Új világrend?

0
2087
MTI Fotó

Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?

Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.

Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.

Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.

Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.

Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.

A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.

Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:

a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.

Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)

A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.

A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.

A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .