Vélemény

Szavazni? Nem szavazni?

Az utolsó decemberi parlamenti üléseken – szokás szerint – rengeteg törvényjavaslatról és határozati javaslatról szavaztak a képviselők. A parlament nálunk egyértelműen a kormányé, míg demokratikus rendszerekben a parlament valamennyi, ott képviselt párté, melyek közül többnyire a kormánytöbbség határozza meg, hogy milyen döntések születnek, viszont az ellenzéknek is van joga, hogy beszéljen, vizsgálódjon, és egyes, a parlamenti játékszabályokra, a politikai rendszer működési kereteire vonatkozó szabályoknál a döntéseknek is részese legyen.

Ezek a jogok nálunk fölöttébb korlátozottan és esetlegesen érvényesülnek. A kérdés az, hogy ha már az ellenzéki képviselők ennek ellenére felvették mandátumukat és részt vesznek a parlament életében (amit én elfogadok), miképpen tegyék ezt. Ebből a szempontból érdemes vizsgálni, hogy hogyan helyes az ellenzéki képviselőknek élniük szavazási lehetőségükkel.

A parlamenti tevékenység legfontosabb eleme a beszéd (ebből származik a parlament megnevezése is), és a parlamenti szavazás. A mi körülményeink között, egy önkényuralmi rendszer parlamentje esetében a mandátum átvételének és a parlamenti életben való részvételnek csak az ad értelmet, ha az ellenzékiek messzemenően élnek a parlamenti beszéd és a parlamenti szavazás lehetőségével. Ezt olyan módon helyes tenniük, hogy félreérthetetlenül kifejezésre juttatják az önkényuralmi rendszerrel mint rendszerrel való szembenállásukat. Azzal is, ahogyan a parlamentben beszélnek, aminek világosan el kell térnie a demokratikus parlamentben való beszédmódtól (például kerülni kell a tisztelt ház, elnök úr és hasonló megszólításokat, ahogyan ezt következetesen teszi ritka felszólalásaiban Gyurcsány Ferenc) vagy a fideszes képviselőknek a „békebeli” képviselőtársam megnevezéssel történő emlegetését.

Ezúttal azonban nem azzal foglalkoznék, hogy hogyan helyes az önkényuralom parlamentben beszélni, hanem azzal, hogy hogyan helyes és hogyan nem helyes szavazni.

Egy korábbi jegyzetemben, a kilencedik alaptörvény-módosítás parlamenti tárgyalását megelőzően emlékeztettem arra, hogy 2011-ben az ellenzék demokratikus pártjai bojkottálták az alaptörvény tárgyalását és szavazását. Ezt Gyurcsány kezdeményezte, annak kifejezéseként, hogy ö maga és a vele egyetértők, majd az újonnan alakult DK képviselői nem tartják legitimnek, hogy a Fidesz ellenzéki egyetértés nélkül ír és fogad el a Köztársaság konszenzussal elfogadott alkotmánya helyett alaptörvényt.

Ugyanez volt a DK álláspontja a választásokra vonatkozó törvények egy párti elfogadtatásával szemben is, és annak idején azt is bojkottálta a DK. Ugyanezt tette az alaptörvény későbbi módosításai esetén is a korábbi ciklusokban. Most viszont – és már a 2018-as választást követően a hetedik módosítás esetében is – valamennyi ellenzéki frakció részt vett az alaptörvény-módosítások tárgyalásában és szavazásában, egyetlen kivétellel: a DK a szavazástól távol maradt, ezzel érzékeltetve tiltakozását az alaptörvény módosítása ellen.

Ez utóbbit helyesnek, a jelenlegi politikai állapotokhoz való viszony adekvát kifejezésének tartom, de már ez is következetlen volt, hiszen a parlamenti vitában sem lett volna szabad részt venni.

Ez ugyanis megtéveszti a választókat: óhatatlanul azt a benyomást kelti, mintha az alaptörvény megalkotásának és időnkénti módosításának tényét elfogadnánk, csak a tartalommal lenne bajunk.

Ugyanez vonatkozik a választójogi törvényre, annak módosítására is.

Megvetésünket és az egész rendszer elutasítását azzal fejezhetjük ki, ha a Fidesz uralta parlament efféle aktusait következetesen bojkottáljuk.

Az, hogy az ellenzékiek részt vettek a vitában és a DK kivételével a szavazásban is, annak jele – és ez más módokon is sokféleképpen megnyilvánul –, hogy nem tisztázták a maguk számára, hogy miként viszonyulnak az Orbán-rendszerhez.

Fordított a helyzet egy másik fontos szavazás esetében. Utolsóként egy fontos határozati javaslatról szavazott az Országgyűlés, amelynek tárgya „a Menekültügyi és Migrációs Paktumot alkotó öt európai parlamenti és tanácsi rendelettervezet vonatkozásában az indokolt vélemény elfogadása feltételeinek fennállásáról” szóló jelentés elfogadása volt.

Nem először fogadtat el az Orbán-kormány ilyen „indokolt véleményt” valamilyen európai uniós tervezettel kapcsolatban, és ezek a tervezetek a menekültkérdésre szoktak vonatkozni. Miről is van szó?

A tavaly létrejött új Európai Bizottság egyik fontos feladatának tekinti az Unió új közös menekültpolitikájának kialakítását. Az öt rendeletből álló Menekültügyi és Migrációs Paktum megpróbál rendet tenni a menekültügy és migráció kezelésében. Valahol az eddigi szabályok és az elmúlt években kialakult gyakorlat között keres olyan kompromisszumot, amikor az eddigihez képest gyakrabban állítják meg az Unió külső határán a menedékkérőket, és küldik már onnan vissza azokat, akiknek nincs esélyük a menedékjogra, de csak meghatározott ideig teszik lehetővé a határon tartásukat, és bizonyos csoportok esetében (gyerekes családok, szülő nélküli gyerekek) eleve kizárják ezt.

A javaslat szakít a menedékkérők kvóta szerinti elosztásával, viszont elengedhetetlennek tartja a többi tagállam szolidaritását a menedékkérők megjelenésével közvetlenül érintett tagállamokkal pénzzel, infrastruktúraépítéssel és bizonyos esetben átvétellel is.

A parlament elé került, az Országgyűlés Európai ügyek Bizottsága által jegyzett – feltehetően a kormány jogászai által kidolgozott – „jelentés” funkciója az Európai Bizottság által kezdeményezett Menekültügyi és Migrációs Paktum elutasítása. Az „indokolt vélemény” névleg abból a szempontból vizsgálja a javasolt paktum részét alkotó rendelettervezeteket, hogy összhangban vannak-e az EU által hangoztatott szubszidiaritási elvvel (melyet az Orbán-kormány az országon belül egyáltalán nem tart tiszteletben, de ez más kérdés), vagyis nem vonna-e el a tervezett Paktum nemzeti hatásköröket a tagállamoktól. Az Orbán-kormány álláspontja természetesen az, hogy igen, elvonna, mégpedig azzal, hogy kötelezettségeket róna Magyarországra a menekültekkel való bánásmódot illetően.

Arra hivatkoznak, hogy a magyar alaptörvény szerint Magyarországra nem szabad senkit csoportosan betelepíteni, a tervezet pedig tartalmazna ilyesmit. Az orbáni alaptörvénybe ugyanis a hetedik módosítással éppen azért tettek be egy ilyen mondatot, hogy most erre a rendelkezésre hivatkozva utasíthassanak el minden ilyen kezdeményezést, mint ami ellenkezik Magyarország „nemzeti sajátosságaival”, „önazonosságával”.

Azért kellett ezt tömören összefoglalnom, hogy megítélhessem az ellenzéki pártok viselkedését ezzel az „indokolt véleménnyel”, illetve magával a Bizottság által tervezett Menekültügyi és Migrációs Paktummal kapcsolatban. Az öt ellenzéki frakció közül kettő: a Jobbik és az LMP jelen levő képviselői igennel szavaztak a határozati javaslatra, és a vitában is kifejtették az azzal, illetve az Orbán-kormány menekültpolitikájával való egyetértésüket. Ez logikus, hiszen mindkét párt 2015 óta következetesen ilyen álláspontot képvisel. Igaz, a Jobbik élesen támadja a Fideszt azért, hogy a letelepedési kötvényekkel bebocsátott az országba sok ezer, többnyire ázsiai idegent, és az LMP is tesz kritikus észrevételeket, de feltétlenül egyetértenek a Fidesszel abban, hogy a menekültkérdés szabályozásának abszolút nemzeti hatáskörben kell maradnia, és a Jobbik abban is, hogy lehetőleg senkit sem kell az országba beengedni.

Tudnunk kellene azonban, hogy mit gondolnak ugyanerről a másik három ellenzéki frakció, a DK, az MSZP és a Párbeszéd képviselői. De nem tudjuk: nem voltak jelen a vitán, és nem vettek részt a szavazásban. A menekültválság korábbi szakaszában még azt mondták a szocialisták és a DK-sok, hogy a menekültkérdés csak közösen, az Unió együttes fellépésével kezelhető. A DK-sok kifejezetten helytelenítették a kerítés építését, képviselőik az Európai Parlamentben sokáig támogatták a Bizottság kezdeményezéseit a menekültek ügyében történő összefogásra. Azóta viszont sok minden megváltozott, a szocialisták a kötelező kvótát kezdettől ellenezték, a 2018-as választási kampányban pedig mindhárom párt politikusai határozottan a kerítés megmaradása mellett foglaltak állást. Amikor tavaly októberben az Európai Parlamentben egy, a menekülők tengerből történő kimentéséről és a kimentettek elosztásáról szóló állásfoglalásról kellett szavazni, a DK négy képviselője – szemben a baloldali pártcsaládokkal – nemmel szavazott, az egy-egy szocialista és jobbikos képviselő tartózkodott, és csak a Momentum támogatta az állásfoglalást.

Mindezek után ismétlem: tudnunk kellene, hogy mit gondol az „indokolt véleményről” illetve az abban elutasított Menekültügyi és Migrációs Paktumról a DK, az MSZP és a Párbeszéd. Hogy mit gondol arról a Jobbik és az LMP, azt tudjuk: ugyanazt, mint a Fidesz. És a DK, az MSZP és a Párbeszéd?

Képzeljük el, hogy 2022-ben új kormány alakul, és az Európai Tanácsban, az állam- és kormányfők tanácskozásán – mondjuk – Dobrev Klára vagy Márki-Zay Péter van jelen az új magyar kormány vezetőjeként. Márki-Zaytól, ha a menekültkérdés szóba került, többé-kevésbé a Jobbik álláspontját halljuk vissza. Dobrev Klára az Európai Parlamentben a „legeurópaibb párt” képviselőjeként szavazott nemmel a tengerből kimentett menekültek elosztására. Vajon új miniszterelnökként Orbán vonalát vinnék tovább a menekültügyben?

Nem elfogadható, hogy nem tudhattuk meg a parlamenti vitában és a szavazáskor, hogy mi ma a DK, az MSZP és a Párbeszéd álláspontja.

Legyen világos: a Fidesznek nincs joga egymagában alaptörvényt és választójogi törvényt alkotni, és ezért az erről szóló napirendi pontoknál a bojkott a helyes ellenzéki magatartás. Ahhoz viszont kormányzó pártként alkotmányosan joga van, hogy menekültpolitikája legyen, tehát ellenzékének azzal kapcsolatban a nyilvánosság előtt is és a parlamentben is kötelessége világosan állást foglalni.

Szlávik János, a szereposztó

„Ha az emberek választhatnának koronavírus elleni vakcinát, az olyan lenne, mintha egy daganatos beteg dönthetné el, melyik készítményt szeretné a gyógyulásához – mondta Szlávik János infektológus az RTL Híradónak.” 

Kedves Szlávik János! Szereptévesztésben van. Ön ajánlhat nekem vakcinát, vagy terápiát, gyógyszert, de nem dönthet helyettem. Elmondhatja nekem, hogy személyre szabottan melyik lenne számomra a legmegfelelőbb 120%-os vakcina, de ha én másikra teszem le a voksom Ön semmit nem tehet ellene. Ezt személyi szabadságnak nevezik. Tudja: hülyének lenni is alkotmányos jog. Jog. Ráadásul az én életemről van szó.

Mielőtt sok szó éri a ház elejét: elsők között beoltattam magam influenza ellen, és szeretném mielőbb a covid elleni vakcinával is beoltatni magam.

Ellenzéki igenek

Három esemény. Mint tudjuk, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet irányító alapítvány Vidnyánszki-féle kuratóriuma azzal állt bosszút a szabadságharcukat folytató diákokon, hogy nem fogadják el az idei őszi félévüket. Intézkedésüket az azt követő napon hozták meg, hogy rendelettel tette ezt számukra lehetővé a kormány, eltérve a hatályos felsőoktatási törvénytől. A kormány szintén rendelettel tiltotta meg, hogy az önkormányzatok adót emeljenek, amivel elvont önkormányzati alapjogot. És a legújabb: a rendőrség előállította Gödény Györgyöt azon az alapon, hogy oltásszkeptikus nézeteinek az interneten történő terjesztése felveti a rémhírterjesztés gyanúját. (Gödény nézeteit helytelennek és ártalmasnak tartom, de nyilvános hirdetésük miatti eljárás alá vonását felháborítónak.) Ez azért történhetett így, mert a márciusi felhatalmazási törvény veszélyhelyzet esetére kibővítette a rémhírterjesztés tényállását a büntető törvénykönyvben.

 Mindhárom esemény csak azért lehetséges, mert a kormány novemberben újra kihirdette a veszélyhelyzetet.

Ahogy a járvány tavaszi hullámának idején a veszélyhelyzetre hivatkozva rendelte el a kormány, hogy a gödi Samsung-gyár területét nyilvánítsák különleges gazdasági övezetté, amelyre immár nem terjed ki az önkormányzat kompetenciája, és az önkormányzat az onnan származó iparűzési adót is elvesztette.

A vonatkozó törvényt csak később, a veszélyhelyzet megszüntetése után hozták meg.

Most is a veszélyhelyzet alapján kapott felhatalmazással élve tették rendelettel lehetővé a diákok féléves teljesítményének eltörlését, az önkormányzati adók befagyasztását és a Gödény elleni szégyenletes eljárást.

Ebben persze nincs semmi meglepő: márciusban egyet is értettünk abban, hogy ennek a kormánynak járvány idején sem szabad effajta felhatalmazást adni, mert vissza fog vele élni.

Novemberben már nem értettünk egyet ebben: az ellenzéki pártok képviselői az Országgyűlésben igennel szavaztak a felhatalmazásra.

Tudjuk, a felhatalmazáshoz a kormánynak nélkülük is megvolt a parlamenti többsége, az igenlő szavazat azonban a törvénnyel való egyetértést és következményeiért való felelősségvállalást jelent.

Azért tehát, hogy a kormány felhatalmazást kapott ilyen, a jogállamiságot nyilvánvalóan sértő intézkedésekre, teljes felelősség terheli Arató Gergelytől Vadai Ágnesig és Varju Lászlóig valamennyi, igennel szavazó ellenzéki képviselőt.

Nem véletlenül DK-s képviselőket nevezek meg felelősökként, és nemcsak azért, mert magam a DK egyik alapítója vagyok, ezért az ő igenlő szavazataik fájdalmasabban érintenek, mint például az MSZP-s vagy LMP-s képviselőké.

A márciusi és novemberi felhatalmazási törvény között egy különbség volt: márciusban határidő nélküli, novemberben kilencven napos időtartamra szólt a felhatalmazás. Márpedig tavasszal az ellenzéki frakciók többsége egyetlen dolgot követelt: a határidőt.

Egyedül a DK szabott négy feltételt: a határidőt, a felhatalmazás tárgyának egyértelmű korlátozását a járvány elleni védekezéshez szükséges intézkedésekre, a kormány rendeleteivel szembeni akár egyetlen frakcióvezető által is indítványozható alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetővé tételét, és végül a rémhírterjesztés büntető törvénykönyvi tényállása kibővítésének törlését.

Márciusban e négy feltétel teljesítéséhez kötötte a DK a felhatalmazás megadását.

E négy feltételből most az elsőt teljesítette a kormány, a másik hármat nem. (A három közül egyet, a könnyített alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetőségét módosító javaslatként be is nyújtottak ellenzéki képviselők, és Tordai Bence párbeszédes képviselő ennek megszavazásához kötötte az igenlő szavazatot, és miután ezt nem fogadták el, nem is szavazta meg a törvényt.)

A DK jelen levő képviselői mégis igennel szavaztak ugyanúgy, mint a többi ellenzéki képviselő. Lássuk be: valamennyiüket felelősség terheli azért, ami az SZFE diákjai, az ország önkormányzatai és az eljárás alá vont Gödény György ellen tesz most a kormány.

Van aki az ereszen, más a határon akad fenn

A kárpátaljai ukrán határőrök cigarettát csempésző magyar diplomatát vettek őrizetbe. Nem hivatalos információk szerint a fogvatartott a magyar parlament egykori képviselője.

Hogy véletlenek nincsenek vagy ha mégis azok inkább fehér holló számba mennek, az azonban teljesen kizárható, hogy diplomáciai útlevéllel ellenőrizzenek egy határon átutazó politikust. Ha megtörténik az sohasem a véletlenek különös játéka, hanem a valamelyik szolgálaté.

Főleg az ukrán határon nem.

Miért lenne előnyös az ukránoknak, ha az átjáró magyarok nem vinnék cigarettát úgy mint a cukrot? A határőröknek, vámosoknak nem lehet érdeke, mert aki járt már arra pontosan tudhatja jelentős mellékkeresetet jelent számukra a forgalom. Ehhez még hozzászámolhatjuk azt a plusz hajcihőt ami egy diplomáciai útlevéllel utazó csempésszel jár, hát nem is tudom… esetünkben is hívni kellett három hivatal embereit: az Állami Határőrség Szolgálatának operatív munkatársait, az Állami Migrációs Szolgálat képviselőit és persze a magyar konzulátus képviselőinek is jelen kellett lennie a gépkocsi átvizsgálásakor. Kinek hiányzik ez? Pont délután öt óra tájban, amikor egyébként is csúcsra jár az átkelő forgalma!

Mint tudjuk a csempészekre legkevésbé a véletlenszerű ellenőrzés a legnagyobb veszély. Amikor mi hírfogyasztók olvasunk a határon „véletlenszerűen” lebukott csempészekről, akkor valójában csak az operatív szolgálatok tesznek pontot hosszú és fáradtságos munkájuk végére. Magyarul a csempész már régen lebukott, de hogy erről ő csak akkor értesül amikor éppen fülön csípték csak azért történt ott és akkor, mert az operatív szolgálatok embereinek már nem volt rá szüksége, vagy éppen ellenkezőleg, most volt rá szükség, hogy politikailag kompenzálják a másik oldal „tiltott határátlépőjét” igaz ő nem határon, ő ereszcsatornán közlekedett.

A negyedik legbefolyásosabb

A Politico, a Brüsszelben megjelenő Európa-politikai kiadvány Európa negyedik legbefolyásosabb politikusaként jellemezte Orbán Viktort. Azért gondolja ennyire befolyásosnak, mert sikeres az Európai Unió szétverésében. Ami most a költségvetéssel és az Új Generáció újraindítási programmal szemben belengetett lengyel–magyar vétó ügyében történt, az szerintem alátámasztja a Politico állítását.

Szerte Európában évek óta sokakat – politikusokat, újságírókat, nyugat-európai választópolgárokat – felháborít, hogy

a Fidesz évről-évre bontja le Magyarországon a jogállamot, s közben uniós pénzek elköltésével tartja fenn a rendszer stabilitását biztosító gazdasági növekedést.

Lengyelország a jogállam lebontásában is csak követ bennünket, és ismereteink szerint nem működtet a magyarországihoz hasonló pénzszivattyút. Lengyelországgal szemben a bíróságok fokozott kormányzati ellenőrzése miatt indított hetes cikkely szerinti eljárást a brüsszeli bizottság, míg Magyarországgal szemben a jogállam felszámolására irányuló lépéseknek a Sargentini-jelrntésben (sőt már korábban a Tavares-jelentésben is) tárgyalt hosszú sora miatt. Elsősorban az Európai Parlament többsége, másodsorban néhány tagállam kormánya, és emellett a demokratikus nyilvánosság gyakorolt olyan nyomást a Bizottságra, hogy az rákényszerült a pénzbeli támogatások jogállamisági feltételekhez kötéséről szóló rendelet megalkotására.

A német elnökség ennek minél puhább változatát terjesztette az Unió vezető testületei elé, ám a Parlament négy nagy frakciójának koalíciója ezt elfogadhatatlannak találta, és elért egy olyan kompromisszumot, amely – elsősorban a magyar kormány számára – fenyegetést jelentett.

Szerintem egyébként nem igazi fenyegetést, mivel nem általában a jogállamiság sérelmei, hanem csak az EU-támogatások elköltésének szabályszerű voltát érintő sérelmek szolgálhatnak alapul a pénzek elvonására, befagyasztására. Reális veszély aligha fenyegette az EU-pénzek kifizetését, a konfliktus szerintem inkább szimbolikus volt: eltűrik-e az új tagállamok, hogy a gazdag nyugatiak kétségbe vonják az ő tisztességüket.

Orbánnak az ügyben nem sikerült a visegrádi négyeket testületileg maga mellé állítani (ami önmagában véve persze rendkívül fontos fejlemény), de a lengyeleket, akikkel szemben szintén folyik hetes cikkelyes eljárás, igen.

Mivel a tulajdonképpeni casus bellihez, a jogállamisági feltételről szóló rendelethez nem kívántatik meg konszenzus, azt nem lehet megvétózni, Orbán és lengyel partnerei a költségvetési és az újraindítási csomag megvétózásával fenyegették meg a többi tagállamot. Ez persze

azt jelenti, hogy nem Brüsszel zsarolja őket, hanem ők zsarolnak mindenki mást.

Mindennek összefoglalása után mit gondoljunk a megegyezésről?

A magyar ellenzéki pártok politikusai Orbán vereségéről, meghátrálásáról beszélnek, míg független szemlélők és újságírók inkább olyan kompromisszumról, amelyet Orbán győzelemnek is be tud állítani. A kompromisszummal nem változtatnak sem a költségvetésen és az újraindítási programon, sem a jogállamisági feltételről szóló, a Tanácsban többséggel elfogadott szabályozás szövegén.

Ebből, ha jól értem a helyzetet, az következik, hogy

a kompromisszumot csak azok a tagállamok boríthatnák fel, amelyek eddig is ragaszkodtak a jogállamisági feltételhez, az Európai Parlament viszont nem, hiszen a kompromisszum nem érinti a Parlament által már megszavazott szövegeket.

Ahogy az már Gowin lengyel miniszterelnök-helyettesnek vasárnapi brüsszeli tárgyalásait követő nyilatkozatából kiderült, értelmező nyilatkozatot fűznek a jogállamisági feltételről született döntéshez, amely megerősíti, hogy csak a jogállamiságnak a költéseket közvetlenül érintő sérelmei adhatnak okot bármiféle, a támogatásokat érintő eljárásra, másrészt az egész szabályozást megvizsgáltatják az Európai Bírósággal, és annak döntéséig nem alkalmazzák.

Vajon nemcsak arcmentés ez, amely módot ad Orbánnak, hogy győzelemként állítsa be meghátrálását?

Elvégre múlt pénteken még kerek-perec elutasította az értelmező nyilatkozat ötletét, és ragaszkodott ahhoz, hogy a jogállamiságot válasszák el a költségvetéstől. Nem meghátrálást jelent-e, hogy most megmaradt az összekapcsolás, kibővítve az értelmező nyilatkozattal, plusz a már múlt héten is emlegetett, halasztó hatályú bírósági vizsgálódással? Látszólag igen, de valójában nem: ezzel ugyanis

gyakorlatilag kicsavarják az új eszközt a Bizottság kezéből, gyakorlatilag a pénzek a továbbiakban is az eddigi módon ömlenek Magyarországra és Lengyelországba, s azokat nálunk az eddigi módon irányíthatják az Orbánék által erre kiszemelt címzettekhez.

Az értelmező nyilatkozat és a bírósági felülvizsgálat szimbolikus gátat állít az Orbán-féle pénzszivattyú korlátozására irányuló törekvés elé. Miközben maga a normaszöveg nem változik, az Orbán és lengyel partnerei által fenyegetőnek tekintett beavatkozásokra mégsem kerül sor.

Mindent egybevetve azokkal értek egyet, akik szerint Orbán inkább győzött, mint veszített.

Volt más lehetősége a német elnökségnek illetve az Unió vezetésének?

A B terv a nemzetközi sajtó szerint az volt, hogy ha Lengyelország és Magyarország vétóz, akkor az újraindítási programot Lengyelország és Magyarország nélkül, kormányközi alapon hozzák létre, a költségvetés pedig nem indul be, helyette a megelőző utolsó év számai alapján finanszírozzák az uniós intézmények működését és az agrártámogatásokat, a kohéziós támogatások viszont egy időre leállnak. Mindez az egész uniós apparátus számára fölöttébb strapás eljárásokat jelentett volna, kétségtelenül. Viszont azt üzente volna minden érintettnek, hogy az Unió ragaszkodik saját értékeihez. Ez lett volna a jobb megoldás.

Magyarország ugyan néhány évig veszített volna egy csomó pénzt, de ugyanakkor nyerhetett volna egy esélyt.

Ki időt nyer, életet nyer

Várjuk meg a végét az EU-s költségvetési vétót feloldó megállapodásnak, a hírek szerint kompromisszumként elfogadott politikai nyilatkozat pontos és végleges szövegezése itt perdöntő lehet. Továbbá azt sem tudjuk, hogy a német elnökség által tető alá hozott megállapodást jóvá hagyják-e a tagállamok a héten.

Mindazonáltal az eddig információk alapján körvonalazódó megállapodásról néhány megállapítást tehetünk – fejben tartva, hogy mindez akkor érvényes, ha valóban ez kerül elfogadásra. Ahogy arra korábban is számítottam, a végeredmény egy olyan nagyon EU-s kompromisszum lett, amit mindenki el tud adni győzelemként.
1. A jogállamisági mechanizmus ügyében az EU kitartott, nem vonták vissza és nem vizezték fel a szabályozást, nem választották el a költségvetéstől. A mechanizmus a Parlament és Tanács közt novemberben megállapodott formában lép hatályba január 1-én. Ez egyértelműen az EU győzelme, és Orbánék veresége, korábban világosan az volt a magyar kormányzati pozíció, hogy nem, nem, soha nem fogadják el a jogállamisági mechanizmust ebben a formában. Itt egyértelmű a vétózó országok meghátrálása – jórészt vélhetőleg az EU B tervének, a helyreállítási csomag 25 tagállammal való megvalósításának belengetése miatt.

2. Magyarország és Lengyelország megszavazza a költségvetést, az EU letörte a vétót. Az EU számára ez volt az elsődleges cél, a helyreállítási csomag és az új költségvetés késedelem, csúszás nélkül el tud indulni. Ez is inkább az Unió céljainak a teljesülését jelenti.

3. A két ország kap egy politikai nyilatkozatot, aminek az ereje most még nem látszik. Nem tudjuk jogilag mennyire lesz kötelező erejű, és pontosan mit tartalmaz. Ami eddig kiszivárgott róla, az nem tűnik túl nagy engedménynek, a mechanizmus maga is szorosan az EU-s költségvetéshez kötött az első pillanattól fogva, hogy ezt most egy nyilatkozatban megerősítik, nem sokat változtat a helyzeten. A magyar kormánynak az intézményesült korrupció miatt egy szigorúan az EU költségvetéshez kötött jogállamiság mechanizmus miatt is van félnivalója (sokkal több, mint Lengyelországnak). A részletes alkalmazási kódex önmagában akár kívánatosnak is mondható, az ördög itt a részletekben fog lakozni (kell-e pl. direkt, bizonyítható korrupciós eset a mechanizmus beindításához, vagy a rendszerszintű veszély is elegendő, például a pénzek megfelelő költését ellenőrző intézmények „nem kielégítő működése”.)
4. Ha valós az az információ, hogy a megállapodás szerint – miután a két tagállam az Európai Bíróságra viszi a szabályozást – a bíróság ítéletéig nem alkalmazzák a mechanizmust, az komoly engedmény Magyarországnak és Lengyelországnak. Lényegében a 22-es választásig a magyar kormány pont meg tudja finanszírozni a NER-t EU-s forrásokból, azaz az Unió vesz nekik még egy ciklust 2026-ig. Ez egyértelműen a két kormány legfontosabb eredménye, még ha időben korlátozott hatású is.
5. 2022 előtt az új 7 éves költségvetésnek csak kis része hívható le, még akkor is, ha nagyon megpróbálják felpörgetni a kifizetéseket, így a 2021-2027-es ciklus pénzeire döntően alkalmazni lehet majd a mechanizmust, így azokat erőteljesebben védi. A helyreállítási csomag 70-80%-át viszont 2022-ig lehívják, annak nagy részére így gyakorlatilag nem vonatkozik a szabályozás. Ez nagyjából 6 milliárd euró vissza nem térítendő támogatást, és 7-8 milliárd euró kedvezményes hitellehetőséget jelent. Démoklész kardja ott fog lógni a kormány felett, de a következő 2 évre nagyjából fellélegezhet.

A megállapodás (ha valóban ebben a formában fogadják el) rövid távon Orbánnak és Morawieckinek kedvez, hosszú távon az EU prioritásai érvényesültek.

Kérdés, hogy a magyar ellenzék és az ellenzéki önkormányzatok túlélnek-e a hosszú távig. A magyar demokrácia leépülését ez így egyáltalán nem fogja megállítani, de az EU eszközt teremtett magának, hogy hatékonyabban lépjen fel a korrupt rezsimekkel szemben.
Ha röviden kéne összefoglalnom, azt mondanám, hogy az EU elengedte Magyarországot, cserébe azért, hogy hosszú távon működőképesebbé váljon. Nem túl jó hír ez nekünk, magyaroknak. Annyit tanulhatunk belőle, hogy a magunk problémáit magunknak kell megoldanunk.
Jávor Benedek/Facebook

Kormányképes ellenzék

Már másodszor nyújt be határozati javaslatot a járvány elleni védekezés ügyében a Párbeszéd. Először október végén szorgalmazta Szabó Tímea a tömegrendezvények felfüggesztését, a szórakoztató és sportrendezvények látogatásának megtiltását, a távoktatás elrendelését a középiskolákban és a felsőoktatásban, a boltokban tartózkodók számának korlátozását, hogy csökkentsék a fertőzés terjedésével járó találkozásokat.

Orbánnak, aki a nyár végén azt hirdette, hogy „az országnak működnie kell”, és egészen november elejéig ódzkodott a találkozásokat korlátozó intézkedésektől, még tíz nap kellett, hogy ezek többségét maga elrendelje, mint ahogy az egészségügyben, szociális szektorban és közoktatásban dolgozók általános tesztelésére vonatkozó Párbeszéd-javaslatot is csak hetekkel később fogadta meg, akkor is csak részlegesen a kormány.

Most újra határozati javaslatban mondják el, hogy milyen újabb óvintézkedéseket is kellene a kormánynak elrendelnie. Javaslataik lényege ezúttal is az, hogy ahol csak lehetséges, korlátozzuk az emberek közötti találkozásokat (kontaktusokat). E célból az iskolákban és óvodákban hozzák előre a téli szünetet, a boltokban korlátozzák az egyidejűleg az eladótérben tartózkodó vevők számát, a zsúfoltság csökkentésére a karácsonyi időszakban hosszabbítsák meg 21 óráig a nyitvatartási időt és ennek megfelelően csak 22 órakor kezdődjön a kijárási tilalom.

Akárcsak október végén, megint felvetik, hogy hol csak lehetséges, tegyék újra lehetővé az otthoni munkavégzést.

Egyszerű, kézenfekvő intézkedések. Aki figyeli a számokat, tudja, hogy a fertőzések, az intenzív osztályokon kezeltek és az elhalálozások száma korábban elképzelhetetlen mértékben emelkedett. Ugyanakkor, aki vásárolni megy, tudja, hogy a karácsony előtti időszakban mindenütt nagy a zsúfoltság.

Lépni kell, és a javaslatok a legfontosabb pontokon fékeznék meg a vírus terjedését.

Természetesen a javasolt lépések miatt többen kényszerülnek otthon maradni a munkából, és ezért a határozati javaslatban újra szerepel az otthon maradni kényszerülők kieső jövedelme 90 százalékának megtérítése, illetve a megbetegedettek vagy karanténra kötelezettek esetében a 100 százalékos táppénz követelése.

Így kell csinálni. A határozati javaslatok megmutatják, milyen a kormányképes ellenzék. Nemcsak átkokat szór a kormányra, hanem a helyzet sajátosságaihoz igazodva elmondja, hogy mit tenne, ha rá hárulna a járvánnyal szembeni védekezés felelőssége.

Melléklet Orbán Weberhez írt leveléhez

Tisztelt Manfred Weber úr!

A Népszava nevű magyar napilap, megszerezte Orbán Viktor miniszterelnök Önhöz írott levelének másolatát és annak tartalmát közzé is tette.

„Új típusú együttműködést javasol a Fidesz EP delegációja és az Európai Néppárt (EPP) parlamenti frakciója között Orbán Viktor… a kormányfő arra hivatkozik, hogy a nézet- és érdekkülönbségek, valamint a kommunikációs problémák elkerülése érdekében a jövőben fűzzék lazábbra a fideszesek és a néppártiak kapcsolatait. Orbán szerint ez megoldás lenne arra a problémára is, hogy miközben a Fideszt “közös akarattal” felfüggesztették a pártcsaládban, tagjai mégis a néppárti frakcióban maradhattak. Ezt a kérdést sohasem vettük elő és tárgyaltuk meg alaposan, húzza alá levelében a pártelnök-miniszterelnök.”

Orbán egy olyasfajta együttműködést javasol melyben a Fidesz kilépne az EPP pártcsaládból, de nem kötelezné el magát semmilyen másik csoportosulás felé, hanem függetlenként, kívülről támogatva a Néppártot együtt szavazna továbbra is korábbi pártcsaládjával. Ez kézenfekvő és csábos lehetőséget biztosítana az EPP-nek, hogy a Fidesz tíz voksát megőrizve kellő súllyal rendelkezzenek az Unió parlamentjében.

Sajnos ami jelen esetben csábító lehet Önöknek, egyszerre megszabadulni a kolonctól és a szavazatukat mégis továbbra is bezsebelni az Magyarországnak újabb tragédiát jelentene, mert itthon úgy lehetne kommunikálni, hogy a Fidesz hagyta ott a Néppárt családját, amiért Önök is a liberális fertő és Soros György fennhatósága alá kerültek, elárulva a kereszténydemokráciát, amelyről magunk között szólva Orbán és társai azt sem tudják mi fán terem, de hivatkozni így is lehet, és is tudnak rá, másrészt diadalittasan harsoghatnák győzelmüket és folytathatnák a magyarországi demokrácia megmaradt csíráinak megsemmisítését.

A Néppárttól jobban fél Orbán, mint az unió egészétől. Láthatják, mi meg bőrünkön tapasztalhatjuk minden szankciós fenyegetés ellenére Orbán illiberalizmusa és antidemoratikus látszat-demokráciája jól elevickél az EU bürokráciájának útvesztőiben.

Tisztelt Weber úr!

Ha valamihez, hát a zavarosban halászáshoz nekünk  magyaroknak különös tehetségünk volt és van. Így volt ez a korábbi rendszerben és így maradt ez azóta is. Ha nekünk ebben különös tehetségünk van, minden  büszkeség nélkül kijelenthetjük, Miniszterelnökünk  ebben a műfajban zseninek számít!

Végezetül elmesélnék Önnek  egy velem megesett történetet. Magyarországon is jelen lévő multinacionális cégnél dolgoztam. Beosztásomból eredően sokszor kellett Svájcba utaznom. Gazdag sosem voltam, de a svájciakhoz képest még inkább szegénynek éreztem magam. Mint kreatív magyar hamar rájöttem a svájci egyfrankos pénzérme méretre és súlyra megegyezik az akkori magyar ötforintossal. A két pénzérme vásárlóértéke közötti különbség nagyon jelentős. Mai árfolyamon egy forint 0.00300 CHF-nek felel meg, azaz egy svájci frank 333 magyar forintot ér. Svájcban egy frankkal lehetett telefonálni, egy frankot kellett bedobni a parkolóautomatába és négy-öt frank volt egy doboz cigaretta.

Munka végeztével svájci kollégámmal jöttünk ki az irodából, aki meghívott egy italra valamelyik hangulatos kávéházba. Egy autóval mentünk. Svájciak mentalitását követve megspóroltuk a második autó benzinköltségét. A kávéházhoz érve kollégám leparkolt autójával és éppen a parkolóórába igyekezett egy frankot bedobni, amikor kreativitásom fitogtatva szóltam, hogy majd én bedobok pénzt, hagyja csak. Be is dobtam egy ötforintost és büszkén néztem a kollégára, aki kérdőn nézett vissza rám. Dagadó kebellel elmondtam neki, hogy egyfrankos helyett a magyar ötforintost dobtam be, ami sokkal kevesebbet ér, így jelentősnek nevezhető összeget megspóroltunk. A kolléga pestiesen mondva: lefagyott.

Tudod – mondta komoly arccal -, egy svájcinak ilyen az eszébe sem jutna, de ettől tartotok ti ott ahol tartotok, s mi itt, ahol mi tartunk.

Arcomra fagyott a mosoly.

Tisztelt Weber úr! Ennek tudatában olvassa el Orbán levelét és kérem ne engedje, hogy Orbán ötforintossal parkoljon, s ne hagyja, hogy minden magyar arcára ráfagyjon a mosoly.

Baráti üdvözlettel, Kenderessy Milán

Egységes világkép?

Nem sokkal a második Orbán-kormány megalakulása után a Demokratikus Charta rendezvényén – emlékszem, én is felszólaltam – Gyurcsány Ferenc azzal a mondattal indította beszédét:

„Orbán Viktor meg fog bukni”.

Hatalmas taps tört ki a teremben: Gyurcsány akkor is azt a fogalmazta meg, ami bennünket, az Eötvös utcában összegyűlt híveit eltöltött.

Amikor tíz év elteltével, a negyedik Orbán-kormány regnálása idején tizennégy pontos bejegyzésében a mai ellenzéki szövetségről ír, szintén olyasmit fogalmaz meg, amire híveinek immár kilencszázezresre nőtt tábora elvár: a Fidesz legyőzésének politikai tartalmát.

Ezúttal is az első pont első mondatának van a legnagyobb jelentősége. Így hangzik: „Az ellenzék világképe egységes.” Majd így folytatódik: „Demokráciát, jogállamot, európai Magyarországot akarunk! Ez a közös világkép az ellenzéki együttműködés eszmei, politikai alapja.” A továbbiakban pedig, a félreértések elkerülése végett hozzáteszi: „Ugyanakkor az ellenzék szakpolitikai kérdésekben annyira sokszínű, mint a demokratikus Magyarország. Igen, mi fogunk egymással vitatkozni! Fogunk a választókkal beszélgetni arról, hogy mi a legjobbnak tűnő adó-, vagy nyugdíjrendszer, vagy éppen hogy mi a legkedvezőbb földtámogatás.”

Ez így sajnos nem állja meg a helyét.

A Fidesz kilencedik alaptörvény-módosításának november 18-i parlamenti vitájában – amelyen az ellenzéki pártok sajnos részt vettek, holott bojkottálniuk kellett volna – világosan kiderült, hogy milyen alapvető különbségek vannak az ellenzéki pártok világképében. A kormány által előterjesztett alaptörvény-módosítást bírálva az MSZP, a DK és a Párbeszéd szónokai a közpénz fogalmának meghatározása és az alapítványok szabályozásának sarkalatossá tétele mellett, amit mint a lopás alaptörvénybe iktatását jellemeztek, támadták a család definíciójára, a férfi és női szerepekre vonatkozó passzusokat is, amelyeket mint a homofóbia alaptörvénybe iktatását lehetne jellemezni, és amelyet a fideszesek keresztényi elvek érvényesítésének szeretnek tekinteni. (Az MSZP vezérszónoka emellett nagyon helyesen a különleges jogrendek újrafogalmazását is darabokra szedte.)

És a további két ellenzéki frakció?

A Jobbik és az LMP vezérszónokai kizárólag az első témában, a lopás, a közpénzek és közvagyon kezelésének ügyében bírálták hevesen az alaptörvény-módosítást és ennek kapcsán az Orbán-kormány gyakorlatát, a második, egyértelműen világképet érintő témát elkerülték.

Sőt, az LMP frakcióvezetője, Keresztes László Lóránt következőképpen zárta vezérszónoki beszédét:

„Én azt tudom mondani önöknek, tisztelt képviselőtársaim, én egy családos ember vagyok, keresztény, hívő keresztény ember, erőteljesen nemzeti elkötelezettségű, és ha bármikor valaki a család fontosságát támadja, bármikor valaki a nemzeti érdekeket támadja, bármikor valaki a keresztény, az európai kultúra keresztény alapjait támadja, akkor rám számíthatnak. De amikor a nemzeti érdekek elárulásáról és a közvagyon lenyúlásáról van szó, akkor én mindig az önök ellenfele leszek.”

Hasonlóképpen fogalmazott felszólalásában Z. Kárpát Dániel, a Jobbik alelnöke is:

„Konzervatív és az önök jobboldali ellenzékéhez tartozó párt alelnökeként, többgyerekes családapaként én minden esetben a hagyományos családmodell védelme mellett fogok kiállni, és minden tekintetben – ha családokat kell megvédeni (…), én mindig ott leszek a családok mellett. De azt is szeretném elmondani, hogy ha önök benyújtanak olyan javaslatot, amely a magyar családokat védelemben részesíti, rám számíthatnak ezek megszavazásában, még a mostani politikai klíma és hangulat ellenére is. Viszont ha közpénzek ellopásáról van szó, akkor az önök kérlelhetetlen ellensége leszek és maradok.”

Amikor a Jobbik és az LMP politikusai kereszténységükkel és családapai mivoltukkal hivalkodva ajánlanak fel támogatást a Fidesznek a polgárok egyenlőségével szembeni diszkriminatív politikához – mert erről szólnak az imént idézett mondatok –, bizony a demokratikus jogállamiságnak az Unióban elfogadott normáival szemben állnak a Fidesz mellé.

Abban is egyetértenek a Fidesszel, hogy az Európai Unióval szembeni szuverenista elvet képviselik, ahogy ezt Ungár Péter számos nyilatkozatában olyan elemként hangsúlyozta, amely az LMP-t a DK-tól és más ellenzéki pártoktól megkülönbözteti, s egyebek mellett az euró bevezetésének elutasítására készteti. Egyetlen passzust idézek egy cikkéből:

„Az euró ugyanakkor szimbolizálja az EU-hoz való viszonyt: szerintünk ki kell mondani, hogy az Unió válságban van, és korunk kihívásainak egy részét kevésbé hatékonyan kezeli, mint a nemzetállamok.”

A Jobbik e kérdéskörben mostanában kerüli a világos beszédet, de az eurót Z. Kárpát is elutasítja. Ne feledjük azt sem, hogy 2018 nyarán az immár „néppártosodó” Jobbik a Fidesszel együtt megszavazta a hetedik alaptörvény-módosítást, amely többek között az Orbán-kormánynak az Unióval való szembenállásához nyújtott „alkotmányos” hátteret (valamint a hajléktalanok üldözéséhez és a bírói függetlenség korlátozásához). És akkor még nem említettem a menekültkérdést, amelyben mind a Jobbik, mind az LMP kezdettől a Fidesszel azonos felfogást képvisel. Mint ahogy mindkét párt 2010 óta a Fidesz oldalán áll a nemzeti kérdésben, vagyis abban is, hogy „a határokon átívelő nemzetegyesítést” hirdetve a magyar államot az állampolgársági és a választójogi törvény gyökeres átalakításával, a modern polgári államiság alapját megkérdőjelezve etnikai alapra helyezi.

Ezek nem „szakpolitikai” kérdések, ezek a politikai világkép pillérei.

Nincs tehát a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő ellenzéki összefogásnak olyan eszmei alapja, mint amilyet Gyurcsány Ferenc tizennégy pontjában feltételez.

Értem azokat a megfontolásokat, amelyek a DK vezetését arra késztetik, hogy a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő szoros összefogásban készüljön a következő választásra, és értem azt is, hogy miért lelkesedik az Orbán-rendszert elutasítók nagy többsége is ezért az összefogásért. Tisztában vagyok vele, hogy a vágyott kormányváltás érdekében tartják ezt kívánatosnak. Az önkényuralom építésének megtörésében bízva szorgalmazta az ilyen összefogást élete végén Heller Ágnes, és fogadja el ma is sok kiváló közéleti ember. Én magam ugyan nem osztom az ilyen megfontolásokból levont következtetést, de, ismétlem, értem és tudomásul veszem azt. Ugyanakkor fontosnak tartom annak leszögezését, hogy noha

különböző okokból valamennyi szövetkező párt szemben áll az Orbán-rendszerrel, ez a politikai szövetség bizonyosan nem egységes világképre épül.

Ha ezt nem látjuk, az óhatatlanul saját politikai elveink feladásához vezet.

Kiváltképp aggaszt például, hogy amikor jegyzetének 4. pontjában Gyurcsány azt sorolja fel, hogy mivel járulnak hozzá az egyes szövetkező pártok a közös Magyarország-képhez, a Jobbiktól a nemzeti kérdésben vallott felfogást tekinti átvenni valónak: „Közös Magyarországot a Jobbik állandó figyelmeztetésével, hogy történelmi, nemzeti magyarságunk őrizni és védeni való érték, mindannyiunk ezerszer felemelő élménye.”

A DK megalakulásakor a nemzeti kérdésben vallott felfogást, az erőre kapó magyar nacionalizmus bátor elutasítását tekintettük az új pártot az MSZP-től megkülönböztető politikai platform egyik kulcspontjának, vállalva, hogy parlamenti szavazásoknál rendszeresen egyedül maradunk.

Tényleg a Jobbik „állandó figyelmeztetéséhez” kellene alakítani a DK nemzetfelfogását a szoros szövetségben? Tényleg fel kellene adnunk önmagunkat?

Bukik Orbán vétója?

Emlékszünk még Orbán szavaira? A mi álláspontunk betonszilárd, az övék viszont csak politika – nyilatkozta a minap. Ő nem akar kompromisszumot, hátráljon meg a másik huszonöt kormány. Mindezt a már megfeleződött visegrádiak vezéreként mondta, már csak Jarosław Kaczyński Lengyelországát tudta maga mellett.

Fontos embere, Gulyás Gergely csütörtök délelőtt még mindig azt fejtegette a kormány sajtótájékoztatóján, hogy Magyarország jól megvan az EU újraindítási programja nélkül, az ország finanszírozásához nem kell az Unió pluszpénze, a költségvetési pénz pedig jár nekünk.

Estére azután kiderült, hogy a lengyelek nem így vannak ezzel. Jarosław Gowin lengyel miniszterelnök-helyettes Brüsszelbe utazott, az Európai Bizottság illetékeseivel tárgyalt, majd kijelentette, hogy lát lehetőséget a kompromisszumra.

„Az esetleges vétó és az azzal összefüggő költségvetési provizórium Lengyelország és más tagországok számára hátrányos lenne, szemben egyes, a lengyel közéletben hallható véleményekkel.”

(És szemben a magyar kormány véleményével, tehetjük mi hozzá.)

Ezért annyira fontos, hogy kompromisszumot érjenek el, aminek formája egy, az alapokat a jogállamisághoz kötő, már elfogadott rendeletet értelmező nyilatkozat lenne. Ezt a miniszterelnök-helyettes szerint a Bizottságnak kellene kidolgozni és a Tanácsban kellene a tagországoknak elfogadniuk.

„Biztosítékot kell kapnunk, hogy a feltételesség elve kizárólag az uniós alapok átlátható felhasználására vonatkozik”, mondta Gowin a Gazeta Wyborcza tudósítása szerint.

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy az egész vétóötlet Orbántól származik, ő nyerte meg hozzá a lengyeleket – mást már nem sikerült –, de ők nem annyira kemények a dologban. A lengyel miniszterelnök-helyettes brüsszeli bejelentése ezt látszik alátámasztani. A jogállamot ők is lebontják, de Kaczyńskiék kormányzását nem a közpénzek iparszerű eltulajdonítása jellemzi. Számukra az effajta értelmezés kielégítő lehet. A jogállamisági feltételről elfogadott rendeleten ezek szerint nem változtatnak, az értelmező nyilatkozathoz viszont nincs szükség az Európai Parlament jóváhagyására. (A takarékos ötökére a Tanácsban igen.)

Kérdés, hogy ugyanúgy belemegy-e ebbe Orbán, ahogy júliusban tudomásul vette, hogy a magyar parlament által jóváhagyatott feltételek nem teljesülnek, mégis elfogadta a költségvetést.

Ha ebbe most így belemegy, akkor idén másodszor kényszerül meghátrálni.

Nyilván azért, mert utolsó szövetségese is magára hagyja. Feltéve, hogy jól olvasom a hírt.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!