Vajon mit lehet mondai egy olyan pártról, amely sorozatban harmadszor nyeri meg az országgyűlési választásokat, ráadásul meggyőző fölénnyel, kétharmados többséggel? Szabad-e kritikával illetni, arról beszélni, hogy antidemokratikus, minden maga alá gyűr, kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, formálissá teszi az ellenzék szerepét? Nem követjük el azt a hibát, amelyre – lássuk be – hajlamosak vagyunk, és amely felmentést ad a gyengén teljesítők számára?
Nyilvánvaló, ha a szerző maga objektívnek is igyekszik feltüntetni magát, hamar lebukik, akár a Fidesz hívője, akár az ellenzéke. Az érvek, a teljesítmény értékelése, az a szempontrendszer, amellyel a témát megközelíti, nyilvánvalóvá teszi az álláspontját, az elvi megközelítését, de elfogultságait is. Olvasóink közül bizonyára többen is voltak már részesei olyan vitának, amikor egy-egy párt, politikai oldal teljesítményét próbálták értékelni; manapság sajnos nincsenek meggyőző érvek, mindig mindenre van valami válasz, amely vagy felment, vagy éppen kritizál. Szóval, amikor most azt állítanánk, hogy mi ezúttal megpróbáljuk tárgyilagosan megvizsgálni, miként is szerepelt az elmúlt időszakban a vezető kormánypárt, aligha tetszeleghetünk az objektív elemző szerepében, pedig ezt hisszük magunkról.
Ráadásul, a Fideszről szólva, különösen nehéz a helyzetünk. (Sorozatunkból tudatosan hagytuk ki a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fidesz testvérét, az párt ugyanis a közvélemény előtt valójában nem létezik. Van ugyan egy önálló frakciója a parlamentben – sokszor kinevezéssel jutnak oda az emberek – ennek a frakciónak azonban legfeljebb annyi a szerep, amit a Fideszben ráosztanak, sem önálló véleménnyel önálló hanggal, ennek megfelelően önálló karakterrel sem rendelkezik. Külön kitérhetnénk persze elnökére, aki egyszersmind miniszterelnök helyettes volt, van és lesz, Semjén Zsoltra, de az ő legnagyobb tette is, kimerül egy szarvas svédországi leterítésében. A KDNP munkáját tehát fedje jótékony homály, szerintem így járnak jobban).
Nem vagyunk könnyű helyzetben akkor sem, ha pusztán a Fidesz munkáját vizsgáljuk. Amit sietve le kell és le lehet róla rögzíteni, az a hihetetlen fegyelem, ahogy ez a párt működik. És ezt kéretik most nem a negatív tartományba sorolni; valóban nagy erény, ha egy politikai formáció képes azt a képet mutatni önmagáról, hogy ott egység van. Igaz, hogy a napokban Lázár János arról beszélt – még ha azt a hírügynökség meg is cenzúrázta – , hogy a Fideszen belül is akadtak olyanok, akik a párt, a kormány bukására játszottak, ebből hozzánk, földi halandókhoz semmi nem jutott el. Mi legfeljebb annyit láthattunk, hogy akár a párt elnöksége, akár parlamenti frakciója óramű pontossággal hajtja végre a rá kirótt feladatot. Ez a feladat, az elmúlt esztendőt, de inkább két évet vizsgálva, nem volt más, mint tudomásul venni a központi utasítást; semmi másról nem beszélni, mint a migránsokról. (Hogy ennek milyen túlhajtásai voltak, az szinte mellékes is, mivel a közönség semmin nem rendült meg, legfeljebb a baloldali értelmiségit zavarta, ha például a bogárevés kultúrájának térhódításáról beszélt egy miniszter; mellesleg nem ebbe bukott bele. )
Hiába volt a Fidesznek gigafrakciója, és hiába vezette és vezeti a legtöbb települést ennek a pártnak a tagja, híve, a központi akarat sehol nem futott ellenállásba, a nyilvánosságot, ha netán voltak is, elkerülték a viták.
Ha tehát a Fideszt kell mérlegre tenni, nem tehetjük meg, hogy csak a saját ízlésvilágunk, politikai kultúránk, meggyőződésünk alapján hirdessünk eredményt. Igen is, meg kell állapítanunk, hogy egy modern párt csakis így működhet. Most tehát nem arról beszélünk, hogy milyen programot követ, miként vélekedik az állam szerepéről, hogyan használja a parlamenti többségét, pusztán csak azt hangsúlyozzuk: egy kormányzó párt csak akkor lehet igazán eredményes, ha fegyelmet tud tartani.
És, ha ezen túl vagyunk, akkor állapíthatjuk meg, hogy ezt a fegyelmet nem a kollektív vezetés, a közös gondolkodás, az egységes akarat tartja egyben. Ha nem, akkor viszont mi? Mi az a kohézió, amivel elkerülhetővé válnak azok a konfliktusok, amelyek más pártokat olyan nagy mértékben jellemeznek? A kérdésre mi magunk sem tudjuk a választ, legfeljebb tapogatózunk találgatunk, az eddig tapasztalatainkra hagyatkozunk. Ez a tapasztalat azonban meglehetősen gyenge alapokat ad, hiszen a magyar politikai életben eleddig ilyennel nem találkoztunk; a pártokra inkább az időről időre felbukkanó belső konfliktusok, az
állandóan előre haladó erózió volt a jellemző. A Fidesz az első olyan csapat, amely tényleg csapatként működik, illetve ezt a látszatot tudja kelteni. Nem rendítik meg a külső támadások – a külső értsd: itthonról és külföldről érkezőként – , de még a kriminális ügyek sem. A Fideszben nincs belső bírálat, nincs belső elhatárolódás – olykor egy-egy pletyka suhan csak el, például Elios ügyben a vej időleges eltüntetéséről a nyilvánosság elől, valahova külföldre, ha tényleg ez volt az ok, és tényleg így történt -; itt összetartás, vagy hallgatás van. A Fideszt nem rendítette meg, mint hittük, sem az előbb említett Elios ügy, sem a Kósa-ügy, sem egyetlen olyan eset, amelyről azt hittük: vége a párt virágkorának.
Hát nem lett vége. Vagyis térjünk vissza a kérdéshez: mi tartja egyben a Fideszt? Bármennyire szeretnénk elkerülni ezt a választ, ki kell mondanunk: bizony Orbán Viktor. Ő az, aki egyszemélyben kézben tartja a pártot, aki dönt a konkrét helyzetek megoldásáról, arról, hogy kit tart – egy darabig – az élvonalban, és kit tol a háttérbe. Ő dönt arról is, hogy melyik helyzetre milyen kommunikációs válasz dukál, ki mit mondhat, meddig mehet el. A választások eredményét figyelembe véve azt is megkockáztatom: ő dönt arról is, hogy ki milyen „alkotmányos” költséget engedhet meg magának. Erről, belátom, mást gondoltam egy-két hónappal ezelőtt: azt hittem, kicsúszott a kezéből a vezetés, nem uralja már a helyi kiskirályokat, túl nagy konglomerátumot – ha értik mire gondolok – kell lefednie, és bár a struktúra működésének alapja, hogy minden döntés felfut hozzá, ezt már nem képes uralni, átlátni, befolyásolni. Tévedtem. Látja, tudja, de feltehetően azt is, hogy mi ennek az ellenszere. Az ellenszere pedig az országos hálózat, a helyi emberek hűsége, kötelesség tudata, az ottani közösség feletti uralma. Ez a titok nyitja.
Akkor tehát, ha a Fideszt akarjuk értékelni, Orbán Viktort kell értékelnünk, és el kell jutnunk odáig, hogy miközben a Fidesz Magyarország legnagyobb pártja, valójában egy egyszemélyes pártól beszélünk. Egy olyan pártról, ahol az erős, karizmatikus vezető pontos szereposztás szerint osztja el a feladatokat, megvan az intelligens, a bunkó, a hátteret építő és a nőket megszólítani képes figura, és senki nem léphet ki saját jelmezéből.
Sokszor írták már le, hogy ma Orbán Viktor szinte a legöregebb politikai szereplő, harminc éve uralja a pártját, illetve azokat az embereket, akik csatlakoztak hozzá. Elemezők azt mondják: akár húsz-harminc éve is lehet még neki, kiváltképp, ha továbbra is ilyen ügyesen játszik az emberekkel. Továbbra is, mint a zsonglőr dobálja őket, tudja ki repül lefelé, és ki felfelé. Nagyjából ennyi a titka. És mindaddig, amíg fel nem bukkan egy másik zsonglőr, övé a manézs.
