Politikához értők és érdeklődők körében, ha ellenzéki érzelműek, osztatlan népszerűségnek örvend a főpolgármester-jelöltek előválasztásával kapcsolatos elképzelés. Hiszen a pártokat ígéret köti, hogy azt az egyetlen jelöltet fogják támogatni, aki az előválasztást megnyeri.
Hogy akiknek a jelöltjei lemaradnak, vajon elveszítik-e lelkesedésüket – ismerve az ellenzéki erők egymás közti feszültségektől terhes viszonyát – ebben a tekintetben azonban lehetnek kétségeink. Annál is inkább, mert a jelöltek vitái során felszínre kerülnek azok ellentétek, amelyektől a tényleges főpolgármester-választás során nemcsak a résztvevő pártoknak, hanem a fővárosi vezetést megváltoztatni akaró választóknak is el kell tekinteniük. Ami természetesen ismét nehezen megoldható feladat. Már csak azért is, mert az előzetes megállapodások ellenére a főpolgármester-jelöltek tekintetében „túltermelés” tapasztalható.
Lehet erre nagyvonalúan azt mondani – teheti ezt a jelölt is, meg a választó is -, hogy örülni kell a gazdag választéknak. És mindaddig gondolhatja így, amíg van remény arra, hogy ő maga vagy az általa favorizált személy lesz az előválasztás nyertese. De már most, a jelöltek vitája során is kiderült, hogy azért nem tudnak felhőtlenül örülni egymásnak.
Mivel az ellenzéki főpolgármester-jelöltek programjai nem állnak szöges ellentétben egymással, ezért az előválasztási vitákban még az is megfogalmazódhatna, hogy szívesen tanulnak egymástól. S még az is, hogy – habár a főpolgármesteri szék betöltéséről van szó, de még inkább a jelenlegi városvezetés megváltoztatásának az igényéről –
ellenzéki győzelem esetén ezek a jelöltek mindannyian szerepet kaphatnának a főváros megújításának feladatában. Hiszen a főpolgármestert mindig egy stábnak kell segítenie.
Noha a viták természetüknél fogva inkább a különbségekre irányulnak, de azért nem kellene nélkülözniük a résztvevők egymás iránti nagyvonalúságát sem. Meg kellene nyilvánulnia annak, hogy a végső cél mégsem egymásnak a legyőzése, hanem valóban a városvezetés megváltoztatása. Hiszen ez mégis csak egy előválasztás. De talán éppen ez hiányzik a legjobban a jelölt-állítással kapcsolatos huzavonákból, és ennek nyomán a jelöltek vitáiból is. Hogy az előválasztást a helyén kezeljék. Próbatételként, amely akár eggyé is kovácsolhatná a végső soron azonos céllal küzdő résztvevőket. Akkor a vita az lenne, aminek lenni kellene: az ellenzéki együttműködés demonstratív pillanata. Ez idő szerint azonban nem ebbe az irányba mozdulnak a dolgok, inkább az ellentétes előjeleket mutatják.
Ezért aztán lehetnek kétségeink az előválasztást követő események kimenetelét illetően is.
Higgyük el, hogy a résztvevő pártok az előválasztás eredményét tiszteletben fogják tartani és szokásuktól eltérően nem keresnek kifogást, hogy kibújhassanak együttműködési kötelezettségük vállalása alól, de még mindig fennmarad a kérdés, vajon miként tudják a jelöltek iránt érzelmileg is elkötelezett választóikkal elfogadtatni azt a másik párt által jelölt személyt, aki az előválasztáson győzedelmeskedett?
A kérdésfelvetésnek a létjogosultsága abból a lépten-nyomon szembeötlő tényből származik, hogy minden pártnak van rajongói tábora. A kormánypártnak a legnépesebb, az ellenzéki pártoknak kisebb, de nem kevésbé elfogult; a kritikát, még a legenyhébbet is indulattal elutasító fan-clubja. Az idetartozók a legaktívabb résztvevői mindenféle kampánynak. Nehezen mozdulnak rá egy másik párt jelöltjére, hiszen elkötelezettségük a saját pártjuk iránti feltétlenségben gyökerezik. S ha egyszer a pártjuk indított egy jelöltet, akkor az előválasztás eredmény sem biztos, hogy képes változtatni a korábbi álláspontjukon.
A pártok rajongói tábora veszedelmes méhraj: ez tartja életben a pártokat és ugyanez tartja távol a rajtuk kívül létező egyedeket, akiket idegennek, ellenségnek tekint. Egyszerre megtart és elriaszt.
Ezért a tényleges választási kampányban a csalódottságuk miatt – ami természetesen nem a pártjukra, hanem valamilyen más, akár kitalált tényezőre irányul – semmiképpen sem vesznek részt akkora aktivitással, mint amennyire a saját jelölt érdekében tennék. Inkább a jelöltjük kudarcának okait fogják magyarázni, s azt, hogy a többi ellenzéki párt milyen alávaló módon gátolta meg az egyetlen igazán alkalmas személy indulását. És persze hivatkozni fognak a kormánypárti trollok beavatkozására, melynek természetesen az a célja, hogy nem a legalkalmasabb, hanem legalkalmatlanabb ellenzéki jelölt legyen Tarlós kihívója.
Talán érdemes volna visszaemlékezni azokra az azóta elhalkult véleményekre, amelyek korábban jelezték, hogy az előválasztás egy azon párton belül szokott eredményre vezetni. Akkor ugyanis nem állítja megoldhatatlan vagy legalább is nehezen leküzdhető feladat elé a választókat. Hogy korábbi elkötelezettségüket egy újabbra váltsák. A politikusok erre gyakorta képesek, de a választók kevésbé. Hogy mégis így alakult a helyzet, az abból adódik, hogy politikusaink csak önmagukból tudnak kiindulni. És ez, mint annyiszor, ezúttal is alighanem kevésnek fog bizonyulni.
Az általam egyébként tisztelt Szerző ezúttal egy hamis premisszából indult ki, így hamis következtetésre jutott. Mellesleg pont olyan politikai/politikusi közhelyre, amit ő maga is kárhoztat. Ha végigkövette a három előjelölt vitáját, hallhatta. Mindhárman többször is kijelentették, hogy bárki is lesz az előválasztás győztese, támogatni fogják, győzelmük esetén pedig szerepet szánnak a másik kettőnek a város vezetésében. Nem tudom, miért kellene a mai udvartartás ellenzőinek egyformán gondolkodniuk? A maga példáján is láthatná, hiszen úgy tudom, kereszténydemokrata értékrendű, mégsem tudja elfogadni a „pártszövetséget”. Az meg egyenesen penetráns, ahogy a pártok „rajongói táboráról” beszél.