Kezdőlap Címkék Békesi László

Címke: Békesi László

Békesi: a Nemzeti Banknak nincsenek eszközei a forint megvédésére

Új mélypontra süllyedt a forint az euróhoz képest miközben a közös európai valuta sem dicsekedhet az árfolyamával. Immár 425 forintot ér egyetlen euró, és egyáltalán nem kizárt, hogy van még lejjebb is.

Békesi László egykori pénzügyminiszter szerint a nemzeti bank lényegében kapitulált amikor Matolcsy György bejelentette: 13%-on leállítják az alapkamat emelését. Az ex pénzügyminiszter joggal mutat rá arra, hogy a szigorítás nem hozta meg a kívánt eredményt: a forint árfolyama megállíthatatlanul csökken.

Infláció 20% fölött

Békesi László arra is rámutatott, hogy a maginfláció már szeptemberben is 20% körül járt. Az energiaárak ugrásszerűen emelkednek éppúgy mint az élelmiszerek árai. Ennek következtében az éves infláció meghaladhatja a 20%-ot. Varga Mihály pénzügyminiszter 20%-os inflációról beszélt, a Nemzeti Bank már 22%-ról. Mikor lesz ennek vége? A nemzeti bank abban reménykedik, hogy a jövő év közepén megindulhat a csökkenés. Mitől? Talán attól, hogy véget ér a fűtési szezon.

Megélhetési válság

Nagy Márton gazdaság fejlesztési miniszter már ezt jósolta – teljes joggal. Míg a rezsi az uniós jóléti államokban csak a jövedelmek maximum 20%-át jelenti addíg Magyarországon ez jóval magasabb az alacsony bérszínvonal miatt. Családok milliói kerülhetnek egzisztenciális válságba miközben a kormánynak nincsen pénze a támogatásra. Miért nincs?

Vodafone vásárlásra miből van?

Orbán Viktor hét szűk esztendőt jósol. Eddigi politikai sikerei elsősorban azon alapultak, hogy volt elég pénze a választópolgárok megvásárlására. A vezérnek most üres a zsebe.

Egyelőre nem fenyeget államcsőd – hangsúlyozza Békesi László.

Pénz nélkül azonban nem üzemel sokáig a nemzeti együttműködés rendszere.

Honnan szerez pénzt és milyen feltételekkel Orbán Viktor? Egyelőre Brüsszel a cél, a magyar kormány által lankadatlanul bírált Európai Unió. Az uniós euromilliárdok nemcsak a pénzügyi válság miatt fontosak hanem amiatt is, hogy a világ ennek alapján ítéli meg Magyarországot. Brüsszel sem érdekelt Magyarország csődjében, de miért finanszírozzon egy rendszert, melynek vezetője az ő bírálatára építi a politikai karrierjét?

Békesi László: „Nem következett be a csoda, amit sokan reméltek”

Tegnap a Fidesz-Kdnp pártszövetség nagy fölénnyel megnyerte az országgyűlési választásokat. Nagyon valószínű, hogy a levél- és külföldön leadott szavazatok megszámolása után ismét kétharmados parlamenti többsége lesz. (Ez a jövőbeli politizálás és kormányzás szempontjából majdnem mindegy, hisz ezzel a parlamenti többséggel és a Fidesz frakción kívüli jobboldali képviselőkkel a háta mögött Orbánék bármit megtehetnek és meg is fognak tenni.)

Az eredmények ismeretében azt is mondhatnánk, hogy semmi rendkívüli nem történt: érvényesült a papírforma, a kormánypártok brutális erőfölénye. Az egyesült ellenzéknek reálisan nem volt esélye ezt, a választásokat valamennyi fontos területen döntően befolyásoló erőfölényt ellensúlyozni, pláne legyőzni.

Nem következett be a csoda, amit sokan reméltek, mások magabiztosan hirdettek: a valódi

erőviszonyokat álmokkal, illúziókkal nem lehet megváltoztatni.

Bizonyára sokan beletörődve a megváltoztathatatlanba, be is érik ezzel az egyszerű magyarázattal, de ha meg akarjuk érteni mi miért történt, mi vezetett ehhez a végeredményhez, nem elégedhetünk meg ezzel a magyarázattal.

Érdemes alaposan elemezni, mi húzódik meg a szavazási eredmények mögött, melyek azok az összefüggések, amelyek feltárása és ismerete nélkül nemcsak arra nem lesz esélyünk, hogy valamikor megváltoztassuk a jelenlegi státusquot, hanem legalább megértsük milyen országban élünk és fogunk élni a jövőben.

Ezeket a gondolatokat nem azért teszem közzé, hogy végső, megfellebbezhetetlen igazságokat mondjak ki, még kevésbé azért, hogy megspóroljam a szakértők alapos és részletes elemző munkáját, csupán az vezérel, hogy saját következtetéseimmel hozzájáruljak a minket körülvevő valóság jobb megismeréséhez.

Az első kérdés amire választ kell adnunk, mi vezette a választók többségét arra az elhatározásra, hogy az Orbán rezsim 12 éves működésének eredményeit, következményeit ismerve újabb, elsöprő többségű felhatalmazást adjanak a kormányzás folytatására, a hatalom gyakorlására?!

A teljesség igénye nélkül megpróbálom röviden összefoglalni az „örökséget”, azaz a jelenlegi helyzetet.

1./ A magyar gazdaság súlyos válságban van. Rekord mértékű államháztartási hiány és adósságállomány, ezen belül ikerdeficit, tartós, 10% feletti infláció, kiszámíthatatlan, erősen romló forint árfolyam, mérséklődő gazdasági teljesítmény, csökkenő, vagy megszűnő EU támogatások, fenntarthatatlan kötelezettségek – árbefagyasztás, rezsistop, fedezetlen jóléti ígéretek, széles körű béremelések, a haszontalan, soha meg nem térülő beruházások, létesítmények fenntartásának, üzemeltetésének terhei -, a dráguló és szűkülő hitelforrások, az orosz-ukrán háború közvetlen és közvetett terhei,… nem folytatom tovább a felsorolást.

Akit nem érdekelnek a mélyebb közgazdasági összefüggések, elég ha megveszi a boltokban a napi élelmiszereit, gyógyszereit, ha meg akar javíttatni valamit a lakásában, rádöbben, hogy ki van szolgáltatva a pusztító inflációnak, bér- és nyugdíjemelését, adókedvezményeit felzabálja az áremelkedés, nem jut hozzá az alapvető szolgáltatásokhoz, stb.

Ez a gazdasági helyzet nem magyarázható kizárólag a pandémia, vagy a háború következményeivel, azaz külső, rajtunk kívül álló okokkal: alapvetően egy elhibázott, sőt bűnös gazdaságpolitika következménye.

2./ A világméretű járvány elhibázott, felelőtlen „kezelése” miatt több mint 45.000 honfitársunk halt meg, közülük sokan bizonyíthatóan indokolatlanul.

A járvány egy kizsigerelt, feladatait ellátni képtelen egészségügyi ellátó rendszerre rótt elviselhetetlen terheket, hozta kiszolgáltatott helyzetbe sok, más betegséggel küzdő embertársunkat.

3./ Az egész társadalmat áthatja a kormányzati szintű korrupció, amely gigantikus méretű veszteséggel, lopásokkal jár, tönkreteszi az egészséges üzleti légkört, lehetetlenné teszi a valódi teljesítmények mérését és érvényesülését, mindenkit igazodásra, csalásra késztet, ha el akar valamit érni.

4./ Az elmúlt 21 év alatt több, mint 600.000 honfitársunk hagyta el nagyrészt végleg az országot. Fiatalok és kitűnő szakemberek, kutatók, tudósok, orvosok, ápolók, szakmunkások, kamionsofőrök, tanárok, a társadalom mobilabb tagjai. Veszteségük pótolhatatlan, számuk tovább fog növekedni.

5./ Orbánék felelőtlen, bűnös külpolitikája Magyarországot elszigetelte a fejlett, haladó világtól, eltávolította az EU-tól, veszélybe sodorta az ország integrációját és annak semmi mással nem pótolható előnyeit, magára maradt a régióban is, kivívta szomszédaink megvetését is.

Bűnös hintapolitikájával, Putyin utolsó csatlósaként az egész világon páriává tette hazánkat.

Mindezt a lakosság többsége az egyoldalú propaganda és manipulációk ellenére is jól tudja, nap mint nap megtapasztalhatja.

Ennek ellenére tegnap újabb felhatalmazást adott ennek a rezsimnek, ahelyett, hogy elzavarta volna őket.

Ha cinikus, vagy számító, taktikázgató politikus lennék, azt is mondhatnám, hogy jól van ez így, egyék meg amit főztek, dőljön rájuk ez a csődtömeg, amit ők hoztak létre minden következményével együtt. Tudom, hogy sokan ezt gondolják. Csakhogy nem külső szemlélői vagyunk annak, ami kis hazánkban történik, mindannyian viselni fogjuk ennek a politikának a következményeit, sőt várhatóan tovább növekvő kárait, hátrányait.

Nézzük meg kicsit közelebbről a tegnapi szavazás legfontosabb, már ismert adatait, nagyon beszédesek.

A választásra jogosultak közel 70%-a, mintegy 5.450.000 ember élt jogával – annyi, mint 4 évvel ezelőtt. Kb. 2.300.000 ember nem szavazott, holott az nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szokásos választás, hanem az ország jövőjét tartósan meghatározó döntés lesz. Mi történt, miért maradt ennyi ember távol az urnáktól? Az elemi és jogos felháborodás miért nem késztette döntésre a többséget?! Ez valóban csak kampány és mozgósítás kérdése volt, vagy mélyebb, fontosabb okai is vannak?!

A bevezetőben felsorolt gondok ellenére a regnáló rezsim 881.000-re több szavazatot kapott, mint az egyesült ellenzék. Ráadásul a szavazatok kb. 65%-át, azaz kétharmadát, cca. 3.200.000 szavazatot egy jobboldali, részben szélsőséges, részben profasiszta pártokból álló politikai konglomerátum kapta. (Fidesz-kdnp, mi hazánk és jobbik) Közel

320.000 szavazattal bekerült a parlamentbe egy szélsőséges, nyíltan fasiszta nézeteket valló és hirdető párt is.

Komolyan gondolhatjuk, hogy mindez csak az erőfölény, a hazug propaganda és manipuláció következménye?! (Most is fülembe csengenek Milton Friedman Nobel díjas közgazdász szavai, aki egy beszélgetésünk során azt mondta:

„ti magyarok hitlerebbek voltatok Hitlernél, majd sztálinabbak Sztálinnál!”)

Megpróbálom felvázolni milyen megfontolások vezethették a szavazókat döntésük során.

1./ A rezsim fenntartásában, megerősítésében érdekeltek köre.

Széleskörű, heterogén bázis.

Ide tartoznak a mindenkori Fidesz hívők, akik bármi történjék is, kitartanak Orbánék mellett.

A következő csoportot azok alkotják, akik haszonélvezői a rezsimnek, akiket érdekeik fűzik Orbánékhoz. Ide nemcsak a politikai, államigazgatási és gazdasági élet vezetői és apparátusa tartoznak, hanem mind azok, akik pozíciójukat, megbízásaikat, megrendeléseiket, kedvezményeiket, anyagi és politikai támogatásukat a rezsimnek köszönhetik. Az egyes intézmények vezetőitől kezdve, a gazdasági élet számos szereplője, vállalatok és vállalkozások vezetői, az érdekelt alvállalkozók, valamint azok, akik karrierjüket, jövőjüket, érvényesülésüket a rezsim támogatására alapozzák.

Sajátos csoportot alkotnak azok, akik ugyan nem értenek egyet Orbánékkal, sőt megvetik magatartásukat, stílusukat, gátlástalanságukat, de saját maguk haszonélvezői a rezsim döntéseinek. Van több olyan ismerősöm, barátom, akik tehetségük, teljesítményük, vállalkozókészségük, vagy munkájuk eredményeként jelentős vagyonra, nagy jövedelemre tettek, tesznek szert. Számukra kedvező az alacsony szja. ás társasági adókulcs, a különböző adókedvezmények, az ingyenes öröklés családon belül, a vagyonadó hiánya, a kedvezményes, vagy ingyenes és lényegében korlátlan hitelezés és persze, hogy pénzükkel mindent el tudnak érni – engedélyeket, jóváhagyásokat, szankciók elkerülését, hatósági ügyek elintézését. Nos ők, ha nem is támogatják szavazatukkal Orbánékat, de az ellenzéket sem segítik, inkább távol maradnak az urnáktól. Ez persze nemcsak elvtelen, amorális magatartás, hanem zsákutca is, hisz azokat a kedvezményeket, amelyeket eddig élveztek, épen Orbánék fogják felszámolni a gazdasági kényszerek miatt.

De ide tartoznak azok is, akik egzisztenciális kényszerek, kiszolgáltatottságuk miatt szavaztak Orbánékra. A közmunkákból és segélyből élők, akik féltik nyomorúságos jövedelmüket a helyi fideszes vezetők önkényétől, akik megvásárolhatók némi élelmiszerrel és tűzifával.

Paradox módon ide tartoznak azok a nyugdíjasok is, akik elhiszik, hogy Orbánnak köszönhetik 13. havi nyugdíjukat, illetve az évközi nyugdíjemelést – vagy azok a közalkalmazottak, akik béremelésük miatt támogatják a jelenlegi rendszert. Lényegében mind azok, akiknek a szavazatát Orbánék pénzzel vásárolták meg.

Népes csoportot alkotnak a határokon túl élők is, akik anyagi előnyöket remélve, vagy azokat már élvezve támogatják szavazatukkal Orbánékat.

2./ Széles azoknak a köre is, akik érzelmi alapon támogatják a rezsimet.

Az első csoport lelkes híve a szélsőséges, soviniszta nacionalizmusnak, amit Orbánék tálcán kínálnak számukra. A történelmi sérelmek hordozói és táplálói, a Trianon igazságtalan döntésein borongók, a középhatalmi álmokat dédelgetők, a Kárpát medencei népek magyar vezetéséről álmodozók, akik ma is határrevíziókban bíznak, Putyin agressziójának támogatását és Orbán pávatáncát is helyeslik, hátha Ukrajna feldarabolása Kárpátalja visszacsatolásával járna.

Orbánék kisajátították és monopolizálják a nemzeti érzés attribútumait, szimbólumait is. A nemzeti ünnepek, a nemzeti jelvények felhasználásával magukhoz kötik a hazájukkal érzéseikben azonosulni akaró, magyarságukra büszke választókat – egyben élesen szembe állítva egymással azokat, akik számára mást jelent a nemzeti érzés.

Ehhez a témakörhöz tartozik a sport kiemelt kezelése és támogatása is. Orbánék számára a sport nem azért fontos, mert segítségével egészségesebb életmódra, a teljesítmény és a munka tiszteletére, nagyobb fegyelemre, értelmes és hasznos időtöltésre akarják rávenni az ifjúságot. Céljuk kettős: egyrészt magukhoz kötni a sportot űzők és azt szeretők népes táborát, másrészt a működő sport és a sportlétesítmények építésének, a nagy sport rendezvények vállalásának lényegében korlátlan anyagi támogatása a legegyszerűbb módja a törvényesített lopásnak, korrupciónak.

Ezzel a gátlástalanul pazarló sport politikával maguk mellé tudják állítani a legjobb magyar sportolókat és sport szakembereket, de ami ennél is fontosabb, a sport szerető emberek jelentős részét is. (Arról nem is szólva, hogy a sporthoz köthető agresszív csoportok, a foci ultrák és futball huligánok, a Kubatov kommandó bármikor bevethető erőszakos cselekményekre, megfélemlítésre.)

3./ A következő csoportot azok a szervezetek, egyházak alkotják, amelyek anyagi előnyök és a hatalomból való közvetlen, vagy közvetett részesedés fejében elvtelenül kiszolgálják a rezsimet.

Ennek az érdekközöségnek a fedő sztorija a keresztény értékek védelme és támogatása. Orbánék megkülönböztetett anyagi támogatással, értékes ingatlanokkal, állami, társadalmi funkciók átadásával kötik magukhoz az egyházak többségét.

Az egyházak vezetői pedig viszonzásul befolyásolják, sőt közvetlenül instruálják híveiket a rezsim támogatására, illetve fontos szerepet játszanak a hívők gondolkodásának, értékválasztásának irányításában. (Gyomorforgató volt, hogy a mostani választási kampányban, a szavazás előtt a református, vagy katolikus egyházak vezetői milyen direkt módon „igazították el” híveiket.)

Ehhez a körhöz tartoznak azok az u.n. érdekképviseleti szervek is, amelyek a rezsim haszonélvezői és támogatói. Az Ipar és kereskedelmi kamara, vagy az Agrárkamara tipikus példái ezeknek a szervezeteknek. Létüket az állami segédlettel kikényszerített kamarai hozzájárulásoknak, tagdíjaknak, állami támogatásnak, ill. az állam által rájuk ruházott jogköröknek köszönhetik. Tevékenységükben nyoma sincs tagságuk érdekképviseletének, viszont korlátlanul kiszolgálják Orbánék igényeit és erre mozgósítják tagjaikat is. (Ehhez a körhöz tartozott sokáig az Éger István vezette Orvosi kamara is.)

3./ Az Orbán rezsimet támogató és kiszolgáló csoportok után elemeznünk kell az egyesített ellenzék teljesítményét is, hogy megértsük a tegnapi választás szomorú eredményét.

12 évi kormányzás hibái, súlyos öröksége, valamint az egységes fellépés követelményének megértése és tiszteletben tartása alapján sokan bíztak abban, hogy az ellenzéki erők képesek lesznek mozgósítani a választók többségét és támogatásukkal leváltani Orbánékat. Nem ez történt. Az egységes ellenzék 1.850.000 szavazatot kapott, az összes szavazatok 34 %-át, ami kevesebb, mint 2018.-ban.

Mi történhetett?!

Kiderült, illúzió volt az a prognózis és várakozás, hogy a különböző értékrendet, filozófiát és elveket valló pártok, szervezetek összefogása, egységes fellépése mozgósító erejű lesz és képes lesz a rezsimmel elégedetlen, de bizonytalan szavazók támogatását megnyerni, ami a győzelem minimális feltétele lett volna.

Nyilvánvalóvá vált, hogy megalkuvásra, rossz kompromisszumokra, sőt zsarolásra nem lehet hatékony együttműködést építeni.

Az is kiderült, hogy az előválasztás és a pártközi alkuk eredményeként kiválasztott ellenzéki jelöltek személye sok esetben nem tudta ellensúlyozni még a legalkalmatlanabb és a legelutasítottabb Fideszes jelölt támogatását sem. (Lásd pl. Kósa Lajos, Tállai András, vagy mások győzelmei.)

Az is kiderült, hogy az előválasztás második fordulójának súlyos hibája – Karácsony taktikai visszalépése MZP javára, majd

a második forduló Fideszes támogatók szavazataival eltorzított végeredménye – egy minden téren alkalmatlan jelöltet választott az egységes ellenzék vezetőjének szerepére.

Ez az alku és taktika csak arra volt elég, hogy háttérbe szorítsa a legalkalmasabb jelöltet, Dobrev Klárát. Ami várható volt, az tegnap bebizonyosodott: MZP nem volt képes új, addig bizonytalan támogatókkal növelni az ellenzék szavazatait, sőt, a kampányban hibát hibára halmozva, ostoba, arrogáns fellépésével sok baloldali szavazót is eltántorított az ellenzék támogatásától.

Súlyos bizonyíték MZP alkalmatlanságára, hogy szűkebb pátriájában, Hódmezővásárhelyen is súlyos vereséget szenvedett az egyszer már háttérbe szorított Lázár Jánostól.

Tetézte ostoba hibáit az ellenzék, amikor jobbikos zsarolásra, az erkölcsi fölényt képviselő Iványi Gábor helyett egy hiteltelen, zavaros figurát, Róna Pétert jelölt köztársasági elnöknek.

Az is kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ilyen összetételű koalíció még választási győzelem esetén is kormányképtelen, hiszen a Jobbik, vagy a DK törekvései, értékei, programjuk, kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással. Szimpla önáltatás volt azt hangoztatni, hogy először győzzük le a Fideszt, aztán majd kompromisszumokat kötve, koalícióban fogunk kormányozni.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy az ellenzék hibái is hozzájárultak Orbánék tegnapi győzelméhez.

4./ Attól tartok, hogy az előzőek sem adnak teljes magyarázatot Orbánék nagyarányú győzelmére.

Szembe kell néznünk azzal, hogy hazánkban nincs többsége egy progresszív, teljesítmény elvű, a globális világ követelményeit tiszteletben tartó, az európai integrációt elmélyítő, ahhoz alkalmazkodó és előnyeire építő társadalmi-gazdasági berendezkedésnek.

A jelenlegi magyar politikai palettán nem találunk olyan pártot, szerveződést, amely ezeket az elveket és értékeket következetesen hirdeti és hatalomra kerülve meg is akarja azokat valósítani. Talán a DK áll a legközelebb egy ilyen progresszív irányzathoz. (Kivéve amikor irreális ígéretekkel akarja Orbánékat túl licitálni.)

Ám a DK baloldali indíttatása, Gyurcsány Ferenc megosztó szerepe és végtelenül igazságtalan démonizálása alkalmatlanná teszi pártját ennek a progresszív szerepnek a betöltésére.

Egyébként is úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban olyan mélyen gyökerezik minden bal oldali, vagy akár balközép , szellemiségű politikai párt, vagy mozgalom elutasítása, ami jelenleg lehetetlenné teszi, hogy a világban lejátszódó gyökeres változások hordozója a siker reményében léphessen a politikai küzdőtérre.

A terjedő izoláció, újjáéledő protekcionizmus korszaka nem kedvez ennek a politikai hullámnak. Ugyanakkor a végletekig kiéleződött vagyoni, jövedelmi és esély egyenlőtlenségek előbb-utóbb minden bizonnyal a világ boldogabb helyein kikényszerítik majd ennek az új hullámnak a térnyerését, egy új típusú jóléti állam kialakulását.

Ez sajnos nem a következő évek, talán évtizedek magyar fejlődésének programja.

Sok kiábrándult honfitársunknak kell ismét túlélésre berendezkednie, vagy keresni egy élhetőbb országot…

Ha a gazdaság köhögni kezd… III. rész

Számos elemzés, prognózis készült már arról, mi várható a gazdaságban a járvány elmúltával. Minden prognózis tele van bizonytalansággal, hisz ismeretlen méretű, idejű és hatású paramétereket kellene modellezni, sőt kvantifikálni ahhoz, hogy valószínűsíthető forgatókönyveket lehessen felvázolni.

A gazdasági visszaesés és kilábalás lehetséges változatai között már olvashattunk minden olyan modellről, ami az eddigi gazdasági válságokat követte.

Az optimista forgatókönyvek „V” alakú pályát, azaz gyors felépülést, visszapattanást preferálnak. (Igaz, hogy ezek a járvány 3-4 hónapos, gyors lefutásával kalkulálnak.)
Az óvatosabbak – és talán realisták – „U”, vagy „L” alakú pályát jósolnak, míg a legpesszimistábbak – pl. Rubini – nem látnak esélyt a rövid távú fellendülésre, gazdasági „szabadesést”, amolyan „I” alakú modellt vizionálnak. (Rubininak kétségkívül igaza van abban, hogy a járvány elmúltával a ma is jelenlévő kockázatok – pl. USA vs. Kína, USA vs. EU, Kína vs. a világ többi része közötti gazdasági, kereskedelmi háború, a fegyveres konfliktusok Szíriában és másutt, a Brexit hatásai, az EU strukturális gondjai, a klíma katasztrófa veszélye, stb. – velünk maradnak, nem enyhülnek, legfeljebb módosulnak.)

A folyamatokat vizsgálva magam arra a következtetésre jutottam, hogy a legoptimistább és legpesszimistább forgatókönyv megvalósulásának esélye csekély, mert egyrészt

a járvány átfutási ideje vélhetően hosszabb lesz 3-4 hónapnál, így gyors fellendülés nem várható, másrészt a válság olyan mélyreható változásokkal jár majd együtt, amelyek számos gazdasági terület növekedését dinamizálják, így lesz alapja a fellendülésnek.

A legvalószínűbb kilábalási modell az „U” és „L” kombinációja lehet, ahol a visszaesés gyors, a kibontakozás lassú lehet.

Minden bizonnyal felgyorsul a gazdaság szerkezetének átalakulása. A termelési, szolgáltatási és értékesítési láncok lerövidülnek, átláthatóbbá válnak, a Kínától való függést a multinacionális cégek megkísérlik csökkenteni, új beszállítókat keresnek, saját kapacitásokat fejlesztenek, tartalékokat építenek a láncokba.

Minden bizonnyal felgyorsul az élőmunkát csökkentő fejlesztések – automatizálás, robottechnika, digitalizáció – megvalósítása, hogy mérsékeljék az egészségügyi kockázatokat és pótolják a kieső munkaerőt. Ez a folyamat újabb strukturális munkanélküliséggel fenyeget.

A járvány nyomán valószínűleg robbanásszerűen megnő a tágan értelmezett egészségipar szerepe és részaránya a gazdaság kibocsátási és felhasználási oldalán egyaránt. (Hasonlóan ahhoz, ahogy a 2001 szept. 11.-ei terrortámadás után „felrobbant” a biztonságtechnika fejlődése.)

Gigantikus fejlesztések várhatók az egészségügyi infrastruktúra, a gyógyszer kutatás és gyártás, a diagnosztikai és terápiás eszközök fejlesztése, a szakemberképzés területén egyaránt. Az egészségipar részesedése rövid idő alatt megduplázódhat a GDP-ben, az államháztartásban és a családi költségvetésekben egyaránt. Régóta halogatott reformok várhatók az egészségbiztosítás és finanszírozás területén is. Ebben a konjunktúrában a vállalkozások és állami szervek egyaránt részt fognak venni.

Növekedni fog a környezetvédelem, az energetikai korszerűsítések és a számítástechnika szerepe is.

Más ágazatok jelentős veszteségeket szenvednek majd el, megsínylik az átalakuló igényeket. Nehéz időszak vár a turizmusra, a közlekedésre, a szállításra, a hagyományos energetikai ágazatokra, minden bizonnyal a gépgyártás számos területére.

Egyre többször idézem fel gondolatban Schumpeter „teremtő rombolás, vagy kreatív rombolás” koncepcióját, amely az új vívmányok, fejlesztések természetes velejárójának, „árának” tekintette más tevékenységek pusztulását. Nagy kérdés, hogy az új térhódításának és a megszűnő réginek a szaldója milyen előjelű lesz?

Különleges kihívással kell szembenéznie a világnak, az egyes nemzetgazdaságoknak, amikor a válság üzemmódról vissza kell térni a normál üzemmódra. A közgazdaság tudomány alapvető törvényeit nem lehet hosszú távon „felfüggeszteni”.

A válságkezelés a makro mérlegekben hatalmas egyensúly romlást fog okozni. Növekvő deficitek, adósságállomány, emelkedő költségek, gyorsuló infláció, szigorodó hitel és finanszírozási feltételek, elkerülhetetlen egyensúly javító és takarékossági programok jellemzik majd ezt az időszakot.

Az egyszeri támogatások, jövedelem kiegészítések megszűnnek, az olcsó, vagy ingyen pénz korszaka véget ér.

Visszatérnek a teljesítmény követelménnyel együtt járó konzekvenciák a bérezés és foglalkoztatás terén egyaránt.

Gyökeresen átalakulnak a munkaerőpiac működésének feltételei. A táv- és részmunka, a speciális foglalkoztatási formák gyorsan elterjednek, a vele járó bizonytalansággal és terhekkel együtt.

A válság kezelése rendkívüli intézkedésekkel jár együtt. A kormányok, erőszak szervezetek különleges felhatalmazást kapnak, a demokratikus vívmányok és jogok háttérbe szorulnak.

A diktatórikus és autokratikus rezsimek akár hatékonyabbak is lehetnek a krízis kezelésében, mint a demokratikus eszközökkel működő rezsimek. Nagy lesz a csábítás a hatalmi eszközök tartós kiterjesztésére, fenntartására és a velük való visszaélésre.

A válság hatalmas politikai mozgásokat válthat ki: rezsimeket, kormányokat sodorhat el, buktathat meg és diktatórikus rezsimek hatalmát tartósíthatja.

A nacionalista bezárkózás tovább erősödhet, a gyanakvás, bizalmatlanság, gyűlölködés szelleme és mérgező hatása tovább terjedhet. A válság sajnos nem kedvez a demokratikus vívmányoknak.

Mire számíthatunk tehát:

csak egy dologban lehetünk biztosak: semmi sem lesz olyan, mint 2019-ben volt.

Békesi László

Az euró bevezetéséről – megszólaltak a támogatók

Nem kis szaktekintélyekkel erősítették a magyar eurócsatlakozást népszavazással nyomatékosítani szándékozók a mozgalmukat: hat volt miniszter, jegybankelnök, szociológus és közgazdász állt ki a Polgári Világ Párt kezdeményezése mellett. Indokaik egy irányba mutatnak. A magyaroknak sincs ellenére az euró bevezetése – ahogy azt egy európai felmérés megmutatta. A fuhu.hu-nak Surányi György és Bod Péter Ákos is elmondta, miért támogatja a kezdeményezést.

Surányi György. MTI Fotó: Marjai János

 „A szakmai fenntartásaim ellenére, indokoltnak tartom az ERM II-be lépéssel a Monetáris Unióhoz való csatlakozás előkészítését Magyarország számára” – szögezte le Surányi György volt jegybankelnök. A FüHü által megkeresett nemzetközi hírű bankszakemberről köztudott, hogy soha nem volt lelkes híve a korai, erőltetett ütemű csatlakozásnak az euróövezethez, amit szakmai indokokkal és azzal magyarázott, hogy nincsenek illúziói a monetáris unióval kapcsolatban.

Kiderült, hogy most is vannak fenntartásai, ám úgy látja, hogy kevesebb kockázat van a csatlakozásban, mint a kívül maradásban,

ugyanis, ha kimaradunk az új, formálódó, magasabb szintű európai együttműködésből, akkor könnyen a perifériára, de akár az EU-n kívülre is szorulunk, ami beláthatatlan lenne az ország számára.

A szorosabb együttműködésre a nemzetközi fejlemények sora kényszeríti az EU-t – véli.
A pénzügyi (gazdasági) euróválság mellett a menekültválság, a Brexit és Donald Trump amerikai elnök megválasztása is ennek szükségességét erősíti.

Surányi György határozott meggyőződése, hogy

Magyarországnak az érdeke, hogy részese legyen az uniós integráció elmélyítésének,

és tagja legyen a belső körnek, ami ahhoz is hozzásegítené, hogy maga is formáló erőként játszhasson szerepet. Ennek fényében az euró későbbi bevezetése érdekében a csatlakozás megfontolt előkészítése, az előszobába (az ERM II-be) történő belépés szerinte megnyithatja az utat az EU-integráció első vagy belső köre felé.

A kezdeményezés

Surányi György egyike annak a hat „névnek”, akik a népszavazási kezdeményezés mellé álltak. A lista:

  • Balázs Péter, közgazdász, Magyarország által delegált európai bizottsági biztos, magyar külügyminiszter;
  • Bod Péter Ákos, közgazdász, politikus, egyetemi tanár, az MTA doktora, ipari miniszter, jegybankelnök;
  • Jeszenszky Géza, történész, egyetemi tanár, politikus, diplomata, külügyminiszter;
  • Kolosi Tamás, szociológus, a szociológiai tudományok doktora, a Tárki alapítója és elnöke, több miniszterelnök tanácsadója:
  • Mizsei Kálmán, közgazdász, volt ENSZ főtitkár-helyettes, EU különmegbízott;
  • Surányi György, közgazdász, a közgazdaságtudomány kandidátusa, egyetemi tanár, jegybankelnök, volt miniszterelnöki tanácsadó.

A nemrég alakult új párt, a Polgári Világ közleménye leszögezi: a neves szakemberek az augusztus közepén kiadott Hitvallás Európa mellett című kiáltványt aláírva hitet tettek amellett,

„hogy Magyarország számára sorsfordító jelentőségű az euró bevezetésével a mag-Európához való tartozás deklarálása.”

A Polgári Világ Pártja augusztus 14-én kezdeményezett országos népszavazást az ERM II rendszerbe való belépésről (ami gyakorlatilag az euró bevezetését jelenti). A kiáltvánnyal társadalmi mozgalmat szeretnének elindítani, hogy Magyarország megragadja az utolsó esélyt arra, hogy visszatérjen a még szorosabban egységesülő Európai Unióhoz. Várják a további csatlakozókat is. A párt sorsdöntő jelentőségűnek tartja az európai fősodorhoz való visszatérést, aminek ma az euró mielőbbi bevezetése az eszköze és a szimbóluma.

Bod Péter Ákos: Korán, később vagy még később?

„A mozgalmat nem ismerem különösebben, a vezetőivel nem találkoztam, és nem is vagyok meggyőződve arról, hogy a népszavazás lenne a legjobb eszköz ebben a kérdésben. Nem elemeztem a politikai, taktikai részét, viszont alaposan górcső alá vettem a mögöttes kérdést” – fejtette ki Bod Péter Ákos volt jegybankelnök a FüHünek a népszavazási kezdeményezés támogatásáról.

„A kérdés nem úgy merül fel, hogy akarunk-e, mivel nincs ebben választási lehetőségünk. A kérdés az, hogy mikor: korán, később vagy még később csatlakozunk?”

Ám korán már nem tudunk, mert a hozzánk hasonló helyzetben lévők már beléptek, pedig, ha mi is megtettük volna, igen sok gondot megelőztünk volna magunknak. A feltételek tiszták: ne legyen magas a költségvetési hiány, az államadósság, az infláció és a kamatláb, s ha mindezt betartottuk volna, nem itt tartanánk, ahol – mondta.

Fotó: Wikipedia

Hozzátette: hiába illethető akár jogos bírálatokkal is az euróövezet-beli tagság, nincs alternatívája egy olyan támadható, spekulációnak kitett, ingatag és kockázatot viselő fizetőeszköznek, mint a mi nemzeti valutánk.

„Ma már a feltételek is adottak, tehát innen kezdve már csak politikai döntés kérdése a csatlakozás.”

Bod Péter Ákos azt mondta: „Mi, az aláírók, abban kívánunk segíteni a döntéshozóknak és a lakosságnak, hogy vegyék fontolóra a csatlakozást, fogalmazzák meg a szándékot és hozzák meg a döntést. Lehet, hogy három hét múlva az élet már drámai erővel teszi fel ezt a kérdést. Mert, ha elindul egy olyan vonat…”

Népszerű az euró Magyarországon

Ha lenne népszavazás, az akár sikeres is lehetne, legalábbis kiindulva az Eurobarometer 2017. tavaszi felmérésének az eredményeiből.

A magyarok 57 százaléka ugyanis teljes mellszélességgel támogatja a közös valuta bevezetését, miközben csak 39 százaléka ellenzi,

és 4 százalék nem tud véleményt formálni a kérdésben. Megjegyzendő, hogy az EU egészében a támogatók aránya 10 százalékponttal alacsonyabb, mint nálunk.

Arra a kérdésre, hogy az ország számára előnnyel járna-e a csatlakozás, már kevesebben, de még mindig a megkérdezettek viszonylagos többsége válaszolt igennel (48, 44, illetve 8 százalék volt az igen, nem, nem tudom válaszok megoszlása).

Ezzel együtt is a megkérdezettek 22 százaléka szeretné, ha minél előbb fizethetne euróval Magyarországon, 40 százalék óvatosabb, és bizonyos idő elteltével látná ezt megfelelőnek, míg 22 százalék minél később, 13 százalék pedig soha.

Készen állunk

De a magyarok itt is pesszimisták: a válaszadóknak ugyanis csak a 22 százaléka véli úgy, hogy az ország készen áll a közös valuta bevezetésére, elsöprő többség (74 százalék) szerint nem.

Fotó: Youtube

Pedig szakemberek sora állítja, hogy igenis készen állunk. Köztük Békesi László volt pénzügyminiszter, aki a FüHü-nek adott interjújában leszögezte:

„A feltételeket már most teljesíteni tudnánk,

akár most beléphetnénk az ERM II-be, a csatlakozás előszobájába, a kérdés inkább úgy merül fel, hogy mikor lenne előnyös számunkra a csatlakozás.” A válasz: csakis megfelelő gazdaságpolitika esetén.

De Orbánék bezárkózó, diszkriminatív, a belső tőkeelosztásra támaszkodó gazdaságpolitikája közepette semmi értelme nem lenne, hiszen csakis a teljesítőképességet akadályozná, nem csökkenne a leszakadásunk, nem tudnának nálunk hatni az euróövezet előnyei. Aki nem csatlakozik a többséghez, az marginalizálódni fog, hiszen vége az Orbánék által hirdetett „nemzetek Európájának” – mondta.

Kedvező jelek

A pesszimizmus azért is érdekes, mert a megkérdezettek négyötöde igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy személy szerint képes lesz-e igazodni a nemzeti fizetőeszköz euróval való felváltásához.

Az Eurobarometer felmérése azt is egyértelművé tette, hogy a magyaroknak csak egy részére hatnak a nacionalizmust, sovinizmust, túlzó magyar nemzeti büszkeséget sulykoló szlogenek, frázispuffogtatások:

a válaszadóknak csak a 38 százaléka véli úgy, hogy az euró bevezetésével a hazája elveszíti identitásának egy részét.

Büszkék lehetünk erre az arányra, ugyanis az EU-28-ban 49 százalék válaszolt igennel a kérdésre.

Eurókilátások a régióban

A térség eurót még nem használó országai közül Romániában a legnagyobb az euró bevezetésének  támogatása, a kapott 64 százalékos eredmény 7 százalékponttal magasabb, mint a magyar. Horvátországban a lakosok 52, Bulgáriában 50, Lengyelországban pedig 43 százalék szeretne közös európai valutát használni hazájában is. A cseheknél a legalacsonyabb a támogatók aránya, mindösszesen 29 százalékos.

Ennek fényében nem csoda, hogy a románok jelezték, hogy már most készen állnak, s öt éven belül szeretnének is csatlakozni az euróövezethez.

Ám, hogy mennyire bonyolult „lelki” kérdés is a gazdasági mellett a nemzeti valuta elvesztése: a csehek lehetnének a legkiválóbb példa arra, amikor egy ország politikai érdeke felülírja a lakosság álláspontját. Az Emmanuel Macron francia elnök színre lépése óta történtek eredményeként a legfrissebb fejlemények szerint Csehország is hajlik az euró bevezetésére. Igaz, politikai szinten, nem a lakosság nyilvánított ki ilyen véleményt.

Miként Magyarországon sem a lakosság ragaszkodik a forinthoz, hanem a kormány.

A rendszer gyökeres megváltoztatása kellene

„Naivitás azt gondolni, hogy Orbánékat el lehet takarítani; 2018 ebből a szempontból végképp eldőlt” – mondta a FüHü-nek Békesi László volt pénzügyminiszter, aki 1998 óta már „csak” szakértőként vesz részt a közéletben, de akinek a szavaira ma is odafigyelnek, s nem csak a szakma.

Határozottan nem lát lehetőséget sem Bokros Lajos 500 napos programjának sikerére, sem a demokratikus ellenzék összefogására, s mint mondja, a gazdaságpolitikai programjaikat, elképzeléseiket, deklarációkat látva, kizárt a programok összefésülése is. Talán a DK és MOMA kivétel.

A választások közeledtével egyre erősödik a választói igény az összefogásra. Tekintsünk most el politikai szempontoktól, vegyük pusztán a gazdasági programokat, pontosabban azok híján azt, amit a demokratikus ellenzék egyes pártjainak gazdasági elképzeléseiről tudunk. Ezek alapján, Ön lát esélyt az összefogásra?

Két dolgot szeretnék előre bocsátani. Az egyik, hogy nem sorolom a demokratikus ellenzék közé a Jobbikot. Részint, mert nem demokratikus, hanem egy fasisztoid párt, amely a szélsőjobboldali nacionalista választókért harcol a Fidesz-szel. Zárójelben jegyzem meg:

nem zárom ki, hogy szoros választási eredmény esetén a Fidesz gond nélkül koalícióra lépne a Jobbikkal,

hiszen emlékezzünk csak rá, milyen vidáman vette be a kormányba a Torgyán-féle Kisgazdákat is. Az, hogy a Jobbik mit mond a gazdaságpolitikáról tulajdonképpen amúgy is érdektelen, hiszen amit akarna, azt amúgy is csak a Fidesszel koalícióban lenne képes megvalósítani. A másik, hogy a demokráciákban amúgy is a legkevésbé a gazdasági programok alapján döntenek arról  választók, hogy hova ikszelnek. Ennek ellenére érdemes összehasonlítani a pártok programjait, pontosabban inkább azok irányait, hiszen többé-kevésbé kidolgozott gazdasági programmal egyedül csak a Demokratikus Koalíció és a Bokros Lajos féle Modern Magyarország Mozgalom, a MOMA rendelkezik.
Mindennek tudatában, lát-e esélyt a gazdasági programok, elképzelések összefésülésére, s ez alapján egyfajta összefogásra?

Erre a válaszom  határozott nem. Ráadásul a választások tétje sem szakpolitikai jellegű, habár messze nem mindegy, hogy  a későbbi győztes milyen konkrét elképzelésekkel, célokkal kezd bele felhatalmazás esetén a kormányzásba. Ami biztos: a magyar politikai, gazdasági és társadalmi helyzet megváltoztatása még a legjobb szakpolitikai koncepciók, programok mentén sem valósítható meg a rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül. Azokra a károkra, amelyeket a Fidesz 2010. óta okozott, az általa kialakított rendszernek a keretei között nem lehetnek jó szakpolitikai válaszok: ha marad az alapvetés, a filozófia, az intézményrendszer, akkor a megváltozó eszközök sem képesek alapvető változást elérni.

Óriási tévedés, hogy egy zseniálisan kidolgozott gazdaságpolitika elég ahhoz, hogy maga mögé állítsa a többséget a választásokon, mert az állampolgárokat nem ez érdekli, ők

érzelmi alapon döntenek, különösen egy olyan demokráciában, amelyben a vélemények manipulálásának döntő szerepe van.

De egy másik indokot is fel tudok hozni a határozott nemre: amennyire a nyilvánosságra hozott publikációk, információk alapján meg tudom ítélni, a demokratikus ellenzéki pártok gazdaságpolitikai elképzelései között kibékíthetetlenek az ellentétek. Némileg árnyalva a képet: egyedül a DK és a MOMA programját tartom összefésülhetőnek.

„Agyrém, hogy balról akarják előzni a Fideszt”

Arra persze egy interjú terjedelme nem elég, hogy pontról pontra végig vegyük ezeket az eltéréseket, de gondolom, tipizálni azért lehet a döntő különbségeket.

Az ellenzéki pártok egyik csoportja semmi mást nem akar  gazdaságpolitikájával, mint megváltoztatni a meglévő elosztási viszonyokat és azok eszközeit. Tiszta agyrém, hogy balról akarják előzni a Fideszt, amely eleve abszolút túlelosztás-párti, s nagy szerencséjük van, hogy ezt a nemzetközi körülmények is lehetővé teszik a számára. Ám garantált csődhöz vezetne, ha eszközök hiányában még rá is tennének erre egy lapáttal. Értem én, hogyne érteném, hogy minden ellenzéki párt meg akarja változtatni ezeket az aberrált, szélsőségesen durva társadalmi szétszakadáshoz vezető elosztási viszonyokat.

De a gazdaságpolitika nem egyenlő az elosztáspolitikával!

Alapvetően téved az, aki szerint elég csak az elosztás alapvető elemeihez – a többi között a fiskális és a jövedelempolitika elemeihez, ez utóbbin belül az adó-, a bér- és a szociálpolitikához – nyúlni. Az ilyen kommunisztikus elosztási programok esetében mindig a háttérbe szorul a megtermelhető jövedelmek létrehozásának a programja, meg nem lévő eszközöket akarnak  elosztani, és senki nem foglalkozik azzal, hogy a forrásokat is ki kell termelni ahhoz, hogy egészségesebb legyen a társadalom és fenntartható legyen a gazdaság.

Azzal kezdte ezt a választ, hogy az ellenzéki pártok egyik csoportja. Milyen más csoportok vannak, s azokat mi jellemez?

A másik csoport gazdaságpolitikájának a fókuszában ugyancsak szimpatikus célok szerepelnek, amelyeket lehetne is támogatni, ha lenne realitásuk: ez az a csoport, amely erőteljes zöld programot állít a középpontba. Ez globális ügy, s fontos is, de azért balgák lennénk, ha azt hinnénk, hogy egy akkora ország, mint Magyarország alapvetően képes lenne befolyásolni a főbb folyamatokat. Az persze már más kérdés, hogy vannak konkrét ügyek, amelyekkel kiemelten kell foglalkozni – ilyen például az energiagazdálkodás, Paks 2, aminek egyébként nem a környezetre gyakorolt hatása a fő veszélye, hanem az, hogy feleslegesen ismét egyoldalú függőségbe sodorja – hosszú időre – az országot a kiszámíthatatlan orosz birodalommal szemben.

S van egy harmadik típusa ezeknek demokratikus ellenzéki programoknak, legalábbis az eddig nyilvánosságra hozottak alapján: az eléggé sok elemében zavaros, harmadik utasnak minősíthető  kinyilatkoztatások, amelyek elsősorban globalizáció-, tőke- és piacellenes koncepciónak minősíthetők. Ennek különféle elemei keverednek, mást mond az LMP, mást a DK és megint mást az MSZP, miként – ha indul egyáltalán – az Együtt is, a Momentum meg nem mond semmit erről – igaz más konkrét elképzeléséről sem.

Az újraelosztás több oldala

Említette, hogy nem szabad kizárólag az elosztás oldaláról meghirdetni az újraelosztást. Konkrétan mire gondol ez alatt?

Vegyük például a béremelés kérdését. Részben valóban objektív gazdasági körülmények miatt, részben erőteljes manipuláció, a torz elemzések terjesztése miatt

olyan kép alakult ki, hogy Magyarország a teljesítményéhez képest rettenetes bérlemaradásban szenved az uniós országokhoz képest.

Ezért az elosztáspolitika első célja ennek a résnek a szűkítése, egyfajta bérfelzárkóztatási program, s ebben az ellenzéki pártok is hasonlóan vélekednek, mint Orbánék – az egy kivétel Bokros  pártja. Vannak egyszerűen szélhámos koncepciók, például a Pogátsa-féle „új egyenlőség” című ötletroham. Ezek a béreket és jövedelmeket kizárólag vásárlóerőként kezelik, olyan, vásárlásra, megtakarításra, beruházások finanszírozására alkalmas eszközként, amely keresletet teremt, s hozzájárul a gazdasági növekedéshez, s ezért üdvözlendő. Megjegyzem, hogy valóban van egyfajta kényszerhelyzet, hiszen valamit kell kezdeni a versenyképes munkaerőbázis iszonyú hiányával, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy a bér- és a jövedelem egyben kitermelendő költség is! Fedezetet kell rá teremteni a termelési, szolgáltatási folyamatban! Ha ezzel az oldallal nem foglalkozunk, akkor lufit fújunk. Ha az állam központilag beavatkozik a folyamatokba különféle programokon keresztül – mint a minimál bér, a szakmunkás bérminimum vagy a garantált bérminimum –, akkor mi lesz azokkal a vállalkozásokkal, amelyek ezt nem tudják kitermelni? Minden valódi termelékenység növelés nélküli béremelés következményeként először jön az elbocsátás, majd a termelés/szolgáltatás szűkítése, s végül jön a csőd – ez pedig szűkíti azt az erőt és potenciált, ami hozzájárulhatna a gazdasági növekedéshez, tehát öngyilkos lépés.

S a magyar gazdaságban elvétve akad a multikon és beszállítóikon kívül olyan cég, amely képes kitermelni a bérfelzárkóztatás fedezetét.

Nem szólva arról, hogy alapvetően hazug és elhibázott, hogy ugyanazért a munkáért nálunk ugyanannyi bért kellene fizetni, mint másutt: a kérdésnek azon kell eldőlnie, hogy a konkrétan felhasznált élőmunka egy egysége mennyi új értéket hoz létre! Bizony nálunk ez a mutató a német gazdaságénak a hatoda, s negyede az osztrákénak. Ráadásul az elmúlt hét évben a termelékenység Magyarországon 0,7 százalékkal nőtt, miközben a reálbérek és -jövedelmek több mint 20 százalékkal bővültek, azaz nyílt az olló, a kibocsátott teljesítmény már most sem áll arányban a bérekkel. Ezt tovább folytatni agyrém lenne!

Perverz az adórendszerünk

Az ellenzéki pártoknak az adórendszerrel kapcsolatban elég markáns nézeteik vannak. Az is az újraelosztás része. Ezeket hogyan látja?

Tény és való, nem tartható – sem a terhelés abszolút mértékét, sem a belső eloszlását tekintve – a kiépített perverz adórendszer. Amely kiemelten jutalmazza a magas jövedelmet, semleges a közepessel szemben és erősen terheli az alsó harmadhoz tartozó adóalanyokat. Amúgy is jövedelempolarizáció van, s erre ráerősít a rossz adórendszer. Abban igazuk van az ellenzéki pártoknak, hogy progresszív adórendszert kell bevezetni, kérdés, milyen legyen ez a .progresszió, de ez már szakmai kérdés. Ez azonban csak egy része a dolognak.

Itt az ideje egy egységes, értékalapú, de progresszív vagyonadó rendszer bevezetésének,

amelyben meg kell szüntetni a hatalmas vagyonok ingyenes, családon belüli öröklésének a lehetőségét is. Bizonyos, a normál életfeltételeken felül felhalmozott vagyontömeget szintúgy progresszív adóval kellene sújtani, s az ebből  az államkincstárba befolyó összegek ellensúlyozhatnák az extramagas áfa, a diszkriminatív ágazati különadók fokozatos csökkentését.

Akkor nem is lát elfogadható gazdaságpolitikai programot?

Lehet, hogy az én tapasztalatom, elméleti felkészültségem következménye, de igazán koherens, modern, az ország számára valóban hasznos gazdaságpolitikai programja csak a minimális támogatottságú MOMA-nak van. Bokros Lajos koncepciójához világos célok és  eszközök is tartoznak. Sajnos azonban nem látok esélyt arra, hogy megvalósuljon Bokros 500 napos választási programja, pedig az teljes joggal két lépcsőben gondolkodik: abban, hogy az első lépcsőben magát a rendszert kell megváltoztatni, helyreállítva a demokratikus, jogállami kereteket és intézményeket, s amikor ez megvan, akkor kell reparálni mindent, amit csak lehet, majd ezután a pártok programjai alapján választásokat tartani. Sajnos teljesen reménytelen, hogy a többség e mögé álljon!

Brutális harc a baloldalon

De hát miért?

Egyrészt egy brutálisan erős, nagyon csúnya és primitív eszközökkel folytatott hatalmi harc zajlik a baloldal vezetői pozíciójáért.

Az MSZP azért küzd, hogy legalább a megmaradt választói bázisát képes legyen megtartani,

ezt egy erőteljes baloldali fordulattal látja elképzelhetőnek megvalósítani, s ezért szakít a modernizáció elvével, nem programot hirdet, hanem politikai-elvi kinyilatkozást tesz, amelynek rendkívül sok elemével egyet lehet ugyan érteni, de nem rendeli mellé az eszközöket.

A DK is ugyanezért a választói tömegért harcol, de ennek a pártnak a programjában már vannak eszközök is a célok mellett. Ez a program nem annyira balos, bár néhány kérdésben – bérfelzárkózás, a minimálbéremelés ötéves ütemezett programja, stb.  – ők is kikacsingatnak, de nem annyira durván, mint a szocialisták például az alapjövedelemmel. Mindkét gazdaságpolitika program, elképzeléscsomag, deklaráció egyetlen célt szolgál – a dominancia megszerzésének a célját a baloldalon –, s ezért nem is állja ki a reális kritikát, de hát valójában ők tudják a legjobban, hogy egyiküknek sincs esélye arra, hogy  programjuk megvalósítására felhatalmazást kapjanak a választóktól. Így lényegében bármit mondhatnak. Az olyan, a racionalitásokat többé-kevésbé azért figyelembe vevő párt, mint az Együtt, az LMP és a Párbeszéd – ha egyáltalán túléli még ezt a választást – nem fésülhető össze sem a DK-val, sem az MSZP-vel, de mégis figyelni kell rájuk, már csak azért is, mert az ellenzéki választói bázis megosztására alkalmasak.

Nincsenek meg a kormányváltás feltételei

Ezek szerint nem lehet kormányváltás?

Meggyőződésem, hogy nincsenek meg ennek a feltételei. Mélyen megrendítőnek tartom, hogy marad a Fidesz, amelyet gazdasági oldalról nem fenyeget semmi olyan veszély, hogy jelentős veszteség érné, válság vagy éppen drámai életszínvonal romlás alakulna ki. Ellenkezőleg, miután 2020-ig még kitartanak az Európai Uniós támogatások, ezek csak segítik a kormányon maradást.

Az uniós pénzek jelentik a lélegeztetőgépet a Fidesz és a magyar gazdaság számára.

Ennek minden jel szerint 2020-ban vége szakad.

De az már a következő választáson éreztetheti a hatását. Tény, a következő uniós költségvetési ciklusban a kohéziós támogatások drasztikusan csökkenni fognak, s akár meg is szűnhetnek. Emellett az agrártámogatások mechanikus, mennyiségi, földalapu rendszerét minőségi fejlesztések utáni, nem automatikusan járó támogatási szisztéma válthatja majd fel, ami érdekes módon fogja érinteni az új magyar nagybirtokos oligarchiákat, akik ma lényegében kapavágás nélkül kapják a tízmilliárdos EU támogatásokat. Ennek lehet majd pozitív hatása is, elindulhat egyfajta földforgalom, hatékony kisbirtokokok  kialakulása. Nem az így kieső uniós források pótlása lesz a fő kérdés, hanem az, hogy mi lesz a viszonya Magyarországnak az új Európával. Része akar-e lenni, s ha igen, mely áramlathoz akar tartozni, hajlandó-e a minden bizonnyal uralkodó csoportba törekedni, amely a mainál lényegesen nagyobb integrációt, összefogást feltételez, a nemzeti hatáskörök csökkentését.

Ez euróövezeti tagságot is feltételez. Érettek vagyunk mi rá?

A technikai feltételeket már most teljesíteni tudnánk, akár most beléphetnénk az ERM II-be, a csatlakozás előszobájába, a kérdés inkább úgy merül fel, hogy mikor lenne előnyös számunkra a csatlakozás. A válasz: csakis megfelelő gazdaságpolitika esetén, de Orbánék bezárkózó, diszkriminatív, az erőforrások újraelosztására támaszkodó gazdaságpolitikája  közepette semmi értelme nem lenne, hiszen csakis a teljesítőképességet akadályozná, nem csökkenne a leszakadásunk, nem tudnának nálunk hatni az euróövezet előnyei. Ráadásul a mai árfolyamingadozással kezelhető feszültségek egyben lecsapódnának az árakban. De ha megváltozna a rendszer, s a normális gazdaságpolitika esélyei beláthatóvá válnának, akkor érdemes lenne belevágnunk. Az euróövezethez való csatlakozásról azonban érdekes módon – Bokrosékon kívül – senki nem is beszél.

Ám aki nem csatlakozik a többséghez, az marginalizálódni fog, hiszen vége az Orbánék által hirdetett „nemzetek Európájának”. Szerintem lesz az EU-ban egy olyan leszakadó csoport, amelynek tagjai nem hajtják vége a fiskális konvergenciát – ilyenek lesznek például a mediterrán országok, s

lesznek az euro övezeten kívüli EU tagok, akik leszakadnak a fejlett magtól, köztük Magyarország,

ha csak Orbánék ki nem provokálják a kirúgásunkat, vagy ki nem lépnek. 2020 előtt ilyenre azonban nem fog sor kerülni.

Korábban azt említette, hogy nem lát olyan gazdasági kényszert, amely a jelenlegi kormány bukásához vezethetne. Azért idehaza sem minden gazdasági szereplő lehet elégedett.

Az én egyik nagy tévedésem és csalódásom az, hogy meg voltam arról győződve: nem lesz ekkora tolerancia a Fidesz mindent sárba tipró politikájával szemben. Azt gondoltam, fellázadnak egy ponton a bankok, a multik – de tévedtem, kiderült, számukra mindent felülír a hosszútávú gondolkodás. A multik megalkusznak, s nem vonulnak ki, ők kihúzzák a változásig, mert tudják, ez a rendszer sem tart itt örökké – addig pedig megkötik a saját kis alkuikat, számukra csak az a lényeg, hogy nyereséget termeljenek, visszajöjjön a befektetésük, megmaradjanak a piacaik, a kivívott pozícióik.

Visszatérve a Fidesz számára biztos alapot jelentő gazdasági környezet kérdésére: a világgazdaság felől sem látszik számukra veszélyes trend, s idehaza rövidtávon nincsenek egyensúlyi gondok. Tény, hogy ebben következetesek voltak és eredményesen csökkentették a magyar gazdaság külső sebezhetőségét, finanszírozási kitettségét.

Két lehetséges kimenetel

Mindezzel azt is mondja, hogy örökké fog tartani a Fidesz-kormányzás?

Csak két momentumot látok, amely véget vethet ennek a rezsimnek. Az egyik belső meghasonlás, ami minden ilyen autoriter rendszer esetében bekövetkezik. A Fidesznél is könnyen  belátható. A belső összetartást és így  stabilitását nem kis mértékben az a hihetetlen anyagi érdekeltség alapozza meg, amellyel Orbán a kezében tartja a támogatóit; van ebben minden, a konkrét támogatásoktól kezdve az adókedvezményeken át, a piaci pozíciók biztosításáig. Az egyik oldalon a védelem, a másik oldalon pedig a versenytársak lejáratása, az állam teljes kisajátítása, a kontroll elleni védelem. Ez nagyon erős stabilitást ad, de éppen ez a gyengéje is ennek a rendszernek, ugyanis

amint elfogynak az elosztható erőforrások, a meglévő pozíciókhoz, vagyonokhoz, jövedelmekhez kell hozzányúlni, 

s ez 2020, az uniós források csökkenés, elapadása után erősödik majd fel. Kialakul egy érdeksérelem, és kérdés, mikor éri el azt a kritikus tömeget, amely már képes felrobbantani a NER-féle mai monolitikus tömeget. Ezt nem lehet megjósolni, de kódolva van a rendszerben, szerintem a következő, 2022-es választásokra alakulhat ki.

És mi a másik momentum?

A másik a jól ismert dél-amerikai, argentin forgatókönyv: kritikus tömeget ér el a társadalom elégedetlensége, ami egy gazdasági válság esetén polgárháború szélére sodorja az országot. Ne adj isten, hogy ilyen bekövetkezzen nálunk!

Normál, demokratikus választás eredményként semmi esélyt nem lát kormányváltásra?

Nem, már csak azért sem, mert még ha össze is jönne egy nagy összefogás a demokratikus ellenzéki oldalon, s a sok elaprózott kis párt helyett összeállna egy hiteles választási párt, szakmai programmal, szakértő kormánnyal – ez talán még nem annyira lehetetlen –, de akkor sem lehet a fordulatot végrehajtani demokratikus módon. Hiszen

a Fidesznek a hatalom az az eszköz, amely nélkül nem tudja megúszni a büntetőeljárást, megtartani a harácsolt vagyont.

Ők tehát az életükért küzdenek. A hisztéria, az állandó fenyegetettség fenntartása, a széleskörű militarizálás az oktatástól kezdve a hadseregig egyazon célt szolgál: hogy ha kell, fel lehessen függeszteni minden demokratikus jogot, ki lehessen hirdetni a szükségállapotot, erőszakkal lehessen fellépni. S ne legyenek illúzióink: nem riadnának vissza az erő alkalmazásától. Naivitás azt gondolni hogy Orbánékat el lehet takarítani. A 2018-as választás ebből a szempontból sajnos már eldőlt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK