Száleh autókonvoját megállították és a volt elnököt kivégezték. Azóta pedig  egy újabb polgárháború zajlik a korábbi szövetségesek között. Lényegében már azt sem tudni, hogy ki kivel ki ellen harcol, miközben a szakértők jövőre nézve semmiféle pozitív kimenetellel nem számolnak. Tehát mindezek miatt a jemeni háború “érdemes” az első helyre.

AZ ÉV TERRORTÁMADÁSAI:

Sajnálatos módon a 2017-es esztendő sem múlt el terrorcselekmények nélkül. A legnagyobbak és legvéresebb merényletek ismét Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Nigériában és Szíriában történtek. Ugyanakkor az Egyesült Államok és Nyugat-Európában szintén több tucatnyi terrortámadás zajlott. Ebben a felsorolásban nem az áldozatok száma, hanem sokkal inkább a “különlegességük” és/vagy politikai következményeik szerint csoportosítottuk őket.

III. helyezett: Las Vegas-i lövöldözés 

Ez volt Amerika történelmének legtöbb halálos áldozatát követelő egyszemélyes ámokfutása. 2017. október 1-jén Stephen Paddock 64 éves nyugdíjas könyvelő egy szálloda 32. emeletről nyitott tüzet egy countryzenei fesztiválon résztvevőkre. 58 embert megölt, közel 500-at megsebesített, majd önmagával végzett. Évek óta halmozta a fegyvereket, aprólékosan kitervelt mindent, de az amerikai hatóságok szerint nem voltak terrorista kapcsolatai, nem volt mentálisan beteg, és komolyabb bűnözői múlttal sem rendelkezett. Így tettének valódi indítéka továbbra is rejtély marad.

Stephen Paddock
Forrás: Twitter

II. helyezett: 2017-es spanyolországi támadások 

2017. augusztus 16 és 18 között egy valóságos terrorhadjáratra került sor Spanyolországban: Alcanarban felrobbant egy ház; Barcelonában a Las Ramblason (turisták által kedvelt sétálóutcában) illetve egy nappal később Cambrils egyik tengerparti sétányán gázolásos merényleteket követtek el. Összesen 15-en haltak meg a támadássorozatban, és több mint 100-an megsérültek.

Fotó: MTI/EPA/David Armengou

A merényletek két okból kifolyólag keltett nagy visszhangot. Először is az áldozatok többsége külföldi volt: a 34 ország több mint 100 állampolgára szenvedett sérülést, ebből 9-en életüket vesztették a támadásban. A másik pedig, hogy 2004. március 11-e óta ez volt a legnagyobb terrortámadás Spanyolországban. A nyugat-európai országban ugyanis  tizenhárom éven át egyetlen dzsihadista terrortámadás sem történt, miközben több merényletet meghiúsítottak: 2013 és 2016 között 200 embert tartóztattak le, akik terrorcselekményt készültek végrehajtani az ország területén. A 2017-es támadások viszont pont a legrosszabbkor történtek: nem elég, hogy az őszi időszakba komoly kieséseket okoztak a spanyol turizmusban, még a készülő katalóniai népszavazásra is befolyással voltak.

I. helyezett:  Bir al-Abedben elkövetett mészárlás

Egyiptom modern történelmének legnagyobb és legvéresebb terrortámadása, amely sokkolta az egész világot. November 24-én a Sínai-félsziget északi részén Bir al-Abed városában lévő szúfi közösséget egy körülbelül 40 fős csoport támadta meg, akik az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet zászlaját lengetve, több járművel közelítették meg az helyszínt. (A merénylet részletesebb leírása: itt olvasható) A mecset környékén pokolgépeket robbantottak fel és a mecsetből menekülőkre kézifegyverekkel nyitottak tüzet. Az egész támadásban 311-en vesztették életüket és több mint 150-en sérültek meg. Ám a politikai-katonai következmények még súlyosabbak lehetnek: egyrészt a közeljövőben jelentős átalakuláson mehet keresztül az eddigi egyiptomi kül-és biztonságpolitika, másrészt pedig rámutat arra a szomorú tényre, hogy az ISIS Irak és Szíria után sem fog teljesen eltűnni a történelem süllyesztőjében.

Vona másként csinálná

0

Van, amit megőrizne a jelenlegi kormány nemzetpolitikájából, van amit nem – erről részletesen is beszélt Vona Gábor, Jobbik-elnök a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) budapesti ülésén, s azt követően a sajtónak. A szavazati jogot meghagyná, ugyanakkor a támogatásért cserében nem várná el, hogy a külhoni magyarok a Jobbik politikáját támogassák.

 

Nagy probléma napjainkban a pártpolitika és a nemzetpolitika összekeverése – hangoztatta Vona Gábor a Máért ülésén elhangzott beszédéről beszámolva. Mint az értekezleten és azt követően is  kifejtette: a mindenkori magyar kormánynak nem az a feladata, hogy saját pártpolitikája alapján kihelyezze az anyagországi politikai vitákat a határon túli magyar közösségekhez, s korlátozza saját szája íze szerint a helyiek mozgásterét, hanem az,

hogy anélkül segítse és támogassa a határon túli magyar közösségeket, hogy elvárná az adott kormány politikájával való azonosulást.

Vona megismételte azt a korábbi javaslatát is, hogy a MÁÉRT mellett hozzanak létre egy kárpátaljai kerekasztalt, amely szükség szerint tudna ülésezni és reagálni aktuális dolgokra, például az ukrajnai magyarság kritikus pillanataiban. A Jobbik elnöke hangsúlyozta azt is, hogy a nemzetpolitika terén elért eredményeket nem tennék semmissé kormányra kerülésük után, s megőriznék – igaz, némileg átalakítva – a támogatáspolitikát és a gazdságfejlesztési projektek finanszírozását.

Sokkal fókuszáltabbá és kevésbé pártpolitikai alapúvá tennék a források szétosztását.

Az önrendelkezési törekvéseket támogatják, de úgy látják, hogy ki kellene vinni nemzetközi fórumokra is – hangoztatta Vona, aki egyben ismét határozottan és élesen elítélte a Demokratikus Koalíció álláspontját, hogy meg kellene fosztani a szavazati jogtól azokat a határon túli magyarokat, akik soha nem éltek Magyarországon.

Mint portálunk is beszámolt róla, Orbán Viktor a MÁÉRT értekezleten a többi között leszögezte, hogy van egy vita, amelyben helyes, ha a kormány is kifejti véleményét, a külhoni magyarság szavazati jogáról szerinte kialakult konszenzuson ugyanis most “hajszálrepedés” keletkezett. Azt mondta: a magyarországi magyarok szempontjából a mostani elrendezés helyes és igazságos, jól képezi le a valóságot:

“egy nemzethez tartozunk, de különböző helyzetben vagyunk”.

Szerinte ezért választották azt a megoldást, hogy a magyarországi magyarok két szavazatot adnak le, a határon túliak pedig egyet. Azt mondta: ezen nem kívánnak változtatni, és aki ezt támadja, számíthat arra, hogy visszautasítják.

Együtt: Másokat legyőzni a futsal meccsen kell, nem a külpolitikában!

0

„A magyar kormány tehát olyan háborút folytat, ahol mindkét oldalon mi vagyunk. A mérleg mostanra: folyamatos harci induló, csatazaj és elvesztett küzdelmek fémjelzik az Orbán-kormány közel nyolc évét.”

2004 óta ott ülünk a nagy európai asztalnál, de ma már mintha Magyarország lenne az a vendég, aki mindig késik, soha nem hoz virágot, és ráadásul az asztalterítőbe törli a sáros lábát. Márpedig minden ember azt hallgatja meg szívesen, aki viselkedni tud, figyel a másikra, és adott esetben megegyezésre is kész. Az Együtt szerint hazánk csak úgy lehet sikeres európai ország, ha nem hadakozik mindenkivel.

Orbán hatalomra kerülése óta Magyarország az európai fórumokon először állandóan csak a különvéleményét hangoztatta, majd egyenesen szabadságharcba kezdett „Brüsszel” ellen, ahol a magyar képviselők ott ülnek, a legfontosabb döntéseket maga Orbán Viktor szavazza meg.

A magyar kormány tehát olyan háborút folytat, ahol mindkét oldalon mi vagyunk.

A mérleg mostanra: folyamatos harci induló, csatazaj és elvesztett küzdelmek fémjelzik az Orbán-kormány közel nyolc évét.

A sikeres külpolitika soha nem erőszakos és hangos, hanem együttműködő és a partnerekben bizalmat ébresztő. Az eredményes külpolitika jólétet és biztonságot teremt az ország polgárainak. A sikeres külpolitika soha nem csak a fél országot képviseli, hanem mindig az egész nemzetet.

A külpolitika soha nem a máról és a holnapról szól, hanem mindig legalább a következő tíz évről.

Mi az Európai Unióban egy közösség részei vagyunk, nem lehet úgy „brüsszelezni”, hogy közben a mi kormányunk is annál az asztálnál ül, ahol a döntések születnek.  Így lassan már senki nem veszi komolyan a magyar diplomatákat. Nem futsal meccsen kell legyőznünk a másikat, hanem közösen dolgoznunk, mert Európa sorsa a mi sorsunk is – áll az Együtt közleményében.

Charles Gati: Még Trump sem olyan hülye

Félek, hogy Magyarországon ezt nem mindenki értékeli úgy, mint én, de meg vagyok győződve arról, hogy a világnak óriási szüksége van egy stabil Amerikára és egy mérsékelt, kiszámítható, józan amerikai külpolitikára. Interjú Charles Gatival, a Johns Hopkins Egyetem kutató-tanárával

A charlottesville-i zavargások után, úgy tűnik, mintha még jobban megoszlana az amerikai közvélemény, másrészt Trump elnök ellentmondásos nyilatkozatai mintha összezárnák a republikánusokat (a két Bush közös fellépése). Ön hogyan látja ezt?

A Trumpot támogatók óriási többsége egyelőre mindent elfogad az elnöktől. Éreznek bizonyos zavart és kétségtelenül csalódtak, de nem annyira, hogy szembe forduljanak vele. A kongresszusban más a helyzet. Ott az igazi konzervatívok elfogadhatatlannak tartják az elnök három nyilatkozatát, a benne levő ellentmondásokat, és különösen azt, hogy “mindkét oldalt” kritizálta s mindkét oldalon talált rendes embereket is. Az amerikaiak óriási többsége nem hisz abban, hogy a neonácik vagy rasszisták között vannak rendes emberek is. Én egyébként úgy látom, hogy a Republikánus Párt tagjai számos kérdésben nem értenek egymással egyet; a párt sok csoportba oszlott.

Innen, Magyarországról úgy tűnik, mintha állandósult zűrzavar lenne a Fehér Házban. Meddig tarthat ez?

Teljes a kompetencia hiánya, teljes a zűrzavar. A jobbkéz nem tudja, hogy a szélsőjobbkéz mit tesz. Ez még sokáig eltarthat sajnos, mert bár nő azok száma, akik szeretnék az elnököt idő előtt elmozdítani, ám többen tartózkodnak egy radikális megoldástól. Bár nem mindig konzervatív ez az ország, de mindig nagyon is tartja magát a tradícióihoz. Másoknak nem tetszene az alelnök előléptetése. Tehát ez a zűrzavaros helyzet még évekig is eltarthat, de mindenképpen a 2018-as kongresszusi választásokig, azaz legalább egy évig.

Kissé meglepő és az Egyesült Államokra ez eddig igazán nem volt jellemző, hogy a múltbéli történelmi konfliktusokat (Észak-Dél) ismét felmelegítik. Ön mit gondol erről?

Komplikált kérdés, nincs rá egyszerű válasz. Sajnos, az egyik válasz éppen az, amit eddig pozitívumnak hittünk: Lincoln talán túlságosan nagylelkű volt. Talán nem lett volna szabad olyan úri módon bánni azokkal, akik meg akarták dönteni az Egyesült Államokat és a rabszolgaság rendszerét sem voltak hajlandók megszüntetni. További válasz az, hogy Trump lázító retorikája is felelős a régi konfliktusok felmelegítéséért. E pillanatban az amerikai demokrácia meg nincs veszélyben, de látható az amerikai társadalom válsága.

Észak-Korea, kevésbé Venezuela, valós válsággócok, de mintha a Trump adminisztráció még fel is nagyítaná őket. A belpolitikai káoszt szeretnék ezzel a kommunikációval kissé háttérbe szorítani?

Nincs katonai megoldás. Trump is és az észak-koreai vezetők is blöffölnek. Ha netán az USA megtámadná Észak-Koreát, akkor az északiak órákon belül szétlőnék Dél-Koreát. Többszázezer ember halna meg azonnal. Nem is beszélve a Dél-Koreában levő amerikaiakról és családtagjairól. Még Trump sem olyan hülye, hogy egy ilyen opciót komolyan venne. Komoly emberek is vannak a Fehér Házban és a Pentagonban, akik lefognák a kezét. Ezt tette, illetve erre készült fel Nixon ellenében James Schlesinger, akkori honvédelmi miniszter. Ami Venezuelát illeti, csak egész Dél-Amerika együtt tudna segíteni a rettenetes helyzeten, ez viszont diplomáciai megoldás lenne, amit Trump láthatóan megvet. A State Department szakértői már vagy nincsenek a helyükön, vagy pedig a tanácsaikat nem veszik figyelembe.

A belső feszültségek és a Fehér Ház-beli erőviszonyok mennyire befolyásolják az Egyesült Államok külpolitikáját?

Annyiban, hogy szinte minden naponta változik. Nincs stratégiai terv. Ezt láttuk a NATO-val kapcsolatban, s ez Magyarországot is érinti. Egyszer azt mondta az elnök, hogy az 5. cikkely alkalmazása főleg attól függ, hogy a NATO tagjai megfelelően hozzájárulnak-e a közös védelemhez, de aztán ezt visszavonta. Tehát a NATO-val kapcsolatban minden marad a régiben. Remélem, így is lesz. Félek, hogy Magyarországon ezt nem mindenki értékeli úgy, mint én, de meg vagyok győződve arról, hogy a világnak óriási szüksége van egy stabil Amerikára és egy mérsékelt, kiszámítható, józan amerikai külpolitikára.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK