„Az EU bajban van. Sok sebből vérzik. A Trump-adminisztrációnak meg kell értenie, hogy Brüsszelnek segítségre van szüksége. Ami a legfontosabb: Trump és csapata nem dőlhet be a migráns-ellenes szólamoknak, s az EU-n belül kisebbségben lévő populista retorikának.” A többi között erre hívja fel a figyelmet egy a hétvégén napvilágot látott amerikai elemzés, amelynek középpontjában Orbán Viktor romboló politikája áll.
„Orbán Viktor az EU célkeresztjében” címmel jelent meg hosszú elemzés a konzervatív washingtoni intézet, a Frontiers of Freedom oldalán. Az írás alatt nem szerepel név, de az köztudott, hogy a jobbára reaganista vonalat követő intézet alelnöke, a magyar kérdésekben rendszeresen publikáló, Orbán Viktor politikáját élesen elítélő Radványi Miklós szokott publikáni magyr vonatkozású írásokat. A cikk tartalmáról és az írás céljáról sokat elárul, hogy az illusztráció egy Putyin-Orbán közös kép.
Az írás felvázolja a rendszerváltás környékétől napjainkig tartó években Orbán Viktor által játszott változó szerepet, s megállapítja, hogy már első kormányzati terminusától, 1998-tól
„veszélyesen átpolitizálta az erkölcsöt, ami zsigeri gyűlölet által gerjesztett megosztottsághoz és intoleranciához vezetett”.
A gyűlölet politikája a gazdaságban is megjelent: a szabadpiac ellenében az állami kontrollt választotta.
Az ország valódi irányítása nyolc magánszemély és családjaik kezébe került.
A teljes inkompetenciáját extrém nacionalizmussal, nyugatellenes nézetek felkorbácsolásával és alig leplezett antiszemitizmussal fedte el. Az ellenzékben eltöltött nyolc évét a szabadság, a jogállamiság és a vallási tolerancia hiánya jellemezte, majd az 52 százalékos választási eredménnyel elért kétharmada után 2010-es követően az ország teljes átalakítását ígérte, „nemzeti ügyek” felvállalásával. Minden energiáját saját hatalmának a megszilárdítására fordította. Az antidemokratikus, antikapitalista felfogása miatt nem váltak valóra a 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban ígért politikai, gazdasági, pénzügyi és kulturális csodák – olvasható az elemzésben, amely részletesen kitér arra, hogy a félelemre épített „illiberális demokráciában” – a kevés ellenzéki csoportot leszámítva – mindenki passzív, közömbös, retteg és könnyen korrumpálható.
A világban uralkodó nézetekkel vitatkozva a szerző cáfolja, hogy maffiaállamot épített volna ki Orbán, szerinte Orbán és „gengszter-politikusai” „látszólag támadhatatlan ’demokratikus’ választásokkal legitimizálták a vagyonra épülő autoriter rezsimet”.
A Frontiers of Freedom elemzésének a fókusza azonban nem belpolitikai, hanem külpolitikai, nem véletlen, hogy ezen a ponton megállapítja, hogy mindaddig nem okozott ez károkat a NATO-nak és az EU-nak, amíg Magyarországon belül maradt a fenti folyamat.
„De Orbánnak ennél nagyobb ambíciói vannak”,
szeretné híd szerepét játszani az EU és az USA, az EU és Oroszország, a renegát Törökország és a NATO, Kína és az EU, s végül a tágabban vett Közel-Kelet és a Nyugat között. Ennek érdekében aláásta az EU mélyebb integrációjára irányuló erőfeszítéseket, csak hogy Brüsszel beavatkozása nélkül még erősebben a markában tarthassa Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életét. Különösen riasztó az is, hogy Orbán a migráns kérdés mentén szeretné az EU-t megosztani, tovább mélyítve a szakadékot a szocialista-liberálisok és a konzervatívok között.
Mára már politikai szövetségeseinek a tolerancia szintjét is túllépi mindaz, amit Orbán otthon és az EU-ban, illetve a világban művel.
Ennek lett az eredménye a Sargentini-jelentés, amelyet 448 igen és 197 nem szavazattal fogadott el az EP, köszönhetően a Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt frakciójában helyet foglaló képviselők sok-sok szavazatának is. A Néppártban elsősorban a Soros-féle – antiszemita felhangú – CEU ügye verte ki a biztosítékot.
A szerző felteszi a kérdést? Miért nem lépett előbb az EU? Ennek megválaszolásában a többi között kitér az Unió működésére, s hangsúlyozza azt is, hogy az EU intézményei demokratikus alapokon állnak, nehézkesen mozdulnak és sokszor nem hatékonyak.
Azzal azonban, hogy Orbán a nemzetközi nagypolitikában szeretne szerepet vállalni, „kétszínű és gyakran ellentmondásos taktikához folyamodott, amely soha nem áll össze egy koherens stratégiává”, írja a szerző, felvázolva a Paks-2 projekttel indult, s az orosz állam egyre kiterjedtebb befolyását eredményező politikát, amelynek legfrissebb bizonytékának azt nevezi, hogy szeptember 18-án Orbán saját kérésére utazott el Putyinhoz Moszkvába. Mindeközben az illegális bevándorlókra hivatkozva élezi az ellentétet Angela Merkellel és Emmanuel Macronnal. „Politikájának erőteljesen nacionalista hangsúlya kizárólag kapzsiságának és megalomániájának ügyes igazolása” – állítja a cikk.
„Világos, hogy egybeesik az USA, a NATO és az EU kollektív és egyéni biztonsági érdeke”
– hívja fel a figyemet a cikk, amely szerint Magyarországnak el kell döntenie, hogy melyik oldalon áll; nem szabad vagy-vagy álláspontot elfogadni Orbántól. Obama alatt az USA nem foglalkozott a szövetségesekkel kapcsolatos legfontosabb kérdésekkel, igaz. felismerte, hogy merre tart Orbán és megpróbált – bár siker nélkül – tenni ellene. A Trump-adminisztráció a kérdést a NATO-hozzájárulások növelésével kötötte össze, de ebben a politikában sem lelhető fel egy átfogó és következetes stratégia. Habár a pártérdekeket is figyelembe kell venni, fel kell ismerni, hogy az EU-ban a globalista és a nacionalista erők között küzdelem már a jövőbeni összetartást és stabilitás veszélyezteti.
Az EU szétesése realitás, s az ilyen fejlemény pusztító stratégiai hatásokkal járna az USA számára, írja példaként hozva fel a volt Jugoszláviában történteket Tito halála után.
Orbán szövetségeseket próbál a migráns-kérdésben maga mögé állítani, a lengyeleket, a románokat, az olaszokat és bizonyos fokig az osztrákokat. A meglévő alkotmányos berendezkedés és jogi környezet nem teszi lehetővé Orbán hatékony visszafogását. Pedig az EU-nak egységre van szüksége. „A helyzet súlyos. Az EU bajban van. Sok sebből vérzik. A Trump-adminisztrációnak meg kell értenie, hogy Brüsszelnek segítségre van szüksége. Ami a legfontosabb: Trump és csapata nem dőlhet be a migráns-ellenes szólamoknak, s az EU-n belül kisebbségben lévő populista retorikának. AZ EU integrációja elengedhetetlen a nyugat gazdasági jóléte és közös biztonsága szempontjából.”
Éppen ezért az USA-nak nincs választása – egyértelműen támogatnia kell az EU egységét. Egyértelműen hangsúlyoznia kell a kézenfekvőt, hogy Magyarországnak fel kell hagynia a renegátsággal és felelősségteljes tagállamává kell válnia mind az EU-nak, mind a NATO-nak.
Ami pedig Magyarország jövőjét illeti – a szerző szerint a legfontosabb kérdés, hogy a magyar emberek meg akarnak-e szabadulni a szövetségek által felvállalt felelősségüktől és belekapaszkodnak a nemzeti szuverenitásukba, vagy az EU-n és a NATO-n belül építik a jövőjüket. „Remélhetően elegendő józan magyar lesz, aki az utóbbi opciót preferálja”.
Azért ezt az idézetet választották a Londoni Palesztin Akció aktivistái, mert a Holokauszt-emlékbizottság egyik tétele ez. Vagyis azt állítani, hogy Izrael állam egy rasszista kísérlet antiszemita megnyilvánulásnak számít. Ebbe egyezett bele a Corbyn vezette párt vezetősége, igaz a párthatározatba egy kiegészítést is begyömöszöltek, miszerint mindez nem csorbíthatja azt a jogot, hogy szabadon lehessen véleményt mondani Izraelről és a palesztinok jogairól. Mintha ezt bárki is követelte volna.
Legutóbb a Daily Mail hozott nyilvánosságra egy 2014-ben Tunéziában készült képet, amelyen Corbyn is látható amint annak a Salah Khalaf sírjánál áll, akit a Moszad 1992-ben ölt meg Tuniszban, és aki a müncheni támadás egyik kitervelője volt. Mint emlékezetes 1972-ben a Müncheni Olimpián a palesztin Fekete Szeptember terroristái 11 izraeli sportolót mészároltak le. Utóbb Corbyn magyarázkodott, hogy ugyan ott volt, de nem koszorúzott és ha koszorúzott is, a közös főhajtásnak nem volt a részese. Vagy mégis.
Corbyn egyik különös mondatára, miszerint a „brit cionisták nem értik az angol humort” a népszerű televíziós sorozatok (Igenis, Miniszter úr!, Igenis, miniszterelnök úr!) zsidó származású szerzője Jonathan Lynn a Timesnak írt levelében így ironizált: „Zsidó vagyok. Habár én írtam az Igenis, Miniszter urat! és az Igenis, Miniszterelnök urat! Corbyn azt mondja, hogy nem értem az angol iróniát. Szerzőtársam Tony Jay csak félzsidó, ő talán félig értette az iróniát és szolgált néhánnyal.”
