Kezdőlap Címkék Nemzeti Színház

Címke: Nemzeti Színház

A helytartó és a zsidó főpap

Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.

A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.

A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.

A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.

Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.

Emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Bánsági Ildikó, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, kiváló tagja, fel tudja húzni magát tévénézés közben, akár olyanokat mond a képernyőn lévőnek, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De nem akar politizálni, mert nagyon rossz a véleménye. Most a Játékszínben, a Mennyei hang! című produkcióban, azt a gazdag nőt, Florence Foster Jenkinst alakítja, aki igen pocsékul, iszonyúan hamisan énekelt, de még a Carnegie Hallban is felléphetett.


Játszottál már ennyire tehetségtelen embert, mint amilyen Florence?

Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, bár szerintem a Sok hűhó semmiértben Beatrice is elég tehetségtelenül szerzi meg végül is a Benedekjét.

De ő csak megszerzi, Florence meg soha nem tanul meg énekelni.

Nem tud megtanulni, mert beteg. A nemi bajtól elállítódik a belső hallás. Én ezt nem tudtam, most hallottam.

Szifilisze volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani.

És emiatt ő csodálatosnak hallotta magát, időnként még bele is trafált a hangokba. Annyira egyszerű lenne a történet, hogyha valaki baromi rosszul énekel és amiatt, hogy nagyon sok pénze van, mégis énekes maradhat.

De azért a sok pénz nyilván kellett ahhoz, hogy énekelhessen, hiszen például a Carnegie Hallban csak nem léphetett volna fel, ha nem béreli ki.

Fotó: Juhász G. Tamás

A Carnegie Hallt tényleg ő fizette meg a férje, volt pénzük, de előtte ez a nő a lelkét kitette azért, hogy ifjú zenészeket bemutasson, menedzseljen. Volt egy házuk és először csak oda hívott meg mindenkit, ahol házi koncerteket tartottak és elnézték, hogy ő is énekel egyet, mert a barátai voltak. Az ott felfedezetteket pedig megtapsolták, és egyengették az útjukat. Igen sok jót cselekedett ez a nő, ezért elnézték neki, hogy énekel egyet-egyet.

Nyilván pokoli nehéz lehetett megtanulni azt, hogy mellé énekelj.

Ez főleg színészi, nem énekesi munka. Úgy volt, hogy először megtanultam például egy az egyben az Éj királynőjének az áriáját.

De egy az egyben nyilván Te sem tudod elénekelni az Éj királynőjének az áriáját, hiszen nem vagy operaénekes.

De el tudom énekelni.

Ki tudod énekelni azokat a szörnyen magas hangokat?

Ha rágyúrok erre, még az F-eket is ki tudom énekelni véletlenszerűségből, néha. Ezt én nem tudtam, nehogy azt hidd, hogy ezzel büszkélkedem. Dékány Magdi néni, aki engem énekelni tanított, mindig mondta, hogy nekem van négy oktávom és hogy miért nem operaénekes lettem. Ezt én viccnek vettem, nem gondoltam, hogy tényleg így van. De aztán, amikor elkezdtem énekelni Lakmé Csengettyű áriáját, ami a koloratúráriák királynője, mert annyira nehéz, akkor még szerettem is ezzel kiragyogni. Bagó Berci rendező könyörgött, hogy legyek szíves rondán énekelni. Azt mondta, hogy „ez túl szép Ildi, ne csináld”! Tetszett, hogy néha meg tudom mutatni, hogy ezek a hangok nekem megvannak. Szenvedélyesen próbáltam Florence-t, mert én magam is ugyanolyan hülye vagyok, mint ő.

Milyen értelemben?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Naiv vagyok, idealista, lelkesedni tudok, hogy operát énekelhetek én, Bánsági Ildikó, így, ennyi évesen. Amikor felkértek erre a szerepre és mondtam, hogy de ettől én félek és mondták, hogy de igen, igen, meg tudom ezt csinálni, olyan öröm tört ki a lelkemből, hogy azt nem tudom neked elmondani, hogy igen, ez még hiányzik a palettámról. Egy földöntúli állapotba kerültem, hogy ez biztosan nem véletlen, hogy én operát fogok énekelni. De hát én nem vagyok énekes. Ha véletlenül jó hang süvít a fejem közepébe, akkor extázis van, ez olyan élmény!

Egyébként Te amúgy is extázisos színész vagy, nagyon beleéled magad a figurába, hihetetlenül felpörögsz. Nem tudsz rögtön civilbe visszakapcsolni.

Ez azért darabfüggő is, nagyon ritkán van azért ilyen örömet jelentő szerepem. Például Az ügynök halála előadása után nem pörgök, bár persze hat rám és már előtte két nappal halálfélelmem van.

Mitől?

Attól, hogy ritkán megy. Most tíz napig nem ment, holnap viszont igen, és ezért én már ma bent voltam szöveget összemondani. Ráadásul egy szinkron után, tökre elfáradtam, tök kész vagyok.

De Az ügynök halálában a feleség szerepétől miért félsz? Az próza, ilyet Te játszottál eleget. Attól tartasz, hogy elfelejted a szöveget?

Ritkán megy a produkció és nincs bebeszélve, bejáratva a szöveg. Van, amikor az ember csak „hajózik” és megy előre. De amikor nem rögzült kellőképpen a szöveg, akkor ez nem így van. Akadnak bizonyos szavak, amik fontosak és valamiért mégis ki akarnak esni a fejemből. Ilyenkor megyek a kutyával a Duna parton és mondom a szöveget.

Olvasod magadnak?

Nem, nem, a fejemben van a szöveg, azt mondom és közben még olyan dolgokat is keresek, amik fél évvel, egy évvel ezelőtt nem jutottak eszembe a szöveg kapcsán. Egy csomó dolgot az ember még felfedez a saját előadásaiban.

Ilyenkor esetleg a Duna parton jól nekimész a szembejövő járókelőknek?

Nem megyek nekik, de néha meglepődnek, amikor énekelek. Amikor a Mennyei hang szövegeit mondogatom és egy dal következik a szerepem szerint, akkor bizony dalra fakadok akár a Duna parton is, miközben csendben jönnek szembe a biciklisták.

Azt nem mondod komolyan, hogy a Duna parton, kutyasétáltatás közben például az Éj királynője áriáját énekeled.

Persze, hogy énekelem! Több szerepemet a Duna parton tanultam meg. Mindig várom azt, hogy ne legyen semmi, ne kelljen tanulnom semmit.

Azért azt nem lehet mondani, hogy Te most halálra játszod magad.

A Nemzetiben tartott nemzetközi színházi találkozó miatt tényleg keveset játszottam, alig játszottunk egy hónapig, de most például felújítottuk Az ügynök halálát, a Pogánytáncot. Lassan vége az évadnak, de közben meg már castingra kell menni.

Milyen castingra mész?

Nem én megyek castingra, hanem a férfiak jönnek hozzám castingra.

Te már benne vagy a tutiban?

Hát én már tavaly csináltam a Csak színház és más semmi és a Korhatáros szerelem című tévésorozatokat is. A Csak színházban tavaly mindössze tíz forgatási napom volt, egy tök lüke színésznőt játszottam, aki botoxol, akinek kiesik a mandula, kifolyik a víz a szájából, mert rossz orvoshoz jár. Egy helyes, komikus szerep volt. Most már huszonöt forgatási napom lesz, megnövelték a szerepemet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mert még nem tudtam végigolvasni, de szerepem szerint most azt célzom meg, hogy férjhez megyek. Egyik pasival ugratom a másikat. Ezeket a pasikat castingoljuk. Megnézzük, a kémia hogyan működik köztünk.

Az nem fáj, hogy mozifilmet nem forgatsz? Szabó István korai filmjei alapján úgy nézett ki, hogy Te leszel az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb filmszínésznő. De aztán ez máshogyan alakult.

Fotó: Juhász G. Tamás

Az a baj, hogy amikor a pályára kerültünk, azután nem sokkal kinyílt a világ és Szabó Istvánék elkezdtek kint dolgozni. Mi meg itthon maradtunk. Pista néha azért hívott még, szinkronokat is csináltam nála. Fehér Gyuri pedig, akivel még sokat dolgoztam, meghalt. Pista időnként mondja, hogy úgy szeretne velem dolgozni, de sajnos nem jut olyan téma az eszébe, amivel engem meg tud kínálni. De azt is mondja, ha nekem eszembe jut, akkor szóljak. Hál’ istennek, hogy Meryl Streep rendezőjének eszébe jut valami róla. Fájdalmas az, hogy valaki téged megszeret a Bizalom című filmben, vagy a III. Richard tévéfilm változatában, és akkor ő követne téged, de nem tud, mert jönnek a sokkal fiatalabbak. Ha megyek a közértbe, érzékelem, mennyire szeretnek. Most örülnek, hogy a két sorozatban végre látnak.

Mennyit észlelsz a világból? Teljesen a színház közegében élsz, vagy azért olvasol újságot, nézel híradót?

-Én mindent nézek.

És fölhúzod magad?

– Nagyon.

Miből áll az, amikor te fölhúzod magad?

Kikapcsolom a tévét, aztán mégis visszakapcsolom. És mondom a magamét.

Üvöltözöl a tévével?

Olyanokat mondok, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De, ne politizáljunk, mert nagyon rossz a véleményem. Nem akarok a politikába egyáltalán bekerülni, miközben én el vagyok könyvelve valami felé. De én emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Nem azért vagy elkönyvelve, mert az MMA tagja vagy?

Nem azért. És ez is nagyon fájdalmas dolog, tudod? Mert, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, odajöttek hozzám a szinkronban, és azt mondták, hogy végre közülünk is kapott valaki. És én nem értettem akkor, hogy mi az a közülünk. Az MMA meg úgy lett, hogy fölhívott Marton Éva operaénekesnő, és megkérdezte, hogy „nem jössz közénk?” Komolyan mondom, úgy meg voltam hatódva, hogy ő felhívott, hogy rögtön azt válaszoltam, „dehogynem, megyek!” De én ezt egyáltalán nem politikailag gondoltam. Beszélgettem ott egy kedves nővel, hogy hasznomat veszik-e? Ugye, nem az agyamról vagyok híres, hogy ezt mondjam. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálok a saját környezetemben valamit segíteni. Egy csomó dologban nem értek egyet, ami felé megy a pályánk. Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeken segíteni?

Mikre gondolsz?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Én például szeretném, ha minden színházban lennének olyan szerződések, amikben pontosan legyenek meghatározva, hogy mettől meddig legyen próba, hány órát lehet használni a színészt. Básti Lajos, amikor a Haláltáncot játszotta, amiben többféleképpen kellett meghalnia, azért, hogy hiteles legyen, elment például a pszichiátriára, a tüdőgondozóba. Tudta, hogy ez egy felkészülést igénylő munka. Ma már rohanunk ide-oda, nincs időnk feltöltődésre. A fiatal tehetségeket pedig nem ismeri meg a nagyközönség, mert már nincsenek olyan újságok, tévéközvetítések, amikből felfigyelhetne rájuk. Rengeteg dolgot kellene csinálni! Elég sok minden nincs jól. Komolyan el is határoztam magamnak, hogy én majd mikor hagyom abba, mert nem akarok szerencsétlenül vergődni ezen a pályán. Látom, hogy arra, aki 29 évesen eljutott oda, hogy baromi jó lett, nagy örömmel nézem, két perc múlva ráküldenek egy 22 évest. Igen sok igazságtalanság van. El kéne érni, hogy időben tudjuk, mit játszunk. El tudjam olvasni a színdarabot nyáron. Rá tudjak készülni. Ez már nem divat. Majd összeáll az, ha reggeltől estig próbáljuk, gondolják. Tudnék mondani olyanokat, hogy na, de hát nem lehet, mert vagy az egészet abbahagyod, vagy, ha nem, akkor próbálj ott, helyben valamit tenni. Ha majd nem tudok, akkor azt mondom, hogy csókolom, feladtam.

Kár lenne, mert nagyon jó vagy.

De, ha kivész az emberből a játék öröme, akkor nem tudsz mit csinálni.

Remélem, hogy nem vész ki belőled…

Nem, nem vész ki, de tudod, a mi színházunkban is mondtam, hogy a színész szeretne repülni, a közönség és a saját örömére. De nem akarok pesszimista színben feltűnni. Mert mond meg, tulajdonképpen mi a bajom? Túl vagyok egy sikeres bemutatón, mindjárt itt van a nyár, forgatok is, itt van a családom. És a Macskajátékban Giza leszek. Erre már tudok készülni.

A viszonzatlan kapcsolatok drámája

A szünetben még elvitatkozgatunk azon, hogy jó, jó, rendkívül míves a Vágyakozás című előadás, meg a színészek is veszett jók benne, de azért mégis tán kissé poros, avítt. A végére azonban mindenkit levesz a lábáról a tallini Városi Színház irigylésre méltóan bámulatos társulata, a Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzeti Színházban.

 

Nemzeti Színház

Ha gonoszkodni akarok, csehovi utánérzésről van szó. William Boyd angol szerző, két Csehov novella, az Életem és az Egy baráti látogatás nyomán írt darabot. Különben egyáltalán nem rosszat. Ahogy a cím is mutatja, ott van benne a vágyakozás szinte mindenre, jobb életre, szerelemre, szeretetre, megértő kapcsolatra, és naná, hogy van benne elvágyódás onnan, ahol a szereplők éppen léteznek. Vladimir Anshon bámulatos díszlete betölti az egész színpadot és megadja az alaphangulatot. Hatalmas faszerkezet, ami nyári tornácot formáz, egykor mesteri, sőt művészien elkészített építmény lehetett, mára lepukkant, lepotyognak belőle darabok, egy szebb, az értékekre figyelni tudó kor mementója. Valaminek vége van, persze, hogy megveszik ezt is, mint a

Cseresznyéskertben a birtokot, és ebben az esetben sem olyan kezébe kerül, aki gondosan ápolná a hagyományokat, hiszen fel sem fogja ésszel, mi pottyant az ölébe.

Nemzeti Színház

Hányszor, de hányszor érezzük azt manapság, hogy valamit elkótyavetyélnek, ebek harmincadjára jut, aki megkaparintja, azt sem igazán tudja, mi fölött rendelkezik. Ja, így múlik el a világ dicsősége, lehet sóhajtozni, és hát tényleg temérdek minden elmúlik, aminek nagyon nem kellene. A tulajdonos ebben az esetben a tönk szélére jut, felelőtlen hozzá nem értéssel üzletelt, és mentőszalmaszálként hívják a gyerekkori barátot, aki Moszkvában gazdagodott meg neves ügyvédként. Ő egy kis pihenést remél, mert nem kötik az orrára, hogy miért is invitálják, aztán rázúdul a csődhalmaz, és kiderül, hogy nem tud, nem akar felmentősereg lenni. A pénz érdekében egy különben gyönyörű, jobb sorsra érdemes lányt is a nyakába akarnak varrni, aki ráadásul még szerelmes is belé. De ő ezt nem viszonozza. Mindenki más után sápítozik, mint aki kívánja őt. Ez a viszonzatlan kapcsolatok drámája. A fel-felhorgadó reményé, és aztán a remény lelohadásáé.

Roppant finom rezzenésekre képesek a színészek. Sok a paralel játék, kapkodom a fejem, hogy hová nézzek, hiszen el lehet időzni egy-egy rendkívül kifejező arcon, ahogy felcsillan rajta a remény, ami akár kapásból, kámforként libben tova. Ott a pillanatnyi boldogság és a totális lehorgadás. Árulkodóak a leplezni kívánt gesztusok, amik gyakran ellentétbe kerülnek a kimondott szavakkal. Simogatásra indul a kéz, de zavartan visszaretten, félúton elakad a mosoly, és elkeseredetten lefelé görbül a száj, megroggyan a láb, villámlóvá válik az addig szelídnek tűnő tekintet.

Nemzeti Színház

Elmo Nüganen rendezése lenyűgözően míves, minden pillanatában kidolgozott, valószínűleg valamennyi szituációt szanaszét elemezte. De aztán össze is rakta rendesen. Elismerem, bizonyos jelenetek tán lassúak, de tán nem véletlen a tempójuk, kifejezik a tehetetlenséget, az állóvízben való reménytelen tapicskolást, azt, hogy a bátortalan neki-nekibuzdulások dacára, senki nem jut egyről a kettőre. Irigylésre méltó a társulat. Peeter Tammearu, Epp Eespaev, Liis Lass, Anne Reemann, Rain Simmul, Kristjan Üksküla, Kalju Orro, Elisabet Reinsalu, Andrus Vaarik, Helene Vannari, Ingrid Nooadla káprázatosan egységes stílusban, magas hőfokon játszanak. Igen, ez az alapos elemzésen, nagy színészi felkészültségen alapuló, lélekkel feltöltött, „pepecselős”, realista színjátszás. Lehet idejétmúltnak minősíteni, de hát azoknak is, akik a szünetben még némiképp fanyalogtak, hogy hát ez a hetvenes évek, hol járunk már attól, végül elkapta a grabancát. Megrendültek, közben sokat nevettek, érzések öntötték el őket, és az előadás végén ők is végtelenül hosszan tapsoltak, ünnepeltek.

Hát ennél soha rosszabbat!

Ordítani kell!

Mint egy folyamatos lórúgás, olyan a világ egyik legnevesebb színházának, a Berliner Ensemble-nek A kaukázusi krétakör előadása, amit a Nemzetiben láthattunk, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, Michael Thalheimer, a legeredetibb, legizgalmasabb rendezők egyikének elképzelései szerint.

 

A női főszerepet, Gruse-t játszó Stefanie Reinsperger pedig minden bizonnyal kolosszális színész. Naiv, tiszta lelkű, szerető szívű embert játszik, aki kénytelen rájönni a világ farkastörvényeire, de ha törik, ha szakad, ő nem akar hozzájuk idomulni, próbál olyan maradni, amilyen volt, ez viszont számtalanszor életveszélybe sodorja. Reinsperger úgy játszik, hogy segélykiáltásként hat az egész lénye. Azt érzékelteti igencsak intenzív alakításával, hogy ez aztán így nem mehet tovább, de persze tovább megy. Ahogy ő is vándorol, hogy menedéket találjon, mindenáron óvja a gyereket, aki ugyan másé, égszakadás-földindulás közepette mentette ki, amikor az anyja gyáván eliszkolt nélküle. Gruse arcára kiül az elszántság, de a kétségbeesés is, a rettenet ugyanúgy, ahogy a bátor nekirugaszkodás, ezer dolgot fejez ki az arca.

Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral terhes békében játszódik. Olyan időkben, amikor

a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni,

és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht a legnagyobb földi pokolban is időnként azért talált egy embert, akinek nagy E-vel lehetne írni a nevét. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében akad egy humánus, érző szívű, igaz nő, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar tudomást venni a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Gruse akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.

De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten síró csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle.

Thalheimer tán ezért is stilizál annyira. Nincs pepecselő lélektani realizmus. Még a beszédmód sem szokványos,

a színészek jóformán végig kiabálják, üvöltik, olykor egyenesen bömbölik a produkciót,

ezt is kicsit elnyújtva, már-már természetellenesen. Vagyis nem az életet látjuk a színpadon, hanem inkább, akár Brecht elidegenítési effektusának megfelelően, egy tanmesét róla. Ez nehezítheti a nézői átélést, de hát nem is feltétlenül ez a cél, hanem, hogy dolgozzon az agyunk, lássuk át a különböző szituációkat, töprengjünk el azon, mi hogyan cselekednénk bennük.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Okos, végtelenül profi színház ez, többeknek, ahogy nekem is, kicsit rideg. Nagyon akar ütni, és ehhez minden szükséges elemet használ, mégis sokkal felzaklatóbb Brecht előadásokat láttam már. Miközben ez a maga nemében fantasztikus!

Tán csodálom, ámde nem szeretem?

Némiképp erről van szó, de azért kicsit szeretem is, mert lenyűgöz ez a precíz kidolgozottság. Ingo Hülsmann narrátorként maga az éles eszű, megtestesült kívülállás, még akkor is, ha dalra fakad. Acdak, a korrupt bíró, aki megvágja a gazdagokat, de a szegények felé hajlik a keze, Tilo Nest a szerepben igyekszik rezzenéstelen arccal cselekedni, de aztán rajta is csak kiül a rémület.

Thalheimer alaposan az orrunk alá dugja, hogy ember mennyire embernek farkasa, és állásfoglalásra késztet. Nem cirógatja meg a buksinkat, nem kedveskedik a nézőknek könnyedségekkel, mondhatnám azt is, hogy leüvölti a fejünket, vegyük már észre, katasztrofálisan nagy a baj. És úgy gondolja, hogy ezt nem lehet halkan, diszkréten mondani, ehhez már fülsiketítően ordítani kell.

A robbanás határán

Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeck rendezése a Nemzeti Színházban, bombasztikus előadás. Olykor üvöltően hangos, villódzóak a fények, sok benne a brutális erőszak, van hányás és frissen kioperált agyvelővel való focizás. A bejáratnál figyelmeztetnek is bennünket, hogy biztos, ami biztos, az érzékenyebbek üljenek a sorok szélére.

 

A mindennapjainkba betörő erőszakot, az iszonyatos eldurvulást ábrázolja ifj. Vidnyánszky ilyen kellemetlenül. Ahogy ez betör a magánéletünkbe, a médián keresztül. A mába került a történet, Vecsei Kinga Réta díszlete panellakást ábrázol, aminek fő helyén egy jókora tévé. Woyzeck és felesége, Marie, gyakran ezt bámulják. Otromba sorozatok, tökkelütött, felpörgetett tempójú, önfényező műsorvezetők, sematikus néphülyítő figurák, piff-puff filmek, elevenednek meg újra-és újra és újra. Hatásvadász ízléstelenségük beölti a szobát, betölti a fiatal, csecsemőjét babusgató pár lelkét, ostobaságuk bedugaszolja a tudatukat. A bűnösen agresszív világ nem hagy nekik nyugtot, lehetetlenné teszi a családi békét.

A házban egy dübörgő, villódzó fényorgiában tobzódó, diszkó. Ide jár le a Barta Ágnes által alakított, lezsernek tűnő, állandóan rágógumizó, ifjú feleség, rendszeresen táncolni. A roppant érzékeny férj nem megy, nem szeret táncolni, tán ennek a hangorkánnak, fényömlenynek a letámadó jellegű monotóniáját utálja, de az, hogy egyedül megy az asszony, mindenképpen okot ad a mind ádázabb féltékenységre. Nagy Márk fiús Woyzecket alakít, akin még ott van a kamaszkor nyoma, benne pedig a tétova megszeppentsége és határozatlansága, ami tovább növeli a bizonytalanságát. Erősíti a kételyt, ez pedig mérgezi őt is, amitől maga is mérgezővé válik.

No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.

Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozó Büchner, aki 1835-36-ig írta meg máig intenzíven ható életművét, mennyire temérdek mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a darab a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Értelmezték is sokféleképpen. Igen fontos előadás volt Fodor Tamásé a Stúdió K-ban, egy kis pincében, ahol nem ülhettünk le nézőkként, végig álltuk, mozogtuk az előadást, mi adtuk a vásár forgatagát, a bámészkodó tömeget, és akár meg is akadályozhattuk volna a gyilkosságot. Hiszen Woyzeck közöttünk tört utat magának, azzal a késsel, amivel végül leszúrta Marie-t. Simon Balázs a zsámbéki domboldalban, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel, rendezte a darabot, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling Árpád pedig, ugyancsak Zsámbékon, W-munkáscirkusz címmel, emberkísérletként fogta föl a darabot, azt mutatta meg, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat, hatalmaskodó szakbarbárként. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól.

Ifj. Vidnyánszky is az elviselhetetlen kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt. Megmutatja a rémisztő elvadultságot, azt, hogyan pöccen be valaki nagy felhergeltségében pillanatok alatt, hogy veri véresre, csapja vaságyhoz a fejét annak, akire éppen bedühödött. Csaknem tapintani lehet a gyűlöletet, a tébolyult haragot, és érzékletessé válik, hogy a robbanáshoz elég egy kis szikra is, mert szinte már mindenki eljutott a robbanás határáig, ezért idegzsába módjára viselkedik.

Forrás: Nemzeti Színház

Az ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós – aki ezúttal a szöveget gondozta – közös előadásaira létrejött Sztalker Csoport fiataljai fogtak össze a Nemzeti ifjú művészeivel, a produkció érdekében. Érződik a tettrekészség, „az ide nekem az oroszlánt is” hevülete. A vehemensen előadott tömegjelenetek olykor betétekként hatnak, időnként nem nélkülözik a kimódoltságot, hol segítik, hol nehezítik, hogy végig kövessük a főhősök végzetessé váló lelki tusáját. Szabó Sebestyén László az undorító, magából kivetkőző doktor. Fehér Tibor az öntetszelgő ezreddobos, aki otrombán megerőszakolja Marie-t – bár azért olyan nagyon nincs ellenére – egy jókora hűtőszekrényben. A Kapitány, Kovács Tamás megszemélyesítésében, egész testét végig borotváltatja, elviselhetetlenül hiú macsóként Woyzeckkel. Akinek barátja, Andres, Herczeg Péter megformálásában, tehetetlen, aggódó rémülettel nézi az eseményeket. A többiek, Böröndi Bence, Mészáros Martin, Szabó Nikolett, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Szép Domán, is beleadnak apait-anyait.

Komoly, kemény munka van a produkcióban, jelentős szellemi és erőbefektetés. Nem mindig egyenletes az előadás, van benne szertelenség, de olyanok csinálják, akiken érződik, úgy gondolják, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És bizony, meg is akarják váltani…!

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket

Básti Juli szerint a képmutatás, az álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése, minden jóra éhes embernek fáj. A Kossuth-díjas színész ezt annak kapcsán mondja, hogy Ibsen Kísértetek című darabját mutatják be, Alföldi Róbert rendezésében, január 5-én, a Centrál Színházban, és a szerző gondolatai ma is igencsak aktuálisak.

 

A bemutatója idején elképesztő dolgokat mondtak Ibsen Kísértetek című darabjáról,
például azt, hogy „nyilvánosan végrehajtott mocskos cselekedet”. Mit gondolsz erről?

Nem tudom, pontosan mit fájlaltak akkor, de ma is nagyon élő a szöveg. A képmutatás, az
álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése ma is minden jóra éhes embernek fáj! A férfiak
túlsúlya a közéletben, a kötelességek hajszolása miközben elmegy mellettünk az élet, egy a
múlt bűneivel szembenézni képtelen nemzedék átkos hagyatéka, azért ezek ma is komoly
problémák. Szóval abszolút aktuális a dolog. Az egyház gyakran képmutató, alaptanítását
megtagadó szerepe szintén vet fel kérdéseket, szóval lehet aggódnunk a gyorsan változó
mégis beszűkülni látszó jövőnk miatt! Ma is élők sajnos azok problémák, amiket egykor
Ibsen leírt.

Újságolvasó ember vagy, esetleg próbálod kicsukni a politikát az életedből?

Dehogyis, nem próbálom kicsukni. Nem is akarom és nem is bírnám.

A politika jelentése: a
város ügyeivel foglalkozni, ez pedig az én országom, az én városom is.

Fölhúzom magam újból és újból, de hát hogyan is ne olvasnék újságot, felnőtt emberek olvasnak újságot, mert érdekli őket, hogy mi van velünk. Volt az életemnek olyan szakasza huszonévesen, amikor beleszartam mindenbe, mert azt gondoltam, egyedül a munka a fontos, meg azok, akikkel együtt dolgozom. Most már tágabban látom a világot, főleg mivel három gyerekem van. Érdekel a jövőjük.

Mostanában min húzod fel magad?

Mindenen! Szinte nincs is olyan, amin ne húznám fel magam.

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket és nem bírom, ha totális hatalom épül az ócska kis demokráciánk helyett!

Nem bírom az uniformizált híreket, az átlátszó szólamokat és Budapesten még hagyján, de a vidéken lakók döntő többségének fogalma sincs arról, hogy mi történik! Mindig csak a riogatás, az ellenség képzés! Gondolom sokuknak idejük sincs rá, hogy részletesebben utána nézzenek a dolgoknak. Állatira dühös vagyok, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megvezethetők vagyunk, és miközben már kopogtat a teljesen új követelményeket támasztó jövő, mi bezárkózunk és rossz válaszokat fogalmazunk. Ez borzasztó, ez lehetetlenség, ezt kikérem magamnak!

A színház tud ez ellen valamit tenni?

A színháznak mindig is dolga volt, hogy gondolkodásra sarkalljon, hogy szembesítsen, de
sokan vannak akik nem tudnak színházba járni, őket könnyű hülyíteni. A színházba járók
újságokban és könyvekben is keresik az igazságot, törik rajta a fejüket! Akiknek erre nincs
módjuk és nem elég tanultak, nem elég tájékozottak, nem tudnak szelektálni, fogalmuk sincs mi történik körülöttük, azokat lehet aztán igazán az orruknál fogva vezetni!

Az elmúlt szezonban nem kaptál új szerepet. Nagyon ki voltál éhezve?

Egyáltalán nem voltam kiéhezve, hiszen igen nehéz szerepeket játszom. Hatvan évesen
három abszolút főszereppel az ember már nincs kiéhezve.

Tényleg?

Persze, hogy nem. Az is igaz viszont, hogy az rossz lenne, ha most nem próbálhatnék.
Jólesik, hogy egy ilyen szuper, érdekes darabban próbálok. Igen jól dolgozunk együtt Alföldi
Róberttel. Izgat minket a téma és eszméletlenül jó a csapat. Ennek most nagyon örülök de
nem voltam kiéhezve!

Alföldivel utoljára akkor dolgoztál együtt, amikor a Nemzetiben kvázi az ottani
hattyúdalát, a Sirály előadását rendezte. Tudom, hogy próbáltátok elérni, te is külön szóltál amiatt, hogy ha más nem, de legalább ez az egy produkció maradjon repertoáron az Alföldi érából.

Így van. Hogy te mikre emlékszel! Én mindent elfelejtek. De tényleg így volt, annyira
szerettük azt az előadást és annyira fontosnak tartottuk, hogy nagyon akartuk tovább
játszani. Nem sirály volt az, hanem hattyúdal.

Megmondható, hogy mitől búcsúztál a Nemzetiben, amiről többször elmondtad, hogy az nem a pályád különösebben sikerült része, alig kaptál fontos szerepeket.

Jó, de néhányat azért nagyon szerettem. Ez is az életemnek része volt. Voltak benne szép
és élvezetes pillanatok, de ha lezárul egy szakasz, akármilyen is volt, el kell búcsúzni tőle. A
Sirály előadása erre nagyon jó volt. Fontos volt a társulat összekapaszkodása az utolsó
évben, amikor már tudni lehetett, hogy Alföldi nem folytathatja. Bár Robi nagyon
reménykedett, hogy mégis győz a tehetségünk, a nagy akarásunk és nem veszik el tőle a
színházat. Ebben az időszakban az erős összetartás miatt kedvvel és jól próbáltunk,
fontosnak tartottuk amit csináltunk.

A Sirályban annyira személyes volt a búcsútok, hogy lényegében ti voltatok a ruhatárosok, ti vettétek el a kabátjainkat, ezek a díszlet egy részét képezték a színpadon, és ti is adtátok ki, tulajdonképpen végső búcsúként, előadás után a holmijainkat.

Így történt, méltó búcsú volt, szép előadás, mindenkinek fontos.

Amiatt, hogy átszerződtél a Centrál Színházba, várható volt, hogy némiképp átalakul a műsorrend, hiszen nyilván akartál olyan fajsúlyú produkciókban, akár tragédiákban
játszani, mint a Nemzetiben.

Fotó: Centrál Színház

Igen, persze. De a férjemnek, Puskás Tamásnak is fontos volt, hogy egyre bátrabban
szóljunk a színház közönségéhez. Szerintem tehetségesen és ügyesen csinálja, tudta, hogy
nem lehet kapkodni, szoktatni kell a nézőt, meg kell érteniük, akkor is róluk beszélünk, ha komolyra fordítjuk a szót! A híres kaposvári időkben is hosszú folyamat volt a szinte csak vígjátékokból és operettekből átcsábítani a nézőket fajsúlyosabb produkciók élvezetére.
Ritkán adódik olyan szerencsés szituáció, mint amikor a Katona József Színház Zsámbéki
és Székely vezetésével megalakult. Az elit csapat volt, elit közönségnek játszott. Ott
minden adott volt, ilyen esély nem is igen volt több a magyar színháztörténetben. A
Centrálban viszont a nulláról kellett építkezni, sőt a bányászbéka segge alól!

Puskás nem akarta folytatni a Vidám Színpad hagyományait…

Egy ideig az orra alá is dörgölték, hogy megölte a magyar kabarét. Hát ez baromság! Ő
csak jó színházat akart ezen a remek helyen, ahol a repertoárban megférnek a vígjátékok, a
könnyebb darabok és a nehezebbek is. Kimondottan művészszínházat viszont nem akart és
nem is fog csinálni soha.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy sikerült színházi élcsapattá tenni a Centrál
társulatát. Mennyi szereped volt ebben?

Szerintem sok, de alapvetően ez Tamás érdeme. Hiszen minden egymásból következik. Ha
nem tudja kitalálni, hogy mit mutasson be, ha nem tudja megrendezni, ha nem lesz siker,
akkor nem lehet odahívni jó színészeket. Ha viszont nem jók a színészek, akkor a jól
választott darabokból is csak vacak előadást lehet csinálni. Ez oda-vissza játék. Nekem már
az is borzasztó nehéz volt annak idején, hogy Kaposvár és a Katona után egyáltalán
betegyem a lábam abba az épületbe. Ezt tényleg csak a férjem miatt tettem.

Mi volt ezen nehéz?

Nem akarok lesújtó véleményt mondani arról a régi Vidám Színpadról, mert ott is
dolgoztak jó színészek, de azért azt te is hallhattad már, ha valaki szakmailag
megengedhetetlen dolgokat művelt, akkor arra azt mondták: hé, nem a Vidám Színpadon
vagy. Akkor is ezt mondták, ha valaki felszínes volt, vagy tét nélküli az előadás.
Gyerekkoromtól hallottam ezt, és akkor egyszer csak oda kellett mennem és ott kellett
megpróbálni színházat csinálni. Igazán nem volt egyszerű feladat. Bíztam Tamásban és
segíteni akartam neki! Tudtam, ő már egyszer összerakta a Pinceszínházat, az Egyetemi
Színpadot. Láttam, hogy mennyit küzd vidéken, ahol olyan sikereket rendezett, hogy az
igazgatók gyorsan ki is adták az útját. Tudtam, muszáj valami helyet találnia, ahol végre azt
és úgy csinálhatja ahogy ő gondolja. Ebben mindenképpen segíteni akartam neki! A
Centrállal tizennégy év lankadatlan küzdelme árán oda jutottunk, hogy ma Budapest egyik
legsikeresebb színháza. Csodálatos tábora van már, és válogatottan jó csapata! Szóval ma
már nagyon jó hely.Ibsen,Kísértetek

„Inkább kihalunk, mint hogy megváltozzunk”

Először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak, mondja Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója. Véleménye szerint egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.

 

Ha azt mondom, hogy a Bánk bán előadásával a Nemzetiben eljutottál a beregszászi színház fénykorának színvonalához, akkor ez jólesik vagy megsértődsz?

Nem sértődöm meg. Jólesik. Érzem, hogy – számomra legalábbis – egy fontos előadás született, jó hangulatban, szabadon dolgoztam, egy olyan színházi nyelven, amin szeretek beszélni. Már a Csíksomlyói passió esetében is felszabadultabb volt a munka, el kellett telnie három vagy négy évnek, hogy „meg tudjam zenéltetni” a társulatot.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor valószínűleg a szentpétervári Bűn és bűnhődés megrendezése szakította át bennem a gátat. Itthon ugyanis olyan nyomás meg mindenféle támadás volt a munkámmal szemben, hogy a pétervári rendezés kiszabadulást jelentett ebből, és ott úgy éreztem, hogy a helyemen kezelnek.

Bevallom, hogy nem néztem meg ezt a Bűn és bűnhődést, mert némiképp, azok alapján is, amiket az elmúlt időszakban láttam tőled, nem mertem beülni egy öt és fél órás előadásra. De többen ugyanazt mondták, amit te, hogy kiszabadultál az igazgatás és az egyéb nyűgök alól, és az öt és fél órából volt legalább három és fél óra, ami elszállt.

Nem tudom, hogy hány óra volt belőle ilyen vagy olyan, de tény, hogy jó érzés volt egy kiváló társulattal Dosztojevszkijt rendezni. És a végeredményt tekintve is formátumos előadás született, amit egyrészt a pétervári nézők közönségdíjjal jutalmaztak, másrészt az orosz színházi szakma öt kategóriában, többek között a legjobb rendezés és legjobb előadás kategóriájában jelölt az Arany Maszk-díjra, amely a legjelentősebb színházi díj Oroszországban. Ott, ahol évadonként mintegy 7000 színházi előadást mutatnak be. Lehet, hogy az ottani munka lendületét sikerült áthoznom ide is – nyugodtabban, szabadabban dolgozom a Nemzetiben. Az Úri muriról, amit most próbálunk, ugyanezt tudom elmondani.

De azt tudod, hogy ezzel azt is mondod, hogy az elmúlt időszakban voltak részeredmények, de azért közel sem volt minden az igazi.

Ki kellett alakítanunk egy új működési struktúrát, egy új repertoárt, egy új üzemeltetési rendet. Az előadásaink ebből a szempontból nagyon fontosak, ám az egész működési rendszernek csupán egy részét képezik.

Felépítettünk egy igen sokszínű repertoárt, amelynek gerincét most olyan nagy számban játszott előadások fémjelzik, mint például a János vitéz, a Csongor és Tünde, a Tóth Ilonka, a Fekete ég-Fehér felhő, a Szentivánéji álom és a Cyrano, a Részegek, a Psyché, a III. Richárd, már nem is beszélve Zsótér Sándor rendezéseiről. Ezek mind olyan előadások, amelyek nagyon magasra teszik a mércét.

Más nagy színházhoz hasonlóan mi is létrehozunk évente tíz-tizenhárom bemutatót és játszunk 420-450 előadást. Ugyanakkor tavaly több, mint száz előadást fogadtunk be máshonnan. Produkcióinkból több mint hatvan tájelőadást tartottunk, ennek a felét külhoni területeken – tudatos stratégiánk, hogy minél több helyen jelen legyünk, és tágabb értelemben is a „nemzet színházaként” működjünk. És akkor ehhez jönnek még a különféle kulturális rendezvényeink, például a roma holokausztra való emlékezés vagy a fogyatékkal élők világnapja, a magyar kultúra napját a Pajtaszínházak két napos fesztiváljával ünnepeljük, amely mintegy ezer résztvevőt mozgósít, és még hosszan sorolhatnám. És mindezeken túl egy komplett fesztiválszervező irodaként is működünk, hiszen nálunk zajlik az ország legjelentősebb nemzetközi színházi fesztiválja, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM, amelynek révén markánsan sikerült felkerülnünk Európa színházi fesztiváltérképére. Emellett a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karával együttműködésben egy komoly oktatási programot valósítunk meg, a színházban két-három színészosztály van jelen folyamatosan. Ebben az évadban, például, a III. évfolyam, Cserhalmi György diákjai szinte az egész évet a Nemzetiben töltik, rengeteg színészi feladatot kapnak. Ahhoz, hogy ezt a rendkívül szerteágazó programszerkezetet, illetve működési struktúrát felépítsük, három évre volt szükség. Én kezdettől fogva úgy tekintettem a Nemzeti Színházra, és ma is abban hiszek, hogy az egy önmagán, színházi mivoltán túlmutató, az egész nemzet dimenziójából nézve is meghatározóan fontos intézmény.

Sokak szerint ez még mindig nem egy kiegyenlített társulat. Messze van attól, hogy az ország legjobb társulata legyen.

Én úgy gondolom, hogy ez a társulat a legmagasabb szakmai színvonalon teljesít, például a Bánk bánban is.

A Bánk bán kapcsán tulajdonképpen én is egyetértek.

Ebben az előadásban is kiváló a csapatmunka és amikor Silviu Purcarete a Cseresznyéskertet fogja nálunk rendezni, meggyőződésem, hogy mindenki ugyanolyan magas szintű teljesítményt fog nyújtani, mind egyénileg, mind közösen. Sok fiatal is érkezik a társulatba, a mostani évadban hatan csatlakoztak hozzánk, és úgy tervezem, hogy jövőre is felvennék néhányat. Sokfelől jöttünk, többféle iskolát képviselünk, tehát stiláris és emberi összecsiszolódásra mindig szükség van, de ez a társulati lét egyik természetes velejárója. A színház élő mechanizmus, vagy inkább organizmus, sohasem lehet befejezett, mindig mozgásban kell lennie. De úgy érzem, hogy ebben az évadban már mindenki alapvetően egy irányba húzza a színház szekerét. Szerintem belül normális, jó hangulatban dolgozunk, az elmúlt öt év alatt nagyon kevesen távoztak tőlünk.

A Bánk bánt, nagy nemzeti drámánkként kezelve, gyakran, ünnepélyesen, dagályosan, szavalósan adják elő. A te előadásod egyáltalán nem ilyen, és nagyon nem azt mondod vele, amit tőled valószínűleg sokan elvárnak. Leginkább azt mondod, amit Biberach, hogy mind többen úgy gondolják, „ott van a haza, ahol a haszon”. Még egy interjúban is arról beszéltél, hogy a politikai, értelmiségi elit jelentős része esetében ez a helyzet.

Ezt nem csak én mondom, ezt alapvetően Katona József mondja, de én sohasem tekintettem a Bánk bánra kizárólag ebből a szemszögből. Amikor 2002-ben megrendeztem a Nemzetiben, a második előadás alatt szélsőjobbos lázadás tört ki a nézőtéren. Egy ötven-hetven fős, szervezett csoport tagjai, amikor az előadásban lezajló gyilkosság után, a zsinórpadlásról lezuhanó kondérból szétfröccsent a vér, hangosan bekiabálták, hogy ez „szégyen” és a „mű megcsúfolása”, majd az előadás alatt, demonstratívan kivonultak, miközben a nézőtér másik fele bravózott és vastapssal fejezte ki tetszését. Ez a nézőtéri akció azonban akkor már nem is a produkcióról szólt, hanem egyfajta politikai állásfoglalásnak tűnt.

Márpedig a Bánk bán tényleg egy olyan kiemelkedő jelentőségű mű, amely Shakespeare szintjén fogalmaz meg nagy horderejű dolgokat, ugyanakkor a szereplők személyes indíttatásán, érzelmein, indulatain, nagyságán és kicsiségén keresztül érzékelteti az ember és a világ viszonyát. Az viszont igaz, hogy most úgy érzem, sokkal több Biberach van Magyarországon, mint 2002-ben.

Vagyis sokkal több aljas, képmutató ember?

Igen. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.

A másik dolog, ami felerősödött bennem az előadás kapcsán – az a király kegyelmi gesztusa az ötödik felvonásban. Korábban nem voltam azzal tisztában, hogy ez mekkora történelmi tett a darab végén. Az, hogy az uralkodó nem engedi szabadjára a kor szellemének megfelelően a pusztítást és a bosszút, nem azt képviseli, hogy Bánk bánnak még a legtávolabbi rokonát is ki kell irtani, hanem kijelenti, hogy elég volt a gyűlöletből.

De hol vagyunk mi most ettől a kegyelmi gesztustól? Azt látjuk, amit egyébként nagyon jól ábrázolsz a Bánk bánban, hogy elviselhetetlen a hatalom, és ebből nem támad elfogadható rend, hanem káosz dúl. Nagyon nem azt mondod, amit esetleg a hatalom elvár tőled, hiszen sokan vádolnak azzal, hogy erőteljesen összefonódtál vele.

Tőlem nem várnak el semmit. Valószínűleg nem is lehet rám ilyen értelemben nyomást gyakorolni.

A Vitéz lélek előadásával azért azt mondod, hogy volt egy elfogadhatatlan hatalom, és most jön a jó világ.

Tamási Áron nyomán én azt mondom, hogy volt egy világégés és a világégésből mindig föl kell állni. És azt is mondom, hogy léteznek értékek. De mindezt most, a Bánk bán kapcsán is ugyanúgy vallom. Én, ha minimális kompromisszummal is, de tartom magam az értékrendemhez.

Szerintem ott van a félreértés az én megítélésemben, hogy azok, akik a nyitottság és a tolerancia zászlajával vonulgatnak keresztül-kasul, azt már nem tudják elviselni, ha én másként gondolkodom. Én el tudom fogadni, hogy vannak más gondolatok, eltérő nézetek, ezért lehet normális hangulat az általam vezetett színházban.

Érvelni szoktam a magam igaza mellett, és persze kudarcként élem meg, ha nem fogadják el a véleményemet, de képes vagyok meghallani mások felfogását. És nincs semmilyen retorzió. A magam részéről, én őrzöm az értékrendemet, és engem nem tud kívülről kényszeríteni senki. De nem is érzékelek erre irányuló próbálkozást, nekem senki sem mondja kívülről, hogy milyen műsort csináljak, kit ne engedjek be… Én alapvetően arra törekszem, hogy ezt a színházat minél nyitottabbá tegyem.

Soha nem cselekedtél úgy hatalmi pozícióból, hogy másokra nyomást gyakoroltál? A kaposvári egyetemen meghirdették például, hogy Mohácsi Jánosnak lesz osztálya, te odamentél, és azt mondtad, hogy helyette te indítasz osztályt.

Nem volt meghirdetve, csak a sorban esetleg ő jöhetett volna. Részemről egy erős gesztus volt, hogy átvettem a kaposvári színészképzés vezetését. De úgy éreztem, hogy érdemes lenne belépnem ebbe a képzési rendszerbe, annak érdekében, hogy újító módon változtatni tudjak rajta, mivel rendkívül zártnak, kirekesztőnek érzékeltem. Mostanra már, úgy érzem, szabadabb működési jelleget sikerült meghonosítani ott.

Miért volt zárt és kirekesztő?

Mert mindent, ami kívülről jött, mindenkit, aki mást akart, elítéltek, diszkreditáltak. Az oktatás egyféle gondolkodásmód mentén szerveződött, és kialakult egy rettentő igazodási, megfelelési kényszer, ami – bár most már talán jobb egy kicsit a helyzet – a mai napig megbénítja a szakmát. Úgy gondolom, hogy ennek a következménye az összes, mostanában felszínre került, visszataszító ügy, hiszen nyilvánvaló, hogy először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak.

Egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül.

Kaposváron szerettem volna megmutatni, hogy fel lehet építeni egy képzést úgy is, hogy nincs átmosva a diákok agya. Reményeim szerint egyenes gerincű, szabad szellemű emberek jönnek ki az iskolából. Persze akarva-akaratlanul, az ember hatással van a növendékekre, de fontos, hogy mindig legyen bennünk egy egészséges önkontroll. Az a célom, hogy szuverén gondolkodású, bátran megszólalni tudó embereket neveljünk, ne pedig alázatosan megfelelni vágyó, a rendet, a rangsorokat, a sulykolt értékeket kritikátlanul elfogadó, szolgalelkű egyéneket – ahogy ez évtizedeken keresztül működött.

Vannak, akik éppen rád mondják, hogy beállsz a sorba.

Valaki mindig mond valamit. De azok, akik ezt mondják, vajon látják az előadásaimat, például a Bánk bánt, a Csíksomlyói passiót, vagy a Psychét?

Az nyitottság, hogy az Alföldi korszak produkciói közül mindent levettél a repertoárról? Teljes nagytakarítást csináltál.

Ennek alapvetően technikai oka volt. Az akkori társulat főszerepet játszó színészeinek nyolcvan százaléka elment a színháztól. Milyen helyzet lett volna, ha visszajönnek játszani a maguk fájdalmával, valós vagy vélt sérelmeikkel? Másrészt, ha azok az előadások olyan szintű értéket képviseltek volna, amit mindenáron meg kell őrizni, nagyobb erőfeszítést tettem volna ennek érdekében. Annak idején itt járt mintegy százhúsz kritikus a világ minden tájáról, akik egyetlen produkciót sem tudtak kiválasztani az Alföldi érából, hogy nemzetközi szinten megfuttassák, pedig azok ideológiai szempontból tökéletesen megfeleltek az európai fesztiváltrendnek. Amikor átvettem a színházat, azt hittem, azzal fognak zavarba hozni, hogy itt vannak ezek a zseniális produkciók, amelyek előtt az egész világ leborul. De ez egyáltalán nem volt jellemző. És ezt a sajtó elhallgatja. Most nem szeretnék Alföldi Robival foglalkozni, csak amikor időről időre előjön ez a repertoárra vonatkozó kérdés, ezt a helyzetet muszáj megemlítenem, mert nagyon elhallgatják.

Akkoriban leültem beszélgetni sok külföldi kritikussal, akik itt jártak, és ők nagyon józanul elmondták az Alföldi vezette Nemzetiről, hogy véleményük szerint az egy közepes színház.

És ez egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amit a magyar kritikusi szakma sulykolt.

Ezt nyilván sokan nem így gondolják, hiszen a mai napig dugig vannak az Alföldi rendezések. Lehet, hogy nemzetközi mércével nem tartoznak az első sorba, de rendszerint nagyon rólunk szólnak, és ezért ütősek. Azt pedig el kell ismerni, hogy a te előadásaidat már Beregszászról is sokfelé vitték külföldre.

Miközben az, ahogyan én beszélek és amit mondok, nem tartozik az európai trendbe. Nem azt az értékrendet képviselem, amit külföldön sugallnak, és ami most is dominál a fesztiválokon, nem azokkal a témákkal foglalkozom, amikről az elvárások szerint beszélni szokás.

Mi az európai trend?

Ez ugye költői kérdés, amit most föltettél?

Nem hinném.

Tudod, hogy mi az európai trend, mikről illik most beszélni, ahhoz, hogy eurokonform legyél a nagy európai fesztiválokon. Melyik az a három nagy téma.

 Az egyik a bevándorlás…

A másik téma a másság elfogadása, a harmadik pedig a történelmi emlékezetnek az a szegmense, amely az ő számukra fontos. Viszont a kollektív emlékezetnek azt a részét, amely számukra nem lényeges, már érdektelennek tartják. Eljönnek, megnézik az előadást, és azt mondják, például, hogy a produkció formailag érdekes, de azt hiszik, hogy számunkra minden gyűlöletes, amit nem ismerünk, illetve azt gondolják, hogy a mi kapaszkodásunk egy mítoszba vagy számunkra valóságos eredettörténetbe, amiből kulturálisan táplálkozunk, az mást nem érdekelhet. Ezzel gyakran szembesülök, de már eldöntöttem, hogy a továbbiakban ez nem érdekel. Ebből a szempontból igaza volt Anatolij Vasziljevnek, a nagy orosz rendezőnek, amikor tíz évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy „Attila, eszed ágában sem lesz fesztiválokra járni.” Csak oda megyek, ahol azt érzem, hogy az valami önmagán túlmutató dolog, mint ami például Szentpéterváron van kialakulóban, mert az számomra egy igazi, alkotói együtt gondolkozás, egy olyan szakmai párbeszéd, ami nem sok helyen történik most a világon.

De mindezeken túl a lényeget mégiscsak abban látom, hogy a magyar közönség számára érdekesek vagyunk, és most már kilencvenöt százalékos a színházunk látogatottsága.

Vannak, akik azt mondják, ha ingyen adod a jegyek egy részét, úgy könnyű látogatottságot csinálni.

A negyven produkcióból négyre adjuk ingyen a jegyeket, kizárólag diákoknak. Több mint húszezer előjegyzés van erre a négy produkcióra, úgy, hogy már hat-nyolc előadást teszünk be havonta a János vitézből. Folyamatosan jönnek az igények, óriási az érdeklődés, nem csak Budapestről és vidékről, de a határon túli magyar területekről is.

Most az Úri murit rendezed, az is arról szól, hogy totális a káosz ebben az országban.

A Bánk bán sem csak erről szól. Ha csupán ezt látod benne, akkor valamit nem hangsúlyozok eléggé. Hiszen a végén azért megjelenik egy király, aki kegyelmet gyakorol, és a rend felé mozdítja a történetet. És van egy Bánk, aki pedig egy értékrendhez ragaszkodik, kőkeményen, a nemzet kapcsán, a család kapcsán, a haza kapcsán.

De hát, hogy a fenébe ne, van egy csomó olyan tulajdonságunk, amivel szembesülnünk kell, amivel együtt kell élnünk. Móricz ebből a szempontból is zseniális. Amit nőről, férfiról, a magyar embert mozgató zsigeri dolgokról tudott, rajta kívül senki se volt képes úgy megfogalmazni. Ezen túl szerelmesen szerette a fajtáját. Ez benne volt a tíz évvel ezelőtti debreceni rendezésemben is, és remélem, hogy a mostaniban is benne lesz. Ugyanakkor én sem vagyok vak, látom a bajokat. Látom, hogy számos dolgot milyen mozgatórugók mentén működtet a világ. Persze, hogy látom, de ettől még szerethetem a hazámat, az életet. A legnagyobb gondom azzal volt az elmúlt húsz-harminc évben, hogy láttuk a bajokat, ezzel együtt gyűlölettel viszonyultunk az egészhez.

Az Úri muri egy nagyon kemény látlelet az indulatainkról, az indíttatásainkról, a kicsinyes gesztusainkról, az irigységünkről, a duhajkodásainkról. „Inkább kihalunk, mint hogy megváltozzunk” – mondja Móricz.

A szövegében minden benne van. Ugyanakkor mégis szerelmetesen szereti ezt az indulatot, a múltba kapaszkodást, a zsigerből való létet, azt, amit az jelképez, hogy a lovon vágtatok és kapaszkodom a lovam sörényébe, a napisten kel föl a pusztán, megérzem a szabadságot és eggyé válok mindennel. Móricz írásai tele vannak gyönyörű dolgokkal is, ugyanakkor borzasztó kemény kritikát is jelentenek.

Meghalt Pápai Erzsi

0

82 éves korában meghalt Pápai Erzsi Jászai-díjas színművész, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja.

A színésznő halálhírét a szinhaz.org tette közzé szombat este, és felevenítették Pápai Erzsi pályáját is, aki 1937-1945 között Lakner Artúr Gyermekszínházában játszott, és nyolcévesen már Nemecsek volt A Pál utcai fiúkban. Pápai Erzsi úgy beszélt erről, hogy életében két főiskolát végzett: az elsőt Lakner bácsinál, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahol 1953-ban, 19 évesen korengedménnyel végzett. Ettől kezdve egészen

1989-es nyugdíjba vonulásáig a Nemzeti Színházban játszott, ekkor pedig az intézmény örökös tagjává választották.

A Bánk bánban volt Melinda és Izidóra is, a Csongor és Tündében Ledér és Ilma, Móricz Rokonok című darabjában Linát, a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben Pepi nénit játszotta. Legnagyobb sikerét Erzsébet királynőként aratta a Stuart Máriában, a hatvanas évek végén, olyan partnerekkel, mint Váradi Hédi és Bessenyei Ferenc. Ő maga pályafutása egyik legnagyobb kihívásának Margit királynét tartja Shakespeare III. Richardjában: huszonöt évesen játszotta el a szerepet, amelyet ráadásul beugróként, egy éjszaka alatt kellett megtanulnia – írják.

A színházi adattárban 62 bemutatóját regisztrálták, de játék- és tévéfilmekben is szerepelt.

1970-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1988-ban Érdemes művész lett. 2001-ben a Magyar Filmszemlén a legjobb női epizódszereplő díját kapta a Moszkva tér című filmben Boci mamaként nyújtott alakításáért.

Kisebb tűz miatt kiürítették a Nemzeti Színházat

0

Az épület kiürítését még a tűzoltók kiérkezése előtt megkezdték, a tüzet porral oltó készülékkel eloltották. A fővárosi tűzoltók visszahűtötték a túlmelegedett kályhát.

Kisebb tűz miatt kiürítették a budapesti Nemzeti Színházat vasárnap délután, senki nem sérült meg – közölte a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság szóvivője az MTI-vel.

Kisdi Máté elmondta, hogy a színház 6. emeletén egy szaunakályha gyulladt ki. Emiatt megszólalt a tűzjelző berendezés is.

Az épület kiürítését még a tűzoltók kiérkezése előtt megkezdték, a tüzet porral oltó készülékkel eloltották. A fővárosi tűzoltók visszahűtötték a túlmelegedett kályhát.

Mintegy 300 néző és ötven dolgozó volt az épületben. A tűz keletkezésének körülményeit vizsgálják – tette hozzá a szóvivő.

FRISS HÍREK

Tovább romlo...

Biztos: Várh...

Érkeznek az ...

1 milliárd a...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK