Amikor ügynökökről esik szó, a közvélemény hajlamos éles határvonalat húzni áldozatok és kiszolgálók közé. A valóság azonban gyakran sokkal kényelmetlenebb. Korniss Péter, a magyar fotóművészet egyik legnagyobb alakja kilencvenévesen állt a nyilvánosság elé, hogy bevallja: az 1956-os forradalom megtorlása idején az állambiztonság beszervezte. Története nem egyszerűen egy ügynökmúlt története, hanem annak bizonyítéka, hogy a diktatúrák legnagyobb ereje nem a besúgók hálózatában, hanem a félelemben rejlik.
„Ez életem legnehezebb interjúja, mert a szégyenemről kell vallanom” – mondta a Válasz Online-nak adott interjújában Korniss Péter.
A történet nem egy karrierista alkalmazkodóé, hanem egy olyan fiatalemberé, aki előbb szembeszállt a rendszerrel, majd annak foglyává vált. Az 1956-os forradalom napjaiban a Parlamentnél zajló sortűz során egy golyó súrolta a fejét. A forradalom leverése után a jogi kar hallgatójaként részt vett az egyetemi ellenállás szervezésében, ezért először 1956 decemberében, majd ismét 1957 tavaszán letartóztatták.
A megtorlás hónapjaiban senki sem tudhatta, meddig megy el a hatalom. A fiatalok előtt ott lebegett Mansfeld Péter példája, akit néhány évvel később kivégeztek. A Gyűjtőfogház falai között Korniss végül aláírta a beszervezési nyilatkozatot, és jelentéseket is adott. A fotóművész ma azt állítja: tudomása szerint senkinek sem okozott kárt.
A kérdés azonban nem pusztán az, hogy mit jelentett vagy nem jelentett. Sokkal inkább az, hogyan működött a rendszer. A Kádár-korszak állambiztonsága pontosan tudta, hogy a megtöréshez nem mindig kell fizikai erőszak. Elég lehetett a börtön, a bizonytalanság, a megfélemlítés és annak tudata, hogy az ember akár az életét is elveszítheti.
A diktatúra szürke zónája
A rendszerváltás utáni közbeszédet sokáig a fekete-fehér gondolkodás uralta: voltak az ellenállók és voltak az ügynökök. A történeti kutatások azonban egyre inkább azt mutatják, hogy a valóság ennél jóval összetettebb volt.
Sokan közülük előbb maguk is a rendszer üldözöttjei voltak. Az állambiztonság különösen értékes célpontnak tekintette azokat, akiknek korábbi ellenzéki múltjuk volt, hiszen tőlük várhatta a legtöbb információt a még létező kapcsolati hálókról. A beszervezési dokumentumon szereplő aláírás ezért önmagában még nem mond el mindent egy ember történetéről.
Korniss Péter esete éppen azért kavarhat nagyobb hullámokat, mert személyében nem egy hatalmi emberről vagy pártfunkcionáriusról van szó, hanem egy erkölcsi tekintélyről. Ez arra kényszeríti a nyilvánosságot, hogy ne csak az ítéletet keresse, hanem a történelmi körülményeket is megértse.
„Azt remélem, hogy a történelem megértése megkönnyíti az ítélkezést és a megbocsátást”
– fogalmazott a fotóművész.
Az állambiztonság múltjának elhallgatott története
A Korniss-ügy egyúttal arra is emlékeztet, hogy a kommunista állambiztonság történetének számos fejezete máig feltáratlan.
Jelképes alakja ennek Baczoni Gábor, az egykori „pesti srác”, aki a forradalom napjaiban még fegyverrel harcolt a szovjet csapatok ellen, később azonban belügyi pályára került, és az állambiztonsági iratok egyik legjobb ismerőjévé vált. Élete különös módon kötötte össze az 1956-os ellenállást és a rendszer intézményrendszerét.
A Kádár-rendszer vezetői pontosan tudták, hogy az ÁVH és a politikai rendőrség múltjának teljes feltárása saját legitimitásukat is veszélyeztetné. Nem véletlen, hogy számos történet, személyi felelősség és dokumentum évtizedeken át a titkosszolgálati archívumok mélyén maradt.
A kommunista hatalom működését jól érzékelteti az a világ, amelyben egykor Sztálin rettegett titkosrendőrei, az ÁVH vezetői és később a Kádár-rendszer apparátusai mozogtak. Ez a rendszer nem egyszerűen engedelmességet követelt, hanem a félelem intézményesítésére épült.
A történet végén nem maradnak könnyű válaszok
Korniss Péter vallomása azért fontos, mert nem engedi meg a kényelmes ítélkezést. Egy olyan ember beszél saját múltjáról, aki előbb a forradalom résztvevője, majd a megtorlás elszenvedője, végül pedig a rendszer által beszervezett hálózati személy lett.
A kérdés ezért nem csupán az, hogy helyesen cselekedett-e. Hanem az is, hogy közülünk hányan viselkedtünk volna másként egy olyan korban, amikor a szabadság, a karrier, a család vagy akár az élet megőrzése forgott kockán.
Korniss Péter története végső soron nem az ügynökökről szól. Hanem arról, hogyan próbálta megtörni az embert egy diktatúra, és arról, hogy a történelem legnehezebb kérdéseire ritkán léteznek egyszerű válaszok.
