Vélemény

Melléklet Orbán Weberhez írt leveléhez

Tisztelt Manfred Weber úr!

A Népszava nevű magyar napilap, megszerezte Orbán Viktor miniszterelnök Önhöz írott levelének másolatát és annak tartalmát közzé is tette.

„Új típusú együttműködést javasol a Fidesz EP delegációja és az Európai Néppárt (EPP) parlamenti frakciója között Orbán Viktor… a kormányfő arra hivatkozik, hogy a nézet- és érdekkülönbségek, valamint a kommunikációs problémák elkerülése érdekében a jövőben fűzzék lazábbra a fideszesek és a néppártiak kapcsolatait. Orbán szerint ez megoldás lenne arra a problémára is, hogy miközben a Fideszt “közös akarattal” felfüggesztették a pártcsaládban, tagjai mégis a néppárti frakcióban maradhattak. Ezt a kérdést sohasem vettük elő és tárgyaltuk meg alaposan, húzza alá levelében a pártelnök-miniszterelnök.”

Orbán egy olyasfajta együttműködést javasol melyben a Fidesz kilépne az EPP pártcsaládból, de nem kötelezné el magát semmilyen másik csoportosulás felé, hanem függetlenként, kívülről támogatva a Néppártot együtt szavazna továbbra is korábbi pártcsaládjával. Ez kézenfekvő és csábos lehetőséget biztosítana az EPP-nek, hogy a Fidesz tíz voksát megőrizve kellő súllyal rendelkezzenek az Unió parlamentjében.

Sajnos ami jelen esetben csábító lehet Önöknek, egyszerre megszabadulni a kolonctól és a szavazatukat mégis továbbra is bezsebelni az Magyarországnak újabb tragédiát jelentene, mert itthon úgy lehetne kommunikálni, hogy a Fidesz hagyta ott a Néppárt családját, amiért Önök is a liberális fertő és Soros György fennhatósága alá kerültek, elárulva a kereszténydemokráciát, amelyről magunk között szólva Orbán és társai azt sem tudják mi fán terem, de hivatkozni így is lehet, és is tudnak rá, másrészt diadalittasan harsoghatnák győzelmüket és folytathatnák a magyarországi demokrácia megmaradt csíráinak megsemmisítését.

A Néppárttól jobban fél Orbán, mint az unió egészétől. Láthatják, mi meg bőrünkön tapasztalhatjuk minden szankciós fenyegetés ellenére Orbán illiberalizmusa és antidemoratikus látszat-demokráciája jól elevickél az EU bürokráciájának útvesztőiben.

Tisztelt Weber úr!

Ha valamihez, hát a zavarosban halászáshoz nekünk  magyaroknak különös tehetségünk volt és van. Így volt ez a korábbi rendszerben és így maradt ez azóta is. Ha nekünk ebben különös tehetségünk van, minden  büszkeség nélkül kijelenthetjük, Miniszterelnökünk  ebben a műfajban zseninek számít!

Végezetül elmesélnék Önnek  egy velem megesett történetet. Magyarországon is jelen lévő multinacionális cégnél dolgoztam. Beosztásomból eredően sokszor kellett Svájcba utaznom. Gazdag sosem voltam, de a svájciakhoz képest még inkább szegénynek éreztem magam. Mint kreatív magyar hamar rájöttem a svájci egyfrankos pénzérme méretre és súlyra megegyezik az akkori magyar ötforintossal. A két pénzérme vásárlóértéke közötti különbség nagyon jelentős. Mai árfolyamon egy forint 0.00300 CHF-nek felel meg, azaz egy svájci frank 333 magyar forintot ér. Svájcban egy frankkal lehetett telefonálni, egy frankot kellett bedobni a parkolóautomatába és négy-öt frank volt egy doboz cigaretta.

Munka végeztével svájci kollégámmal jöttünk ki az irodából, aki meghívott egy italra valamelyik hangulatos kávéházba. Egy autóval mentünk. Svájciak mentalitását követve megspóroltuk a második autó benzinköltségét. A kávéházhoz érve kollégám leparkolt autójával és éppen a parkolóórába igyekezett egy frankot bedobni, amikor kreativitásom fitogtatva szóltam, hogy majd én bedobok pénzt, hagyja csak. Be is dobtam egy ötforintost és büszkén néztem a kollégára, aki kérdőn nézett vissza rám. Dagadó kebellel elmondtam neki, hogy egyfrankos helyett a magyar ötforintost dobtam be, ami sokkal kevesebbet ér, így jelentősnek nevezhető összeget megspóroltunk. A kolléga pestiesen mondva: lefagyott.

Tudod – mondta komoly arccal -, egy svájcinak ilyen az eszébe sem jutna, de ettől tartotok ti ott ahol tartotok, s mi itt, ahol mi tartunk.

Arcomra fagyott a mosoly.

Tisztelt Weber úr! Ennek tudatában olvassa el Orbán levelét és kérem ne engedje, hogy Orbán ötforintossal parkoljon, s ne hagyja, hogy minden magyar arcára ráfagyjon a mosoly.

Baráti üdvözlettel, Kenderessy Milán

Egységes világkép?

Nem sokkal a második Orbán-kormány megalakulása után a Demokratikus Charta rendezvényén – emlékszem, én is felszólaltam – Gyurcsány Ferenc azzal a mondattal indította beszédét:

„Orbán Viktor meg fog bukni”.

Hatalmas taps tört ki a teremben: Gyurcsány akkor is azt a fogalmazta meg, ami bennünket, az Eötvös utcában összegyűlt híveit eltöltött.

Amikor tíz év elteltével, a negyedik Orbán-kormány regnálása idején tizennégy pontos bejegyzésében a mai ellenzéki szövetségről ír, szintén olyasmit fogalmaz meg, amire híveinek immár kilencszázezresre nőtt tábora elvár: a Fidesz legyőzésének politikai tartalmát.

Ezúttal is az első pont első mondatának van a legnagyobb jelentősége. Így hangzik: „Az ellenzék világképe egységes.” Majd így folytatódik: „Demokráciát, jogállamot, európai Magyarországot akarunk! Ez a közös világkép az ellenzéki együttműködés eszmei, politikai alapja.” A továbbiakban pedig, a félreértések elkerülése végett hozzáteszi: „Ugyanakkor az ellenzék szakpolitikai kérdésekben annyira sokszínű, mint a demokratikus Magyarország. Igen, mi fogunk egymással vitatkozni! Fogunk a választókkal beszélgetni arról, hogy mi a legjobbnak tűnő adó-, vagy nyugdíjrendszer, vagy éppen hogy mi a legkedvezőbb földtámogatás.”

Ez így sajnos nem állja meg a helyét.

A Fidesz kilencedik alaptörvény-módosításának november 18-i parlamenti vitájában – amelyen az ellenzéki pártok sajnos részt vettek, holott bojkottálniuk kellett volna – világosan kiderült, hogy milyen alapvető különbségek vannak az ellenzéki pártok világképében. A kormány által előterjesztett alaptörvény-módosítást bírálva az MSZP, a DK és a Párbeszéd szónokai a közpénz fogalmának meghatározása és az alapítványok szabályozásának sarkalatossá tétele mellett, amit mint a lopás alaptörvénybe iktatását jellemeztek, támadták a család definíciójára, a férfi és női szerepekre vonatkozó passzusokat is, amelyeket mint a homofóbia alaptörvénybe iktatását lehetne jellemezni, és amelyet a fideszesek keresztényi elvek érvényesítésének szeretnek tekinteni. (Az MSZP vezérszónoka emellett nagyon helyesen a különleges jogrendek újrafogalmazását is darabokra szedte.)

És a további két ellenzéki frakció?

A Jobbik és az LMP vezérszónokai kizárólag az első témában, a lopás, a közpénzek és közvagyon kezelésének ügyében bírálták hevesen az alaptörvény-módosítást és ennek kapcsán az Orbán-kormány gyakorlatát, a második, egyértelműen világképet érintő témát elkerülték.

Sőt, az LMP frakcióvezetője, Keresztes László Lóránt következőképpen zárta vezérszónoki beszédét:

„Én azt tudom mondani önöknek, tisztelt képviselőtársaim, én egy családos ember vagyok, keresztény, hívő keresztény ember, erőteljesen nemzeti elkötelezettségű, és ha bármikor valaki a család fontosságát támadja, bármikor valaki a nemzeti érdekeket támadja, bármikor valaki a keresztény, az európai kultúra keresztény alapjait támadja, akkor rám számíthatnak. De amikor a nemzeti érdekek elárulásáról és a közvagyon lenyúlásáról van szó, akkor én mindig az önök ellenfele leszek.”

Hasonlóképpen fogalmazott felszólalásában Z. Kárpát Dániel, a Jobbik alelnöke is:

„Konzervatív és az önök jobboldali ellenzékéhez tartozó párt alelnökeként, többgyerekes családapaként én minden esetben a hagyományos családmodell védelme mellett fogok kiállni, és minden tekintetben – ha családokat kell megvédeni (…), én mindig ott leszek a családok mellett. De azt is szeretném elmondani, hogy ha önök benyújtanak olyan javaslatot, amely a magyar családokat védelemben részesíti, rám számíthatnak ezek megszavazásában, még a mostani politikai klíma és hangulat ellenére is. Viszont ha közpénzek ellopásáról van szó, akkor az önök kérlelhetetlen ellensége leszek és maradok.”

Amikor a Jobbik és az LMP politikusai kereszténységükkel és családapai mivoltukkal hivalkodva ajánlanak fel támogatást a Fidesznek a polgárok egyenlőségével szembeni diszkriminatív politikához – mert erről szólnak az imént idézett mondatok –, bizony a demokratikus jogállamiságnak az Unióban elfogadott normáival szemben állnak a Fidesz mellé.

Abban is egyetértenek a Fidesszel, hogy az Európai Unióval szembeni szuverenista elvet képviselik, ahogy ezt Ungár Péter számos nyilatkozatában olyan elemként hangsúlyozta, amely az LMP-t a DK-tól és más ellenzéki pártoktól megkülönbözteti, s egyebek mellett az euró bevezetésének elutasítására készteti. Egyetlen passzust idézek egy cikkéből:

„Az euró ugyanakkor szimbolizálja az EU-hoz való viszonyt: szerintünk ki kell mondani, hogy az Unió válságban van, és korunk kihívásainak egy részét kevésbé hatékonyan kezeli, mint a nemzetállamok.”

A Jobbik e kérdéskörben mostanában kerüli a világos beszédet, de az eurót Z. Kárpát is elutasítja. Ne feledjük azt sem, hogy 2018 nyarán az immár „néppártosodó” Jobbik a Fidesszel együtt megszavazta a hetedik alaptörvény-módosítást, amely többek között az Orbán-kormánynak az Unióval való szembenállásához nyújtott „alkotmányos” hátteret (valamint a hajléktalanok üldözéséhez és a bírói függetlenség korlátozásához). És akkor még nem említettem a menekültkérdést, amelyben mind a Jobbik, mind az LMP kezdettől a Fidesszel azonos felfogást képvisel. Mint ahogy mindkét párt 2010 óta a Fidesz oldalán áll a nemzeti kérdésben, vagyis abban is, hogy „a határokon átívelő nemzetegyesítést” hirdetve a magyar államot az állampolgársági és a választójogi törvény gyökeres átalakításával, a modern polgári államiság alapját megkérdőjelezve etnikai alapra helyezi.

Ezek nem „szakpolitikai” kérdések, ezek a politikai világkép pillérei.

Nincs tehát a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő ellenzéki összefogásnak olyan eszmei alapja, mint amilyet Gyurcsány Ferenc tizennégy pontjában feltételez.

Értem azokat a megfontolásokat, amelyek a DK vezetését arra késztetik, hogy a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő szoros összefogásban készüljön a következő választásra, és értem azt is, hogy miért lelkesedik az Orbán-rendszert elutasítók nagy többsége is ezért az összefogásért. Tisztában vagyok vele, hogy a vágyott kormányváltás érdekében tartják ezt kívánatosnak. Az önkényuralom építésének megtörésében bízva szorgalmazta az ilyen összefogást élete végén Heller Ágnes, és fogadja el ma is sok kiváló közéleti ember. Én magam ugyan nem osztom az ilyen megfontolásokból levont következtetést, de, ismétlem, értem és tudomásul veszem azt. Ugyanakkor fontosnak tartom annak leszögezését, hogy noha

különböző okokból valamennyi szövetkező párt szemben áll az Orbán-rendszerrel, ez a politikai szövetség bizonyosan nem egységes világképre épül.

Ha ezt nem látjuk, az óhatatlanul saját politikai elveink feladásához vezet.

Kiváltképp aggaszt például, hogy amikor jegyzetének 4. pontjában Gyurcsány azt sorolja fel, hogy mivel járulnak hozzá az egyes szövetkező pártok a közös Magyarország-képhez, a Jobbiktól a nemzeti kérdésben vallott felfogást tekinti átvenni valónak: „Közös Magyarországot a Jobbik állandó figyelmeztetésével, hogy történelmi, nemzeti magyarságunk őrizni és védeni való érték, mindannyiunk ezerszer felemelő élménye.”

A DK megalakulásakor a nemzeti kérdésben vallott felfogást, az erőre kapó magyar nacionalizmus bátor elutasítását tekintettük az új pártot az MSZP-től megkülönböztető politikai platform egyik kulcspontjának, vállalva, hogy parlamenti szavazásoknál rendszeresen egyedül maradunk.

Tényleg a Jobbik „állandó figyelmeztetéséhez” kellene alakítani a DK nemzetfelfogását a szoros szövetségben? Tényleg fel kellene adnunk önmagunkat?

Bukik Orbán vétója?

Emlékszünk még Orbán szavaira? A mi álláspontunk betonszilárd, az övék viszont csak politika – nyilatkozta a minap. Ő nem akar kompromisszumot, hátráljon meg a másik huszonöt kormány. Mindezt a már megfeleződött visegrádiak vezéreként mondta, már csak Jarosław Kaczyński Lengyelországát tudta maga mellett.

Fontos embere, Gulyás Gergely csütörtök délelőtt még mindig azt fejtegette a kormány sajtótájékoztatóján, hogy Magyarország jól megvan az EU újraindítási programja nélkül, az ország finanszírozásához nem kell az Unió pluszpénze, a költségvetési pénz pedig jár nekünk.

Estére azután kiderült, hogy a lengyelek nem így vannak ezzel. Jarosław Gowin lengyel miniszterelnök-helyettes Brüsszelbe utazott, az Európai Bizottság illetékeseivel tárgyalt, majd kijelentette, hogy lát lehetőséget a kompromisszumra.

„Az esetleges vétó és az azzal összefüggő költségvetési provizórium Lengyelország és más tagországok számára hátrányos lenne, szemben egyes, a lengyel közéletben hallható véleményekkel.”

(És szemben a magyar kormány véleményével, tehetjük mi hozzá.)

Ezért annyira fontos, hogy kompromisszumot érjenek el, aminek formája egy, az alapokat a jogállamisághoz kötő, már elfogadott rendeletet értelmező nyilatkozat lenne. Ezt a miniszterelnök-helyettes szerint a Bizottságnak kellene kidolgozni és a Tanácsban kellene a tagországoknak elfogadniuk.

„Biztosítékot kell kapnunk, hogy a feltételesség elve kizárólag az uniós alapok átlátható felhasználására vonatkozik”, mondta Gowin a Gazeta Wyborcza tudósítása szerint.

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy az egész vétóötlet Orbántól származik, ő nyerte meg hozzá a lengyeleket – mást már nem sikerült –, de ők nem annyira kemények a dologban. A lengyel miniszterelnök-helyettes brüsszeli bejelentése ezt látszik alátámasztani. A jogállamot ők is lebontják, de Kaczyńskiék kormányzását nem a közpénzek iparszerű eltulajdonítása jellemzi. Számukra az effajta értelmezés kielégítő lehet. A jogállamisági feltételről elfogadott rendeleten ezek szerint nem változtatnak, az értelmező nyilatkozathoz viszont nincs szükség az Európai Parlament jóváhagyására. (A takarékos ötökére a Tanácsban igen.)

Kérdés, hogy ugyanúgy belemegy-e ebbe Orbán, ahogy júliusban tudomásul vette, hogy a magyar parlament által jóváhagyatott feltételek nem teljesülnek, mégis elfogadta a költségvetést.

Ha ebbe most így belemegy, akkor idén másodszor kényszerül meghátrálni.

Nyilván azért, mert utolsó szövetségese is magára hagyja. Feltéve, hogy jól olvasom a hírt.

Szájer József tragédiája

Nyolc évig (1994 és 2002 között) együtt voltunk országgyűlési képviselők. A Fidesz alapító generációjához tartozik, az ELTE római jogi tanszékéről „származik”. Amikor elkezdtem hallgatni a felszólalásait – még az első ciklusban, amikor én még nem voltam képviselő – mindig lenyűgözött tiszta logikájával, a tárgy ismeretével. Élvezet volt őt hallgatni.

Azután a Fidesz frakcióvezetője lett,előbb az ellenzéki Fidesz-frakcióé, majd az első Orbán-kormány idején is

ő volt a Fidesz mint vezető kormánypárt parlamenti frakcióvezetője, ami sokszor hálátlan feladat, bánni kellett tudnia a parlamenti szabályok minden részletével, és vissza is kellett élnie azokkal a kormányzó Fidesz disznóságait szolgálva.

Ennek akkor még nem kellett lelkiismereti problémákkal járnia. Akkoriban ez még nem feltétlenül állt ellentétben azzal a konzervatív liberális világnézettel, amellyel Szájer a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a római jogi tanszékről a pártpolitikába és parlamenti politikába lépett át.

Amikor a Fidesz 2002-ben újra ellenzékbe szorult, Szájer egy időre a parlament alelnökeként töltötte utolsó két évét a magyar országgyűlésben, majd – mint már magyarországi képviselőként is európai politikával sokat foglalkozó politikus

– tizenhat évre vezető szerephez jutott a Fidesz európai parlamenti frakciójában.

Amit ma utólag a Fidesz antiliberális fordulatának nevezünk, s ami a Fideszt az európai politikában a liberális pártcsaládból a konzervatívba, a Néppártba vitte át, akkoriban még elsősorban militáns antikommunizmust, a baloldallal való éles szembenállást jelentett, az MSZP vezette kormánynak európai fórumokon való támadását, de semmiképpen nem a Nyugattal, az Európai Unióval való szembenállást. Ez nem eshetett nehezére Szájernak.

Megváltozott a helyzet 2010 után, a második Orbán-kormány megalakulásával, majd a harmadik, negyedik Orbán-kormánnyal. Ez már az Európai Unió intézményeivel kialakult – pontosabb úgy fogalmazni: kialakított, hiszen e konfliktusokat mindig a magyar kormány kezdeményezte olyan lépéseivel, amelyek az Unió normáival kifejezetten ellentétesek voltak, és ezt Orbánék pontosan tudták – szembenállás, az Unióval szembeni „szabadságharc” időszaka. Ebben újra

hálátlan szerep hárult Szájerra, neki kellett újra meg újra megvédenie a védhetetlent az európai színtéren.

Gondolom, Szájer számára ez továbbra is a baloldallal, a szocialistákkal szemben vívott harcként volt megemészthető.

Igazán tragikussá azzal fordulhatott a dolog, hogy egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa jogrendje már eljutott a melegek teljes emancipációjához, lassan mindenütt lehetővé teszik a melegek házasságát, és vezető politikusok vállalják melegségüket és állnak a nyilvánosság elé meleg házastársukkal,

az Orbán-rendszer politikája a menekültek és Soros mellett fokozatosan identitáspolitikájának fontos elemévé emelte a homofóbiát.

Szájerről viszont hosszú ideje tudni lehetett, hogy meleg. (Amikor néhány éve Ungár Klára Kocsis Mátét és Szájert nevezte meg meleg politikusként a Fideszből, és Kocsis ezért beperelte, Szájer nem tett semmit.) Az, hogy másfél évtizede Brüsszelben él, nyilvánvalóan megkönnyítette ennek összeegyeztetését azzal, hogy formálisan továbbra is házasságban él Handó Tündével, lányuk pedig már régen felnőtt.

Olyan családi élete, amelyet meleg kapcsolatai zavartak volna, már régen nem lehetett.

Tévednek ezért, akik brüsszeli életének ezzel az elemével kapcsolatban erkölcsi problémát vetnek fel.

Szerintem tévednek azok, akik Szájer hét végi brüsszeli botrányát a Borkai-ügyhöz hasonlítják. Borkai adriai szexpartyja prostituáltak kizsákmányolását jelenti egy bizonyára korrupt vállalkozóval közösen, családi életével összeegyeztethetetlen módon.

Szájer „házibulija” önmagában erkölcsileg nem kifogásolható, csak éppen politikailag áll szöges ellentétben a Fidesz ma hivatalosan képviselt és jogrendjének részévé tett hivatalos álláspontjával. Nem volna benne semmi jogellenes, ha nem találtak volna nála kábítószert, és az adott esetben nem sértette volna a koronavírus-járvány miatt Belgiumban éppen hatályos korlátozásokat.

Amikor Orbán most azt nyilatkozza, hogy”amit tett”, az nem fér össze „politikai közösségük” értékrendjével, akkor nem tudhatjuk: a járványügyi szabályok megsértésére, a kábítószerezésre vagy a melegségre utal.

Nyilván szándékosan fogalmazott ilyen ködösen. Ugyanúgy nemcsak a képviselőségről kell lemondania, hanem a Fideszből is ki kell lépnie, mint Borkainak. A nyilvánvaló cél, hogy Orbán fenntarthassa egyfajta erkölcsiség látszatát. Ebben nincs semmi meglepő. Ami zavaró, az az, hogy azokban a nyilvános támadásokban, amelyek az elmúlt napokban Szájer eljárása kapcsán a Fideszt érik, szintén összemosódik az, ami jogsértő, azzal, ami a többség ízlését vagy éppen prüdériáját sérti.

Ezért adok igazat Tamás Gáspár Miklósnak abban, hogy egy szóval sem volt hajlandó az ATV-ben Szájer ügyét kommentálni.

Mert hiába mondja el valaki egy kommentár bevezetéseként, hogy mindenkinek magánügye, hogy miként éli szexuális életét, a Szájerrel történtekkel kapcsolatos háborgás és élcelődés óhatatlanul a melegekkel szembeni kirekesztő előítéleteket is meglovagolja.

Szájer az elmúlt két évtizedben politikai ellenfelünk volt, akit jó adag felelősség terhel olyasvalakiként, aki nemzetközi hátteret biztosított az orbáni önkényuralmi építkezéshez. Ugyanakkor ami most történt személy szerint vele, az igazi sorstragédia.

Kétszeresen megfordítva az ismert formulát: az ellenforradalom kiköpi saját gyermekeit.

A százhúsz százalékos

Aláírtam egy nyílt levelet, amelyben visszautasítottuk Demeter Szilárd állításait. Azért írtam alá, mert abban nem követeltük Orbán miniszterelnöktől Demeter felmentését. Orbántól ugyanis ez nem várható el, tőle ezt nem indokolt elvárni, habár sokan, köztük a parlament ellenzéki pártjai tőle követelik ezt. Szerintem rosszul teszik.

Demeter egy korábbi nyilatkozatában önmagát százhúsz százalékos orbánistaként jellemezte. Amit az Origóra föltett, az ezt támasztja alá: a széles körű felháborodást kiváltott szöveg százhúsz százalékos orbánizmus.
Mit is állít mostanában Orbán, például a Soros Györgynek válaszoló cikkében és évek óta minden beszédében, „interjújában”? (Merthogy itthoni nyilatkozatai csak idézőjelben tekinthetők interjúnak, azokban csak azt és úgy kérdezik tőle, amit és ahogy ő kívánja.) Azt állítja, hogy az Európai Unió – Soros György megbízásából – folyamatosan Magyarország ellen támad, fel akarja számolni az ország magyar, vagyis szerinte keresztény, családpárti és etnikailag homogén mivoltát, képletesen el akarja pusztítani a magyarokat mint magyarokat.

A százhúsz százalékos orbánista nem tett egyebet, mint ezt az orbáni beállítást szemléltette a Hitler és a náci rendszer – és tegyük hozzá, Horthy és az akkori magyar állam, amiről persze Orbán is és a százhúsz százalékos orbánista is szeret megfeledkezni – zsidóüldöző, zsidó-irtó politikájával vont párhuzammal.

Tévedés az, hogy botrányos írásában Demeter antiszemitizmusa jelenik meg, hiszen a zsidók iparszerű kiirtása mint párhuzam nála a Soros és az Európai Unió részéről a magyarokat fenyegető veszély végzetes voltát hivatott érzékeltetni. Demeter írását nem azért tartom szörnyűnek, mert felidézi a zsidók iparszerű kiirtásának történelmi tényét, hanem azért, mert az Európai Uniót százhúsz százalékos orbánistaként a náci rendszerrel állítja párhuzamba.

Ugyanúgy jár el, mint a száz százalék, vagyis Orbán, aki rendszeresen a Szovjetunióval állítja párhuzamba az Uniót, és időnként a mai Németországot a náci állammal párhuzamba állító utalásokat is megenged magának.

Képmutatásnak, politikai hibának, a közvélemény félrevezetésének tartom, ha valaki Orbántól várja el a százhúsz százalékos orbánista eltávolítását tisztségeiből. Ahol Orbán a miniszterelnök, ahol Kövér az Országgyűlés elnöke, ott miért ne tölthetne be köztisztséget a százhúsz százalékos orbánista.

Gulyás miniszter téved

Azt mondja Gulyás miniszter a kormányülést követő szokásos sajtótájékoztatón, hogy az amerikai Pfizer cég azt közölte, hogy eleinte csak az amerikai piacra szállít, máshova csak azt követően.

Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a vakcinák piacán is olyan viszonyok alakulnak ki, mint korábban a lélegeztetőgép-piacon, amikor mindenki csak a saját érdekét követte. Úgy tűnik, hogy Gulyás miniszter tévedés áldozata.
Köztudott, hogy a Pfizer a német BioNtech céggel közösen fejlesztette ki a maga vakcináját. Nyilvánvaló, hogy a Pfizer az induláskor majd az amerikai, a Mainzban működő BioNtech pedig az európai piacra szállít. A BioNtech felkészült a gyártás és szállítás megkezdésére, csak az EU illetékeseinek engedélyét várja.
Ez annál is inkább valószínű, hogy ennek a vakcinának a tárolása és szállítása csak mínusz hetven fokos hűtés mellett történhet. Nem is a háziorvosok adják majd be, hanem koncentrált oltóközpontok, melyek berendezése erre felszabadított nagy csarnokokban Németországban már folyik, és december közepére el is akarnak készülni vele, hogy az engedélyezést követően azonnal elkezdhessék az oltást.
Az Európai Unió szervei leszögezték, hogy a gyártókkal leszerződött vakcinamennyiséget a huszonhét tagország között lakosságarányosan osztják el. Gulyás azt állítja, hogy nehezebb a vakcinához hozzájutni, mint a hűtőkapacitást biztosítani. Arról semmit sem tudunk, hogy Magyarországon bármi történt volna a speciális hűtőkapacitás létrehozására.

Mit is jelent Orbán vétója?

Az állam- és kormányfők videokonferenciaként tartott tanácskozásán Orbán – valamint Mazowiecki lengyel miniszterelnök – közölte, hogy nem támogatják a következő hétéves költségvetés és az Új Nemzedék újraindítási program napirenden levő – mellesleg júliusban már kompromisszummal elfogadott – tervezetét, tekintettel arra, hogy a többiek a két támogatási határozathoz kapcsolt jogállamisági feltételről szóló kompromisszumos javaslatot a szükséges minősített többséggel elfogadták. (A kompromisszum az Európai Parlament delegációja és az Unió soros német elnöksége között jött létre.)

Ahhoz nem kellett teljes egyetértés, azt el lehetett minősített többséggel fogadni, ezért a magyar és lengyel kormány magát a költségvetést és az újraindítási programot vétózza meg. Vagyis ők zsarolják meg az egész Uniót. Érdemes meghallgatni, vagy alább – a bornírt sorosozást kihagyva – elolvasni, hogy miképpen magyarázta ezt Orbán a kormányrádióban múlt pénteken:

„Az Európai Unióban a dolgok rendezésének útja az, hogy tárgyalunk egymással. (…) Erre született meg az a higgadt és nyugodt reakció a miniszterelnökök ülésén, hogy az a miniszterelnökök dolga, hogy hogyan kell egy vitát elrendezni. (…) Nem példátlan az Európai Unió esetében, hogy költségvetési viták, azok késhegyig mennek. Volt már olyan példa is, még Margaret Thatcher idején, hogy a költségvetést el se lehetett indítani. Tehát az, hogy viták vannak, és azokat rendezni kell, az az Uniónak a természetéből fakad, hiszen ott huszonhét tagállamnak az érdekét kell összehangolni. (…) Nem látok ebben semmi rendkívülit. Az első döntésünk kijelölte azt a hosszú is bonyolult útvonalat, hiszen júliusban úgy döntöttünk, hogy sok szempontot egyszerre akarunk érvényesíteni a válságkezelési program megindításakor. Egyszerre akartunk válságkezelési programot megindítani, akkor nem akartuk odaadni ezeket a pénzeket a rászoruló országoknak, hanem csak programhoz kötve, tehát azt ki kell dolgozni, be kell nyújtani, jóvá kell hagyni. Utána ezt összekötöttük a most induló hétéves költségvetés kérdésével, és akkor voltak országok, amelyek össze akarták kötni ezt politikai szempontokkal, amit a brüsszeli bürokrácia nyelvén jogállamiságnak neveznek, de ez valójában nem joguralom, hanem többségi uralom dolga.

Azt szeretnék, ha a mostani helyzethez képest az uniós tagállamok többségét rá tudná szorítani egyik vagy másik tagállamát arra, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen.

Ezt mind egyszerre akarta megoldani a huszonhét miniszterelnök. Nem volt egy jó ötlet, de mindegy, elindultunk ezen az úton. Ez a legnehezebb út, a leggöröngyösebb út, most ezen haladunk, most már ezen kell maradni, a tárgyalásokat folytatni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Így szokott ez lenni. Magyarország és Lengyelország a tárgyalásokat, illetve a jogalkotási folyamatot megállította, ezt vétónak mondják. Tehát bejelentettük, hogy nekünk a több jogszabályból álló csomag néhány eleme nem fogadható el. Az Unióban az az elv, hogy amíg az összetartozó ügyek mindegyikében nincs egyetértés, addig semmiben nincsen egyetértés, ezért most megálltak a különböző jogszabály-alkotási folyamatok. Ezeket újra át kell tekinteni, tárgyalni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Magyarország ki fog állni a saját érdekei mellet.”

Orbán vétója – melyet egyébként a nemzetközi sajtóban, médiában mindenki Orbán személyéhez, és nem Mazowiecki lengyel miniszterelnökhöz vagy akár Jarosław Kaczyńskihoz köt – rendkívül súlyos fejlemény az Unióban, nem véletlenül jellemzik válságként a kialakult helyzetet.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy Orbán itthon, illetve brüsszeli sajtótájékoztatóinak itthonra szóló szövegeiben keménykedik, de amikor döntésre, szavazásra jutnak az ügyek, enged, és fegyelmezetten tudomásul veszi a közös döntést.

Emiatt szoktak az ellenzékiek arra hivatkozni, hogy Orbán akár a menekültkvótát is „megszavazta”, ami persze nem megszavazás, csak a döntés tudomásul vétele, vagyis hogy nem emel ellene vétót. Most nem ez történt, és nemcsak nagyköveti szinten, ahol úgymond belengette a vétót, hanem az állam- és kormányfők tanácskozásán is, ahol a lengyel miniszterelnökkel együtt azt ki is mondták.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítanunk: újra kiderült, hogy mennyire rosszul ítélik meg Orbánt azok, akik évek óta azt hirdetik, hogy Orbán az EU-ban „pária”, hogy őt valójában semmibe sem veszik, hogy ő csak itthon erős, az európai mezőben viszont gyenge. Szemlátomást nem így van: Orbánt ugyan nem becsülik, nincsenek szívesen egy klubban vele, de érzékelik az erejét, és belátják, hogy ő az első számú belső ellenfele az Uniónak a liberális demokrácia talaján álló vezetőinek. Szomorúan kell hozzátennünk, hogy ereje abból fakad, hogy tíz éve folyamatosan megnyer minden választást, és a külvilág nem lát vele szemben politikai alternatívát Magyarországon.

A vétóra adott magyarázatban, ha azt a kremlinológiából örökölt módon vesszük szemügyre, két dolog fontos.

Az egyik: Orbán igyekszik csökkenteni vétójának jelentőségét, azt állítja, hogy ez az Unióban a normális ügymenet része. A másik: ezt megerősítendő azzal nyugtatja meg a hallgatókat, hogy a végén meg fognak egyezni.

Vajon miért beszél így?

Korábban, a tavaly májusi európai parlamenti választásig az volt a véleményem, hogy a széles körű vélekedéssel szemben

Orbán nem akarja elhagyni az EU-t, hanem, ami ennél rosszabb, szét akarja verni, de legalábbis közös értékekre épülő, mindinkább a föderatív államszövetség irányába fejlődő unió helyett laza kereskedelmi együttműködéssé kívánja gyengíteni.

Ehhez építette ki a visegrádi együttműködést mint elsődleges bázist, és ehhez épített hídfőket Nyugaton is az ottani euroszkeptikus pártokban, bízva mindenekelőtt Matteo Salvini növekvő hatalmában Olaszországban, az Unió egyik alapító országában, amely az Egyesült Királyság kilépését követően az Unió harmadik legnagyobb gazdasága. Azt hirdette – emlékezzünk csak az EP-választás előtti retorikájára –, hogy a „brüsszeli bürokratákkal” nemcsak mi magyarok, de általában az európai emberek állnak szemben.

Az EP-választás azonban nem igazolta Orbán reményeit. Az Európai Parlamentben a liberális demokrácia elkötelezettjeinek dominanciája nemhogy csökkent volna, de kifejezetten megerősödött, állandósult a szélsőségesekkel és populistákkal szemben álló négy nagy frakció – a Néppárt, a Baloldal, a liberálisok és a zöldek – közös fellépése a fontos ügyekben.

Mostanában már nem azt mondja, hogy általában az európai emberek állnak szemben a „brüsszeli bürokratákkal”, hanem hogy a „közép-európaiak”, vagyis az egykori szocialista országokban élők mások, más értékeket követnek, mint a liberális demokráciát elfogadó nyugatiak.

Az elmúlt hónapok fontos fejleménye továbbá az, hogy már a költségvetés nyári vitájában is, majd most a jogállamisági feltételek ügyében felbomlott a visegrádi négyek együttműködése.

Nemcsak Szlovákia, de Csehország sem követi Orbánt, csak Kaczyński Lengyelországa maradt meg mellette. Elszigetelődése kezd nyilvánvalóvá válni.

Ebben a helyzetben már nem zárom ki, hogy hosszú távon valóban az EU elhagyásával számol. Sokan nem hiszik ezt el, arra hivatkozva, hogy a magyar közvélemény nagy többsége ma is EU-párti. Ma igen, és ezt Orbán is pontosan tudja. Nem is mostanra tervezi a szakítást, hanem későbbre, és addigra ezt legalábbis a Fidesz szavazótáborával el akarja fogadtatni. Évek óta ismételgeti, hogy az EU támogatásai valójában nem támogatások, az a mi pénzünk, nekünk jár annak ellentételezéseképpen, hogy a csatlakozáskor megnyitottuk piacainkat, és a multik magyarországi leányaik révén folyamatosan viszik ki innen a profitot. (Az, hogy korábban idehozták a befektetni való profitjukat, és egyesek azóta is feltőkésítik itteni leányaikat, Orbán érveléséből rendre kimarad.)

Vagyis, kedves magyarok, valójában nem is előnyös nekünk a nyugati külvilághoz fűződő kapcsolat, érvel Orbán.

Az utóbbi időben még az a teljesen megalapozatlan állítás is elhangzik tőle, hogy 2030-ra Magyarország nettó befizetővé válik. Vagyis, kedves magyarok, ha ma még esetleg érdemes is bent lennünk az EU-ban, addigra már inkább hátrányos lesz számunkra a tagság.

Én tehát azt feltételezem, hogy, miután Orbán belátta, hogy szétverni vagy funkcióiban meggyengíteni nem fogja tudni az Uniót, viszont tartósan nem is tud a fokozatosan mind szorosabbá váló uniós együttműködésben benne maradni, mégis csak napirendre kell majd tűznie a szakítást, a vétó is része annak, hogy ezt előkészítse. (Ugyanúgy, mint az évek óta folyó Brüsszel-ellenes kampányok.) Ugyanakkor ez nem most, hanem csak az évtized második felében válik időszerűvé, egyelőre valahogy meg kell egyezni.

Gulyás miniszter a kormányszóvivővel tartott szokásos sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a vétóról múlt időben beszélhetünk, hiszen az Országgyűlés már akkor határozatban rögzítette a költségvetésről történő megegyezés feltételeit.

Valóban, az országgyűlés őt úgymond kötelező határozatával a zsebében utazott ki Brüsszelbe, de akkor úgy tért onnan haza, hogy fontos feltételek nem teljesültek: nem zárják le a hetes cikkely szerinti eljárást, és nem szüntetik meg a magyarországi civil szervezetek uniós támogatását. Azóta tovább keményedett mind az Európai Parlament (a négy nagy frakció), mind a „fukar” tagállamok álláspontja.

Aligha tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Orbán megint engedni kényszerül.

A nyáron sem kellett emiatt sokat magyarázkodnia.

A vétó azonban mégis elegendő ahhoz, hogy az eddigieknél is jobban hozzászoktassa híveit, a magyar közvélemény őt követő részét ahhoz, hogy Magyarország érdekei ellentétesek a „brüsszeli bürokratákéval”, és ezzel készítse elő az Unió valamikori elhagyását.

Soros miért nem hallgat?

Orbán Viktor megvétózza az Unió költségvetését és az Új Generáció újraindítási programot. Azért azt, mert az uniós támogatást jogállamisági feltételekhez kötő határozatot nem tudja, mert ahhoz elég a minősített többség, és az bőven megvan, hiszen a lengyel és a magyar kormányt kivéve minden kormány elfogadja. Soros György erre ír egy cikket, és abban arra szólítja fel az Unió vezetőit, hogy ne engedjenek Orbánnak.

Az ATV Nap híre című műsorában meg is róják ezért Sorost. A műsorvezető, Simon András azzal indít, hogy „Soros megint orbánozott”.

Idézi is Sorost:

„Orbán egy bonyolult kleptokratikus rendszert épített ki Magyarországon, hogy csupaszra rabolja azt.”

Majd így folytatja, a beszélgetés egyik részvevőjét idézve: „Balázs említette, hogy az a narratíva, hogy Soros szövögeti a hálóját. Ez most nem olaj a tűzre? Orbán Viktor évek óta mondogatja, hogy Soros befolyásolja, ő mozgatja a szálakat az Unióban, és tessék.”

Mire Pulai András, a Publicus Intézet vezetője egyet is ért: „Ezt akartam mondani, csak nem kérdő mondatban. Ha valaki adhat kommunikációs tanácsokat Soros Györgynek, az biztos nem én vagyok, de hogyha valaki adhat, érdemes azt megfontolnia, hogy nem biztos, hogy ilyen cikkekkel érdemes támadnia Orbán Viktort, mert míg ő ír egy cikket, és azután hátradől a székében, addig Orbán Viktor tizenötmillió plakátot kinyomtat és kiteszi a falra…”
Simon: „Merthogy tökéletesen alátámasztja Orbán Viktort.”
Pulai: „Egyébként visszaigazolja azt a percepciót, amit kialakított. Itt nyilvánvalóan alternatív valóságok harcolnak, csak jelen pillanatban az a helyzet, hogy a Soros György által relatíve pontosan leírt valóság, az megütközik a Fidesz-szavazók és a bizonytalan szavazók jó részének a perceptált, felfogott, érzékelt valóságával, ezt a Fidesz már totálisan eltorzította, és Soros György nem tudja felvenni ezzel a versenyt, az a helyzet, itthon legalábbis nem.”

Szóval, e két derék közéleti szereplő szerint Soros jobban teszi, ha befogja a száját.

Elvégre, ha kimondja az igazságot, és ezzel orientálja azokat, akik szerte a világon odafigyelnek rá, csak „olajat önt a tűzre”, és igazolja Orbán és propagandahadserege gyalázatos hazugságát, miszerint mindazok, akik akár a külvilágban, akár itthon bírálni merészelik az Orbán-rezsimet, sőt tevőlegesen fel is lépnek ellene Európában, nem saját demokratikus értékrendjükből következően teszik ezt, hanem Soros intenciójára, Soros által pénzelve.

Az, hogy mi mindent tett Soros György a demokratikus Magyarországért, mi mindent tett a szabadságért, a nyílt társadalomért az egykori szocialista országokban, amivel kiváltotta az új önkényurak haragját, e derék közéleti szereplőknek eszébe sem jut, sosem beszélnek róla. Az Országgyűlésben ülő, állítólag a demokrácia mellett elkötelezett közéleti szereplőknek sem jut ez eszébe, legalábbis egyetlen esetről sem lehet tudni, amikor a Fidesz által folyamatosan szidalmazott Soros kimagasló szerepét szóba hozták volna ott.

Nem, ők mindannyian csak azt tudják, hogy Soros egy kilencvenéves bácsi, és értetlenkednek, hogy miért támadja és rágalmazza őt Magyarország önkényura, hasonlóan a régió többi önkényurához.

Mert gyávák ahhoz, hogy kiálljanak mellette a rágalmakkal szemben.

Az ATV műsorvezetője és szereplője pedig azt várná el Sorostól, hogy maga is alkalmazkodjon a nálunk uralkodó gyávasághoz.
Nem szégyellik magukat?

Gyalázatos

Gyalázatosnak nevezte a minap az Országgyűlés plenáris ülésén Keresztes László Lóránt, az LMP frakcióvezetője, hogy Romániában törvényben hivatalos ünnepnek nyilvánították június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját.

Akár még egyet is érthetnénk vele, hiszen ezzel valóban megalázzák a Romániában kisebbségben élő magyarokat, akik száz év elteltével sem tekintik ünnepelni valónak, hogy egy magát nem magyarnak, ráadásul nemzetállamnak tekintő államban élnek.

Mégsem értek vele egyet ebben. A román törvény ugyanis válasz volt, válasz arra, hogy a magyar Országgyűlés határozatban nyilvánította emlékévvé a századik évforduló évét, miután tíz éve már emléknappá nyilvánította június 4-ét, most pedig olyan emlékhelyet hozott létre Budapest szimbolikus főtere, a Kossuth Lajos tér bejáratánál, az Alkotmány utcában, amelyen

magyar nyelven vésték kőbe az egykori Magyar Királyság valamennyi településének nevét.

Mindennek üzenete nem volt más, minthogy a magyar állam legalábbis lélekben ma is hozzá tartozónak tekinti az egykori Magyar Királyság egész területét, még ha annak területén többségükben nem magyarok élnek, s az ma különböző államokhoz tartozik. Mint ahogy a magyar hivatalos politika a „nemzeti összetartozás” kifejezéssel definiálta az emléknapot már tíz évvel ezelőtt, az emlékévet és az emlékhelyet ma, s ezzel jellemzi a magyar kisebbségek és a magyar állam viszonyát is, erre alapozza a kettős állampolgárság egyoldalúan bevezetett intézményét. „Egységes magyar nemzetről” beszél Orbán alaptörvénye, holott az egykori Magyar Királyság területén ma élő magyarok ma nyilvánvalóan nem alkotnak értékeiben és érdekeiben egységes nemzetet:

a kisebbségben élő magyarokat nyelvük, kultúrájuk és az 1920 előtti évszázadokra vonatkozó történelmi emlékezetük a magyarsághoz, szociális és politikai érdekeik viszont ahhoz az állampolgári közösséghez kötik, amelynek keretei között immár száz éve élnek.

A magyar nacionalizmusra korábban is román, szlovák, szerb nacionalizmus volt a válasz. Most is az. A román törvény most magyarokat aláz meg, a magyar parlamenti döntések a szomszédokat alázzák meg, és a kisebbségben élő magyarokat hozzák konfliktusos helyzetbe. December 1-én Romániában azt ünneplik, hogy a korábban a magyar állam területén élő románok kinyilvánították, hogy a Kárpátokon túl élő románokkal egy államban kívánnak élni, június 4-én pedig mostantól azt, hogy ehhez a békeszerződésben elnyerték a nagyhatalmi jóváhagyást.

Az, hogy a magyar politikai osztály jelenleg domináló része – amibe a Fidesz mellett a Keresztes vezette LMP-frakciót is bele kell értenünk – folyamatosan a politika napirendjén tartja ezt, hozzájárul a Fidesz politikai hegemóniájához a mai közéletben, és ugyanakkor a kisebbségben élő magyarokat hozza tartósan nehéz helyzetbe. Ha becsmérlő kifejezést akar valaki használni, akár ezt is nevezheti gyalázatosnak.

Kormányellenzék vagy rendszerellenzék

A veszélyhelyzetről szóló parlamenti szavazást követő éjszaka – múlt kedden éjfél előtt – egész sor törvényjavaslattal szerencséltette a kormány az Országgyűlést és az érdeklődő nagyközönséget.  

Sokaktól eltérően én azt önmagában véve nem kifogásolom, hogy a járvány idején is kerülnek az Országgyűlés elé törvényjavaslatok, hiszen az élet nem áll meg. Ha baj van, akkor a törvényjavaslatok tartalmával lehet, és van is baj.

E törvényjavaslatok közül kiemelkedik az, amely „az Alaptörvény kilencedik módosítása” büszke címet viseli. Szokás ezzel kapcsolatban azon gúnyolódni, hogy az Orbán által gránitszilárdságúnak minősített alaptörvényt módosítják már megint, de én még ezt sem tekintem a fő bajnak. Nem, a fő baj, a súlyos baj ezúttal is az előterjesztett módosítások tartalmával van.

Ezek a módosítások ugyanis – melyeket az orbáni parlamenti többség majd nyilvánvalóan elfogad – nem kevesebbet jelentenek, mint újabb szögeket a tíz év alatt már eltemetett magyar jogállamiság koporsójába.

A három fontos szögnek én a közpénzek durván szűkítő definícióját, az anya–apa férfi–nő rendelkezést és a sarkalatosságnak az alapítványokra való kiterjesztését tekintem.

Mért is?

A közpénzfogalom értelmezésének szűkítése – mint erre Gyurcsány Ferenc találóan úgy mutatott rá, hogy „alaptörvénybe iktatják a lopást” – azt jelenti, hogy az államháztartásból illetve állami vagyonból kivitt pénzekről illetve vagyonelemekről immár nem kell a nyilvánosságnak számot adni, vagyis megszüntetik ezen adatok közérdekű voltát.

Ezzel az államhatalmi szervek elszámoltathatósága, amit mindenütt a jogállamiság fontos garanciájának tekintenek, szorul vissza.

Nem véletlenül indokolta Gulyás Gergely azzal ezt a rendelkezést, hogy a cél az „alkotmányos szervek” gyakorlatának egységesítése: ha

a Kúria korábban Orbánt cáfolva közpénznek nyilvánította a TAO-pénzeket,

és emiatt kellett válaszolni az azok elköltését firtató érdeklődőknek, ezentúl majd a bíróságoknak el kell utasítaniuk az ilyen irányú kíváncsiskodást.

Az anya nő, az apa férfi állítások alaptörvénybe vitelével nyilvánvalóan az a Fidesz szándéka, hogy elhárítsa annak veszélyét, hogy a melegeket diszkrimináló bármely törvény a bármikori alkotmánybíróságon alaptörvény-ellenesnek bizonyulhasson. (Más kérdés, hogy ezt ügyetlenül teszik, a szándék mindenképpen nemtelen.)

Az alapítványokról szóló törvények sarkalatossá tétele azt a nyilvánvaló célt szolgálja, hogy egy kétharmados többséggel nem rendelkező új többség ne változtathassa meg a Fidesz által a közvagyonból kivitt vagyonelemek leválását a mindenkori kormány által ellenőrzött vagyontömegről. Ez azért

sérti a jogállamiságot, mert korlátozza a parlamenti váltógazdálkodást.

Nem véletlenül mondta egyszer Orbán, hogy negyven évre megköti a következő kormányok kezét – de hát az bizony a népszuverenitást korlátozza, amennyiben a népnek nincs módja arra, hogy a neki nem tetsző orbáni intézkedéseken szavazatai révén változtasson. (Ugyanide tartozik természetesen az is, ahogy az adórendszer vagy a családtámogatások alapelveire vonatkozó rendelkezéseket tette „sarkalatossá”, vagyis kétharmadossá.)

Remélem, az ellenzéki pártok minderre majd kellő eréllyel mutatnak rá az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában.

Remélem? Nem, pontosítanom kell: nem remélem, sőt azt remélem, hogy nem teszik. Az ellenkezőjét remélem: azt, hogy nem vesznek részt az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában, hanem bojkottálják azt, és ezt világosan megindokolják.

Amikor a Fidesz 2010-ben előállt azzal, hogy – a választások előtt tett ígéretével szemben – új alkotmányt készít, azonnal felmerült a kérdés: ezt vajon az ellenzékkel megegyezve kívánja-e tenni, ahogy ezt az MSZP és az SZDSZ kétharmados többsége tette az 1995-96-os alkotmányozási kísérlet idején, vagy kétharmados többségével élve az ellenzéki pártok ellenére. Miután világossá vált, hogy esze ágában sincs bármiféle garanciát adni az ellenzéknek – az alkotmányt előkészítő bizottságot is mandátumarányosan állította fel, vagyis kétharmados többséget biztosított magának –, Gyurcsány Ferenc még az MSZP-frakció tagjaként azt kezdeményezte, hogy a frakció bojkottálja a fideszes alkotmányozást. Noha a frakció egy része – a jogi kabinetet vezető Lamperth Mónika és az elkészítő bizottság alelnökének delegált Bárándy Gergely – szerette volna, ha részt vesznek abban, és a parlamenti vitában mutatják be a szocialista álláspontot az alkotmányozás ügyében, Gyurcsánynak sikerült meggyőznie a többséget, és az akkori MSZP-frakció végig bojkottálta a fideszes alkotmányozást. Valamivel később csatlakozott ehhez az LMP-frakció is, míg a Jobbik végigasszisztálta az orbáni alaptörvény elfogadásáig vezető parlamenti szappanoperát.

Megalakulását követően a DK a rendszer ellenzékének nyilvánította magát, megfordítva Kis Jánosnak az SZDSZ 1990. áprilisi, az első szabad választás követő kongresszusán tett definícióját, miszerint az SZDSZ a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé vált.

Ez a Gyurcsány által sokszor ismételt állítás azt volt hivatott kifejezni, hogy a DK nem ismeri el az orbáni „fülkeforradalmat” követő rendszerátalakítás legitimitását.

Ennek elvi alátámasztását Vörös Imre professzor, korábbi alkotmánybíró adta meg azzal, hogy a közjogi rendszer átalakítását államcsínyként jellemezte, mivel ez az átalakítás megsértette a köztársasági alkotmányban szereplő, mellesleg az orbáni alaptörvény szövegébe is átvett alapvető rendelkezést, hogy

„Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására” (2. § (3) bekezdés).

Márpedig már az alaptörvény elfogadását megelőző orbáni alkotmánymódosítások, majd az alaptörvény és a csatlakozó kétharmados törvények – kezdve az alkotmánybírák jelölési rendjének 2010. nyári átalakításától – éppen erre, a hatalom kizárólagos birtoklására irányultak. Erre irányultak az azóta történt módosítások is: amikor a Fidesz által elfogadott vagy elfogadni tervezett törvények ellentétesnek bizonyultak nemcsak a köztársasági alkotmánnyal, de az orbáni alaptörvénnyel is, az érintett rendelkezést beillesztették az alaptörvénybe.

Minthogy minden ilyen parlamenti cselekmény nem egyszerűen tartalmában ellentétes egy demokratikus párt közjogi felfogásával, de tényénél fogva ellentétes a jogállamiság, az alkotmányosság elemi normáival, a magát a rendszer ellenzékeként definiáló párt az alaptörvény elfogadásához hasonlóan annak módosítását is csak bojkottálhatja.

Ekként járt el a DK az alaptörvény minden módosításánál egészen a 2018-as választásig: nem vett részt sem a parlamenti vitában, sem a szavazásban. Az ellenzéki pártok többsége ezzel szemben azt a gyakorlatot követte, amit 2011-ban a Jobbik: részt vett a parlamenti vitában és a szavazásban. Nem véletlenül: az LMP kifejezetten elutasította, hogy a rendszer ellenzékének tekintse magát. (Schiffer András frakcióvezetőként kijelentette a parlamentben, hogy „nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”, Keresztes László Lóránt pedig mostanában újra meg újra leszögezi, hogy ők nem „diktatúráznak”.)

A DK kiválása utáni MSZP sosem nézett szembe azzal, hogy más dolog egy demokráciában a kormány ellenzékének lenni, mint ellenzékként állni szemben egy önkényuralmi rendszerrel. Vezető politikusai újra meg újra olyan gesztusokat tesznek, melyeknek csak demokrácián belül lenne létjogosultsága.

Meglepő módon 2018 júniusában a hetedik alaptörvény-módosítás vitájában a többi ellenzéki frakcióhoz hasonlóan már vezérszónoklattal vett részt az első ízben frakciót alakító DK is.

A Jobbik meg is szavazta azt (nem véletlenül: az akkor az alaptörvénybe beillesztett EU-ellenes, menekültellenes és hajléktalan-ellenes rendelkezések összhangban vannak a Jobbik világképével), a többi ellenzéki frakció ugyan nem, de felszólalásaik elmondásával így is legitimálták az orbáni „parlamentarizmust”.

Vajon most mit tesznek az ellenzéki pártok? A kormány ellenzékeként vagy a rendszer ellenzékeként viselkednek szerda délután?

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!