Magyarország, 2017 (3.) – Jelenetek a bábok életéből

0
406
wikimedia

A magyar országgyűlésről úgy írni, mintha az egy komolyan veendő intézmény lenne, már önmagában is megtévesztése az olvasónak. Pedig ezt tesszük, hétről-hétre úgy foglalkozunk a parlamenttel, mint a politika egyik legfontosabb műhelyével. Hogyan is tehetnénk másként, ha egyszer ott születnek a törvények, azok a keretek, amelyek az életünket meghatározzák. Csakhogy a hatalmas Fidesz-fölény – a KDNP-ről szó se essék – eleve komolytalanná teszi a T.Ház munkáját; amit a kormánypárt elhatároz, azt pillanatok alatt keresztül  is veri, amit meg nem támogat, annak esélye sincs, hogy törvény legyen belőle.

A kormánypárt tulajdonképpen silánnyá tette az országgyűlést, csak arra használja, amire neki kell, vagyis a nyilvánosság előtt legitimmé tegye az akaratát. A Kossuth tér ma a demokrácia legfontosabb paravánja, általa próbálja a Fidesz felmutatni, hogy a nép akaratát érvényesíti. Valójában azonban nem ez történik; sem a bizottságok, sem a plenáris ülések nem felelnek meg az igaz demokrácia követelményeinek. Ha éppen úri kedve úgy diktálja Orbán Viktornak, akkor keresztül veret két nap alatt egy törvényt, ha viszont csak a látszatra ügyel, akkor sosem lesz elfogadott paragrafus abból, amit ő nem akar. Szégyenteljes, ami ott történik, gondoljunk csak akár a plakát-törvényre, akár a CEU gyalázatos meghurcolására; sem az erkölcs, sem pedig a jog próbáját nem állják ki azok a kodifikációk, amelyeket ennek ellenére nagy többséggel elfogadnak. Külön is döbbenetes és szégyenletes, hogy mindehhez a színjátékhoz a köztársasági elnök asszisztál, így fordulhat elő, hogy kétharmados törvényt át lehet konvertálni sima felesre, és lesz belőle mégiscsak az, amit a miniszterelnök akar. 2017 Magyarországának egyik legnagyobb szégyene, ami e területen zajlik, ráadásul úgy, hogy nincs senki, aki megakadályozhatná ebben a kormányzatot.

Természetes, hogy többekben felvetődött a kérdés, mit lehet ezzel kezdeni? Van-e megoldás a demokrácia színlelésével szemben? Van-e megoldás akkor, ha társadalom nagyobbik részét teljesen hidegen hagyja a politikai élet eme fontos területe, feltehetően azért is, mert fogalma nincs arról, hogy van-e számára jelentősége a parlamentben zajló eseményeknek vagy sem. Ebből a szempontból a kommunista diktatúra negyven éve hihetetlen roncsolásokat hajtott végre az agyakban; a nagyközönséget egy cseppet sem érdekelte mi zajlik a parlament falai között, pontosan tudta, hogy sem befolyása, sem hatása nincs arra mi zajlik ott; a politikusok azt teszik, amit akarnak, és ha éppen negyedévente üléseznek, az is csak a bábszínház része.

Átmeneti változást hozott a rendszerváltás utáni időszak; valódi viták, értékelhető indulatok színtere lett az országgyűlés; akkoriban a Fidesz is arra használta, amire való. Ez ügyben egyébként érdemes tanulni tőle; mindig kihasználta a demokratikus rendszerben rejlő lehetőségeket, és mivel ezt jól megtanulta, azt is magáévá tette, hogy amit ellenzékben kihasznált, azt kormányra kerülve ellehetetlenítse az ellenfeleinek. A kétharmados győzelmét is arra használta, miként tudja átalakítani úgy a magyar közjogi rendszert, hogy az a lehető legkisebb mozgásteret adjon a politikai ellenfélnek. Vagyis a parlamentet kizárólag abba az irányba mozgatta, amelyben saját akaratát akadály nélkül érvényesíteni tudja, miközben az ellenzéknek nulla esélyt ad.

Kérdezhetnék: miért nem ismerték fel ezt az ellenzéki pártok, vagy ha felismerték, miért nem léptek fel ellene? Nos, ez valóban a kérdések kérdése. Pontosabban az, hogy van-e egyáltalán olyan képlet, amely kecsegtető megoldást kínál e rendszer ellen? A Demokratikus Koalíció például úgy döntött, hogy nem vesz részt a parlament munkájában, felismerve feleslegességét, képviselői otthagyták a munkahelyüket. Igen ám, de nem rendelkezvén frakcióval egy sor jogot nem birtokolnak ezért ez a fajta bojkott látszat nélkül maradt, afféle szorgos népünk győzni fog lázadásnak tűnt. A bojkottban senki nem követte Gyurcsány pártját, s bár akadtak jócskán olyanok, aki a teljes bojkottot tanácsolták, ebben igazi partner nem akadt. Azt mondták: az a csekély lehetőség, amit a parlament által biztosított nyilvánosság jelent, fontos katalizátora lehet olyan ügyek továbbvitelének, a sajtóban való megjelenítésének, amelyekre másként nem lenne esély. Ne vitassuk meg most, hogy ez elfogadható érv-e a bojkottal szemben, vagy sem, már csak azért sem, mert nincs egzakt mérőszám, amely erre a problémára megoldást kínálna. Vagyis kinek mi a véleménye, milyen a hozzáállása. A Független Hírügynökség sem kívánja ezt a vitát eldönteni; ha a társadalom nem kényszeríti ki a radikális lépéseket, akkor azok, ha meg is történnének, nem hoznák meg a kívánt eredményt. Ami azt is jelenti: a magyar emberek számára a demokrácia legfőbb szentélyének tartott parlament semmit nem jelent, nem gondolják, hogy az ott született törvényekkel szemben nekik dolguk lenne. Márpedig, ha az emberek demokrácia-igénye még nem érte el ezt a szintet, biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb lesz olyan párt, amely ezt kihasználja. És a Fidesz ezt felismervén, kizárólag a saját céljai megvalósítását látja fontosnak megvalósítani az országgyűlés biztosította körülmények között. 2017 erre újra nagyszerű példákkal szolgált; a kreatív törvényalkotás mellett arra is, miként lehet báboknak nézni azokat, akik képviselőként olykor még fontosnak is hiszik magukat. És ne hozzuk ide ellenpéldaként az azonnali kérdéseket, vagy az interpellációkat; Orbán Viktor ezeket épp úgy lekezeli, mint ahogy valamennyi politikai ellenfelét, de félreértés ne essék, a sajátjait is. Használ mindenkit, ahogy az a bábszínház rendezőjétől elvárható. Egyelőre, csak mihez tartás végett: mi is bábok vagyunk az ő színházában.

A következő részben az ellenzék állapotát elemezzük a 2017. évi történések tükrében.

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here