E pillanatban
elmondhatatlan
csönd szelte át a szobát körülöttem.
Hallhattam, amint suhogó körökben
tovább ívelt a Mindenség,
e dallam.
Nem tudok szabadulni tévedésem súlyától, azt hittem csak egy jól megfogalmazott pillanat szülte gondolat volt. Az elejtett mondat gondolati szépségére figyeltem, közben eszembe sem jutott, hogy ez nem a belső béke keresésének hangja.
„E sorok írója az utolsók egyike, aki még a Spartacus-ösvényen kirándulni szándékozó lánnyal találkozott, s mivel kutyája mindenkivel szeret barátkozni, így „leszólította” a fiatal nőt. A kutya rajongását kedvességgel fogadta, így én, mint „gazda” néhány mondatot váltottam vele.
-Hogyhogy egyedül kirándul? – kérdeztem tőle, amikor elhaladt mellettünk egy hat-hét fős fiatalokból álló túrázó csapat.
-Jó, ha időnként meg tud magával megbeszélni dolgokat az ember – válaszolt és tovább indult.”
„Végre egy fiatal nő, akinek gondolatai vannak, nem csak felszíne.”
– mondtam magamnak.
Inkább észre kellett volna vennem, hogy ez egy segélykiáltás, és elmondani:
A halál nem kiút, csak a visszavonhatatlan vereség beismerése.
