Törökország: az illiberális állam a vesztébe fut

0
8238
Barátok egymás közt. Az újraválasztás utáni első kézfogás. MTI Fotó: Török elnöki hivatal

Egyelőre nem rántotta magával a forintot a török líra mélyrepülése, de a török eset „szép” példája annak, amikor a féke(t)vesztett hatalom egymaga intéz el egy országot. Törökország az összeomlás szélén táncol.

Az elhibázott kormányzati gazdaságpolitika klasszikus példájának is nevezhetjük, ami Törökországban történik immár nagyjából öt éve. Ami elrontható volt, azt Recep Tayyip Erdogan szinte maradéktalanul megtette. Az illiberális berendezkedéssel kacérkodó más országok számára is szolgál tanulságul, ahogyan Törökország láthatóan megállíthatatlanul rohan a szakadék felé.

A török líra az elmúlt egy-két hétben nagyjából egyharmadot veszített értékéből, egy év alatt több, mint 80 (!) százalékot, az infláció megugrott, most 15 százalék körül van, a jegybanki alapkamatot emelni kellene, de ennek 16,5 százalékos szintje már önmagában is a finanszírozhatatlansággal egyenértékű.

Néhány fő csomópont, ami a török eseményeket jellemzi:

  • erőltetett gazdasági növekedés
  • a vállalatok és a lakosság nagy mértékű eladósodása
  • mindez jelentős részben dollárban
  • alacsony megtakarítási hajlandóság
  • a folyó fizetési mérleg és a költségvetés egyidejű hiánya, az úgynevezett ikerdeficit
  • folyamatos ellenségkeresés otthon és külföldön
  • egyre erőteljesebb politikai beavatkozás a gazdaságba
  • és végül: lényegében ellensúly nélküli egyszemélyes vezetés, amely ráadásul közgazdaságilag teljesen ostoba

Az erdogani Törökország az elmúlt másfél-két évtized nagy részében maga volt a gazdasági csoda: száguldó növekedés, rohamosan növekvő jövedelmek és fogyasztás. Erdogan azonban beleájult ebbe a sikerbe, és

az elmúlt években mesterséges eszközökkel tartotta fenn a gyarapodást:

a hiányzó belső megtakarítást külső, elsősorban dollár-forrásból pótolták, ráadásul hatalmas állami fejlesztéseket indítottak. (A török gazdaság 2017-es állapotáról szóló IMF-jelentés itt olvasható részletes adatokkal.)

Ezzel – szaknyelven – túlhevült a gazdaság, amitől megugrott az infláció, a külső hitelek visszafizetése egyre nagyobb terhet rótt az országra. Amikor pedig a bajok láttán mind kevesebb tőke érkezett az országba, a hitelek ára érthetően magasabbra és magasabbra hágott.

Ezzel kialakult az államcsőd klasszikus állapota,

az úgynevezett ikerdeficit. Amikor az ország költségvetése is hiánnyal küzd, és a folyó fizetési mérlege is negatív egyenlegű (vagyis többet költenek dollárra, mint amennyi bevételük ebből a forrásból származik). Az ország devizatartaléka kevesebb, mint 100 milliárd dollár, a külső finanszírozási igény (vagyis a bevonandó friss kölcsön) idén meghaladja a 200 milliárdot.

Ezek a folyamatok indították el a líra erősödő értékvesztését, ami elképesztő mértéket öltött az elmúlt hetekben. A mögöttünk álló két hétben nagyjából egyharmados árfolyamesést mértek, az elmúlt körülbelül egy évben 80 százalékot meghaladó a líra romlása a dollárral szemben.

Erre az egyik klasszikus orvosság a jegybanki kamat megemelése, ami vonzóvá teszi az országot és annak pénzét, a megnövekedett külső állampapír-vásárlás pedig segít helyrebillenteni a hiányt. A török nemzeti bank május végén (Erdogan tiltakozása ellenére) meg is tette ezt, ám az egyszeri nagyobb tétellel 16,5 százalékra feltolt ráta már egymagában is kétségessé teszi az adósság finanszírozhatóságát: ekkora kamatot képtelenség kitermelni hosszabb távon. (Tíz éve a magyar állam 12,5 százalékos alapkamaton le is állította a kötvények kibocsátását ugyanezen felismerésből.)

Irgalmatlan összegekről van szó. Csak két szám az amerikai Politico összeállításából: a török nem pénzügyi vállalatok eladósodottsága 340 milliárd dollár, és egyedül az uniós bankok (részben ottani érdekeltségein keresztül) 166 milliárd dollárral úsznak a török pácban. Ez összesen nagyjából 141 500 milliárd forint, több, mint Magyarország három teljes évi GDP-je.

És ahogyan esik a líra árfolyama, ez az adóssághegy egyre csak gyarapodik a hazai fizetőeszközt használó ország cégei és lakosai számára.

Mindeközben

Erdogan lényegében teljhatalmat kapott, ha kis többséggel is,

a nyári elnökválasztáson. (Amihez az elsők között Orbán Viktor gratulált.) Ezután saját embereit, sőt, családtagjait tette gazdasági csúcspozíciókba, pénzügyi-gazdasági miniszternek például vejét.

Erdogan az alapvető közgazdasági összefüggésekkel sincs tisztában, rögeszméje például az, hogy a mostaninál mélyebbre kellene nyomni az alapkamatot, mert az csökkentené az inflációt. Aminek éppen az ellenkezője az igaz, egy esetleges kamatcsökkentés pedig csak további tőkevesztést indítana el.

Mindezeket a bajokat tetézte a kurd-szíriai háborúba bekapcsolódás óriási költsége. Nem beszélve arról, hogy a NATO-n belül az amerikai után a török hadsereg a második legnagyobb, hatalmas összeget elvíve a mindenkori költségvetésből. És ha ez nem lett volna elég, teljesen fölösleges politikai háborúba kezdett az USA-val. Támadta az amerikai kormányt, mert nem adja ki Fethullah Gülen hitszónokot (aki nagyjából olyan szerepet tölt be Erdogannál, mint a magyar kormánynál Soros György), majd egy vagy két évtizede ott élő amerikai lelkipásztort két éve a 2016 júliusi puccskísérlet támogatásának vádjával börtönbe csukott – és ráadásul Németországgal is kiéleződött a viszony. Az Erdogannal amúgy sok politikai rokonságot mutató Donald Trump emiatt most gazdasági büntetőintézkedéseket léptetett életbe Törökországgal szemben.

A török tanulság tehát az, hogy a népszerűséghajhászásban mesterségesen túlpörgetett növekedés és a korlátlan egyszemélyi hatalom egymagában képes padlóra küldeni korábban jó gazdasági alapokon fejlődő országot.

A saját sorain belül is minden ellensúlyát leépített, ellenzéktől nem nagyon háborgatott Erdogan mostanra elszabadult hajóágyúként elérte azt, ahogyan az idézett Politico-elemzés megfogalmazza: a török gazdaság közeledik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.

Törökország az úgynevezett feltörekvő piacok része, Oroszországtól Dél-Afrikáig. Vagyis ha Pretoriában eltüsszentik magukat, attól Moszkváig törhet ki a nátha. Ennek a láncnak része Magyarország és a térség kisebb államai.

A forint ennek ellenére az elmúlt napok líra-összeomlását viszonylag jól viselte, az euróval szembeni ráta mindössze kicsivel 323 fölé emelkedett. Ennél sokkal rosszabb eredményt produkált júniusban, amikor „saját erejéből” ment többször 330 fölé.

A kilátások azonban nem biztatók.

Az európai bankok jelentős összegű értékvesztésének árnyékában a hagyományos koreográfia az, hogy a nagyobb kockázatú feltörekvő piacról vonják ki a tőkét, amikor nagy a baj valahol. Erre tesz rá egy lapáttal a Magyar Nemzeti Bank, amikor változatlanul a térség legalacsonyabb, 0,9 százalékán tartja az alapkamatot, önmagában is veszélyzónában hagyva pénzünket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .