Nem bírom, amikor hülyítik az embereket

Básti Juli szerint a képmutatás, az álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése, minden jóra éhes embernek fáj. A Kossuth-díjas színész ezt annak kapcsán mondja, hogy Ibsen Kísértetek című darabját mutatják be, Alföldi Róbert rendezésében, január 5-én, a Centrál Színházban, és a szerző gondolatai ma is igencsak aktuálisak.

A bemutatója idején elképesztő dolgokat mondtak Ibsen Kísértetek című darabjáról,
például azt, hogy „nyilvánosan végrehajtott mocskos cselekedet”. Mit gondolsz erről?

Nem tudom, pontosan mit fájlaltak akkor, de ma is nagyon élő a szöveg. A képmutatás, az
álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése ma is minden jóra éhes embernek fáj! A férfiak
túlsúlya a közéletben, a kötelességek hajszolása miközben elmegy mellettünk az élet, egy a
múlt bűneivel szembenézni képtelen nemzedék átkos hagyatéka, azért ezek ma is komoly
problémák. Szóval abszolút aktuális a dolog. Az egyház gyakran képmutató, alaptanítását
megtagadó szerepe szintén vet fel kérdéseket, szóval lehet aggódnunk a gyorsan változó
mégis beszűkülni látszó jövőnk miatt! Ma is élők sajnos azok problémák, amiket egykor
Ibsen leírt.

Újságolvasó ember vagy, esetleg próbálod kicsukni a politikát az életedből?

Dehogyis, nem próbálom kicsukni. Nem is akarom és nem is bírnám.

A politika jelentése: a
város ügyeivel foglalkozni, ez pedig az én országom, az én városom is.

Fölhúzom magam újból és újból, de hát hogyan is ne olvasnék újságot, felnőtt emberek olvasnak újságot, mert érdekli őket, hogy mi van velünk. Volt az életemnek olyan szakasza huszonévesen, amikor beleszartam mindenbe, mert azt gondoltam, egyedül a munka a fontos, meg azok, akikkel együtt dolgozom. Most már tágabban látom a világot, főleg mivel három gyerekem van. Érdekel a jövőjük.

Mostanában min húzod fel magad?

Mindenen! Szinte nincs is olyan, amin ne húznám fel magam.

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket és nem bírom, ha totális hatalom épül az ócska kis demokráciánk helyett!

Nem bírom az uniformizált híreket, az átlátszó szólamokat és Budapesten még hagyján, de a vidéken lakók döntő többségének fogalma sincs arról, hogy mi történik! Mindig csak a riogatás, az ellenség képzés! Gondolom sokuknak idejük sincs rá, hogy részletesebben utána nézzenek a dolgoknak. Állatira dühös vagyok, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megvezethetők vagyunk, és miközben már kopogtat a teljesen új követelményeket támasztó jövő, mi bezárkózunk és rossz válaszokat fogalmazunk. Ez borzasztó, ez lehetetlenség, ezt kikérem magamnak!

A színház tud ez ellen valamit tenni?

A színháznak mindig is dolga volt, hogy gondolkodásra sarkalljon, hogy szembesítsen, de
sokan vannak akik nem tudnak színházba járni, őket könnyű hülyíteni. A színházba járók
újságokban és könyvekben is keresik az igazságot, törik rajta a fejüket! Akiknek erre nincs
módjuk és nem elég tanultak, nem elég tájékozottak, nem tudnak szelektálni, fogalmuk sincs mi történik körülöttük, azokat lehet aztán igazán az orruknál fogva vezetni!

Az elmúlt szezonban nem kaptál új szerepet. Nagyon ki voltál éhezve?

Egyáltalán nem voltam kiéhezve, hiszen igen nehéz szerepeket játszom. Hatvan évesen
három abszolút főszereppel az ember már nincs kiéhezve.

Tényleg?

Persze, hogy nem. Az is igaz viszont, hogy az rossz lenne, ha most nem próbálhatnék.
Jólesik, hogy egy ilyen szuper, érdekes darabban próbálok. Igen jól dolgozunk együtt Alföldi
Róberttel. Izgat minket a téma és eszméletlenül jó a csapat. Ennek most nagyon örülök de
nem voltam kiéhezve!

Alföldivel utoljára akkor dolgoztál együtt, amikor a Nemzetiben kvázi az ottani
hattyúdalát, a Sirály előadását rendezte. Tudom, hogy próbáltátok elérni, te is külön szóltál amiatt, hogy ha más nem, de legalább ez az egy produkció maradjon repertoáron az Alföldi érából.

Így van. Hogy te mikre emlékszel! Én mindent elfelejtek. De tényleg így volt, annyira
szerettük azt az előadást és annyira fontosnak tartottuk, hogy nagyon akartuk tovább
játszani. Nem sirály volt az, hanem hattyúdal.

Megmondható, hogy mitől búcsúztál a Nemzetiben, amiről többször elmondtad, hogy az nem a pályád különösebben sikerült része, alig kaptál fontos szerepeket.

Jó, de néhányat azért nagyon szerettem. Ez is az életemnek része volt. Voltak benne szép
és élvezetes pillanatok, de ha lezárul egy szakasz, akármilyen is volt, el kell búcsúzni tőle. A
Sirály előadása erre nagyon jó volt. Fontos volt a társulat összekapaszkodása az utolsó
évben, amikor már tudni lehetett, hogy Alföldi nem folytathatja. Bár Robi nagyon
reménykedett, hogy mégis győz a tehetségünk, a nagy akarásunk és nem veszik el tőle a
színházat. Ebben az időszakban az erős összetartás miatt kedvvel és jól próbáltunk,
fontosnak tartottuk amit csináltunk.

A Sirályban annyira személyes volt a búcsútok, hogy lényegében ti voltatok a ruhatárosok, ti vettétek el a kabátjainkat, ezek a díszlet egy részét képezték a színpadon, és ti is adtátok ki, tulajdonképpen végső búcsúként, előadás után a holmijainkat.

Így történt, méltó búcsú volt, szép előadás, mindenkinek fontos.

Amiatt, hogy átszerződtél a Centrál Színházba, várható volt, hogy némiképp átalakul a műsorrend, hiszen nyilván akartál olyan fajsúlyú produkciókban, akár tragédiákban
játszani, mint a Nemzetiben.

Igen, persze. De a férjemnek, Puskás Tamásnak is fontos volt, hogy egyre bátrabban
szóljunk a színház közönségéhez. Szerintem tehetségesen és ügyesen csinálja, tudta, hogy
nem lehet kapkodni, szoktatni kell a nézőt, meg kell érteniük, akkor is róluk beszélünk, ha komolyra fordítjuk a szót! A híres kaposvári időkben is hosszú folyamat volt a szinte csak vígjátékokból és operettekből átcsábítani a nézőket fajsúlyosabb produkciók élvezetére.
Ritkán adódik olyan szerencsés szituáció, mint amikor a Katona József Színház Zsámbéki
és Székely vezetésével megalakult. Az elit csapat volt, elit közönségnek játszott. Ott
minden adott volt, ilyen esély nem is igen volt több a magyar színháztörténetben. A
Centrálban viszont a nulláról kellett építkezni, sőt a bányászbéka segge alól!

Puskás nem akarta folytatni a Vidám Színpad hagyományait…

Egy ideig az orra alá is dörgölték, hogy megölte a magyar kabarét. Hát ez baromság! Ő
csak jó színházat akart ezen a remek helyen, ahol a repertoárban megférnek a vígjátékok, a
könnyebb darabok és a nehezebbek is. Kimondottan művészszínházat viszont nem akart és
nem is fog csinálni soha.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy sikerült színházi élcsapattá tenni a Centrál
társulatát. Mennyi szereped volt ebben?

Szerintem sok, de alapvetően ez Tamás érdeme. Hiszen minden egymásból következik. Ha
nem tudja kitalálni, hogy mit mutasson be, ha nem tudja megrendezni, ha nem lesz siker,
akkor nem lehet odahívni jó színészeket. Ha viszont nem jók a színészek, akkor a jól
választott darabokból is csak vacak előadást lehet csinálni. Ez oda-vissza játék. Nekem már
az is borzasztó nehéz volt annak idején, hogy Kaposvár és a Katona után egyáltalán
betegyem a lábam abba az épületbe. Ezt tényleg csak a férjem miatt tettem.

Mi volt ezen nehéz?

Nem akarok lesújtó véleményt mondani arról a régi Vidám Színpadról, mert ott is
dolgoztak jó színészek, de azért azt te is hallhattad már, ha valaki szakmailag
megengedhetetlen dolgokat művelt, akkor arra azt mondták: hé, nem a Vidám Színpadon
vagy. Akkor is ezt mondták, ha valaki felszínes volt, vagy tét nélküli az előadás.
Gyerekkoromtól hallottam ezt, és akkor egyszer csak oda kellett mennem és ott kellett
megpróbálni színházat csinálni. Igazán nem volt egyszerű feladat. Bíztam Tamásban és
segíteni akartam neki! Tudtam, ő már egyszer összerakta a Pinceszínházat, az Egyetemi
Színpadot. Láttam, hogy mennyit küzd vidéken, ahol olyan sikereket rendezett, hogy az
igazgatók gyorsan ki is adták az útját. Tudtam, muszáj valami helyet találnia, ahol végre azt
és úgy csinálhatja ahogy ő gondolja. Ebben mindenképpen segíteni akartam neki! A
Centrállal tizennégy év lankadatlan küzdelme árán oda jutottunk, hogy ma Budapest egyik
legsikeresebb színháza. Csodálatos tábora van már, és válogatottan jó csapata! Szóval ma
már nagyon jó hely.Ibsen,Kísértetek