Vélemény

ELVESZETT MAGYAROK

Genocidiumról beszél az Erdélyi Magyar Szövetség a romániai népszavazás eredményeit kommentálva. Az derült ki ugyanis, hogy a tíz évvel ezelőtti népszámláláshoz képest 225 ezerrel, 20 százalékkal, a harminc évvel ezelőttihez képest 620 ezerrel, 40 százalékkal csökkent a romániai magyarok létszáma, és már alig haladja meg az egymilliót.

Ez a csökkenés, ha nem tévedek, még mindig kisebb, mint a vajdasági magyaroké, ami nagyjából a felére csökkent, de gyorsabb, mint a szlovákiai magyarok fogyása, ami harminc év alatt 25 százalék volt, és ma már a számuk 450 ezer alatt van.
„Békeidőben elkövetett csendes genocidiumról” beszélni még sem indokolt. Romániában a magyarok száma nagyjából hasonlóan csökken, mint a románoké, a magyarok részaránya a 23 millióról 20 millió alá csökkent népességen belül változatlanul 6 százalék, a csökkenés fő oka tehát az elvándorlás, részben Magyarországra, de növekvő arányban Nyugat-Európába is. Emellett szerepet játszik az asszimiláció, ami bizonyos mértékig természetes. Figyelemre méltó, hogy a szlovákiai népszámlálási adatok nemcsak azt mutatják meg, hogy a magyar anyanyelvűeknél kevesebben vallják magukat magyar nemzetiségűnek (462 ezerből csak 422 ezren), de a korábbi, 2011-es népszámlálás azt is felmérte, hogy az akkori, még 509 ezer magyar anyanyelvűből csak 472 ezren használták elsősorban a magyar nyelvet otthon, és csupán 392 ezren a nyilvános érintkezésben: a munkahelyen, sz oktatásban, a boltban. Szlovákiában a magyarok részaránya is csökken, a rendszerváltáskor még 10 százalék fölött volt, ma pedig már csak 8 százalék (anyanyelv szerint kicsivel több, nemzetiség szerint kicsivel kevesebb). A román népszámlálás a különbségből csak annyit mutat meg, hogy a magukat magyar nemzetiségűnek vallók 6 százalékos arányához képest 6,3 százalék a magyar anyanyelvűek részesedése, de ezek a számok nem tükrözik, hogy a válaszadók egy része nem nyilatkozott a nemzetiségéről, illetve az anyanyelvéről, s köztük lehetnek számosan a magyar anyanyelvüket elhagyók.
Korábban, az 1989-90-es fordulat előtt az asszimilációt joggal lehetett erőteljes állami kényszerre visszavezetni, azóta viszont létrejöttek a magyarok politikai pártjai, megerősödött a magyar nyelvű sajtó, konszolidálódott a magyar iskolarendszer, és még bővült is a magyar nyelvű felsőoktatás.

A természetes asszimiláció azonban folytatódik, ami ugyanúgy természetes, mint az elvándorlás.

A kisebbségi lét példáiként emlegetett finnországi svédek köréből is létezik elvándorlás Svédországba, és a dél-tiroli németajkúak közül is van, aki Németországban vagy Ausztriában, anyanyelvi környezetben keresi a boldogulását, csinál szakmai karriert. Hogyne látnánk ezt a szomszéd országokban élő magyaroknál! Az elvándorlás pedig a magyarországi magyarokat ugyanúgy érinti, mint a szomszéd országokban kisebbségben élőket. Ennek nem is a népességszám csökkenése az igazán aggasztó következménye, hanem a népesség korösszetételének kedvezőtlen alakulása, hiszen a fiatalok, aktív korúak mennek el, és az idősek maradnak, ami viszont nehezíti a nyugdíjrendszer és az egészségügy finanszírozását. A kisebbségek esetében az elvándorlásnak speciális hátránya, ha egy kisebbségi populáció saját értelmiség nélkül marad: nem lesznek pedagógusai, népművelői, könyvtárosai, ügyvédei, anyanyelvén beszélő orvosai, ápolói, bolti eladói, postásai, hivatali ügyintézői, ezért az élet mind több területén kényszerül a többségi nyelv használatára.

Amikor két évtizeddel ezelőtt Kolozsváron jártam, és fogadott az RMDSZ egy magasrangú vezetője, elmondta nekem, hogy azért támogatják az első Orbán-kormány státusztörvényét, mert azzal meg lehet úszni a kettős állampolgárságot, ami fokozná az elvándorlást, persze elsősorban a fiataloknál, aktívaknál.

Amikor azután a második Orbán-kormány a kettős állampolgársággal teljesítette ki a határon túli magyaroknak a magyar államhoz kötését, már Románia is az EU tagországa volt, és nem volt szükség magyar útlevélre az áttelepüléshez. Az RMDSZ pedig a Fidesz fenntartás nélküli híve lett. Az elvándorlást, a magyar kisebbség létszámának csökkenését ez már nem érinti.

Az RMDSZ elnöke másképpen, józanul értékeli a friss népszámlálási adatokat: szerinte azok sem büszkeségre, sem pánikra nem adnak okot. Ebben igazat adhatunk neki.

Már csak azért is, mert nem indokolt az olyan erkölcsi elvárás, hogy valakinek a szülőföldjén kellene maradnia. Ki-ki maga dönti el, hogy Romániában, Szlovákiában, Szerbiában vagy éppen Magyarországon marad, a szülőföldjén éli le az életét, élvezve az anyanyelvi környezet komfortját, az ismert környezetet, és ugyanakkor vállalva az együttélést olyan körülményekkel, amelyekkel nehezen tud megbékélni, vagy pedig odébb áll egy idegen, de jobb egzisztenciát, biztonságosabb életvitelt ígérő világba. Szerencsére ma már – vagy még? – nem kötnek adminisztratív akadályok senkit a szülőföldjéhez. Az államoknak ugyanakkor határozottan dolguk az, hogy – legalábbis a demográfiai és államháztartási egyensúly fenntartása érdekében, de azért is, hogy legyen Magyarországon is és a kisebbségi életben is elegendő szakember – igyekezzenek vonzóvá tenni a maradást. A magyarországi állam ugyanúgy nem tesz eleget ennek a követelménynek, mint a romániai, szlovákiai, szerbiai. Ehhez mérten lehet a szomszéd államokon bármit számon kérni.

Még mindig örülünk von der Leyennek?

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke ma bejelentette, hogy hogyan kívánja elosztani a portfóliókat a huszonhét tagállam által delegált biztosjelöltek között. Nálunk a legnagyobb figyelmet az kelti, hogy Orbán jelöltje, Trócsányi László korábbi igazságügy-miniszter megkapná az Orbán által számára kért bővítési és szomszédsági portfóliót.
Az is fontos változás, hogy a jogállamisági kérdések biztosa nem az eddig a területért felelős, és az önkényuralmi rendszereket építő Lengyelországgal és Magyarországgal a legtöbbet ütköző holland Frans Timmermans lesz, hanem a cseh Vĕra Jourová, aki jogász, és az előző bizottságban igazságügyi és esélyegyenlőségi biztos volt. (Nevében az ou-t nem franciásan u-ként, hanem, mintha magyarul olvasnánk, ou kettőshangzóként kell olvasni!) Arról már korábban lehetett hallani, hogy von der Leyen „ki akar egyezni” a kelet-közép-európaiakkal, és ennek jegyében a jogállamisági ügyeket az új tagállamokból jött biztosra akarja bízni. Előbb sajtóhírek szerint a lett Valdis Dombrovskis volt miniszterelnök került szóba, de ő pénzügyi szakember, és gazdasági kérdésekért felelős biztosként lesz a bizottság egyik alelnöke. (Eddig is az volt.) Végül von der Leyen Jourová mellett döntött, aki Andrej Babiš miniszterelnök pártjának, az ANO-nak volt alelnöke, illetve korábban a regionális ügyek minisztere, s a jogállamiság helyzetének ellenőrzésére szólt a neki szóló felkérés. Igazságügyi biztosként ott lesz a bizottságban a belga Didier Reynders is.

Júliusban ezen az oldalon többször is írtam a bizottsági elnök jelölésének és megválasztásának folyamatáról. Sokaktól eltérően úgy vélekedtem, hogy Weber és Timmermans helyett – a személyében egyébként szerintem is kiváló –

Ursula von der Leyen jelölése, majd megválasztása az adott helyzetben Orbán számára volt siker.

Azt is írtam, hogy szerintem nemmel kellene rá szavazni.

A DK és a Momentum EP-képviselőinek viszont nagyon tetszett a szavazást megelőző programbeszéde, és megszavazták bizottsági elnökségét.

Az új bizottság tagjai közötti feladatmegosztás meghirdetésekor vált világossá, hogy mi is Ursula von der Leyen politikája bizottsági elnökként. Az Orbán-rendszer működésének eltelt tíz évében az Európai Bizottság illetékesei és az Európai Parlament képviselői folyamatos harcot vívtak az Orbán-kormánnyal az uniós normák folyamatos és tudatos megsértése ügyében. Erről szólt korábban Neeli Kroes és Viviane Reding majd Frans Timmermans biztosok tevékenysége, illetve az EP-ben mindenekelőtt a Tavares- és a Sargentini-jelentés. Mi lesz ezután? A bizottsági elnök legfontosabb önálló politikai tette a bizottsági feladatok (portfóliók) elosztása a kormányok által jelölt biztosok között. Bármilyen szép mondatokat tartalmazott is Ursula von der Leyen programbeszéde az európai értékek védelméről, az, hogy Timmermans helyett a bizottság alelnöki posztjával is felruházott Jourovára bízza „értékek és átláthatóság” megnevezéssel a jogállamisági ügyeket, illetve hogy Trócsányi Lászlót javasolja bővítési biztosnak, azt jelenti, hogy kevésbé tekinti a bizottság súlyponti feladatának az európai értékek védelmét a kelet-közép-európai új tagállamokban, illetve azok érvényesítését a bővítési és szomszédsági politikában. Ez kétségtelenül Orbán szövetségépítésének sikere. Kedvezőtlen fejleményről van szó, de még mindig jobb szembenézni vele, mint úgy tenni, mintha nem ez történne.
Néhány hete sokan furcsállottuk, ahogy Merkel kancellár Orbán Viktorral emlékezett meg Sopronban a páneurópai piknik évfordulójáról. A dolog a valódi határnyitás évfordulóján is folytatódott: a németek most a Bundestagban Kövér László házelnökkel, egy másik rendezvényen pedig Szijjártó Péter külügyminiszterrel emlékeztek együtt. Mintha az egykori határnyitók nem is léteztek volna. Azt hiszem, a két történet gyökere közös.

Emlékeztetni kell arra: Orbán a bővítési portfóliót kérte Trócsányinak, Dobrev Klára viszont levélben fordult hozzá, hogy semmiképp ne adja azt neki. Ursula von der Leyen Orbán kívánságát teljesítette, Dobrevét pedig figyelmen kívül hagyta.

Jól érzékelhető, hogy a nyugatiak, illetve a Kelet-Közép-Európa számára legfontosabb németek immár tartós adottságnak tekintik azt, hogy az új tagállamokban mások a normák, mások az elvárások, mint amit ők helyesnek tartanak követni, s amit az EU alapokmányaiban rögzítettek. A kétezres évek elejének bővítési tárgyalásain még azt feltételezték, s rögzítették is a koppenhágai kritériumokban, hogy az új tagállamok politikai osztálya magáévá teszi majd ezeket a normákat. Másfél évtized elteltével azonban, amikor Orbán egymás után nyeri a választásokat, és könnyen történhet ugyanez Lengyelországban is, sőt a leginkább polgárosodottnak hitt Csehország élén is egy Zeman és egy Babiš áll, be kell látniuk, hogy nem ez a helyzet.
Ahogy a Szovjetunió és a tőle függő pártállami rendszerek idején adottságnak tekintették azok létezését, s a nemzetközi politikában ahhoz alkalmazkodtak, fejlesztve kapcsolataikat egy Brezsnyev, egy Gierek, egy Kádár, egy Honecker vagy akár egy Ceauşescu rezsimjével, most is tudomásul veszik, hogy egy Orbánnal, egy Kaczyńskival, egy Babišsal, sőt egy Putyinnal kell Európában – sőt az előbbiekkel az Európai Unióban – együtt élni és együttműködni.
Ezért ünneplik a német állam vezetői Orbánnal, Kövérrel, Szijjártóval a határnyitás évfordulóját, és ezért kínálja fel von der Leyen a bővítési portfóliót Trócsányinak, a jogállamiság védelmét pedig Jourovának.
Értenünk kell, hogy ez így van, de nem tekinthetjük rendben levőnek.

Miniszterelnöki interjú; Portfolio, 2023. július 28. péntek

Miniszterelnökünk péntek reggeli szózatát kivonatolva olvasom a Portfólión. Nem is tudom miért jutott eszembe Sándor György egyik Egyetemi Színpadon előadott szerzői estjének száma: Sándor a Főnök géniuszát egekbe magasztalva mindvégig a padlóra szegezi tekintetét, majd rajongva felszólítja a tömeget tapsolják meg a Főnök urat, mint egykor az óriások közt törpének tetsző Gullivert tenyerébe emeli és lelkes rajongással maga is ujjongva tapsol. Miért jutott ez eszembe ezen a kora pénteki órán? 

  1. Orbán Viktor szerint havi szinten „181 ezer forint körül tehermentesítik” a magyar családokat a rezsitámogatással…

A magyar átlagrezsi (gáz, víz, villany, közös költség, telefon, internet, kéményseprés) kb. 45.000 HUF /hó. Miniszterelnök úr szíves közlése szerint nélküle 226.000 HUF/hó lenne, azaz a megtakarítás családonként évi 2.172.000, ami az államnak évi 8.000.000.000.000 forintjába kerül. Nem is értem, hogy mit sírnak ezek ilyen brutális miniszterelnöki jóindulat esetén? Hogy Varga Mihály zokog, azt még csak-csak értem… vagy ez is csak egy bődületes átverés? Akkor már csak az a kérdés, hogy Miniszterelnök úr ver át minket, vagy őt verte át valaki.

  1. … úgy fogalmazott, egész Európában „a magyar családok fizetik a legkisebb rezsit.

Az összes uniós tagállam közül Magyarországon tette ki a legmagasabb arányt a fogyasztási kiadásokon belül a lakásfenntartás-, a víz-, a villany-, a gázszámla-, illetve az egyéb tüzelőanyagok együttes költsége 2020-ban – tette közzé az Eurostat.

  1. Miniszterelnök úr hangsúlyozta az infláció letörésének a fontosságát, amihez eszközként az árstopokat, a kamatstopot, az árfigyelő rendszert, a kötelező akciózást, a SZÉP-kártya reformját sorolta. „Úgy látom, majd a júniusi-júliusi adatok az inflációról szerintem ezt vissza is igazolják, hogy megkezdődött az a folyamat, amit az infláció letörésének nevezünk; és azt a célt, hogy év végére 10% alá kerüljön az infláció, azt el tudjuk érni.”

Ez pontosan így van. Az év eleji bőven 20 % feletti (hónap/egy évvel ezelőtti azonos hónap) értékek meg az év végi 10 % alatti értékek beleillenek abba a szakértői konszenzusba, hogy a 2022-es éves infláció 18 % lesz, azaz Szilveszterkor a pénzünk kb. a négyötödét éri, mint január elején. Az elérés automatikus, a kormánynak nincs sok köze hozzá se pro, se kontra, mert az általa alkalmazott „módszerek” vagy a hatásukban jelentéktelenek, vagy a cégek simán kivédik ezeket egy megfelelően módosított árpolitikával (ha valamit olcsóbban kell adniuk, valami mást drágábban adnak), azaz az átlag infláció a kormány miatt nem nagyon változik, akármit magyaráz Miniszterelnök úr.

  1. „Van azonban egy jelenség, ami nem engedi meg, hogy hátradőljünk, itt élesnek kell lennünk. Mert miközben az egész ország az infláció ellen harcol, különösen az élelmiszerár-emelkedések ellen, sajnos vannak, akik nem veszik ki a részüket ebből a küzdelemből, sőt kihasználják ezt a helyzetet, amit én fölháborítónak találok. A nagy élelmiszerláncok, vagy mondjuk úgy, hogy a multik azok árspekulánsként viselkednek. Tehát olyan körülmények között is emelik az árakat, amikor annak semmifajta alapja nincs.”

Íme a szocialista gondolkodásmód szép példája, mikor valaki, aki abban a korszakban szocializálódott, azt az emeletes ostobaságot hiszi, hogy a „Nagy élelmiszerláncok” hopp, egyszer csak gondolnak egyet, és fölemelik az árakat, azaz nem a kereslet-beszerzés-mitteszakonkurencia hármas alapján döntenek. Az ember hüledezne, hogy hogyan lehet ennyire… khm… értelemszegény egy XXI. századi, európai miniszterelnök, de aztán rögtön arra gondol, hogy ezt a szöveget a szocializmusban sokat élt nyugdíjasok, úgy kajálják, mint a cukrot, a többiek meg úgysem értik miről lenne szó. Tehát, ez is csak a néphülyítés egyik módszere. A legnagyobb probléma sajnos az, hogy az igazán magyar, „nem multi” cégek (COOP, CBA, Reál, MANNA) nem használják ki a multik végzetes ostobaságát, holott ha ravaszul nem emelnék az árat elintézhetnék, hogy mindenki hozzájuk járjon vásárolni. Vagy ők is olyan ostobák, mint a multik? Esetleg Miniszterelnök úr beszél hülyeségeket?

5. „És sajnos az importélelmiszer-árakat is növelik. Mert a magyar termékek árának növekedéséből egy rész legalább visszamegy a magyar gazdákhoz, de az importélelmiszer-árak növelése az szerintem indokolatlan és elfogadhatatlan. Ez egy szimpla – nem szeretem az ilyen kommunista ízű szavakat, de ez egy – nyerészkedés. Kihasználják azt a lehetőséget, hogy magasak az energiaárak, van mire hivatkozni, és miközben már nem lenne indokolt az árak emelése, továbbra is ezzel próbálkoznak.

Az árspekuláns multik összejátszanak a brüsszeli bürokratákkal.

Kiszabtunk azért már 3 milliárd forintnyi bírságot, mert nem engedünk semmilyen kartellezést meg mesterséges áremelkedést, és a hivatalaink – Versenyhivatal, Fogyasztóvédelem – oda-oda csap. Azt gondolom, ezt a csapásszámot növelni kell, és állandóan jelen kell lenni, és szorítani-szorítani-szorítani. Nem fogadhatjuk el, hogy csak mert egy ilyen magasabb inflációs korban élünk, az élelmiszerek tekintetében indokolatlan árspekuláció történjen. Ez fölháborító, helytelen, és ez ellen föl kell lépni.”

Még szerencse, hogy Miniszterelnök úr nem szereti az olyan kommunista ízű szavakat, mint például „nyerészkedés” – habár Mészáros és Tiborcz urak esetében úgy tűnik, mintha mégiscsak… Viszont ha már a kommunistáknál tartunk, itt egy szemelvény Rákosi elvtárs egyik beszédéből, csak az érdekesség kedvéért:

„A Magyar Kommunista Párt ezért ismét erélyes harcot indított a drágaság, a spekuláció és az árdrágítók ellen, annál is inkább, mert tavaly augusztus 1. óta sem a város, sem a falu dolgozóinak életszínvonala nem javult. Elérkezett az ideje annak, hogy vaskézzel fogjuk meg a spekulációt.”

Két vaskéz együtt söpör. Akkor USA volt, most EU.

„Olvasva ezen Magyarországra nézve végzetes bornírtságokat, sírjunk vagy nevessünk?”

A kérdésre helyes választ beküldők között nem sorsolunk ki semmit.

Már nincs miből.

Bukik Orbán vétója?

Emlékszünk még Orbán szavaira? A mi álláspontunk betonszilárd, az övék viszont csak politika – nyilatkozta a minap. Ő nem akar kompromisszumot, hátráljon meg a másik huszonöt kormány. Mindezt a már megfeleződött visegrádiak vezéreként mondta, már csak Jarosław Kaczyński Lengyelországát tudta maga mellett.

Fontos embere, Gulyás Gergely csütörtök délelőtt még mindig azt fejtegette a kormány sajtótájékoztatóján, hogy Magyarország jól megvan az EU újraindítási programja nélkül, az ország finanszírozásához nem kell az Unió pluszpénze, a költségvetési pénz pedig jár nekünk.

Estére azután kiderült, hogy a lengyelek nem így vannak ezzel. Jarosław Gowin lengyel miniszterelnök-helyettes Brüsszelbe utazott, az Európai Bizottság illetékeseivel tárgyalt, majd kijelentette, hogy lát lehetőséget a kompromisszumra.

„Az esetleges vétó és az azzal összefüggő költségvetési provizórium Lengyelország és más tagországok számára hátrányos lenne, szemben egyes, a lengyel közéletben hallható véleményekkel.”

(És szemben a magyar kormány véleményével, tehetjük mi hozzá.)

Ezért annyira fontos, hogy kompromisszumot érjenek el, aminek formája egy, az alapokat a jogállamisághoz kötő, már elfogadott rendeletet értelmező nyilatkozat lenne. Ezt a miniszterelnök-helyettes szerint a Bizottságnak kellene kidolgozni és a Tanácsban kellene a tagországoknak elfogadniuk.

„Biztosítékot kell kapnunk, hogy a feltételesség elve kizárólag az uniós alapok átlátható felhasználására vonatkozik”, mondta Gowin a Gazeta Wyborcza tudósítása szerint.

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy az egész vétóötlet Orbántól származik, ő nyerte meg hozzá a lengyeleket – mást már nem sikerült –, de ők nem annyira kemények a dologban. A lengyel miniszterelnök-helyettes brüsszeli bejelentése ezt látszik alátámasztani. A jogállamot ők is lebontják, de Kaczyńskiék kormányzását nem a közpénzek iparszerű eltulajdonítása jellemzi. Számukra az effajta értelmezés kielégítő lehet. A jogállamisági feltételről elfogadott rendeleten ezek szerint nem változtatnak, az értelmező nyilatkozathoz viszont nincs szükség az Európai Parlament jóváhagyására. (A takarékos ötökére a Tanácsban igen.)

Kérdés, hogy ugyanúgy belemegy-e ebbe Orbán, ahogy júliusban tudomásul vette, hogy a magyar parlament által jóváhagyatott feltételek nem teljesülnek, mégis elfogadta a költségvetést.

Ha ebbe most így belemegy, akkor idén másodszor kényszerül meghátrálni.

Nyilván azért, mert utolsó szövetségese is magára hagyja. Feltéve, hogy jól olvasom a hírt.

Brexit és Trianon

„Akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét

Április 12. Dies irae: a harag – avagy az ítélet – napja; ekkor fog lecsapni a kemény brexit Nagy-Britanniára. Amikor e sorokat írom 11 nap választ el ettől, s nyilvánvalóan távolságtartóbban élem meg ezt az eseményt, mint azok, akiket a szigetországban közvetlenül érint. Néha belegondolom magam az ő helyzetükbe, s aztán azzal vigasztalom magam: nekünk, az unióban maradóknak valamelyest könnyebb lesz „azután”.

Nemrég az Európai Parlament egyik képviselőjét kérdeztem arról, hogy miként érinti Nagy-Britannia távozása az európai biztonságpolitikát, lévén, hogy mégis – hadi arzenálját és a fejlesztési potenciált tekintve – hadászatilag a kontinens legerősebb államáról van szó. A válasz kettős volt: egyrészt egyáltalán nem változik semmi, mert Nagy-Britannia továbbra is a NATO egyik oszlopa marad, s igen jó az együttműködés ezen a – vagyis katonai és hírszerzési – szinten.

Másrészt Nagy-Britannia távozása a döntéshozatali mechanizmus szempontjából csak használ a közös Európának, nemhogy gyengítené azt. És emlékeztetett az európai honatya két dologra: egyrészt, hogy ne feledjem, az orbáni különutas és Európa-ellenes politika mindig lelkes támogatókra talált a toryk és a UKIP körében, másrészt pedig az Európai Parlamentben valahányszor közös biztonságpolitikai javaslatok kerülte terítékre, többnyire a UKIP és a toryk ellene szavaztak és csöndben a brit munkáspárt is csatlakozott hozzájuk. Nagy-Britannia jelenléte az Európai Unióban egyre nagyobb tehertétel volt biztonságpolitikailag; de nem csak biztonságpolitikai szempontból – jegyezte meg kérdésemre adott választásban az európai képviselő.

A toryk – vagyis a konzervatívok – túlnyomó többsége soha sem kedvelte országa uniós tagságát, s bár mind a folyamatot elindító Cameron-kabinetben, mint Theresa May kabinetében többségben voltak és vannak az unió-pártiak, ám a hangos brexitpárti kisebbség gátlástalanságát az a tudat teszi hatékonnyá, hogy komoly külső erő áll mögöttük. De ma már legalább ilyen erőteljes, sőt feltehetően erőteljesebb azok tábora, akiket visszarettentett a brexit, szavuknak, akaratuknak még sincs olyan ereje, mint a kilépést támogatóknak. Vajon miért? – teszi fel a kérdést már 2016 júniusa óta a meglepett világ.

E kérdésre a válasz ugyan kevéssé kézenfekvő, mi magyarok azonban sokkal könnyebben megérthetjük a britek „miértjét”, mint bárki más. Mert akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?

Ma egyre parttalanabb Magyarországon a kormány által felkorbácsolt Trianon-narratíva. De mit jelent a jelenben Trianon? Nézzünk mélyen a valóságban: Erdélyben él – nagylelkű becslés – 1,4 millió magyar és 7 millió román. És az arányok a Vajdaság, a Felvidék vagy Kárpátalja vonatkozásából még rosszabbak magyar szempontból. Ha ez így van, miről beszélünk? Miről beszél Orbán Viktor, amikor a következő szöveget írja ki a facebookra: „Nemzeti összetartozás napja. A jövőt magyar nyelven írják.”

A brexit és a trianonozás két különböző konzervatív politikai elit hajszálpontosan azonos reakciója önnön válságára, mely annak következménye, hogy képtelenek szabadulni a múlttól. A múltban élnek, s a múlt elvárásainak akarnak megfelelni. Ennek fényében nincs komikusabb, mint a magyar miniszterelnök szövege a jövőről szóló narratíva magyar nyelvezetéről. És persze nincs tragikusabb sem az egész társadalom szempontjából.

Látnunk kell: egyfajta önfelszámolás ez, a brit konzervatív világ oszlásnak-indulása. Ez az elit képtelen meghozni azokat az áldozatokat, melyekre a német konzervatívok képesek voltak, másfelől híján van olyan vezetőnek, mint Macron. Emiatt képes egész társadalmát a mélybe, a kilátástalanságba rántani – gátlástalanul. A britek esetében tizenegy napon belül ennek nyilvánvaló jeleit megtapasztalhatjuk – ha csak nem történik valami csoda. De Magyarországon ebből aligha fog okulni bárki is.

Mai kérdés – Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt Magyarország Európai Uniós tagsága iránti elkötelezettségéről?

Ujhelyi István EP képviselő törvénybe foglalná Magyarország uniós tagságát. Erre kíván kíván választ kapni az országgyűlési képviselőktől. Mi Önöket kérdezzük mi a véleményük az alábbi kérdésről.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt Magyarország Európai Uniós tagsága iránti elkötelezettségéről?” 

This poll is no longer accepting votes

Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt Magyarország Európai Uniós tagsága iránti elkötelezettségéről?

HAMIS PLAKÁT

„Orbán Viktor az árakat emeli. Dobrev Klára a béredet fogja emelni.” Ezt a szembeállítást olvassuk az új plakáton az utcán. Tiltakoznom kell: ez a plakát nem mond igazat.

Amikor az ATV-ben Bodnár Zoltánt, az MNB egykori alelnökét kérdezték erről, aki most a DK árnyékkormányának árnyék-pénzügyminisztere, ő úgy magyarázta, hogy az infláció az Orbán-kormány politikájának a következménye, „egy kormányváltást követően nyilvánvalóan más helyzetbe kerül az ország, először is például helyből és rögvest hozzájutna az európai uniós pénzekhez, ami kiválthatná a külső finanszírozás meglehetősen költséges részét”, a költségvetésben „átcsoportosításokkal előállítható meglehetősen sok pénz”, „egy valóságos és jelentős béremelés a legérzékenyebb szektorokban, kiváltképp az egészségügyben a szociális szférában, az oktatási szférában, annak a fedezete megvan”.

Amit Bodnár mond, az éppen igaz lehet, csakhogy a plakát ennél sokkal többet állít. A „béredet fogja emelni” azt üzeni azoknak, akik a plakátot látják, hogy egy új kormány mindenkinek emelni fogja a bérét. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet igaz, hiszen

az állam csak a közszférában dönthet maga a bérekről – és ott is korlátai vannak, hogy felelős módon mit tehet meg, és mit nem –, de a versenyszférában biztosan nem.

A közszférában is vannak olyan foglalkoztatási csoportok, amelyeknek már az Orbán-kormány jelentős béremelést adott, és egy esetleg következő kormány aligha ígérhet további béremelést. A pedagógusoknak, ápolónőknek, a közigazgatás dolgozóinak a Medgyessy-kormány nagyarányú béremelést adott, és – legalábbis a mértéket tekintve biztosan – rosszul tette.

Akkora bajt okozott vele, amely végső soron Orbán kétharmadához vezetett: akkora hiányt okozott a költségvetésben, amely súlyos megszorításokat tett szükségessé néhány év elteltével, és így az MSZP-SZDSZ teljes hitelvesztéséhez, a magyar demokrácia bukásához vezetett.

Saját bőrünkön érezzük ezt valamennyien. Emlékezhetnének rá azok is, akik ezt a plakátot kiadták. Nem tudom, lesz-e valaha Dobrev-kormány, de azt tudom, hogy ha lesz is, nem lesz lehetősége a bérek általános emelésére. Márpedig a plakát azt üzeni.

A hazug óriásplakátok gyakorlatát a Fidesz hozta be a magyar politikába. Az 1990-es kampányban az MDF plakátjai is igazságokat tartalmaztak, az SZDSZ plakátjai is és még a Fidesz akkori plakátjai is. Az „egészség nem üzlet” szövegű Fidesz-plakát azonban becsapta az embereket, és onnan a menekülteket magyar nyelven riogató plakátokon, a Brüsszelt illetve Sorost lejárató plakátokon át egyenes út vezet a „a magyarok döntöttek: 97% nem a szankciókra” plakátok hazugságáig. Nem jó, ha átvesszük a Fidesztől a hazug óriásplakátok gyakorlatát.

Czeglédy Csaba

Vita folyik arról, hogy két DK-s kerületi polgármester Czeglédy Csabát, az Orbán-kormány által elképesztő módon meghurcolt szombathelyi ügyvédet bízta meg a korábbi polgármester által vezetett önkormányzat tevékenységének átvilágításával. Momentumos barátaink arra hivatkoznak, hogy Czeglédy hosszú ideje képviseli ügyvédként az MSZP-t és a DK-t, tehát nem elfogulatlan.

Itt egy félreértés van. A szakember, aki egy-egy polgármesteri hivatal megbízottjaként végzi az átvilágítást, nem független intézményt a politikában illetve a közigazgatás mellett, tehát nem kell politikailag elfogulatlannak lennie.

Elfogulatlannak a bírónak kell lennie, nem az ügyésznek, és nem is az ügyvédnek. Az ügyész elfogult lehet a bűnelkövetővel szemben, az ügyvéd elfogult lehet a megbízója iránt. Czeglédy megbízása tartalmát tekintve az ügyészére emlékeztető feltáró feladat. Emiatt azután a politika korrekt működése szempontjából semmi kivetnivalót nem látok Czeglédy megbízásában.

Elfogulatlannak a bírónak kell lennie

abban az esetben, ha Czeglédy feltár valamilyen jogsértést, és megbízói feljelentést tesznek, és azokból netán vádemelés lesz.

Annak, aki az átvilágítást végzi, nem elfogulatlannak kell lennie, hanem korrektnek, és nincs ok kételkedni abban, hogy Czeglédy korrekt módon végzi ezt a munkát.

Ha nem az ilyen értelemben vett elfogultság a baj Czeglédyvel, hanem az, hogy kötődik a DK-hoz és az MSZP-hez, akkor pedig azt gondolom, hogy azon nincs mit kifogásolni. Czeglédy fiatal közéleti ember, jogász, koránál fogva a rendszerváltás előtti állampárthoz nem kötheti semmi (szemben például velem, aki kilenc évig voltam az MSZP tagja, egészen addig, amíg ki nem zártak belőle), az MSZP-ben vállalt politikai szerepet – mi ezzel a baj? Ami 2010 előtti elítélését illeti: gazdasági ügyekben számos erősen vitatható ítélet született a rendszerváltás húsz évében, melyek közül én az Agrobank vezetőjeként egy bonyolult ügylet erőltetett büntetőjogi megítélése nyomán börtönbe került Kunos Péter kollégám ügyét tartottam fölöttébb aggasztónak. Czeglédy akkori ügyét természetesen nem tudom megítélni, de ha egyszer nem tiltották el az ügyvédi tevékenységtől, azt szabadon gyakorolhatja, akkor az a régi ügy sem lehet kizáró ok.

Sajnálatosnak tartom, hogy a DK-s polgármesterek és a momentumos alpolgármesterek nem tudtak ebben a kérdésben dűlőre jutni.

Engem is, én soha

A Harvey Weinstein-ügy újabb fordulata, hogy néhány napja itthon is elkezdett terjedni a közösségi médiában a #MeToo hashtag, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy nem kell színésznőnek lenni ahhoz, hogy valaki szexuális zaklatásnak legyen kitéve. Viszont sokan félreértik, mire is utal ez az egész.

Kérdés, hogy mennyire hasznos, és milyen hatással van az áldozatokra, ha ilyen üzenetek lepik el a Facebookot, illetve arról is lehet vitatkozni, hogy nem lenne-e jobb más utat választani arra, hogy ráirányítsuk a figyelmet a problémára. De a posztok és a kommentek alapján egy biztos: sokan nem értik, hogy mire vonatkozik ez a hashtag. Azok a nők biztosan nem, akik rávágják, hogy velük nem történt még ilyen, és azok a férfiak sem, akik a #NotMe-t kezdték el használni arra, hogy bizonygassák, ők úriemberek, és sohasem lennének képesek hasonlóra. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani ezzel, hogy a nők hazudnak, a férfiak pedig képtelenek uralkodni magukon, hanem csak azt, hogy összetettebb a dolog annál, mint amilyennek első látásra tűnik.

A szexuális zaklatás ugyanis nem egyenlő a nemi erőszakkal, vagy azzal, ha valakit akarta ellenére megpróbál szexre rávenni egy idegen vagy ismerős

– mint állítólag Harvey Weinstein az ellene felszólaló színésznőket, vagy Sárosdi Lillát a meg nem nevezett rendező.

A zaklató lehet akár az a srác, aki amúgy tetszik, csak többet vagy gyorsabban akarna, mint te, a barátod, aki nem tudja megérteni, hogy most nincs kedved hozzá, és azok is, akik ismerkedés gyanánt egyből hozzád dörgölőznek vagy letaperolnak egy buliban, az iskolában, a munkahelyen vagy bárhol máshol.

De nem is szükséges a fizikai kapcsolat:

a magát fogdosó férfi a buszon vagy a nemi szervét mutogató szatír is zaklató. És, ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy vele nem történt ilyen, akkor még mindig ott van a verbális zaklatás, az utcán beszóló munkásoktól kezdve a túl kedves pincéren át a kétértelmű emaileket írogató férfikollégákig. Ugyanis ezek is nem kívánt, szexuális indíttatású közeledések.

Ráadásul mivel ezeket a szituációkat el lehet képzelni úgy is, hogy azonos nemű a zaklató és a zaklatott, vagy éppen nő zaklat férfit, elhibázott, ha az egyes hashtageket csak nőknek vagy csak férfiaknak tartjuk fenn. Nem véletlen, hogy Nyáry Krisztián #MeToo-s posztja is úgy indult, hogy ha nem a nőknek szólna a hashtag, akkor ő is megosztaná a történetét. Miután biztosították róla, hogy – habár az eredeti felhívás tényleg nőket említ –, bárki csatlakozhat a kampányhoz, le is írta, hogyan zaklatta egy idősebb férfi 17 éves korában.

Példáját azonban nem nagyon követte más férfi, pedig

fontos lenne, hogy tudatosítsuk, nem csak a nők lehetnek áldozatok.

A kampány deklarált célja is az, hogy minél többen álljanak elő a történetükkel, ezzel ráirányítva a figyelmet arra, hogy mennyire kiterjedt problémáról van szó. Ebből a szempontból nem szabad elbagatellizálni a férfiakkal szemben elkövetett visszaéléseket sem, hiszen nekik talán még nehezebb felvállalni az áldozatszerepet. Ha férfi zaklatta őket, akkor a plusz szégyen miatt, ha pedig nő, akkor azért, mert sokan el sem tudják képzelni, hogy ilyesmi létezik. Nemegyszer hallottam olyan nőket, akik csak nevettek azon, hogy fordítva is működhet a dolog, és olyan férfiakat, akik azzal intézték el a férfi áldozatokról szóló híreket, hogy örülnének, ha őket is zaklatnák a nők.

Ezen a hozzáálláson változtatni kellene, de az is tény, hogy a nők azok, akiknek akár napi élménye lehet a zaklatás. Akiket már gyerekkoruk óta kondicionálnak arra, hogy elfogadják, ha a külsejük alapján ítélik meg őket, és azt is, hogy a férfiak néha túlmennek a határon. Ha pedig akár csak rossz képet vág valaki a munkahelyi bókokhoz, könnyen lehet belőle femináci vagy a baszatlan picsa. Hiszen mi ezzel a baj? Örüljünk, hogy valakinek tetszünk.

Azt hiszem ezért olyan nehéz bármit is kezdeni a szexuális zaklatással. Mert

megtanuljuk, hogy rosszul reagáljunk rá, és nem beszélünk arról, hogy hogyan kellene.

Ha valaki utánunk üvölti az utcán, hogy megdugnálak, akkor az felháborító, és akár vissza is lehet szólni, ha elég bátrak vagyunk. De ha kedvességnek van álcázva vagy viccbe van csomagolva a tolakodás, akkor másként illik hozzáállni. Pláne, ha idősebb embertől vagy valamilyen tekintélyszemélytől érkezik. Ez még akkor is így van, ha ugyanúgy idegesít vagy rosszul esik. A legtöbbünknek valószínűleg ezért nehéz egy kényszeredett mosolynál többet válaszolni a buszsöfőrnek, aki a bérlet felmutatása mellett a telefonszámunkat is kéri. A kollégának, aki emailt ír arról, hogy gyakrabban kéne rövid szoknyát hordanunk. Vagy az orvosnak, aki azzal kezdi a vizsgálatot, hogy egy ilyen szép lánynak nem lehet komoly baja. Hiszen ez csak kedvesség, nem? Örüljünk, hogy elnyertük az ellenkező nem tetszését, meg hát ezek úgyis csak szavak.

És arra a fiúra is nehéz haragudni, aki képtelen leakadni rólad azzal a szöveggel, hogy nem tehetek róla, ilyen hatással vagy rám, hiszen saját bevallása szerint ő nagyon is tiszteli a nőket (#NotMe). A feljebbvalódra meg, aki kértértelmű megjegyzéseket tesz, lehetetlen, hiszen rajta múlik a munkád, és egyébként is, családja van, így valószínűleg félreértés van a dologban. És a legvalószínűbb úgyis az, hogy nőként te rontottál el valamit, túl merész ruhát vettél fel vagy rossz helyen húztad meg a határokat. Így tehát jobb is hallgatni az egészről.

Tagadhatatlan, hogy néha nehéznek tűnik, hogy különbséget tegyünk a kedvesség, a vonzalom kifejezése és a tolakodás között, de ha fura, zavaró vagy bármilyen más módon rossz érzéseket kelt, amit tapasztalunk, akkor az valószínűleg zaklatás.

Az lenne a jó, ha ezeket is észre tudnánk venni, nem csak az erőszakot,

és az ilyen társadalmilag elfogadottabb visszaélési formák ellen is fel lehetne lépni, és ebben az esetben is elítélnénk az áldozathibáztatást. Mert ez kell ahhoz, hogy az unokáink közül kevesebben mondhassák el magukról, hogy engem is.

Utóirat: a MeToo hashtaget egy afroamerikai nő, Tarana Burke találta ki 2006-ban a kisebbségek tagjai ellen elkövetett szexuális visszaélések kapcsán, de akkor nem futott be ekkora karriert. Most, a Harvey Weinsteinnel kapcsolatos vádak miatt egy fehérbőrű amerikai színésznő, Alyssa Milano bátorított mindenkit arra, hogy használja a hashtaget, ha őt is zaklatták. Eredeti tweetjre több tízezren válaszoltak, és már több mint 20 hollywoodi híresség posztolta saját oldalán a #MeToo-t.

Burzs Rákosrendező (a Budapest sorozatból)

Mint tudjuk, ha Dubajban egy vállalkozó tíz luxuslakást épít, azonnal van rá harminc jelentkező. Ha jó magasra építi, akkor a felső lakásokban lakók átlátnak a mellettük lévő kisebb toronyépületek felett, panoráma a tengerre, így aztán még drágábban lehet egy lapos, sivatagi terepen ezeket eladni, de hálisten Dubajban van az a pénz, sőt még sokkal több is, ezért veszik. A befektető meg jól jár.

Az alsó lakások azért előnyösek, mert a többi toronyépület kellemes árnyékot biztosít a közvetlenül az ablakokra tűző napsütés ellen. A kis alapterületű magas ház esetén a Dubajban nagyon drága telekköltség egy lakásra eső része lényegesen csökkenthető, ráadásul a kis alapterületen sok lakás esetén sokan lesznek közel a város központi részéhez, ahová nem busszal kell menniük, hanem lifttel. Ilyen előnyök mellett majd hülye lesz a befektető nem építeni, és ha már épít, akkor tornyot épít luxuslakásokkal. Mivel pedig a befektetők nem hülyék (azért van annyi pénzük), pontosan ezt teszik.

Dubajban

Ha megvizsgáljuk az ügyet, hogyan nézne ki ez Budapest elhagyatott vasúti területén, ahonnan egy magasépület felső lakásaiból a pontosan ugyanúgy látható a város, mint a Várból vagy a Gellérthegyről (Dubajban nincs hegy), na, talán a budai hegyek távoli látványa ad valami pluszt, de csak a nyugati fekvésű lakások esetén. A telekár sem indokolja a toronyépületet (a telek itt elképesztően olcsóbb, mint Dubajban), és hogy a benne lévő, biztosan drága lakásokra fizetőképes kereslet lenne Budapesten… hát… inkább nem írok ide semmit. Messziről üvölt a „projektről”, hogy nem a befektetők jöttek azzal, szeretnének valamit építeni itt, nálunk a Rákosrendezőn, hanem valamelyik szerencsétlen odafönt megálmodta (valószínűleg jogász lehet, vagy ilyesmi, és járt már Dubajban – na, esetleg Hódmezővásárhelyen). A megálmodás következményeképpen szóltak Szijjártó Péter külügyérnek, aki egyben gazdaságügyér is (lásd például lélegeztetőgépek, amelyek beszerzésénél egyszer már nagy sikere volt). Ő a kapott parancs szerint végig vizitálta az öbölmenti államokat, az ottani befektetők előtt vázolta a lángelmés tervet, majd feltette a kérdést: „Na?”. A befektetők (mint már említettem, ők nem hülyék), nyilván végig gondolták mindazt, amit leírtam (sőt valószínűleg az ilyen épületeknél óhatatlanul felmerülő alapozási követelményeket és buktatókat is – a terep nekik ismeretlen), az udvariasság megkövetelte módon bólogattak, hümmögtek, aztán Szijjártó hazautazott. Mire hazaért, az „elképzelés” már nyilvánosságra került, és most mindenki ezt ragozza. Félő, hogy ha mi forszírozzuk a beruházást, a befektető egyre több engedményt és fejlesztés átvállalást fog kicsikarni a kormányzatból, ami nagyon sokba kerülhet a magyar adófizetőknek, akik ezzel a pénzzel a beruházót fogják „támogatni”.

Az projektről nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy leginkább emlékezetpolitikai célból született, célja: az magyarok sokáig jó szívvel emlékezzenek a zseniális megálmodó, projekt támogató és mecénás nevére. A derék mecénás természetesen a mi pénzünkből lenne városépítő híresség – így kell sokra vinni, polgártársak, mert aki kevésre viszi, az annyit is ér. Mivel a szuperprojektet megálmodó akárki egy vezető politikus, a projekt nagy fényerejű, mindenkit elvakító csillogása alapkövetelmény, ide nagyvonalúság szükséges, azaz a tíz-tizenöt emeletes, szégyenletesen pimf viskók gondolatától kéretik a tervezőket azonnal eltanácsolni. Száz-százötven, az már jobban hangzik. Nagyon hasonló létesítmény volt Budapesten anno a raktárházak közé illesztett Bálna a Nehru parkban, amely egy néhai főpolgármester nevének megőrzésére létesíttetett (D. Emlékmű). Sok mindenre ugyan nem használatos, de az alapcélnak azaz egy név közpénzen való hirdetésének abszolúte megfelel. Döntő részben erre szolgálna ez a projekt is, ha egyéb téren hátránya is lenne, esetleg több is, teljesen érdektelen.

A város célja persze más. Jól használható, kedvező árú lakások, lakóparkként megépítve. Az elhanyagolt területen nem rendeznek már semmit, pláne vonatokat nem, viszont a terület a város belsejében van, azaz sokkal jobb lenne az emberiség (klímavédelem), az ország (olajimport), a város (légszennyezés) és az egyének (benzinköltség, napi beautózás), azaz mindenki szempontjából, ha az agglomeráció helyett itt laknának az emberek, és hosszas dugóban ácsorgás meg drága és környezetszennyező benzinpusztítás helyett közösségi közlekedéssel mennének be a városba. Ide tehát olyan lakásokat kell tervezni és megépíteni, amelyekre van fizetőképes kereslet. Ebben az esetben akár a város is lehetne befektető, és akkor teljes kontrollt gyakorolhat a tervkészítés és a beruházás felett, valamint elfogadható az is, ha kissé ráfizetéses az ügy. Ebben az esetben nem a maximális haszonra törekvő magánberuházó érdekei érvényesülnének, hanem a városé, és az új lakópark jól illeszkedne Budapesthez.

Az építkezéssel egyidőben a közlekedés fejlesztését is meg kell oldani. A fejlesztéshez alapvetően szükség van a Teleki Blanka úti felüljáró megépítésére, amely minden oldalról csatlakozik a lakóparkhoz, hogy az autósok könnyen bejuthassanak a belül már önálló úthálózattal bíró lakóparkba.

A közösségi közlekedés fejlesztéséhez több lehetőség áll rendelkezésre.

  • A tervek szerint az egyes számú változat a 3 villamos átvezetése az új felüljárón és további kiépítése a Szegedi úton, ahonnan akár a Lehel útra, bármelyik irányba kanyarodva tovább vezethető. A változat hátránya, hogy a villamos nem a centrumba viszi az új városrészből az ott lakókat, hanem Angyalföldre vagy Kőbányára, a másik hátránya, hogy igencsak drága, és persze a Szegedi út sem a villamosközlekedésre van méretezve.

Ha a felüljáróból kispórolják a villamost, nagy hátrányt nem okoz, mert az új felüljáró révén a 32 busz kitérője a Hungária körúti felüljáró felé megszüntethető, és akkor a busz pontosan ugyanazon az útvonalon járna, mint a 3 villamos tervezett pályája. Mivel a lakóparkból aránylag kevesen igyekeznek majd az Örs vezér tere vagy a Szegedi út felé, azoknak a buszjárat bőven elegendő. Így a 3 villamos nyugodtan maradhat mostani útvonalán, melynek jelenlegi végállomása a Hungária körúti 1 villamoshoz és a kisföldalattihoz csatlakozik, melyek így nem szűnnének meg.

  • A másik sokat hangoztatott lehetőség a kisföldalatti meghosszabbítása a vasút múzeumig. Elég drága megoldás, és bár vitathatatlan az eleganciája, van helyette jobb.
  • A javasolható megoldás a mostani, amúgy is adott MÁV sínrendszer kihasználásával ingázó vonatjárat indítása a Nyugati Pályaudvar és a Rákosrendezői Lakópark között. A vonatjárat a Nyugatiig vinné az utasokat, amely már gyakorlatilag belváros és nagy csatlakozási csomópont, innen a város bármely pontjára könnyű eljutni. Különleges kiépítést ez a változat nem igényel, egy, maximum két szerelvény közlekedne a pályán (kettő esetében középen lenne egy kitérő, így egy vágány elég). A biztos megállók száma három, az egyik a Nyugatinál, a másik a jelenlegi Rákosrendező pályaudvar épületénél, a harmadik a vonatmúzeumnál, és hogy utóbbi kettő között hány darab megálló lenne és hol, azt már a lakópark tervezésénél lehet és kell meghatározni.

Nem nagyon hiszek benne, hogy a mostani keresletnél és magyar vásárlóerőnél esély lenne bármilyen befektető idecsábítására (mondhatni, hálaisten!), ezért a területtel a városnak kell foglalkoznia.

A fentebb javasolt megoldás messze a legjobb, és bár a projekt megálmodója így rosszul jár, az legyen a mi legnagyobb bajunk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK