Dúl a nagy magyar vita arról, hogy a Soros-plakátkampány antiszemita volt-e, avagy sem. Most az általam már hosszú ideje tisztelt és kedvelt turbó agytröszt, Kovács Zoltán tárta eszmei magvait (rationes seminales) az ő kedves nagyközönsége elé. Nagyjából azt mondja ez a derék argumentum-futószalag, hogy az az antiszemita, aki szerint a sorosozás antiszemita, ugyanis, hogy mik voltak felírva a plakátokra, az a kormány szándékától teljesen független.
Két eset lehetséges: 1. tényleg független, 2. nem független. Ha tényleg független, akkor a kormány egyszerűen alkalmatlan az ország vezetésére, ugyanis képtelen volt átgondolni tettének lehetséges következményeit. Márpedig egy „felelős” minisztertől (miniszterelnöktől) a legminimálisabb elvárás, hogy legyen tisztában tetteinek és cselekedeteinek várható eredményeivel, hatásaival és kockázataival. Ha azonban utólag kiderül, hogy azokat nem mérte fel jól, s (anyagi vagy erkölcsi) kárt okozott, ennek következménye – legalábbis a pattintott kőkorszak normáin túl – a lemondás.
Ha viszont mégis bele volt kalkulálva mindez, akkor nettó gazemberekről van szó, akik persze nagyon is tisztában voltak a következményekkel. Tessék választani: gazembereknek tetszenek lenni, avagy alkalmatlan, ostoba fajankóknak?
Amúgy csak jelzem Kovács Zoltán eszmei mag-tulajdonosnak, hogy egy cselekedet – kiváltképp a politika világában – önmagában értelmezhetetlen. Jelentést és értelmet kizárólag a szándéktól a következményig vezető út biztosít számára. Egy szándékban, legyen az akár a legjobb szándék is, a jó csak potenciálisan van jelen. A jó szándékból még messze nem következik, hogy erkölcsileg pozitív cselekedet fakad majd belőle. Amúgy a legtöbb ember jót akar, még a legnagyobb gazemberek is: Néró is jót akart, Seneca is jót akart, a hóhér is jót akar és az áldozat is.
Ahogy Lucifer mondja a tán Kovács Zoltán számára sem teljesen ismeretlen magyar drámában, Az ember tragédiájában: „A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi, / Az ördög is jogcímeket idéz.” Ritka az a pillanat, amikor a szándék már ab ovo magát a gonoszt tűzi ki céljául: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” (Shakespeare: III. Richárd). Nem akarok itt most Kovács Zoltánnak az ún. szándék-etikáról és következmény-etikáról locsogni (ő mindezt nálam sokkal jobban tudja, elvégre kettőnk közül ő a miniszter), csak jelzem, hogy „a cél szentesíti az eszközt” embertelensége éppen ebben érhető tetten: én tudom, hogy jó a szándékom, következésképp jó lesz neked is, ám te nem tudod, mert kis buta vagy, így hát, ha szükséges, lerúgom a vesédet, bebörtönözlek, kuláklistára helyezlek, feljelentelek, deportállak, munka-, átnevelő-, vagy haláltáborba küldlek, hogy a legfőbb célt elérjük.
És még csak annyi: Arany persze költői kérdésként fogalmazhatta meg, hogy „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, / Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”, de ha a saját kis kacsójával elhajított kő becsapódásának lehetőségeiről egy miniszternek fogalma sincs, azt nettó hülyeségnek, az alkalmatlanság ékes bizonyítékának, valamint ön- és közveszélyes gesztusnak nevezhetjük.
Forrás: Gábor György blogja a Facebookon.
