A menekülő út

0
141
pixabay

Amikor mostanában először hallottam a miniszterelnöki hivatalt vezető új minisztertől, hogy ismét leépítéseket terveznek a közszférában, eszembe jutottak elődje, Lázár János fogadkozásai: már hozzá is láttak, százötvenezer „felesleges” hivatalnokkal fogják csökkenteni az állami alkalmazottak létszámát. Hogy mit kezdenek majd ennyi emberrel? Úgy gondolták, felszívja majd őket a versenyszféra.

Lelki szemeim már láttam is, amint Mancika, a hivatali alosztályvezető negyvenéves ex-titkárnője nyakába veszi a várost és sorra bekopogtat minden útjába eső üzem ajtaján, felvennék-e betanított munkásnak? Ha netán valamelyik nagy multi élelmiszerlánc személyzetise megszánja, akkor esetleg elhelyezkedhetne valamelyik boltjukba árufeltöltőnek. De százezrével kinek kellene a minisztériumok kényelmes irodáiból száműzött Mancikák?

Gulyás Gergely csapata azért ennél már pragmatikusabban állt hozzá a kérdéshez. Nem csak úgy nagy általánosságban beszélnek a létszám leépítéséről, az utat is megmutatják az elbocsátottaknak: átképzik őket betegápolónak. Gyorstalpaló képzéseket szerveznek, OKI-s tanfolyamokra küldik a feleslegessé vált hivatalnokokat.

A hölgyeket megtanítják ágytálazni, lepedőt cserélni, az urakat pedig betanítják betegtologatónak, műtősfiúnak.

Senkinek nem lehet panasza, humánusan gondoskodnak az emberekről. Ha így lesz, olyan magas szintre emelkedik az egészségügyi ellátás színvonala, hogy távcsővel láthatjuk majd csak a tetejét!

Panaszkodni tudnak a szakszervezetek. A tisztes érdekvédelemben megőszült elnök, arra „kéri” a kormány igen tisztelt illetékeseit, hogy legyenek olyan kedvesek, és ha van idejük – netán kedvük – álljanak már velük is szóba! Nagyon szeretnék, ha a szakszervezeti képviselőkkel is megosztanák az elképzeléseket, honnan, hány embert akarnak elküldeni, és számolnak-e azzal, hogy ha felmondanak a több ezer kollégájuknak, az ott maradottak el tudják-e majd végezni tisztességgel a munkát? Vagy túlórázni fognak orrba-szájba, ahogyan mondani szokás?

Erről a helyzetről néhai Antall József szavai jutottak eszembe:

ha nem tetszik a valóság, tetszettek volna forradalmat csinálni!

Tetszettek volna még a „békeidőben” nekilátni a szakszervezetek szervezésének. Tetszettek volna százezrével tagokat toborozni, a XXI. századi érdekvédelem hatékony programját kitalálni. Tetszettek volna a tagdíjért cserébe szolgáltatni, megvédeni az üdülőket, a cafeteria juttatásokat, és nem felélni az állampárti időkből megmaradt vagyont. Tetszettek volna összefogni a többi szakszervezettel, és nem azon vitatkozni, hogy ki a demokratikus és ki a demokratikusabb. De ebből semmit nem tetszettek megvalósítani.

Pedig a rendszerváltás idején már pontosan látható volt, hogy ha nem térnek észhez a szakszervezetek, akkor munka nélkül, hoppon maradnak a privatizált üzemek dolgozói, és a hivatalnokok is kiszolgáltatottak lesznek a politikai szél minden rezdülésének. Figyelmeztető jelek bőven voltak: a kormányok jöttek, az apparátus javát lecserélték; más kormányok jöttek, és azok is ezt tették.

Aki értette a dolgát, az már korábban menekülésre fogta,

mert a kilencvenes évek elején-közepén még voltak menekülő utak a szakemberek számára. A magánosított üzemek új tulajdonosai nem törték magukat, hogy legyen a cégüknél működő szakszervezet, a multik sem, mert ők pontosan tudták, az erős szakszervezetekkel csak meggyűlhet a bajuk.

A kormányok sem akartak maguknak olyan tárgyaló partnereket, akikkel vért izzadva lehet megállapodni a bérekben, a béren kívüli juttatásokban, az adókban, az elvonásokban. És ahogyan már szokás, el is szemtelenedett az a kormányzat, amelyik túl erősnek érezte magát: „belenyúlt” a Munka törvénykönyvébe, „szabályozta” a sztrájkjogot, feloldotta a korábban szigorú foglalkoztatási korlátokat. És persze megszüntette mindazokat a kötelező egyeztetési fórumokat, amelyeket például most elcsukló hangon hiányol az ősz szakszervezeti vezető.

Megváltást senkitől sem remélhetnek a dolgozók.

Ahogyan nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió béna kacsa, képtelen érvényt szerezni még a saját törvényében leírt elvárásoknak is, a magyar dolgozókat ért sérelmekért a külföldi szakszervezetek sem fognak utcára menni. Talán a szakszervezeti vezetőknek kellene elmenniük Európa ma még nem illiberális demokráciát valló országaiba, körülnézni, tapasztalatokat gyűjteni, tanácsot kérni, hazajönni, és ezerrel nekilátni, szervezkedni.

Mert az erős munkáltatóval, az erős hatalommal szemben egyetlen menekülő út van: másik erőt kell tudni felmutatni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..