Az elmúlt 3 napban két szigeten jártunk, az egyiket Ullung-do-nak nevezik, a másikat Dok-do-nak. Ullung-do Kángnüngtől, azaz a hozzánk legközelebb eső kikötőtől 200 km távolságra található, maga Kángnüng város pedig 350 km-re a lakóhelyünktől, észak-keleti irányba. Dok-do szigetre Ullung-do szigetről lehet elmenni, attól 80 km távolságra található kint, az óceán közepén. Dok-do-t nem lakják, csak rendőrök őrzik, míg Ullung-do lakott sziget emberemlékezet óta. Réges régen külön ország volt, Uszánguk névre hallgatott, bár akkor is koreaiak lakták. Ha Csedzsu-do-val, Korea legnagyobb, és legnépszerűbb mediterrán szigetével hasonlítom össze Ullung-do-t, akkor ami elsőre feltűnik, az az, hogy a sziget jóval kisebb, az időjárás igen szélsőséges, az ott élő emberek nem gazdagok, szép, modern, gazdag építményt kizárólag csak az újak, a most épülők között láttam. A szigeten egyetlen út van, az körbemegy rajta, illetve most fúrnak még néhány alagutat épp, hogy teljesen körbeérjen. Erről az útról csak zsákutcák vezetnek a lakóházakhoz, illetve az egyre szaporodó mennyiségű panzióhoz. Valódi szálloda még nincs a szigeten. A szigeten futó út teljes hosszában 40 kilométer, a zsákutcákat leszámítva. A másik, ami szembeötlő, hogy gyakorlatilag egy szűk, parti sávot leszámítva az egész sziget egy igen magas hegy, illetve több hegy. Olyan magas és meredek, hogy alig van terület, ahová építkezni lehetne, a mezőgazdaság tököt, helybéli hegyi gyógynövényeket, némi kukoricát termel, rizsföldet egyet sem láttam, némi paprikát és káposztát pedig a kis házak udvarán, cserépben. Tartanak még szarvasmarhát, az eredeti koreai Hánu nevezetűt, ami nem ad tejet, a különlegesen finom húsáért tartják. A másik iparág, amiből a sziget lakossága él, a halászat, abból is a tintahal halászata. Az ullung-do-i tintahal nagyon híres egész Koreában. Ullung-do-t soha nem érte a félsziget részéről atrocitás, mint Csedcsu-do lakosságát, igy aztán nem is ellenségesek a félszigetről érkezettekkel szemben, míg Csedzsun, ez erősen megfigyelhető. Mun elnök már háromszor járt Csedzsun, kérve a múltbéli elnökök által elkövetett bűnökért a bocsánatot, de azért ez nem ennyire egyszerű, Csedzsu lakossága nem könnyen ad bocsánatot, ott koholt vádak alapján több ezer embert megöltek, meghurcolták a családjukat. Igaz ugyan, hogy ez már lassan nyolcvan éve történt, de elfelejteni nehéz. Ullung-do-n semmi hasonló nem esett, ezért a helybeliek nyitottak, kedvesek, és hangsúlyozzák is, hogy jelentős mértékben függenek a félszigettől, még szép, hogy örömmel fogadják a látogatókat. Az időjárásnak kitéve élnek, ami nem kedves hozzájuk, sokszor hetekre elzárja a szigetet a külvilágtól. Télen méteres hó esik, és nagyon hideg van, a nyár tájfunokkal, viharokkal terhes, a Csendes-óceán bizony nem csendes, nagyon is szeszélyes víz. Nem sokkal ezelőtt, még tíz órába került a félszigetről elutazni Ullung-do-ba, reptere nincs, semennyi sík terület nem lévén, csak helikopter leszálló van. Mostanában már gyors katamaránok szállítják az utasokat oda-vissza, 3 kikötőből, a menetidejük kb. 3 óra, de persze ez is időjárás függő. Híres ételük a tintahal belsőségeiből készült leves, a szószos nyers hal ragu, a tök, és rizs üdítő, és a hegyi gyógynövények, meg egy, csak ott élő kagyló féleségből készült rizses étel. A tenger nagyon mély, strand nincs, a víz kristálytiszta, tele az élet milliónyi formájával, amit apálykor a turista is megcsodálhat a bennrekedt tócsákban. Vörös alga, tengeri rózsa, apró halak, rákok, pici, vörös tengeri csillagok, és még ezerféle ismeretlen teremtmény. Ipar nincs, a levegő éles, a csend szinte fáj a félsziget zaja után. Az új hajók okán egyre nő a turizmus jelentősége a szigetlakók számára, bár ez még szinte teljes mértékben csak belföldi turizmus, azon belül is az idősebb korosztály megy leginkább. Gyors tempóban épülnek a szállodák, az út, új panziók, kávézók, pizzériák, hamarosan mennek majd a fiatalok is, azt hiszem. Annyira nincs külföldi, hogy a koreai nyelvtudásomat teljesen természetesnek vették, nemigen érzik a különbséget a félszigeti, és a még messzebbről érkezettek között, nekem az roppant szimpatikus volt.
Ahogy megérkeztünk, várt bennünket a bérautó, és egy fiatal helybéli házaspár, akik a bérautó cégnek dolgoznak. Kérés nélkül fél órás magyarázatot tartottak nekünk, és mindent leírtak egy térképre, nehogy elfelejtsük. Arról szólt a dolog, hogy mit nézzünk meg, és milyen sorrendben, mit érdemes megkóstolni, hogy osszuk be a rendelkezésre álló időt, és hogy nincs sebességmérő kamera a szigeten, de azért óvatosan, közlekedési lámpa egy darab van, az külön látványosság ott. Az autóban volt működő GPS, ami roppant vicces volt annak fényében, hogy van egy, azaz egy darab út. A hölgy úgy fogalmazott, hogy az út, ami megy, meg ami jön.
A sziget persze gyönyörű, jórészt még érintetlen, nyomokban még tetten érhető rajta a régi Ázsia, ami ma már Koreában szinte eltűnt. Az emberek kedvesek, de nem tolakodók, edzettek, kemény munkával keresik a kenyerüket, az időjárástól függenek, sok ugyan a templom, de alapvetően a sorsukban, és a saját erejükben hisznek, az illúziók nem arrafelé teremnek. Általános, és középiskola van a szigeten, egyetem nincs, gyereket keveset láttam, visszatért fiatalokat hál’istennek igen.
Ullung-do nem csupán önmagáért fontos, bár az is épp elegendő lenne, de onnan lehet szerencsés esetben eljutni Dok-do-ra, a már, már kultikus jelentőségű szigetre, ami a koreaiak szabadságának, idegen hatalmaktól való függetlenségének szimbóluma.
