Kezdőlap Címkék Orbánista

Címke: orbánista

Terjesszük a kapitalizmust

Magyarországon – betudhatóan a szoros személyi függelmi rendszernek, amely az országot praktikusan az egész történelme folyamán, az egymást váltó politikai és gazdasági rendszerekben is jellemezte – nem alakult a kapitalizmushoz való produktív hozzáállás.

Ehelyett jobbról és balról egyaránt dominánsan kritikai hangvételben viszonyulnak hozzá és csaknem az egész társadalmat átjárja az a mítosz, hogy a kapitalizmus folyamatos korrekcióra szorul, ébernek kell lennünk vele szemben, mert kiforgat a pénzecskénkből.

Holott amiért legföljebb pénzecskét emleget a magyarok többsége (kvázi szegény), az azért lehet, mert még a XXI. század elején is a kapitalizmust akarja korrigálni ahelyett, hogy tanulna a múltból és keresné a kiterjesztésének lehetőségeit az állam, a hangadó értelmiség és saját hibás reflexeinek ellenében. A magyarok többsége nem teremt szoros összefüggést – pedig elég kézenfekvő volna – az osztrák és a holland életforma, szabadság és gazdagság, illetve a kapitalizmus és a polgári-liberális kultúra között.

Az orbánista értelmiség helyesli a kapitalizmushoz szükséges társadalmi kompetenciák szétrombolását, a maffiarendszerű közpénzlopást és az erkölcsi hanyatlást (arról a nem túl magas szintről is, ahol 2010-ben voltunk).

Nyilvánvaló, hogy az erőforrások felélése a kapitalizmus és a versenyképesség halálát is jelenti.

A cizelláltabbja (valójában rafináltan hazugabbja) azzal házal, hogy az orbánista gazdaságpolitika létrehozza a termelékeny nemzeti tőkés osztályt, amely az országot új lehetőségekkel ékíti fel. Ám semmi új nincs ezekben a lehetőségekben: szervezett formában a kommunizmus és a kádárizmus már tartalmazta őket a nemzet generációkra szóló romlását előidézve, a mai anómikus, rabló formájában pedig szerteszéjjel alkalmazzák a világban afrikai haduraktól kezdve korrupt latin-amerikai rezsimekig.

A balos társadalomtudományos, humántudományi értelmiség látja a rombolást, de a kapitalizmust illetően csak annak a szabályozási mintáiban nem ért egyet a jobbosokkal, miközben tipikusan fogalma sincs a prosperáló gazdaságok működéséről – jellemzően posztmarxista, radikális ideológiai alapról támad.

Pedig a kapitalizmus nagyon egyszerű, viszont annál kiirthatatlanabb emberi vágyakon és automatikusan fellépő koordinációs mintákon alapul, amelyek a kapitalizmus előtt (azaz a tőke alapú piacgazdaságot megelőzően, amelyben a munka és az áruk értéke egy részben spontán, részben intézményesített cseremechanizmusban, a pénz közvetítésével dől el) is léteztek, de ebben találták meg az optimális keretrendszerüket.

A kapitalizmus társadalmi evolúció és nem a gonosz tőkés akarat terméke, ezért dőreség a puszta akaratot szembehelyezni vele. Minden kapitalizmuskritikában lehet részigazság (döntően jelenség szinten), de nem volt még olyan kapitalizmuskritika, amely aprópénzre váltva ne okozott volna kisebb-nagyobb szenvedést az áldozatainak.

A kapitalizmus makrorendszerét ugyanaz a csereaktus üzemelteti, mit bárkikét a lengyeltóti piacon. „Ennyiért adom, megveszed?” Makroszinten persze az egész némileg bonyolultabb, mert a személyes versenyképességtől az intézményes biztosítékokon és a manipuláción át a kapitalizmusellenes ágensekig (állam, szoci pártok, világmegváltó értelmiség, cronyzmus és lobbiérdekek stb.) sok minden rontja a hatékonyságát a rendszeren belüli kiküszöbölhetetlen rossz döntéseken túl. Ugyanígy igaz azonban, hogy bizonyos, széles körben utált és visszatérően „leleplezett” jelenségek (pl. a válságok, a hedge fundok) egészséges önkorrekciók, míg vannak megfontolandó, heteronóm (nem piaci) beavatkozások (pl. a jövedelmek esélyegyenlőségi, oktatási, általános egészségbiztosítási, kulturális célú redisztribúciója), amelyeket igazolhat, hogy egyfelől nem minden kooperációt, tudást és értéket kell (vagy szabad) kivinni a piacra, mások hasznát pedig nem lehet azonnali piaci cserealgoritmusok szerint maximalizálni. (Vannak még itt hely hiányában nem említhető, bonyolultabb megfontolások is, amelyek azonban nem módosítják az összképet.)

Mindennek figyelemvételével

nehezen cáfolható, hogy a kapitalizmus eszméjének védelme és gyakorlatának kiterjesztése minden társadalom érdekében áll, noha nem minden társadalom képes rá (pl. a magyar se).

Az általános, blanket kapitalizmusellenesség nemcsak a megértés hiányáról tanúskodik, hanem roppant káros is, főleg ha olyanok vallják, akik a társadalmakat irányítják (közéleti értelmiség, politikusok). Röviden: „Magyarország akkor lesz Ausztria”, ha a kapitalizmusunk legalább olyan stabil és magától értetődő lesz. (Vagyis a belátható időben – 50 éven belül – nem.)

PS. Egy speciális problémát érintenék még: az ember (kvázi a kapitalizmus) szerepét a „klímakatasztrófában”. Tegyük fel — én is hajlok rá –, hogy az emberiség elmarasztalható a bolygónk klímájának alakulásában (de ugyanígy általában a természethez való viszonya miatt). Ennek azonban — a felelősségének — semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Lásd, ha pl. pazarló, szennyező, elmaradott „szocialista” gazdaságok (Csernobiltól a környezetért nulla felelősséggel viseltető tipikus szocialista ipari egységekig) dominálnák a bolygót, akkor az vélhetően sokkal közelebb állna ma a pusztuláshoz, miközben a folyamatos háborúkban és a mainál lényegesen súlyosabb nélkülözésben az emberiség egyébként is a folyamatos érték- és életvesztés állapotában lenne. Röviden, az ember „rendszertől függetlenül” vétkes a természeti erőforrások egyensúlyának korlátlan kitolhatóságába vetett hitben, azaz a piaci viselkedésre ebben a tekintetben nem a szűkösség állapota, hanem a potyautas mentalitás egy fajtája (overuse) jellemző.

A mostani proteszt egy nagy semmi

„Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más – ezt nyilatkozta a többi között Tamás Gáspár Miklós filozófus a Független Hírügynökségnek. Szó volt még orbánista és antiorbánista magyarokról, nemzetpolitikáról, baloldalról…

A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?

Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.

Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?

A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.

A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?

A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.

A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?

Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK