Kultúra

Az igazi főorvos előre köszön

Görög Ibolya 7 miniszterelnököt szolgált ki protokoll szakértőként. Ilyen minőségében volt beosztott és főnök. Sokat tud. Nagy vehemenciával és szarkasztikus humorral, el is szokta mondani a tapasztalatait, előadásokat tart országszerte. A médiából is abszolút ismert, sőt népszerű. Most jelent meg új, Summa summarum című, Európaiság – hitelesség – protokoll alcímű könyve, az Athenaeum Kiadónál.

 

A protokoll, sokak szemében, olykor az enyémben is, valami eszelősen nyársat nyelt dolog, agyonszabályoz mindent, akár ellentmond a józan észnek, a kényelemnek, na kösz., nem nagyon kérek belőle, gondolhatják jó néhányan. De Görög Ibolya csöppet sem nyársat nyelt, pereg a nyelve, mondandója alátámasztására erőteljes a gesztikulációja, és telis-tele van mulatságosabbnál mulatságosabb anekdotákkal. Viselkedéskultúrával is foglalkozik, ami hát ugye, ha akarjuk, ha nem, mindannyiunkat érint.

Athenaeum Kiadó

Ebben a kötetben – Kónya Orsolya szerkesztésében -, az előadásait gyűjtötte össze. Megtartotta az élő szó lendületét, bizonyos mértékig a lezserségét is, szó sincs száraz szakszövegről, ami lehet, hogy okos, de esetleg elunjuk, vagy éppen elalszunk rajta. Ki merem jelenteni, hogy a könyv élvezeti értéke meglehetősen magas. Amellett, hogy telibe talál temérdek dolgot, még szórakoztató is. Keretes bejegyzésekben közöl megtörtént eseteket, vagy olyan konkrét kérdéseket, amiket hozzá intéztek, persze a válaszokat ugyancsak böngészhetjük. Ezeket akár külön is olvashatjuk, sajátos egypercesek, félpercesek, netán kétpercesek ezek. Például az egyik kedvencem. „Kórházakban abszolút tudomásul vette mindenki, hogy a fő-főorvosok nem köszönnek. Egyszer meghívtak egy nagy intézményhálózat főorvosi konferenciájára, volt ott vagy háromszáz főorvos, és ott el találtam mondani, hogy az üres kalásznak áll fel a feje. A tele kalász lehajtja. Az igazi főorvos arról ismerszik meg, hogy előre köszön.” Ez a stílus. Van benne szurka-piszka bőven. És ez együtt jár lényeglátással. Azt már én teszem hozzá, hogy orvosok esetében még mindig létezik az úgynevezett csendőrpertu, vagyis, hogy a fő-fő-fődoki tegezi a beosztottját, de az nem tegezheti vissza. Ez elég rémes, de bíz’ sok tekintetben mostanában sajnos efelé megy a társadalom.

Görög azonban protokoll ide, vagy oda, gyakran ellene megy az értelmetlen tekintélytiszteletnek, szó sincs arról, hogy mereven azt állítja, a szabály az szabály. De lefekteti a szabályokat, ha szükségünk van rájuk, tudjunk mihez alkalmazkodni. Vannak köztük fölöttébb fontosak, az együttélés alapjait érintők, például hogyan kommunikáljunk, beszéljünk, együnk, mi az intim zóna határa, hogy viselkedjünk temetésen, közszereplésen, milyen alkalomra mit vegyünk fel, mi illik, mi nem, mikor mutatkozunk otrombának, faragatlannak, akár tahónak? És így tovább, és így tovább. A telefonálástól a köszönésig, az állásinterjútól a lakodalomig, mindenre van tanács, jó példa, rossz példa, élc, anekdota, miegyéb. Érződik a hatalmas tapasztalat. És mindehhez vannak fotók, ábrák, rajzok, hogy ezt szabad, ezt nem szabad, meglehetősen szemléletes az egész kötet.

Egy-két közszereplő konkrétan felismerhető, de nem erre megy ki a játék, hanem az általános tanácsadásra, hogy éljük bele magunkat különböző szituációkba, gondoljuk végig, mi hogyan cselekednénk, és okuljunk. (Bár azért egy olyan kötetet nagyon bírnék Görögtől, amiben jól elmesélné, melyik miniszterelnök, miniszter, nagykövet, magyar és külföldi egyaránt, különböző szituációkban mit csinált, hogyan is viselkedett. Feltehetőleg neki nincs titoktartási kötelezettsége, mint az orvosnak vagy a gyóntató papnak.)

Fotó: Bach Máté

Persze nem kell mindennel egyetérteni. Mondjuk nem osztom, hogy úriember nem hord szandált, legfeljebb a tengerparton. És még azon sem tudok kellőképpen kiakadni – bár magam nem teszem -, ha valaki egészen odáig vetemedik, hogy zoknit merészel húzni a szandálba. De azt például igenis fontos észrevételnek tartom, ha egy sajtótájékoztatón magas rangú rendőrtisztek kollégájuk meggyilkolásáról beszélnek, ugyan már ne tegyenek az eléjük lévő asztalra pogácsás tálakat, mert, ha netán valamelyikük még a tájékoztató közben tényleg pogácsázik is, az borzadályosan ízléstelen.

Szóval jó könyv Görög Ibolya Summa summarum című kötete. Valóban összegzi benne eddigi élete igencsak gazdag tapasztalatát.

Solymosi Tamás: A mi szakmánk a legszebb a világon

Nehézségekkel és buktatókkal teli, de páratlan szakma a táncosoké Solymosi Tamás szerint, aki 2011 óta vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. A balettigazgató úgy véli, hogy az együttes mára „felkerült a térképre”, ezért itt az idő, hogy nemzetközi porondon is megméressék magukat. Solymosi Tamást az Operaház felújításával járó nehézségekről, a táncosképzés helyzetéről és a szakszervezetek által beharangozott sztrájkról is kérdeztük.

 

Solymosi Tamással a Magyar Nemzeti Balett új, az egykori újpesti szövőgyárban kialakított „telephelyén” beszélgettünk. Az indusztriális épületben a balett-termek mellett irodákat és más kiszolgálóhelyiségeket is kialakítottak arra az időre, amíg zajlanak az Operaház felújítási munkálatai. Úgy tűnik, a lehetőségekhez képest elég jól berendezkedett a balettegyüttes: az igazgatói iroda mellett található tárgyaló kialakításán pedig még az is alig érződött, hogy nem az Andrássy úti Ybl-palotában, hanem egy újpesti gyárépületben vagyunk.

Április 15-én, délelőtt néztem meg a Sylviát, és láttam, hogy Ön is ott volt az Erkel Színházban.

Minden előadáson ott vagyok.

Solymosi Tamás. Fotó: Emmer László

Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hány előadást néz meg. Tényleg mindig ott van?

Szerintem ez része a feladataimnak. Hogy tudnám kritizálni, dicsérni vagy éppen segíteni az előadást, ha nem vagyok ott? Távvezérelve ez nem működik. Ha valami történik, akkor egyből kell dönteni, ezt pedig nem lehet e-mailen és telefonon megoldani. Ez bevált nagyon sok helyen a világon, szóval itt is működnie kell. Hét éve, mióta itt vagyok, működik is. Egyébként nem is olyan régen próbáltam kiszámolni, hogy hány előadáson voltam. Ha azt vesszük, hogy évi 120 előadásunk van, akkor

már közel ezer este – vagy éppen délelőtt –, amit csak ezzel töltöttem.

Lassan vége az első olyan évadnak, amelyet az Operaház nélkül kellett átvészelnie a társulatnak.

Bizony, jó nehéz volt.

Milyen terheket ró a felújítás konkrétan a balettosokra?

Nagyon sokat. Az operaházi körülmények világszínvonalúak voltak még akkor is, ha nagyon régen volt az utolsó felújítás. Minden egy helyen volt; a termek, az irodák, az összes kiszolgálóegység könnyen elérhető volt, most pedig 18 helyre költözött szét a színház. De azért nem lehetetlen misszió, hiszen túléltük, és működik a rendszer. Egyébként sok helyen a világon ez eleve így van. De rengeteg egyeztetést, adminisztrációt és egyebet hoz magával, amivel meg kell birkóznunk, és meg is birkóztunk vele.

Annak a kihívásnak is sikerült megfelelni, hogy egy játszóhely kiesett?

Ha ön csinál egy lakásfelújítást, annak is érzi a komfortveszteségét, és vannak olyan dolgok, amikben kompromisszumot kell kötni, de azt gondolom, hogy a balett még így is komolyabb vérveszteség nélkül vitte végig ezt a szezont, és látva a következőt, akkor is így lesz. Találtunk olyan egyéb színpadokat, a Müpát említeném, ahol nagyszerű előadásokat lehet csinálni, és több turnén is voltunk. A megmaradt időben pedig az Erkel Színházban léptünk fel. Tehát egy nagy sakkjátszma ez, de össze tudtuk rakni a szezont. Picit többfelé kellett fordítani a fejünket, de működött.

Nem táncoltak kevesebb előadást a táncosok?

Talán, de jött hozzá a turné, ami hosszú ideje nem volt. Nem volt érezhetően kevesebb előadásunk, de a repertoárt eleve úgy alakítottam ki, hogy olyan produkciók legyenek, amelyek az Erkelben és a Müpa színpadán is nagyszerűen kivitelezhetőek.

Ez befolyásolta akkor azt is, hogy a következő évadban is több modern darabot mutatnak be?

Három évre tervezünk előre. Persze, nem Don Quijotével és A hattyúk tavával számoltunk, mert azokkal nem férnénk el ezeken a színpadokon, de

a modern darabokkal is van mit pótolnunk.

Olyan koreográfiák ezek, amiket akárhol elő tudunk adni, adott esetben majd az Operaház új színpadán is. És több közülük, habár modern, szinte már klasszikusnak számít. A Hans van Manen darabokkal is egy űrt pótoltunk. Látva az együttest, nagyon élvezték, és szerintem nagyon jól is csinálták. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra.

George Balanchine Magyarországon korábban be nem mutatott darabja, a Téma és variációk. Fotó: Szabó Attila

És a közönséget ugyanúgy be lehet csábítani ezekkel a darabokkal?

A Magyar Nemzeti Balett mára márkanév lett. Ha fellépünk valahol, legyen az klasszikus vagy modern előadás, a közönség nagy részének hál’ istennek mindegy, mert minket szeretne látni. Ráadásul új nézőket is be tudunk vonni ezekkel a darabokkal, akik esetleg „porosnak” tartják a klasszikus darabokat – ami persze nem igaz. Ezekkel az előadásokkal szerintem a Müpa közönségét is meg tudtuk szólítani, és remélem követnek majd minket, akárhova megyünk – nem elcsábítva persze őket.

Azért kérdezem ilyen sokat a felújítással járó gondokról, mert nyár óta többször is felmerült a sztrájk lehetősége az intézményben. A kollektív szerződések hiánya, és az Operaház kiesésével lecsökkenő előadásszám miatt a szakszervezetek szerint anyagilag rosszabbul jártak a táncosok is. Sztrájk végül nem lett, és Ókovács Szilveszter főigazgató szerint igazából a szakszervezetek generálták a konfliktust. A kérdésem tehát az, hogy volt sztrájkhangulat az együttesnél?

Abszolút nem. Sok oldalról meg tudom világítani ezt, de biztos, hogy a szakszervezetek máshogy látják, hiszen nekik az a dolguk, hogy az általuk fontosnak vélt ügyeket vigyék. De egyrészt nem arról volt szó az évadban, hogy kezdjünk el kapkodni, mert holnap kellene valamit táncolni. Felkészültünk a turnéra, lefoglaltuk a játszóhelyeket, premiereket is csináltunk. Ezért az előadásszám csökkenése nem valós probléma. Annak meg, hogy kollektív szerződés van vagy nincs, én sem előnyét, sem hátrányát nem látom. Ugyanúgy folyik a munka. Azok, akik ideszerződtek az elmúlt hét évben, azért jöttek, hogy dolgozzanak. Nekik nem érdekük, hogy sztrájkoljanak. Vagy vegyük azt, hogy az audíciónkra idén hétszázan jelentkeztek harminc országból.

Gondolom, ha annyira rossz lenne itt, akkor nem jelentkeznének.

Nemzetközi összevetésben milyen az együttes megítélése?

Elfogultságom miatt valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt megítéljem, de szerintem elég előkelő helyen állunk. Nem akarok rangsort felállítani, mert mindig kérdés, hogy mi szerint osztályozunk, és csak számháború lesz belőle. De úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha a külföldi szaklapok azt írják, hogy az egyik legklasszikusabb együttes vagyunk. Illetve annak is oka van, hogy olyan együttesekből, mint a Bolsoj, a Mariinszkij vagy a Royal Ballet átszerződnek hozzánk táncosok. Nagyon sok pozitív visszajelzés jött azoktól a mesterektől is, akik idejöttek a darabokat betanítani: nem gondolták volna, hogy ilyen jó az együttes. Ezáltal sokkal könnyebb dolgom van most, mint 2011-ben, ha egy darabot meg szeretnék szerezni. És tudok olyan külföldi nézőkről is, akik eredetileg csak azért jöttek el egy előadásra, mert nagyon szép az Operaház, mostanra viszont már a Magyar Nemzeti Balett visszajáró rajongói lettek.

Ha jól tudom Ókovács Szilveszter az újabb pályázatában a felzárkózás után a minőségnövekedést tűzte ki célul. Mit jelenthet ez a Magyar Nemzeti Balettre nézve?

Annyira egyetértek ezzel, hogy az elmúlt hét évben is folyamatosan erre törekedtem. Ha valaki úgy kel fel, hogy nem talál semmit, amiben javulhatna még, az céltalanságban saját magát építi le. 2011 óta tudatosan építem az együttes kvalitását, erre szolgálnak a sokat kritizált minősítések is. Csak úgy tudunk valakit jó teljesítményre ösztönözni, ha mérjük a teljesítményét és megadunk neki minden szakmai segítséget. Ennek most meg is látszik az eredménye, a rendszer visszaigazolta a létjogosultságát. Itt kanyarodok vissza Ókovács Szilveszter gondolatához, hiszen a mi felelősségünk a minőség.

Ha valaki balett-táncos, akkor nézzen is úgy ki, mint egy balett-táncos.

Tudjon spiccelni, ugrani, fel tudja emelni a lábát – tehát mindazt, amit akkor, amikor lediplomázott, nagy valószínűséggel tudott. Joggal várom el, hogy ezeket ne csak egy vagy két év múlva tudja, hanem később is, vagy akár ennél sokkal többet is. A mi szakmánk nagyon rövid, minden egyes év ötnek számít szinte, ezeket maximálisan ki kell használni. Ebben segítenem kell mindenkit, és úgy gondolom, meg is teszem ezt. Viszont ha valaki elzárkózik az új dolgok elől, és egyből félemmel tekint rájuk, akkor nem a hasznát látja ezeknek. Voltak emiatt nehéz beszélgetéseink az együttesnél, de én úgy látom, hogy ezek már mögöttünk vannak, és egész más dolgokra lehet és kell fókuszálni.

Például mire?

Azok a darabok, amiket 2011 óta csinálunk, nagy előrelépést jelentenek, felírtuk magunkat a térképre. Nagyon jó, hogy elkezdődtek a turnék, amelyek ugyan az Operaház bezárásából adódtak, de egyébként is itt az ideje, hogy nemzetközi porondon is megméressük magunkat. A következő évadban lesz például egy New York-i turné, ami nagyon fontos hely a bemutatkozásra. De lesz egy olasz utunk, és úgy néz ki, hogy egy kínai is, de persze táncosként azt mondom, hogy akkor megyünk turnézni, ha már megérkeztünk.

Szóba került a táncosképzés. Mennyire tartja sikeresnek az Opera saját tánciskolájaként 2016-ban elindult Magyar Nemzeti Balettintézetet?

Nemrég jöttünk vissza Bécsből, a VIBE nemzetközi versenyről, ahol a növendékeink nagyon szépen szerepeltek, rengeteg érmet kaptak. Ez az első komoly visszaigazolás, hogy amit az iskolával elkezdtünk, és amiben hittünk, azt nem csináljuk rosszul. Emellett az év összes olyan balettjében, amelyben gyerekek voltak, a mi növendékeink léptek színpadra, és meg tudták csinálni a kért feladatokat. Már száz fölött van a növendékek száma úgy, hogy sokakat el is küldtünk a felvételi után, illetve akár év közben is van eltanácsolás. Nagyon hiszek ebben az iskolában, igaz, még nagyon kicsik vagyunk, hiszen csak a második évet tapossuk. De minél több olyan hely van, ahol profin képeznek táncost, a mindenkori balettigazgatónak annál több lehetősége lesz, hogy magyar táncosokat vegyen föl. Ezt már sokszor elmondtam, de

amikor én jelentkeztem, még ezer fiúból választottak ki tízet-tizenkettőt.

A mostani években azt hiszem ötven gyerekből – fiúkból és lányokból – választanak.

És az a konfliktus megoldódott, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemmel alakult ki a névválasztás miatt? (Az MTE sérelmezte, hogy balettintézetnek nevezik az Operaház újonnan elindított klasszikus balett képzését, mivel ezt a kifejezést a Táncművészetire szokták általában használni – a szerk.)

Nem mi generáltuk egyébként sem ezt a konfliktust. Volt egy minisztériumi egyeztetés, és azóta semmi probléma nincs ezzel. Tulajdonképpen az iskolánál is a saját nevünket használjuk: Magyar Nemzeti Balett, csak ott van még mellette, hogy intézet, és aki akart, ebbe megpróbált belelátni dolgokat. Nyilvánvaló, hogy senki nem örül a konkurenciának, szerintem ebből indulhatott ki a vita, de nyugvópontra került a konfliktus.

A Táncművészetin folyó képzéssel meg van elégedve?

Nem az én feladatom ezt megítélni. Ha sok tehetséges gyereket tudnak a végzésig elvinni, akik aztán ide akarnak szerződni – ha ide akarnak egyáltalán, mert a határok ugye most már nyitottak – én boldogan megnézem őket. Illetve bármikor állok az intézmény rendelkezésére, ha felkérnek valamire. Nekem semmilyen negatív érzésem nincsen az MTE irányába.

Diplomát csak a Táncművészeti Egyetem lehet szerezni táncosként, de ha jól tudom, az Operában is szeretnének a jövőben akkreditált képzést.

Természetesen tervben van, hiszen a próbaidőszak megtörtént. Elindult a képzés, és működőképes. Ahogy elkészül az Operaház, még jobbak lesznek a körülményeink hozzá, hiszen a tervezéskor a növendékeinkre is gondoltunk. Az Eiffel Műhelyházban is lesz lehetőség a gyakorlásra. És itt van ez a hely is, ahol beszélgetünk, a Berni utcában, amelynek a megtartását tervezzük.

A Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű turné egyik állomásán A víg özveggyel. Fotó: Nagy Attila

És mi várja magát az együttest a felújított Operaházban?

Én nagyon boldog lennék most, mint táncos, ha ilyen termekben lehetne gyakorolni. Külön helyet kapott az összes kiszolgálóegység is: a masszőrök, a gyógytornász, a csontkovács…Fantasztikus színpadunk lesz, a mestereknek és a szólistáknak is lesz külön öltözője, illetve lesz ott szauna, étkező és a kikapcsolódásra szolgáló green room, de még hosszan tudnám sorolni, milyen új  helyiségekkel gazdagodunk.

Tehát az épületen belül nagyobb teret kap az együttes, mint eddig?

Egyedül a balett kapott sokkal nagyobb teret. Ez azért lehetséges, mert a műhelyek kiköltöznek az Eiffel Műhelyházba, és az így felszabadult hely nagy részét a balett kapta meg. Az, hogy Ókovács Szilveszter így döntött, mutatja, hogy mekkora támogatást kapunk a főigazgatótól.

Nemrég elolvastam a Függöny mögött című könyvet, amelynek a Magyar Nemzeti Balett a főszereplője. Van egy rész, ahol a táncosok – és Ön is – arról beszél, hogy nem feltétlenül bátorítanák a gyerekeiket arra, hogy ezt a pályát válasszák, mert annyi buktatóval és nehézséggel jár. Nincs itt némi ellentmondás, hogy arra szeretnénk rávenni a gyerekeket, hogy jelentkezzenek táncosnak, miközben a sajátjaikat óvnák ettől?

Talán van, ha ezt így akarjuk érteni, de inkább arról van szó, hogy egy szülő mindentől félti a gyerekét. Persze, a mi szakmánkban is van buktató és veszély, de szerintem a világ legszebb szakmája. Az, hogy valaki azt csinálja egész életében, amit szeret, az már eleve jackpot.

Az ország legszebb épületébe járhat dolgozni, a világ legszebb zenéire táncolhat,

mindezt gyönyörű kosztümökben. Vagy ott vannak a sikerek, a táncosi szakma csúcspontjai, amiket elérhet – természetesen ezért meg kell dolgozni. Tehát persze, óvjuk a gyerekeket, de segítjük is őket, ha ezt szeretnék csinálni. Vannak olyan balerinák, akiknek a gyerekei jövőre már a Magyar Nemzeti Balettintézetbe jelentkeznek. Óvjuk őket, de örülünk is ennek.

Ezzel kapcsolatban az is felmerül, hogy milyen pályaképe lehet egy táncosnak. Ha jól tudom, ez is fontos célkitűzése volt, hogy a szakma megbecsültségén javítson.

Néha félreértésként jelenik meg a médiában, hogy ahogy valaki befejezi a táncolást, vége mindennek. Ez nincs így, hiszen ott van az életjáradék, amit a Magyar Nemzeti Balett és pár nagy együttes táncosai kaphatnak meg. Persze ezért tenni kell, nem alanyi jogon jár, hanem el kell jutni odáig, ahogy másoknak is meg kell dolgozniuk a nyugdíjért. De

a mi szakmánk nagyon rövid, és a táncosok az egész életüket teszik fel rá.

Egyetértés született abban, hogy ha nem lenne életjáradék, akkor még ennyi jelentkező sem lenne a pályára. Ez nagy eredmény, és ha tudjuk még finomhangolni a rendszert, akkor még jobb lesz.

Mit gondol, miben változott meg leginkább a balett világa azóta, hogy Ön elkezdte a pályáját táncosként?

Nagyon sok minden változott, hiszen mint minden más, a balett is ugyanúgy fejlődik. Ami tíz évvel ezelőtt elég volt, az most már kevés. Ugyanaz van, mint ami a sportban is történik. Ebbe az irányba megyünk mi is, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó, de ilyen a világ: mindig egy picivel többet szeretnénk. Ezért van szükség a finomhangolásra: meg kell találni azokat a pontokat, ahol még jobbnak lehet lenni. Nem feltétlenül még több technikai bravúrra kell törekedni, hanem amit most tudunk, azt minél tisztábban csinálni, és művészileg még hitelesebben. Mindig lehet új kifejezésmódokat, koreográfusokat is találni, mindig lehet változtatni a díszleteken, kosztümökön, ez kimeríthetetlen forrás a megújulásra.

Néha különleges feladatok is megtalálják az együttest. Látta már a Vörös veréb című filmet? 

Hogyne, megnéztem. Nem kopogtatnak folyton az ajtón, hogy Jennifer Lawrence-szel forgassunk filmet (a Vörös veréb egyik jelenetét az Operaházban forgatták, és a Magyar Nemzeti Balett táncosai is feltűnnek benne a balerinát alakító Jennifer Lawrence mellett – a szerk.). Tolongtak a balerinák, hogy részt vehessenek egy hollywoodi produkcióban, és nagyon élvezték. Mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a forgatásról, és még egy tiszteletvetítést is rendeztek nekünk. A stáb is küldött egy hosszú köszönőlevelet, hogy milyen szuper és fegyelmezett volt a csapat, és hogy jó volt velünk dolgozni. Ez nekem megint visszajelzés arra, hogy jó, amit itt csinálunk.

Elhunyt Tóth Zoltán színművész

0

A Pinceszínház mély fájdalommal tudatja, hogy öt nappal az 57. születésnapját követően április 27-én elhunyt Tóth Zoltán színművész kollégánk és barátunk, akit a színházunk három produkciójában is láthatott a közönségünk az előző és a jelenlegi évadunkban – áll a Pinceszínház közleményében.

Zoli tavaly februárban Háy János A Gézagyerek című darabjában debütált színpadunkon Herda Pityu megformálójaként. (A legutóbbi hetekben, kórházi kezelése idején Horváth Lajos Ottó színművészt kértük fel a helyettesítésére.)

Több alkalommal műsorra tűztük szeretett és idén kereken tíz éve játszott saját Svejk! Vacsorázunk! című zenés előadását a kamaratermünkben. Tolmácsolásában nem csak megismerhettük Hašek legendás katonafigurájának történetét, hanem megkóstolhattuk a Monarchia ételeit, ízeit is.

Legutóbbi, márciusi bemutatónkban, Hamvai Kornél Márton partjelző fázik című darabjában az életét összegző címszereplőt alakította – mindössze két előadás erejéig, egészségi állapota miatt az áprilisi előadásokat le kellett mondanunk.

Tóth Zoltán pályája kezdetén kis szerepekben kisembereket játszott. Az évtizedek folyamán beérkezett művésszé vált, elmúlt a kis szerepek ideje, de játszani mindvégig kisembereket szeretett igazán.

Döntött a bíróság: elkábított és megerőszakolt egy nőt a sztárkomikus

0

Élete végéig börtönbe kerülhet a most 80 éves Bill Cosby, Amerika egykor legnépszerűbb komikusa, miután az esküdtszék bűnösnek találta perének újratárgyalásán.

Bill Cosby
Fotó: MTI/EPA/Tracie Van Auken

Az ítélet szerint Bill Cosby 2004-ben philadelphiai otthonában erőszakolta meg Andrea Constandot, a Temple Egyetem munkatársát. Cosby azt állította, hogy kölcsönös beleegyezésen alapult az aktus, a nő viszont tagadta, és azt mondta:

Cosby előtte gyógyszerekkel elkábította.

2017 nyarán eredménytelenül zárult az első tárgyalás, mivel az esküdtszék több mint 52 órán át tartó tanácskozás után sem tudott egyhangú ítéletet hozni. Az újratárgyalásra a Weinstein-botrány kirobbanása nyomán a szexuális zaklatások ellen alakult MeToo mozgalom hatására került sor.

Az esküdtek a tárgyalás kezdetén valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy tisztában vannak a mozgalom céljaival, de részrehajlás nélkül döntenek. Cosby ügyvédjei viszont boszorkányüldözésről beszéltek. Ugyanakkor az elmúlt években

Bill Cosbyt összesen 60 nő vádolta meg azzal, hogy elkábította és megerőszakolta őket.

Az áldozatok között vannak modellek, pincérnők és a szórakoztatóipar munkatársai is. Az esetek egészen a hatvanas évekig nyúlnak vissza, legtöbbjük azóta már elévült.

Bill Cosby az amerikai televíziós sorozatok első fekete sztárja volt, 1965-től kezdve közel 40 évig hihetetlenül népszerű volt egész Amerikában. Négy Emmy- és kilenc Grammy-díjat kapott. Nős, több gyereke van, imázsában kulcselem volt a családközpontúság – legalábbis amíg ki nem derültek a zaklatási ügyei.

A CNN szerint most ebben az egy ügyben akár 30 év börtönt is kaphat. Vagyis, mivel már 80 éves, élete hátralevő részét rácsok mögött töltheti. Egyelőre házi őrizetbe került.

Örömszínház

Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.

 

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.

Ezért változott a 19. századi New Yorkká Budapest

Többszörös magyar vonatkozása miatt nehéz elfogulatlanul értékelni a The Alienist című amerikai sorozatot, de annyi biztos, hogy ismét csúcsminőségű produkció készült Magyarországon, neves színészekkel, amely a még azt az élvezetet is tartogatja, hogy rengeteg budapesti helyszínt felismerhetünk benne. A gyerekgyilkosságos sztori pedig senkit se tántorítson el, mert a horror- és a krimisorozat leírás is túlságosan leegyszerűsítő lenne a The Alienist esetében.

 

A szintén jó értékeléseket kapott a The Terror mellett idén még egy nagy költségvetésű, Magyarországon forgatott (horror)sorozatra lehetünk büszkék. A The Alienistet az amerikai TNT nevű csatorna készítette, a tengerentúlon ezért már januárban debütált a tévében, a nemzetközi forgalmazásért viszont a Netflix felel, amely április 19-én tette elérhetővé Magyarországon is a sorozatot.

A The Alienist egyik különlegessége a mi szempontunkból az, hogy habár az 1890-es évek New Yorkjában játszódik, Magyarországon forgatták, és csak részben a sorozat kedvéért felhúzott díszletekben. Számos ikonikus budapesti helyszín megjelenik benne az Operától kezdve a Szabó Ervin Könyvtáron át több múzeumig, amelyek mind nagyon jól mutatnak a sorozatban. A The Alienist egyébként is kifejezetten szépre és minőségire sikerült, és ebben a magyar filmes szakemberek is oroszlánrészt vállaltak.

A másik érdekes magyar vonatkozás magában a történet alapanyagául szolgáló regényben rejlik. A The Alienist ugyanis Caleb Carr magyarul A Halál angyala címmel megjelent 1994-es bestsellere alapján készült, amelynek

főhőse a félig magyar származású dr. Laszlo Kreizler.

Kreizler mesterségét a mai fogalmaink szerint leginkább kriminálpszichológusként írhatnánk le, de akkoriban az alienist kifejezéssel hivatkoztak angolul azokra, akik különböző mentális problémákat vizsgáltak, tehát tulajdonképpen pszichológusként vagy pszichiáterként működtek. Carr több kötetet is szentelt a pszichológiai eszközökkel nyomozó Kreizler munkásságának, és az elsőből készült a tíz részes sorozat. Itt Kreizler és segítői egy olyan sorozatgyilkos után kutatnak, aki gyerekprostituáltakat gyilkol meg különösen visszataszító módon, a korrupt rendőrség viszont próbálja eltussolni az ügyet.

A sorozat készítői egyáltalán nem voltak szégyenlősek akkor, amikor megcsonkított gyerekhullákat kellett mutogatni, de nagy hiba lenne a The Alienistet leírni azzal, hogy olyan horrorsorozat, ahol a szélsőséges erőszakon vagy az ijesztgetésen lenne a hangsúly. A krimisorozat kifejezés is leegyszerűsítő lenne, hiszen Laszlo Kreizler azon túl, hogy meg akarja állítani a sorozatgyilkost, tudományosan is legalább annyira érdeklődik a személye iránt.

Ráadásul a sorozat sötétsége elsősorban nem a kegyetlen gyilkosságokból fakad, hanem a korrajzból: abból, hogy milyen nyomorult helyként jelenik meg benne a XIX. század végi New York. Caleb Carr sztorija a fejlődő nagyváros legsötétebb oldalát mutatja meg: a mindent átszövő, és a legmagasabb szintekig elérő korrupciót, a bevándorlók kilátástalan helyzetét, az egész városrészeket leuraló nyomort, és mindazt a szennyet és bűnt, ami ezek kombinációjából létrejön. Az már csak hab a tortán, hogy Carr még a sorozatgyilkosságok témájából is a lehető legfelkavaróbbat választotta: nem elég, hogy az áldozatok gyerekek, prostituáltak is, akik a maffia fenntartásával, de a rendőrség tudtával működő nyilvánosházakban űzik mesterségüket.

Éppen ezért a véres jeleneteknél

jobban próbára teszi a nézőt, amikor ezt az elképesztő, leginkább a gyereket sújtó nyomort és kiszolgáltatottságot ábrázolja a sorozat.

Mindenképpen szokatlan és megosztó téma, hogy 10-12 éves fiúk kelletik magukat a sorozatban, és mindez teljesen elfogadottnak tűnik az adott közegben.

Mindezzel éles kontrasztba kerülnek a legszebb budapesti épületekben felvett jelenetek, amikor az Operába, jótékonysági bálokba és luxuséttermekbe járó szerencsésebbek világát ábrázolja a sorozat. De a kettő közti átmenet sem hiányzik, hiszen Carr karaktereinek köszönhetően szép keresztmetszetét kapjuk a sokféle rétegből felépülő nagyvárosi társadalomnak.

Szintén hozzájárul a The Alienist sötétségéhez, hogy a fő karakterek mindegyike valamilyen súlyos trauma hordozója, így a sorozatgyilkos jellemén kívül is bőven van mit analizálni, és a szereplők előszeretettel turkálnak is egymás fejében, illetve múltjában. Ahogy szép lassan halad előre a nyomozás, nemcsak a gyilkosról tudunk meg egyre többet, hanem persze a legfontosabb szereplőkről is. Mondjuk Kreizler kapcsán például a sorozatban csak a német származását emlegetik, a magyarról már kevésbé van szó. Igazából erre a nevén kívül annyi utalás van, hogy

az egyik epizódban pár mondatot magyarul is elmond Daniel Brühl,

aki egyébként maga is félig német származású. Ebből fakadóan sokkal jobban megy neki, ha németül kell beszélnie, de a pár magyar mondat is szép teljesítmény, és összeségében is jó választásnak tűnik Brühl Kreizler szerepére (bár Caleb Carr megjelenésében másfajta karaktert vízionált).

A New York Timesnak dolgozó, alkoholproblémákkal küzdő John Moore (Luke Evans), mintegy a dr. Watsonja Kreizlernek. A fontos női karakter megtisztelő szerepe pedig Dakota Fanningnek jutott, aki a New York-i rendőrség első női alkalmazottját játssza igazi feminista ikonként. De nem csak ő, hanem Kreizler is úttörő, hiszen a frissen tudománnyá váló pszichológia segítségével akarja elkapni a gyilkost. Az ügyön dolgozó öt fős csapat maradék két tagjára, a fiatal detektív testvérpárra már jóval kevesebb figyelmet fordítottak a forgatókönyvírók, de az egyértelmű, hogy ők is modernséget képviselik. Olyan újító technológiákat alkalmaznak, mint például az ujjlenyomatok vizsgálata, módszereikre pedig a maradi rendőrségnél gyanakvással tekintenek.

A főbb szereplők mind kitalált személyek, de a mellékszereplők között sok a történelmi figura.

A legfontosabb közülük a frissen kinevezett rendőrségi vezető, Theodore Roosevelt

(Brian Geraghty), és nemcsak azért, mert a későbbi amerikai elnökről van szó, hanem azért is, mert ő az, aki a rendőrség korruptságát felismerve engedélyt ad a párhuzamos nyomozásra, illetve információkkal segíti is azt. (Roosevelt valóban fontos szerepet játszott a New York-i rendőrség megreformálásában.)

Persze kellenek a Kreizleréket hátráltató antagonisták is, de ők már jóval kevésbé érdekes és összetett figurák. Szintén elnagyoltnak tűnik a kötelező szerelmi szál is, de igazából ez nem is baj, hiszen maga a nyomozás és közeg éppen elég érdekes ahhoz, hogy ne a romantikázást akarjuk nézni.

Komolyabb hiányérzetünk inkább csak azért lehet, mert a nagy katarzis elmarad, igazából a gyilkos leleplezését hozó epizód az, ami a legkevésbé érdekes vagy megrázó az egész sorozatban. A The Alienst viszont kerek egészet alkot, amely önálló minisorozatként is megállja a helyét, de elképzelhető, hogy lesz következő évad, amely – mivel ez a nyomozás lezárult – Carr Kreizler-sorozatának egy következő kötetét dolgozhatná fel.

A nézettségi adatok és a kritikák alapján ez nem tűnik indokolatlannak, és mi már csak azért is szurkolhatunk érte, hogy legközelebb még több magyar színészt és budapesti helyszínt keresgélhessünk a sorozatban.

28 évesen meghalt a világ egyik legnépszerűbb DJ-je

0

A svéd Avicii Ománban halt meg, egyelőre nem tudni, miért.

A Tim Bergling néven született DJ szóvivője jelentette be, hogy Aviciit holtan találták Omán fővárosában, Maszkatban. „A hír lesújtotta a családot, ezért mindenkit arra kérünk, tisztelje a magánéletüket ezekben a nehéz órákban” – írta közleményében, amelyben az is szerepelt, hogy nem adnak több információt.

Avicii a komoly tradíciókkal rendelkező svéd elektronikus zenei iskola képviselője volt, már tinédzserként fellépett, 2007-ben pedig kiadta első albumát.

A Variety szerint ő volt

minden idők egyik legnépszerűbb és legsikeresebb elektronikus zenésze.

Kétszer (a Levels, majd a David Guettával közös Sunshine című számáért) jelölték Grammy-díjra, elnyerte a Billboard és az MTV Europe több díját. 2013-ban az egyik legnagyobb slágere, a Wake Me Up a 4. helyre került a Billboard slágerlistáján.

Rendszeresen szerepelt a Forbes magazin által összeállított, az öt legjobban fizetett DJ-t felsoroló listán, és ő volt az első DJ, aki a New York-i Radio City Music Hallban rendezett show headlinere lehetett.

2012-ben a Balaton Soundon, 2015-ben a Sziget Fesztiválon is fellépett.

Aviciinek korábban akut hasnyálmirigy-gyulladása volt, amelyet részben a túlzott alkoholfogyasztás okozott. 2014-ben eltávolították az epehólyagját és a vakbelét, sok fellépését lemondta, hogy meggyógyuljon. 2016-ban részben vissza is vonult: turnékat ezután már nem vállalt, de stúdióban továbbra is készített zenét.

Nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned

Scherer Péter, népszerű nevén Pepe, elementáris humorú, kiváló színész és rendező. A Nézőművészeti Kft. tagja. Azt mondja, az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsol tovább, mint a sicc. Sokat játszik, a Válótársak című tévésorozat különösen jót tett az ismertségének, de a népszerűséget mulandónak tartja.

Igaz, hogy a humorod úgy kezdett kialakulni, hogy kisebbségi érzésed volt, ezért mindenáron a társaság középpontja akartál lenni és szórakoztatni akartad a körülötted lévőket?

Ezt talán kicsit túlzás, szerintem a humorban van valami veleszületett. Bár lehet fejleszteni, így elképzelhető, hogy van abban valami, amit mondasz. Kisebbségi érzésem elsősorban a színészekkel kapcsolatban volt.

Amiatt, hogy nem vettek föl a színművészetire meg amiatt is, hogy vidéki voltál?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Így van. Nagyon fura dolog a vidékiség, én ajkai vagyok, az egy kis bányászváros a Bakony közepén. Én lépésről lépésre mentem nagyobb városokba. Először elmentem Szombathelyre és már ott éreztem, hogy ezek nagyvárosi srácok hozzám képest. Nekem az apám rettenetesen szigorú, nagyon okos, igen művelt gépészmérnök volt. Az a típusú műszaki értelmiségi, aki Bachot, Mozartot, Beethovent hallgatott, Tacitust, Liviust olvasott, beszélt latinul, piarista gimnáziumba járt, régi vágású ember volt. Olyan műveltséggel, ami időnként a humán végzettségűeket is zavarba ejtette. Ő a két fiától is megkövetelte ezt a fajta műveltséget, ami ugye ilyen szinten nem mondható azért el rólam. A négy évvel idősebb tesóm meg én is kitűnő tanulók voltunk általános iskolában, de arra mentem haza, hogy az apám a bátyám fölé görnyed az íróasztalnál és tanulnak. Az volt bennem, hogy én lehet, hogy nem akarok az ajkai gimibe menni és ennyire szem előtt lenni. Az volt a szerencsém, hogy az ajkai nem volt egy igazán jó gimi. Erre lehetett hivatkozni és volt Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, egyből azt mondták anyámék, menjek matek tagozatra, mert jó voltam matekból és akkor tudnék a nagymamánál lakni. Én meg azt gondoltam, hogy úristen, a nagymamánál megint szem előtt leszek nagyon. Ezért mondtam, hogy engem a matek annyira nem érdekel, inkább a fizika, mondtam ezt úgy, hogy már ötödikben, hatodikban, hetedikben megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, Karinthy prózával. De ennek ellenére hajtogattam, hogy engem a fizika meg a fizika érdekel, mert tudtam, hogy Veszprémben nincs fizika. Pápán viszont volt, ott azonban nem kaptam kollégiumot. Utánanéztünk, hogy Szombathelyen van fizika tagozat, és ott kaptam kollégiumi helyet is.

Máshol beszéltél már róla, hogy a kollégiumban voltak meglehetősen kemény dolgok.

Hát voltak, az egy matula volt. Annak már a hivatalos rendje is olyan volt, hogy reggel hatkor csengőre ébresztő, majd reggeli torna. Héttől reggeli szintén csengőre, irgalmatlan erős csengőszóra kezdtük el a felkelést meg a reggelit is. Az egésznek katonaság jellege volt. Huszonkét ágyas szobában laktam, ez tizenegy darab emeletes vaságyat jelentett.

Ez egészen rémisztő, nem gondoltad, hogy mégiscsak jobb lett volna otthon szem előtt maradni?

Szerintem az, hogy én egy ilyen alaszkai pingvin lettem, aki a jég hátán is megél, innen van.

Vannak Alaszkában pingvinek?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Lehet, hogy a pingvinek pont délen vannak és a jegesmedvék vannak északon, de ettől még hagyjuk ezt így, mert ezek szerint akkor az alaszkai pingvinből csak egy van, aki én vagyok. De most figyelj, Gábor! Ez olyan kolesz volt, hogy kötelező társadalmi munka volt minden héten, két órát kellett a kertben gyomlálni, gazolni a futópályát. A tanulmányi eredménytől függött, hogy hányszor engedtek minket haza a szüleinkhez. Szombat-vasárnap este hétig lehetett kint maradni, de ha rossz jegyet kaptál, nem engedtek ki. Hétköznap pedig már délután négyre be kellett mennünk, mert négytől tanóra volt.

Milyen tanóra volt ilyenkor?

Kötelező készülés másnapra, nem ült mellettünk tanár, de ezt is tanórának hívták. Utána héttől volt vacsora. Ha jó tanuló voltál, jól viselkedtél, szerettek, akkor hétvégén tízig is kaphattál kimenőt. De amikor nekem elutasították egy ilyen kérésemet, kimásztam a villámhárítón. Persze, hogy csináltunk mindenféle stikliket, mi például üzleteltünk Milka csokival, kvarcórával. Volt egy barátom, akinek az apukája kijárt kishatár-átlépővel Ausztriába. A barátom hozta ezeket, én pedig valamennyit eladtam a koleszban, mi pedig feleztük a hasznot és ebből éltünk egész jól. Na ez az alaszkai pingvin, na érted mire gondolok.

Gondolom, a felsőbb osztályosok jól megleckéztettek titeket.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Volt fenyítés, igen. Igazából ezt nem volt szabad csinálni, de a tanárok szemet hunytak efölött. Főleg a negyedévesek, ha olyat csináltál, ami nem tetszett nekik, akkor elítélhettek kokira. A koki azt jelenti, hogy ököllel fejbe vertek. Ehhez még be is kellett hajolni. Ha pofátlan volt a srác, akár még tanórán is megcsinálta, azt mondta: Scherer, három koki, gyere ide. Megtehetted, hogy nem mész oda, akkor ő nem fogott le, nem ugrott rád, este viszont a szobában három helyett tizenkettőt kaptál, mert akkor lefogtak.

Ebből a fajta neveltetésből mi következett számodra?

Tudod, mi következett ebből? A túlélés. Annak tudatosítása, hogy mindig mindenre van megoldás. Ha zárva volt a nagy ajtó, akkor én bementem a kiskapun. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy ebben a szituációban forradalmárnak lenni nem érte meg. Ahhoz elég intelligens voltam, hogy ezt én egy hónap alatt átlássam.

Milyen helyzetekben volt szükséged a túlélést jelentő kiskapura?

Ez az egész életemre jellemző a mai napig. Most csak mondok egy konkrét példát, egy osztálytársamhoz úgy kimentem egy házibuliba, hogy fogtam a söprűt, beágyaztam pulóverrel meg mindennel együtt, hogy úgy nézzen ki, mintha ott feküdnék, és szépen kiléptem a wc ablakon, onnan pedig a villámhárítón és a csatornán le lehetett mászni. Kimentem a buliba és éjfélkor visszamásztam.

Bevallom, hogy sokkal jobban érdekelne egy mai példa.

Figyelj, az egész személyiségemben van egy konfliktuskerülő magatartás. Csak akkor érzem jól magam, ha azt tapasztalatom, hogy mindenki szeret.

A kiskapun való bemenés is konfliktuskerülés?

Hát, ha zárva van a nagy kapu, akkor mit csinálsz? Akkor vagy az van, hogy feladod, amit akartál vagy pedig elkezdesz veszekedni, hogy nyissák ki.

Most már nem hagyom magam, légy szíves mondj a mából valami példát arra, amikor bementél a kiskapun.

Az a baj, hogy csak olyanokat tudok mondani, amiket nem lehet leírni.

Akkor mondj egy olyat, amit mégiscsak le lehet írni.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Mondok egy történetet ’89-ből, amit leírhatsz. Úgy mentünk el akkor Kubába és Mexikóba frissen végzett diplomásokként, hogy lefoglaltuk a repülőjegyet a Malévnál, de nem tudtuk volna kifizetni. Lengyelországban viszont olyan magas volt a dollár fekete árfolyama a zlotyhoz képest, hogy kimentünk autóval, ott a Magyarországon lefoglalt jegyet kiállíttattuk a lengyel légitársaság irodájában. Csak annyi volt, hogy Varsó-Budapest-Moszkva-Havannát kellett venni, arra kiírták, hogy 285 000 zloty. Ami mondjuk akkor magyar pénzben 40 000 forint lett volna, de az rettenetesen sok volt. Mi azonban kimentünk az utcára, azt mondtuk annak, aki feketén váltotta a dollárt, hogy 285 000 zlotyt szeretnénk, amire ő azt felelte, hogy 75 dollár, ami 4500 forint volt. Visszamentünk az irodába, kifizettük a jegyet, amit így 40 000  forint helyett 4500-ért vettünk. De mondok még egy példát. Az egyetemen az egyik barátommal kitaláltuk, hogy az egyik tanulóhelységből csinálunk egy irodalmi kávézót. A KISZ bizottságon is keresztülvittük ezt a gondolatot. Nem volt egyszerű, de végül még valami kis pénzzel is támogatták, az azonban olyan kevés volt, hogy abból ezt nem lehetett megcsinálni. Mi fúró-faragó emberek voltunk, volt egy műhely lent a pincében és a kávézónak a pultját úgy építettük meg, hogy tanítás után bemásztunk egy kerítésen és ott fel voltak polcolva raklapok. Elloptunk hatot vagy nyolcat, hazavittük ezeket a koleszba, kihuzigáltuk belőlük a szögeket, legyalultuk, megcsiszoltuk a raklapokat és megépítettük belőlük a kávézó pultját, ami egy rohadt fillérbe nem került.

Szóval akkor hasonlókat kell elképzelni a mában is?

Tudnék mondani mostani példákat is, de hát ezeket nem szeretném.

Párhuzamosan jelentkeztél színésznek és építészmérnöknek…

Lengyel Ferivel jártam egy iskolába, egy évfolyamra, együtt mentünk felvételizni, egy napon, mindkettőnket eltanácsoltak az első rostán. Ő elment Kaposvárra segédszínésznek, én meg eljöttem Pestre a Műegyetemre, kicsit megszimatolni a nagyvárost. Arról pedig egy regénnyit tudnék mesélni, hogyan írtuk meg ZH-kat.

A Műszaki Egyetemen, furcsa módon, akkoriban igen nagy művészeti élet volt, nem csak a Szkéné Színházra gondolok, hanem például a nagy szimfonikus zenekarra is.

Nekem a Szkéné nagy mázli volt, bár nem az egyetem révén kerültem oda.

Tudom, hogy a Szkénében működő Arvisura Színházban sokáig volt kisebbségi érzésed, hogy ezt vagy azt a szerepet jól meg tudod-e oldani. Vagy tíz évet eltöltöttél úgy a pályán, hogy tulajdonképpen sokat játszottál az Arvisurában, de mégis egy azon kívüli produkcióban, a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban vett csak igazán észre a szakma, sokak szemében te ettől számítasz színésznek.

Ez így van és a kisebbségi érzés ebből is volt és nem csak nekem, hanem az összes Arvisurás színésznek. Mindig mindenki azt mondta, hogy baromi jók vagyunk, jó a rendezés, nagyon erős az előadás, de hát azért színészi szempontból ezek a produkciók gyengécskék.

Volt egy olyan vélemény, hogy az Arvisura előadásainak az összhatása jó, jó a csapatmunka, de külön-külön a színészek nem elég erősek.

Ez volt a duma. De közben, ha most megnézzük, hogy abban a társulatban kik játszottak, akkor ezek után nagy fricska az, hogy Horgas Ádám, Terhes Sándor, Péterfy Bori, Pintér Béla, Schilling Árpád és én. Ez hat olyan ember, aki egész tűrhetően elhelyezte magát a magyar színházi térképen. Az az érdekes, hogy az Arvisura vezetőjét, Somogyi Istvánt, a szituatív színjátszás, ami az igazán magyar hagyomány, a szituációelemzés, nem érdekelte. Lehet, hogy mi egy kicsit tudtunk volna jobbak lenni annál, mint amilyenek voltunk, de ő ebbe nem fektetett elég energiát. Azok az előadások, amiket már Horgas Peti és Terhes Sanyi rendezett, színészileg erősebbek voltak, de hiányzott belőlük Somogyinak az elképesztő vizualitása és spiritualitása, amik viszont vitték az Arvisura produkcióit.

A Szentivánéji álom annyira kiugróan jó volt, hogy lényegében emiatt kaptátok meg a Bárka Színházat.

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Hát igen, a rendezője Csányi János ügyes volt, ő azért tíz körömmel kaparta ki a gesztenyét. Megvolt benne a buldog szívóssága. Számomra az 1995-ös év elképesztő volt színházi és családi szempontból egyaránt. Akkor nősültem, akkor született az első gyerekem. November 16-án, ’95-ben a Bábelna című előadásunk premierjén, a taps alatt született meg az első lányom, Fruzsi. 21:33-kor született, este nyolckor kezdődött az előadás és másfél órás volt. Miután a Szentivánéji álom előadását befogadta az Új Színház, szinte naponta hívott fel valaki, hogy voltam-e újságosnál, meg kell venni a Film, Színház, Muzsikát, aztán az És-t, a Magyar Narancsot… Mindig megjelent egy újabb kritika. A jelzők Mucsi Zolira meg rám azok voltak, hogy zseniális, frenetikus, elképesztő, ellenállhatatlan humor. A Népszabiba Molnár Gál Péter egy olyan cikket írt, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik. A mi verziónkban Bélának hívták az egyik mesterembert, akit én játszottam. Az apám pedig olvasta a Népszabadságot, minden reggel leslattyogott a benzinkúthoz és megvette. Fölhívott, akkor harmincnégy éves voltam, neki a Molnár Gál az isten volt, annyira imádta az írásait, annyira nagyra tartotta. Azt mondta a telefonba, hogy: „Peti, olvastad a Népszabadságban, hogy a Molnár Gál mit ír rólad?!”. Ekkor éreztem meg, hogy az apám elfogadta, hogy én színész lettem. Odáig segített, támogatott, de azért éreztem, azt gondolja, hogy nohát csak benő már egyszer a gyerek feje lágya. Molnár Gál az én szerepemen keresztül írt az egész előadásról. Apu a teljes cikket fölolvasta nekem a telefonba, miközben addigra persze már én is olvastam, de ezt nem mondtam neki.

Játszottál a Bárkában, aztán a Krétakör Színházban, több nagyszerű dolgot csináltál, de országosan ismert mégiscsak a Mucsi Zoltánnal való kettősöd révén Kapa-Pepeként lettél ismert. Ilyen minőségetekben főleg Jancsó filmekben szerepeltetek, miközben nem hiszem, hogy az ország zöme Jancsó filmeket nézett, de mégis, ettől a két tulajdonképpen kabaréfigurától lettetek híresek.

Hát igen. A Jancsó filmekből a legnépszerűbbek a Youtube-os részletek. Ezek milliós vagy akár kétmilliós klikkeléseket hoztak. Nagyon sok olyan fiatal van, aki nem tudja, hogy mikből vannak ezek a részletek. Nekünk a Jancsó Miki bácsival való találkozásunk a teljes életünkre kiható élmény. Fantasztikus, hihetetlenül laza ember volt, nyolcvan évesen is remekül lehetett vele hülyéskedni. Elképesztő sztorijai voltak és nagyon egyedien látta a világot. Hét filmet forgattunk vele és ebből hatot páros főszerepben. Följártunk hozzá, sörözgettünk, whiskyztünk, ő pipázott. Mindenről szó volt, életről, halálról, politikáról, hatalomról, de akár rómaiakról és görögökről is.

Kapa és Pepe figurája a Jancsó filmekben alakult ki, vagy megvolt már valahol?

Ez a Szentivánéji álom előadásában lényegében már megvolt. A nagyon tehetségtelen, gyomorbajos, idegbeteg, üvöltözős és a még tehetségtelenebb, borzasztóan szolgálatkész, de rettenetesen balfasz és ostoba figura tulajdonképpen onnan jött. Ezt a két figurát transzformáltuk át egy kicsit a Jancsó filmekbe. Miki bácsi azt is megkérdezte, hogy használhatja-e az igazi becenevünket, mert nagyon tetszett neki. Sokan azt hiszik, hogy a Jancsó filmekben kaptuk ezt a két nevet, de egyáltalán nem.

Vannak olyan szerepeid, amelyek akár meglehetősen tragikusak, ilyen a Klamm háborúja című monodrámában a diákokat agresszív módon terrorizáló, félelemben tartó tanár. De a legújabb rendezésedben, A piszkosak címűben, amit részint Rejtő Jenő szövegekből állítottál össze, részint egy mai építkezés jelenetei láthatók benne Rejtő stílusában, is azt mutatják, hogy érzéked van a komoly, tragikus mozzanatokat tartalmazó szituációk iránt is.

Van egy barátom, aki évek óta kiírkálja nekem a melósok dumáit, ezért akartam már csinálni egy darabot róluk és rájöttem, hogy itt a pillanat, a Rejtő szövegekkel össze lehet ezeket fűzni. Aztán persze sok mindent átimprovizáltunk, de például azt, hogy állandóan a csajokról és a pénzről beszélnek, megtartottuk.

Ez is azt mutatja, érzékeled, hogy egy elviselhetetlen világban élsz, csak lehet, hogy ezt kiskapuk segítségével elviselhetővé teszed magadnak.

Ez biztos, hogy így van.

Ki se nyitod az újságot vagy kinyitod és fölhúzod magad vagy mindennek dacára nyugodt maradsz?

Fotó: Nézőművészeti Kft.

Én leginkább a barátaim szájából tájékozódom. Nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal, de alapvetően a környezetem szűrőjén keresztül észlelem a politikai és társadalmi események nagy részét. Nem tartozik a szokásaim közé az újságolvasás, jobban szeretek mással foglalkozni. A politika minden szinten rettenetesen idegesít. Úgy a jobboldal, mint a baloldal. Irgalmatlanul érzem a hazugságokat, csúsztatásokat. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a jobboldali média a választások előtt két héttel semmi mást nem csinált, csak Vona Gábort próbálta tönkretenni, hogy a Jobbiknak szétverje a szavazótáborát.

Azért migránsozás is volt rendesen.

Igen, ez a másik. Az még kitart, a Vona Gáborozás pedig eltűnt. Az amerikanisztika tanszék vezetője, amikor Amerikába mentünk a Krétakörrel, elmagyarázta, hogy ha nekünk huszonhárom éves korunkban volt egy ügyünk egy tizenhét éves lánnyal, amit egy kicsit is szégyellünk, akkor ne jelöltessük magunkat amerikai elnöknek, mert föl fogják ellenünk használni, ez ezer százalék. Bejött ide ez a szisztéma. A baloldal pedig teljesen szét van zilálva. A tüntetés legalább egy jó megmozdulás volt. Az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Én egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsolok tovább, mint a sicc.

Az mondható, hogy szakmai szempontból befutottál?

Olyan előadásban nem sikerült a Krétakör óta játszanom, és olyat rendeznem sem sikerült egyet sem, amit a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívtak volna. De kétségtelen, hogy a Nézőművészeti Kft. ennek ellenére dübörög. Több produkciónk túl van a századik előadáson, több mint ezerszer mentek csak az általam rendezett ifjúsági előadásaink, ebben a Klamm háborúja is benne van, amit Novák János állított színpadra. A Nézőművészeti Kft. a tavalyi évadban kétszáz előadást játszott. Jól érzem magam a bőrömben, ebben a Nézőművészeti Kft.-ben mi azt csinálunk, amit akarunk, olyan ötleteket valósítunk meg, amilyeneket szeretnénk, és ezekhez partnereket is találunk. Ez csodálatos, ráadásul szerintem, aki hozzánk kapcsolódik akár tagként, akár vendégművészként, az általában jól érzi magát. Az is biztos, hogy a Válótársak című tévésorozat az országos népszerűségemen sokat dobott. Hogy ez jó-e vagy sem, az persze kérdés lehet. A családomnak néha már kezd sok lenni, sokan fölismernek, rám mosolyognak, néha odajönnek hozzám, kedvesek az emberek velem. De szerintem ez a népszerűség mulandó, a lényeg az, hogy az embernek valahogyan meg kell próbálni normálisnak maradni. Az egyik Jancsóval készített filmünkben van ez a mondás, „nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.” Nekem ez tetszik.

Natalie Portman nem veszi át Genezis-díját

Az izraeli születésű amerikai színésznő nem veszi át az izraeli Nobel-díjnak is nevezett, kétmillió dollárral járó Genezis-díját, mert az elmúlt időszak izraeli történései miatt nem engedi a lelkiismerete – írta a Jediót Ahronót című újság honlapja.

Noha a Jeruzsálemben született színésznő nem utazik Izraelbe az eredetileg június 28-ra tervezett ünnepségre és ezért idén meg sem tartják a ceremóniát, a díjat odaítélő alapítvány képviselői bejelentették, hogy ennek ellenére megkapja az elismeréssel járó kétmillió dollárt (500 millió forintot).

Portman arra nem tért ki, hogy mely legutóbbi események miatt mondta le részvételét a díjátadó ünnepségen, de a ynet szerint a Gázai övezet határánál zajló, több tucat palesztin halálos áldozattal járó tüntetéssorozatról lehet szó.

A 2012-ben alapított Genezis-díj eredetileg egymillió dolláros pénzjutalommal jár, de Morris Kahn, a Dél-Afrikában született izraeli milliárdos üzletember megduplázta az idei összeget.

Natalie Portman bejelentette, hogy olyan női jogvédő szervezeteknek fogja felajánlani az elnyert pénzt, melyek az oktatás, a gazdaság, az egészségügy vagy a politika területén előbbre viszik a női egyenjogúságot.

Miri Regev, a szabadszájúságáról és megbotránkoztató viselkedéséről híres kulturális miniszter kijelentette, hogy szerinte Portman az Izrael-ellenes BDS (Boycott, Divestment and Sanctions, azaz Bojkott, megfosztás és szankciók) mozgalom támogatóinak a markába került.

A Mihail Fridman orosz-zsidó üzletember alapította elismerést a korábbi években Anish Kapoor szobrász, Michael Bloomberg volt New York-i polgármester, Itzhak Perlman hegedűművész és Michael Douglas színész nyerte el.

A kitüntetést olyanoknak ítélik oda, akik alkotásra serkentik a zsidók következő nemzedékeit kiemelkedő eredményeikkel, valamint a zsidó értékek és a zsidó nép iránti elkötelezettségükkel.

 

A viszonzatlan kapcsolatok drámája

A szünetben még elvitatkozgatunk azon, hogy jó, jó, rendkívül míves a Vágyakozás című előadás, meg a színészek is veszett jók benne, de azért mégis tán kissé poros, avítt. A végére azonban mindenkit levesz a lábáról a tallini Városi Színház irigylésre méltóan bámulatos társulata, a Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzeti Színházban.

 

Nemzeti Színház

Ha gonoszkodni akarok, csehovi utánérzésről van szó. William Boyd angol szerző, két Csehov novella, az Életem és az Egy baráti látogatás nyomán írt darabot. Különben egyáltalán nem rosszat. Ahogy a cím is mutatja, ott van benne a vágyakozás szinte mindenre, jobb életre, szerelemre, szeretetre, megértő kapcsolatra, és naná, hogy van benne elvágyódás onnan, ahol a szereplők éppen léteznek. Vladimir Anshon bámulatos díszlete betölti az egész színpadot és megadja az alaphangulatot. Hatalmas faszerkezet, ami nyári tornácot formáz, egykor mesteri, sőt művészien elkészített építmény lehetett, mára lepukkant, lepotyognak belőle darabok, egy szebb, az értékekre figyelni tudó kor mementója. Valaminek vége van, persze, hogy megveszik ezt is, mint a

Cseresznyéskertben a birtokot, és ebben az esetben sem olyan kezébe kerül, aki gondosan ápolná a hagyományokat, hiszen fel sem fogja ésszel, mi pottyant az ölébe.

Nemzeti Színház

Hányszor, de hányszor érezzük azt manapság, hogy valamit elkótyavetyélnek, ebek harmincadjára jut, aki megkaparintja, azt sem igazán tudja, mi fölött rendelkezik. Ja, így múlik el a világ dicsősége, lehet sóhajtozni, és hát tényleg temérdek minden elmúlik, aminek nagyon nem kellene. A tulajdonos ebben az esetben a tönk szélére jut, felelőtlen hozzá nem értéssel üzletelt, és mentőszalmaszálként hívják a gyerekkori barátot, aki Moszkvában gazdagodott meg neves ügyvédként. Ő egy kis pihenést remél, mert nem kötik az orrára, hogy miért is invitálják, aztán rázúdul a csődhalmaz, és kiderül, hogy nem tud, nem akar felmentősereg lenni. A pénz érdekében egy különben gyönyörű, jobb sorsra érdemes lányt is a nyakába akarnak varrni, aki ráadásul még szerelmes is belé. De ő ezt nem viszonozza. Mindenki más után sápítozik, mint aki kívánja őt. Ez a viszonzatlan kapcsolatok drámája. A fel-felhorgadó reményé, és aztán a remény lelohadásáé.

Roppant finom rezzenésekre képesek a színészek. Sok a paralel játék, kapkodom a fejem, hogy hová nézzek, hiszen el lehet időzni egy-egy rendkívül kifejező arcon, ahogy felcsillan rajta a remény, ami akár kapásból, kámforként libben tova. Ott a pillanatnyi boldogság és a totális lehorgadás. Árulkodóak a leplezni kívánt gesztusok, amik gyakran ellentétbe kerülnek a kimondott szavakkal. Simogatásra indul a kéz, de zavartan visszaretten, félúton elakad a mosoly, és elkeseredetten lefelé görbül a száj, megroggyan a láb, villámlóvá válik az addig szelídnek tűnő tekintet.

Nemzeti Színház

Elmo Nüganen rendezése lenyűgözően míves, minden pillanatában kidolgozott, valószínűleg valamennyi szituációt szanaszét elemezte. De aztán össze is rakta rendesen. Elismerem, bizonyos jelenetek tán lassúak, de tán nem véletlen a tempójuk, kifejezik a tehetetlenséget, az állóvízben való reménytelen tapicskolást, azt, hogy a bátortalan neki-nekibuzdulások dacára, senki nem jut egyről a kettőre. Irigylésre méltó a társulat. Peeter Tammearu, Epp Eespaev, Liis Lass, Anne Reemann, Rain Simmul, Kristjan Üksküla, Kalju Orro, Elisabet Reinsalu, Andrus Vaarik, Helene Vannari, Ingrid Nooadla káprázatosan egységes stílusban, magas hőfokon játszanak. Igen, ez az alapos elemzésen, nagy színészi felkészültségen alapuló, lélekkel feltöltött, „pepecselős”, realista színjátszás. Lehet idejétmúltnak minősíteni, de hát azoknak is, akik a szünetben még némiképp fanyalogtak, hogy hát ez a hetvenes évek, hol járunk már attól, végül elkapta a grabancát. Megrendültek, közben sokat nevettek, érzések öntötték el őket, és az előadás végén ők is végtelenül hosszan tapsoltak, ünnepeltek.

Hát ennél soha rosszabbat!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!