Azt mondta Gulyás miniszter a kormány múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján: „Ma a legszélsőségesebb párt a magyar politikában nem a Jobbik, hanem A Demokratikus Koalíció. […] A Demokratikus Koalíció szándékosan folytat olyan politikát, amellyel ő azt üzeni, hogy ennek a nemzeti közösségnek vagy nem is érzi részeként magát, vagy pedig egészen mást gondol közösségről, nemzetről és olyan fogalmakról, amelyekben még egyébként az ellenzéki pártok jó részével is közös nevezőre lehet jutni.”
Mindezt a Pesti Srácok újságírójának kérdésére mondta azzal kapcsolatban, hogy a DK nem szavazta meg a „nemzeti összetartozás évéről” szóló határozati javaslatot, amelyet a trianoni békeszerződés századik évfordulójára hirdettek meg. Azután a Magyar Fórum tudósítójának kérdésére megismételte: „Én azt sajnálatosnak tartom, hogy a Demokratikus Koalícióval semmilyen nemzeti politikai alapról beszélni nem lehet. A Demokratikus Koalíció minden egyes ügyben, ahol a magyar nemzettel és Magyarország érdekével szemben állást lehet foglalni, mindig állást foglal vele szemben.”
Most el kellene szégyellnünk magunkat? Szélsőségesek lennénk?
Szerencsére segítségünkre sietett maga Gulyás, amikor ugyanezen alkalommal a következőképpen jellemezte az Orbán-kormány politikáját: „2010 óta szerintem a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában korszakváltás történt. Ennek vannak gyakorlati és vannak szimbolikus részei. Szimbolikus, de nagyon fontos része például a nemzeti összetartozás napja, amire már kilencedszer emlékeztünk most június 4-én. Szintén nagyon fontos, bár szimbolikus jelentőségű elsősorban a választójog kiterjesztése. Nagyon fontos, és gyakorlati és szimbolikus jelentőségű egyidejűleg az, hogy a kettős állampolgárság intézménye ma magyarországi lakóhely nélkül is elérhető, és az a közjogi kapcsolat, amely 1920-ban majd a második világháborút követően megszűnt, az újra létrejöhetett a magyar állam és magyarok között.” Gulyás minden korábbi fideszes nyilatkozatnál egyértelműbben megerősítette azt, amit én „lakossági revíziónak” szoktam nevezni.
Amit az állampolgárság kiterjesztésével és a választójog révén történő megerősítésével tett a Fidesz, az Gulyás világos érvelése szerint is a békeszerződések revíziója, a határok módosítása nélkül.
Ez akkor is a nemzetközi jogrend felrúgása, ha néhány dél-kelet-európai ország (Horvátország, Románia, Szerbia) már korábban hasonló gyakorlatot vezetett be. Ezek olyan országok, amelyek szintén nem nyugodtak bele, hogy az adott etnikum egy része az ország új határain kívül rekedt. Másutt Európában az ilyesmi ismeretlen. Ausztriában a két évvel ezelőtti koalíciós tárgyalásokon a szélsőjobboldali Szabadságpárt vetette fel, hogy adjanak állampolgárságot a dél-tiroli német anyanyelvűeknek, de Kurz kancellár Néppártja hallani sem akart erről.
Fogadjuk el, hogy Magyarország mai szélsőjobboldali kormánypártja szemszögéből, amely a magyar politika centrumába helyezte nemcsak az idegenellenességet, állam és egyház összefonódását, az európai integrációval szembeni uszítást, de a ma lehetséges módon a revíziós politikát is, az európai politika főáramának követése, a kisebbségi jogok ügyének ebbe illeszkedő támogatása, az embertelen menekültpolitika elutasítása szélsőségnek tűnhet. Szomorú, hogy más demokratikus parlamenti pártok ezekben az ügyekben újra meg újra meghátrálnak a Fidesz nyomása előtt. Csak büszkék lehetünk arra, hogy legalább a DK nem hátrál meg ezekben a kérdésekben.
