Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.
Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”
A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.
A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.
Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.
Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.
Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)
Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.
Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.
Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.
A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.
Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.
Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.
Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.
Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.
De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.
A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.
Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.
Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.
De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.
Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.
Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.
Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.
2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.
Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..
Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.
Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.
Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.
Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.
Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.
Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.
A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.
Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.
Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.
Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.
Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.
Folytatjuk…
