Blogolda

Emberi területek

0

Az azonban biztos, hogy olyanok is ölték meg Radnótit, Rejtő Jenőt, Karácsony Benőt, Szerb Antalt, Anne Frankot, Benjamin Fundoianut/Benjamin Fondane-t, és számtalan más neves és névtelen embert (hangsúly az emberen!), akik ma siratják őket, de ma is belevinnének bennünket bármilyen őrültségbe – írja Demény Péter a Transindexen.

A szerző egy felvetéssel kezdi a cikket: „Ezt mondta a dollárpapa?”, „Soros Gyuri faházacskája”, „a zsidólibsi összeesküvés” – ilyeneket olvas és hall az ember manapság. Hiszen még Liviu Dragnea is Sorosra mutogatott, amikor sarokba szorították.

Demény Péter megállapítja: az önfeledt zsidózás bármikor katasztrófához vezethet. Hiszen máris a kézivezérlés világában élünk, amikor sokan gyűlölik Sorost, holott tegnap még azt sem tudták, ki ő, sokan vicsorognak a CEU-ra, holott tegnap még azt sem tudták, hogy ez az intézmény a világon van, őrjöngenek a menekültek ellen, pedig egyetlen menekültet sem láttak, azt hiszik, Nyugat-Európában minden sarkon egy ember ölelkezik egy disznóval, és legszívesebben kiirtanák a hajléktalanokat. És hogy más területről is emlegessek példákat (miközben minden terület „emberi terület”), Kassákra haragszanak, aztán most már Ady Endrére is.

Demjén szerint „krokodilkönnyekkel siratják Radnóti Miklóst, és idézik a verseit a Tétova ódától az Erőltetett menetig és a Razglednicáktól a Levél a hitveshez címűig. Csak azt ne higgyék, hogy az az egykori, hetvennégy évvel ezelőtt megtörtént borzalom ’véletlen’ volt, vagy hogy egy nagyhatalom kellett hozzá.”

Demjén ezt követően megállapítja: amíg a Soros- meg a CEU-ellenességben is van antiszemitizmus bőven a puszta ostobaság mellett, addig az ember vissza merészel következtetni, és valami fordított prolongálással azt mondja: lehet, hogy Radnótit nem gyűlölték, a gyűlölet viszont ott lógott a világ felett, és amikor lezúdult, nem válogatott. Különben az sem mentség, ha pont Radnótit nem gyűlölték: akkor ugyan miért is volt igényük a gyűlöletre, és most miért van?

Egy ügyes ország

Szép volt az előadás. Lélekemelő, megtisztító. A szereplők elhitették velünk a mesét, mi meg örültünk, hogy elhihettük, és ezáltal néhány órára más emberek lehettünk. Jó volt kizökkeni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni a hétköznapok világára.

A ruhatárnál zökkentünk vissza a valóságba. Ha netán elfeledtük volna, honnan érkeztünk a kultúra világába. Nem a ruhatáros néni tehet róla. Őt csak odahelyezték, ráadásul egyedül kellett állnia a türelmetlen vendégek véget nem érőnek látszó rohamát. Az ő feje sem káptalan, honnan is tudhatná, ki mikor érkezett. Úgy futkosott, mint mókus a keréken, pedig tudta, hogy a vállalkozása reménytelen: a sor egyre csak nagyobb lesz, hiába gyorsít a tempón, rajta már semmi sem segít.

Nem róla van szó, hanem az ügyesekről. Azokról az embertársainkról, akik úgy gondolják, hogy rájuk más törvények vonatkoznak, mint a többi földi halandóra. Nemcsak a színházban: mindenhol. Még véletlenül sem állnának a sor végére, odatülekednek az elejére. Ha rájuk szól valaki, meg sem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék a nyelvünket.

Nem az a legnagyobb baj az ügyessel, hogy tolakszik. Az is baj persze, hogyne lenne az. Mert valami olyat vesz el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy érdemes normálisnak maradni. Az ügyes nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a felesége (férje, gyereke, mamája – megfelelő aláhúzandó) elismerő pillantásait.

Mindenhol ott vannak. Egyesek a gyógyszertárban ügyesek, mások postai sorállás közben, és vannak, akik a közlekedésben élik ki fura hajlamaikat. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, ahonnan hétköznapi halandó nem is várná, egyszerre csak ott terem egy ügyes, és elfoglalja a helyünket.

Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy frusztrált, a munkahelyén mellőzött, a családjában megtiport léleknek maga az élet.

Nem gyűlölöm az ügyeseket, csupán megvetem, és lenézem őket. Tudom, nincs jelentősége, nem is értenék, mire gondolok. Boldogok és elégedettek, amiért néhány percig öt centivel magasabbnak, tizenöt kilóval karcsúbbnak hihetik magukat.

Egy nagyon nagy elhatározás

Üzenet jött egy énekesnő sajtósától. Nem ismerem az illető sajtómunkást, fogalmam sincs, honnan szerezte meg az e-mail címemet, de nincs semmi baj: jólesik, hogy így, ismeretlenül is gondoltak rám. Igaz, nem most először, merthogy ez már nem az első elektronikus üzenet, amely tőlük jött. Őszintén bevallom, hogy az eddigi küldeményekre nem fordítottam kellő figyelmet, ám ez a mostani küldemény valami más: információnak álcázott sajtóanyagot kínálnak, ráadásul ingyen és bérmentve, nekem nincs is más dolgom, minthogy megírjam azt, ami benne van. Ezúttal nem egy vadonatúj lemezre, közelgő turnéra hívják fel a figyelmemet, hanem olyan dolog történt a sajtós megbízójával, ami, legalábbis szerinte, az újságok figyelmére érdemes: a levél tárgyrovatából kiderül, hogy az énekesnő nagy elhatározásra jutott.

Itt kezdett érdekelni az ügy – nem mindennap fordul elő, hogy valaki nagy elhatározásra jut. Egy nagy elhatározáshoz ugyanis sok minden kell, bármelyikünk tanúsíthatja, hogy mennyire nem könnyű új életet kezdeni.

Mert, gondolom én, legalábbis ekkora nagyságrendről van szó. Felmászni a világ tetejére, lemerülni valamelyik távoli tenger mélyére, leszokni a dohányzásról, kilépni egy megromlott kapcsolatból. Esetleg felhagyni a körömrágással, vagy örökbe fogadni egy kiskutyát.

De nem: a nagy elhatározás ezúttal mást, még a fentieknél is nagyobb távlatokat takar. Arról van szó, hogy az énekesnő nemrégiben részt vett egy partin, ahol mindenféle érdekes italokkal kínálták. Koktélok is voltak a finom italok között, így azután, hősünk arra az elhatározásra jutott, hogy a nem is túl távoli jövőben beiratkozik egy mixer tanfolyamra.

Kicsit csalódott voltam, amikor idáig jutottam a történetben. Becsapottnak éreztem magam, ennél valamivel többre számítottam. Persze, nyilván bennem van a hiba, én vagyok maradi és korszerűtlen. Lehetséges, hogy egy rég letűnt, és talán már soha vissza nem térő korból érkeztem ebbe a világba. Egy olyan világból, amikor a nagy elhatározások még egy paraszthajszállal többet jelentettek annál, minthogy beiratkozzunk egy koktél-keverő tanfolyamra.

Bár, ha hősünk idővel jól mixeli majd a koktélokat, akkor nem is olyan nagy baj, hogy egy ilyen nagy elhatározásra jutott.

Vukovar, a feláldozott város

0

Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit. De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

„Nem hittem, hogy kitörhet a háború. Amikor ezt a tényt mégis elfogadtam, nem hittem, hogy olyan sokáig fog tartani. És nem hittem, hogy megtörténhet, hogy három hónapig úgy élsz, mint egy patkány a pincében, szó szerint úgy, hogy mindennaposak lesznek a bombázások, hogy emberek fognak meghalni. Egyszerűen nem hittem, hogy ez megtörténhet. Nemcsak én, a többségünk nem hitt ebben. Mert nem hihetted, hogy ha itt a házad, a szomszédod meg egy szerb, hogy ő majd hátat fordít neked és közli veled, hogy az életedre fog törni. Számomra elképzelhetetlen volt ezt kimondani, de még elképzelni is (…)  Egyszerűen nem tudtad megjósolni, hogy mikor fog kezdődni és mikor lesz vége. Eleinte szólt a légiriadó jelzése, szirénáztak, amikor támadás kezdődött és akkor is, amikor vége lett. És akkor egy napon megszólalt a légiriadó – amelyet mindmáig nem fújtak le. Senki sem jelezte, hogy vége van“. Az idézet részlet Vesna Jakumetović vallomásából: ő egyike azoknak, akik túlélték Vukovar ostromát. Annak a városnak a lerombolását, amely pontosan 27 évvel ezelőtt esett el.

A 87 napos ostromot követően, amely egyike volt a legvéresebbeknek a horvát háborúban, 1991. november 18-án Vukovarba bevonultak a szerb csapatok. A halottak számát ma sem tudni pontosan, 2900-3600 között van a számuk. Azt azonban tudni, hogy a várost az ostromlók a földdel tették egyenlővé.

Vukovart, a békés kelet-horvátországi városkát a szerb csapatok 1991. augusztus 24-én kerítették be, noha a harcok már korábban megkezdődtek a térségben. A Jugoszláviából kivált, önállósodott Horvátországnak olyan térsége volt ez, amelyre a Slobodan Milošević ideológiáját valló, Nagy-Szerbia létrehozását szorgalmazó „jugoszláv” államvezetés igényt tartott; szerbek is lakták szép számban, földrajzilag sincs messze, kellően meg is lehetett rémíteni a szerb lakosságot, hogy a független Horvátországban elveszítik identitásukat, jogaikat, talán még a javaikat is, így fegyvert fogtak, hitük szerint önmaguk védelmére. Ahogyan a horvátok is magukat, saját hazájukat, otthonaikat védték – igaz, őket valóban meg is támadták… Akkoriban már javában dúltak a véres harcok Szlavóniában, Likában, a Kordunon, a Baniján, a dubrovniki és a dalmát régióban is. Borzalmas idők voltak, s nem tudtuk, hogy még borzalmasabbak következnek…

Azon a végzetes augusztus 24-én a horvát nemzeti gárda lelőtte a Jugoszláv Néphadsereg két repülőjét, amelyek állásait támadták. Másnap ugyanez a Jugoszláv Néphadsereg elvágta a fontosabb közlekedési utakat és megkezdte Vukovar bekerítését.

A horvát egységekben mintegy háromezer ember harcolt Vukovar térségében, míg a Jugoszláv Néphadsereg, a hozzá csapódó szabadcsapatok, félkatonai alakulatok és egyéb formációk emberállománya elérte a 30 000 főt is.

Az ostrom ideje alatt mintegy 22 ezer nem szerb lakost üldöztek el a városból a megszálló erők. A vukovari kórház személyzetének egy részét és a sebesülteket a szerb erők kivégezték. Különösen aljas módon: míg a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei a Vöröskereszt és más nemzetközi szervezetek képviselőit a kórház főbejáratánál nyugtatgatták, hogy mindenben a szabályoknak megfelelően járnak el, az egyik mellékkijáraton a szerb erők kiterelték a sebesülteket és a személyzet egy részét. Az Ovčara mezőgazdasági birtokra vitték őket, ahol brutálisan megkínozták, majd halomra lőtték őket…

Mintegy hétezer vukovari került szerb fogolytáborokba. Háromszáz embert mindmáig eltűntként tartanak nyilván.

Voltak napok, amikor 11 000 gránát és bomba hullott a városra.

Ma pedig egész Horvátország Vukovarra emlékezik. A városra, melyet korabeli és későbbi kutatások szerint a Franjo Tuđman vezette horvát állam hagyott elesni. A városra, melyet újjáépítettek, de amely még mindig hordozza a háború borzalmait. S amelyet máig nem sikerült meggyógyítani. Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit.

De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

Szabad Magyar Szó

Egy ismeretlen balösszekötő levele Orbán Viktorhoz

Kedves Viktor! Nehogy már kicselezz mindenkit. A fejjátékoddal amúgy is gond van, ne akarj olyan magasra ugrani ilyen alacsonyan.

Állóképességed sem a régi, ötven után már leszállt a strúmád neked is. Olyan vagy, mint a néhai Stadler az akasztói stadionnal. A kerti pottyantósotokból te is rálátsz már a milliárdokba kerülő nemzeti focipályára.

Ja, és nem kéne lerúgnod mindenkit, aki baloldalon kergeti a bőrt. Vannak ám ott olyanok is, akik nálad is jobbak. Lesre sem kéne annyit szaladnod, kiéhezve a sikertől, mert azt hiszed, hogy jobban teljesítesz már megint.

Fújd ki magad, rád fér több, mint húszévnyi futkosás után.

Ne hallgass Mészáros Lőrincre, aki elmondja neked, hogy lehetsz milliárdos bundázva, izzadtság nélkül. Ne fogadj szót Habony hablatyolásának, tudod, a haza nem lehet ellenzékben, tartsd csak tovább a labdát saját térfeleteken. A körülötted lévő gajdicsolókra se hallgass, tudd, hogy csak maguk miatt szurkolnak neked, nem pedig érted.

Nézz a tükörbe! Emlékezz! Hajdan szakállal és hosszú lobonccal fejeden szépreményű játékosnak tűntél. Akkoriban sokan szurkoltak neked, tán még hittek is abban, amit egykor mutattál. Mára csak a potyaleső élősködők, és a megvezetett ifjú karrieristák tartanak ki melletted!

Lassan kiégsz te is. Szerintem 2019 tavaszára tekintve vesztedet érzed. Már nem úgy mozogsz a pályán, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Törődj bele, reflexeid tompultak, erőnléted sem a régi. Eljárt az idő feletted is. Ne akarj úgy futkározni, mint huszonévesen.

Van, amiben viszont nem változtál, elismerem, ugyanúgy játszod most is az eszed, mint hajdanán. Azt hiszed neked mindent szabad, repkedsz a világban a nép pénzén és haverjaid között ott vannak külföldi híres szabálytalankodók is, legyen az akár arab, vagy macedón, török, vagy azeri!

Sárga lapjaidat őrizd meg, később kiadhatod majd okulásul az ifjú marsallbotosoknak. Ne reménykedj abban, hogy a cseréd elmarad. Ideje már. Több mint húsz év ezen a pályán nem múlik el nyomtalanul.

Eddigi csapatkapitányságodból is bőven elég volt. Időd lejárt, törődj bele. Amennyi sérülést te okoztál, sportszerűtlen, akarnok rúgásaiddal, betartásaiddal és gánccsal egybekötött visszahúzásaiddal, azokat is – hidd el – megelégelték már a szurkolók.

Elhíresültél nemzetközi pályákon is. Nyugodj bele hát, hogy ennyi volt és lassan nincs tovább. Szedd össze szerelésed és készülj pakolni. Jövő májusban már nem neked nyílnak az orgonák! Sem odakint, sem idebent! Meglásd, igazam lesz!

Boldog Karácsonyt neked!

Egy labdakergető a sok közül

Megvan, hol bujkál Gruevszki

Most már, hogy két napja áll a bál, és mindenki Nikola Gruevszkit keresi, elárulhatom, hogy nálunk bujkál, a mi lakásunkban. Nem tudom, hogy került ide, de egyszer csak ott állt az ajtóban a volt macedón miniszterelnök. Azt mondta, hogy éhes és szomjas, emellett fázik, és mindenből nagyon elege van. Megkérdezte, hogy nem húzhatná meg magát néhány napra nálunk.

Először nem akartuk befogadni, kinek hiányzik a lakásából egy volt macedón miniszterelnök, de aztán, bevallom, megszántam. Különösen, mikor elmondta, hogy a hazájában üldözik a Soros-hordák, egyetlen nyugodt perce sincs tőlük.

Mondtam neki, úgy hallottam, hogy valami Mercedest vetetett a belügyminiszterével 600 ezer euróért, mire azt válaszolta, hogy ez nem igaz. Olyan őszinte tekintettel nézett rá, hogy el kellett hinnem, hogy nem igaz – ha igaz lenne, hogy bűnöző és gazember, biztosan megmondta volna azt is. Azért még megkérdeztem, nem akar-e Orbán Viktor valamelyik házában bujkálni, tágasabb mint a mi lakásunk, és az ellátás is jobb, mint nálunk, de elhárította azzal, hogy ott már laknak nők, jelesül Róza és Flóra, mit keresne ő közöttük.

Ekkor néztem meg alaposabban, mondjuk, előbb is feltűnhetett volna, hogy női ruhában van. Meg is kérdeztem, hogy talán gender szakos volt valamelyik macedón egyetemen, de csak sejtelmesen mosolygott és nem mondott semmit. Ebből arra következtettem, hogy komoly oka lehet annak, hogy női ruhába öltözött, talán azt akarta, hogy Orbán Viktor kezet csókoljon neki, mert a magyar miniszterelnökről köztudott, hogyha meglát egy női kezet, azonnal kisztihandolni támad kedve.

Próbálkoztam még Szijjártó Péterrel, mondtam a Gruevszkinek, hogy a külügyminiszternek is szép nagy házikója van. Fotót is tudok mutatni róla, 167 millió forintba került a dunakeszi kulipintyó, de ez a fejétől a talpáig becsületes ember, aki nemrégiben még Macedónia miniszterelnöke volt, összevonta a szemöldökét, alig tudtam megnyugtatni, hogy szó sincs korrupcióról, a Szijjártónak a szülei egy dolgos élet megfeszített munkájának a verejtékével kapargatták össze a rá valót, hogy külügyminiszterként dolgozó fiacskájuknak legyen hol fogadnia a jeles külföldi vendégeket.

Láttam a Gruevszkin, hogy megnyugodott, de ezzel együtt visszautasította az ajánlatot. Nem menne Dunakeszire, mondta, jó lesz neki nálunk is, csak néhány napról lenne szó, utána eltűnik, mint a kámfor, még nem tudja, hogy hova megy, de nem fog sokáig alkalmatlankodni.

Így hát befogadtam a lakásomba ezt a Gruevszkit, nem volt mögötte semmi sanda szándék, tényleg megsajnáltam, annyira szerencsétlenül nézett ki, ha tényleg keresik az urak, nálam megtalálják.

Hogyan fogjunk gyorsvonatot!

0

Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

Rég nem vonatoztam ennyit! Szabadkáról Budapestre, a Keletibe. Onnan (a metrópótló autóbuszok használata helyett) „áttroliztunk” a Nyugati Pályaudvarra, ahol Érsekújvárig (Nové Zámky) váltottunk jegyet a naponta menetirány szerinti hatszor, Budapest és Prága között közlekedő Metropolitan EuroCity expresszre.  A szlovákiai kisvárosban, ahol csak néhány percnyi idő áll rendelkezésünkre (ha nem késik vonatunk!) az átszálláshoz, a Nyitrába (Nitra) tartó helyi járatra siettünk. Odafele ezzel nem volt gondunk, mivel a két vonat ugyanazon a peronon állt, csak átléptünk, s a szabályzat szerint a regionális járatok „várják be” a nemzetközi gyorsvonatokat, amelyek elsőként indulnak, hagyják el a pályaudvart. Visszafele azonban épp fordított a helyzet. Nyitrából a helyi járattal érkezünk (késve), s az expresszre kell átszállnunk. Ráadásul ezúttal nem is ugyanazon a peronon álltak, az aluljáró lépcsőin le-, s felrohanva volt esélyünk elérni. Ami engem illet, koromra fogtam, hogy nem. Esélyem sem volt rá, s hogy végül mégis ott ültem az említett gyorson, azt csak fiatal útitársam találékonyságának köszönhettem: felrohant a lépcsőn és egyszerűen beállt az ajtóba, tudván azt, hogy a vonat nem indulhat el addig, amíg valaki a lépcsőin tartózkodik. Itthon már jót mosolyogtunk ismerőseimmel, amikor előálltam a „hogyan fogjunk gyorsvonatot!”-történetemmel. Magamat azzal vígasztaltam, persze, hogy két évtizeddel ezelőtt még én is képes voltam ilyen bravúrra. Naná!

A vonatos történetről még csak annyit: a három közül, sajnos, az Avala volt a legkevésbé felszerelt és kényelmes – legalábbis a Metropolitan szolgáltatásaihoz képest (pl. szabad Wi-Fi, étkezőkocsi és büfészolgálat) –, amit ugyanakkor az itteni alkalmazottak (a magyarok és a szlovákok magatartásához viszonyítva) sokkal rugalmasabb habitusa, munkához való viszonyulása árnyal. Akármilyen furcsán hangzik is: egy szerb forgalomirányító (két évtizedes „vonatozó” múltam révén is tanúsíthatom!) biztos, hogy tekintettel van a kevésbé „rohamképes” utasokra, és ki fog várni picit az indításnál.

Ami tetszett, s ami nem

A Zomborhoz (vagy Bajához) mérhető nagyságú város sokkal fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik. Amíg itt legfeljebb csak (ritkán induló) peremvárosi, (olykor akadozó) helyközi és távolsági közlekedés, illetve buszjáratok léteznek, addig a nyitrai városi közlekedés számos vonalon biztosít járatokat a terein belül utazók számára is. Nem kell tehát nagy távolságokat gyalogolni, ha nem személyautóval közlekedünk.

Ha egy fiatallal, a kibernetika „gyermekével” utazunk, igen könnyű dolgunk van, gond nélkül támaszkodhatunk a cyber térben szerzett tájékozottságára. Feledésbe merülhetnek olyan régi manírok, mint az utcai kérdezősködés.  A kereső programok mindent tudnak – még azt is megmondják nekünk, hogy a vonatkozó járat hányadik megállójánál kell leszállnunk, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a keresett címhez. Nem mellékes, hogy – s ezt korábbi szlovákiai tapasztalataim alapján is tanúsíthatom! – hiába is kérdezősködtünk volna: a helyiek elutasítóan viselkednek az idegenekkel szemben. Nyoma sincs hozzáállásukban annak a szláv vendégszeretetnek, amit Szerbiában, Macedóniában, Bosznia–Hercegovinában, de még Horvátországban is megszokhattunk.

Az Alsóváros fölött húzódó dombon áll a sok történelmi vihart megélt, de nagyszerű állapotban megőrződött, illetve fenntartott vár a püspöki palotával és a Szent Emerám-katedrálissal: román kori altemplomával, gótikus főhajójával. Nagyon szép, miként csodálatos élmény a Zobor-hegyre vetülő kilátás is. A várhegyre kisvonat visz fel. Óránként közlekedik. Épp előttünk megy el, fiatal útitársam szerint nem érdemes várni a következőre, hiszen a vár ott magasodik fölöttünk, gyalog is megtehetjük azt a „néhány száz méter”-t. Megtettük. Én nem voltam benne biztos, hogy kibírom… Amíg az egyenetlen kőkockák közé szorult cipősarok és saját ügyetlenségem okozta bukásom (jó nagy elvágódásom!) néhány másodperce telik, az jut eszembe, elfelejtettem utazásbiztosítást kötni. Bajban leszek, ha most történik velem valami. De nem történt semmi. Visszafelé, azaz lefelé már felszállnánk a vonatra, de először azért nem megy, mert nem tudunk összeértekezni a vezetővel. Angolul nem tud, magyarul nem tud, gesztus nyelven nem akar. Valamiért elutasítja a menetjegy árát, s mintha olyasmit mondana, hogy most már nem lehet felszállni. El is állunk tőle. De később azt látjuk, hogy mások helyet foglalnak a kocsikban. Megkockáztatjuk. Legfeljebb leszállít bennünket. De ez nem történik meg. Levisz bennünket az alsó városba.

Vendéglőt is az interneten „böngészünk” magunknak. Először még azt gondoljuk, hétfő este van és tíz körül, amikor végre elfoglaljuk hostelünket Nyitra kertvárosában, nem biztos, hogy lesz alkalmas hely a közelben, ahol vacsorázni bírunk. De nem így lett. Ott tartózkodásunk három napja alatt „visszajártunk” a Karla vendéglőbe, ahol kedves és angolul jól (fiatal doktorandusz hallgatómnál nem, de nálamnál sokkal jobban!) beszélő pincérlányok fogadtak és szolgáltak ki bennünket, kedvesek voltak és figyelemre méltatták „hűségünket”. Nem mellesleg ízléses volt a felszolgálás és ízletes a vacsora. Ez tetszett. Miként a Nyitra folyó partján az esti, kivilágított sétány, ahol kellemes volt a séta és nem féltünk nőként, késő este sem végigmenni rajta.

Az anyanyelvhasználat regionális sajátosságai mellett egy kisebbség más formában is alkalmazkodhat a többséghez, átveheti szokásait, mentalitásának jellegzetességeit. Talán ezért van, hogy a térségi magyarok sem barátságosak, még akkor sem, ha vendégeik vagyunk egy konferencián.  A formális, kétnyelvű üdvözléseken kívül nem beszélnek velünk magyarul – egymással sem. Eszükbe sem jut, hogy egy olyan szekcióban, ahol csak szlovák előadások hangzanak el, és nincs sem angol, sem magyar tolmácsolás, rendkívül rosszul fogjuk érezni magunkat, még akkor is, ha a moderátor a mi angol nyelven, de magyar témáról tartott előadásunkat néhány mondatos angol szöveggel vezeti fel. Egyszerűen senki sem akarja tudomásul venni, hogy magyarok vagyunk, még ha szerbiai egyetemről is érkeztünk, s a szlovák nyelvű előadásoknak – a szerb nyelv segítségével – csak a töredékét értjük. Nem értem, miért nem kerültünk mi is a másik szekcióba, ahol több, Magyarországról érkezett előadó volt, s ahova a köszöntők alatt szolgálatot teljesítő tolmács és a magyar dékán asszony is távozott? Nem volt belátásom a másik szekció munkájába, nem tudom, ott milyen nyelven adtak elő – minket, noha az eredeti felhívás szerint a magyar is hivatalos konferencianyelv volt, úgy instruáltak, hogy ha nem tudunk szlovákul (miért kellene tudnunk?), akkor inkább angolul tartsuk előadásunkat.

Egyáltalán miért nem vettek rólunk tudomást? Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

A város két egyeteme közül ez az, ahol „közép-európai tanulmányok”-at lehet végezni. Nem biztos, hogy közép-európai szellemiség jegyében. Amúgy felfigyeltem, hogy a folyosókon, egymás között magyarul is beszélgetnek a hallgatók és a konferencia-előadók is pusmogtak magyarul is a büféasztal körül. Akikről korábban azt hittük, hogy szlovákok.

Ezen a ponton döntöttük el, hogy az első nap után már nem veszünk részt a konferencia munkájában. Épp indultunk, amikor odajött hozzánk egy szervezőtitkár, s angolul köszönte meg részvételünket.

Hazafelé tartva, a Metropolitan tiszta kényelmében és a szolgáltatásai közé tartozó szabad internethozzáférésnek köszönhetően utánanéztem, mit is kell tudni Nyitra nemzetiségi összetételéről. A majdnem nyolcvanezres lélekszámú városban valamennyivel több mint ezerkétszáz fő vallotta magát magyarnak 2011-ben. (A mintegy harmincezerrel kevesebb lakosú Zomborban két és félezren. Egyébként ez a szám is igen szomorú, de még mindig reménykeltőbb arány!) Van viszont a nemzetiségi összetételt mutató táblázatban 5800 fő, akinek a nemzetisége „ismeretlen”. Nagyon rosszindulatúan fogalmaztam, amikor megjegyeztem, hogy bizonyára a „pusmogó magyarok” is oda tartoznak…

Más tapasztalatok…

Nem lehet csak a megfélemlítettség mindennek a magyarázata. Jól emlékszünk még a kilencvenes évek balkáni háborúira, amikor nem volt épp diadalmenet kisebbségiként, a háborús bűnösök uralta Szerbia polgáraként élni és megmaradni magyar nemzetiségűnek. Többségében mégis kitartottunk. Túléltük.

A véletlen úgy hozta, hogy a fent leírt tapasztalatok után a Partiumba utaztam, Nagyváradra. Utazásom célja hasonló volt. Megint egyetem, megint konferencia és előadás. Ceauṣescu ideje, majd a későbbi nacionalista kormányok alatt sem volt könnyű magyar nemzetiségűnek lenni Romániában – a városban és az egyetemen azonban egészen más öntudat és identitáskép fogadott bennünket. A kétszázezres város lakosainak huszonegynéhány százaléka vallja magát magyarnak. Ezért volt meglepő, hogy a belvárosban majd mindenkivel (bolti eladókkal, felszolgálókkal, múzeumi kusztoszokkal, járókelőkkel) össze tudtunk értekezni. Magyarul is. Sőt, ha hallották beszédünket, magyarul szóltak hozzánk. A konferencia meg „színmagyar” volt. De ez egy másik történet.

Nem tudom, mi az igazság. Van-e egyáltalán határozott és kivehető magyarázata ezeknek a jelenségeknek?

Tanulsága számunkra az, hogy nem érdemes és nem szabad behódolni!

Bence Erika

Orbán: Már a miniszterelnök sem mondhatja el a véleményét?

– Miniszterelnök úr, köszönjük, hogy fogadott bennünket.

– A sajtó előtt mindig nyitva áll az ajtóm. A magyar emberek tájékoztatása mindennél fontosabb.

. Nem bánja, ha néhány, hogy úgy mondjam, keményebb kérdés is felteszünk?

– El is várom. Mi másról kellene beszélnünk, mint arról, ami az embereket érdekli.

– Köszönjük. Tehát az első kérdés: mit szól hozzá miniszterelnök úr, hogy ilyen szép az idő?

– Magyarország nemzetközileg egyre jobban elszigetelődik. A demokratikus országok vezetői szóba sem állnak velünk, csak néhány diktát…

– De miniszterelnök úr…

– Ami pedig a hazánkat fenyegető mingránsokat illeti: nincsenek ilyenek. Mi találtuk ki a Habonnyal az egészet…

– Látom, miniszterelnök úr vicces kedvében van. Ironizálni tetszik…

– Eszem ágában sincs viccelődni. Szomorú, ha egy ország miniszterelnöke idáig süllyed. Hogy gyűlöletet szít mások ellen. Ellenséget keres, ott is, ahol nincs. Milliárdokat költ uszító kampányra, propagandára, ahelyett, hogy az ország valós problémáival foglalkozna.

– Itt valami félreértés lehet. Miniszterelnök úr, az Ön sajtósa egészen más választ küldött nekem erre a kérdésre… De evezzünk más vizekre.

– Evezzünk. Először egy bohócot jelöltem köztársasági elnöknek…

– Schmitt Pálra méltóztatik gondolni?

– Igen. Találtam egy bohócot, akinek a múltja és a jelene is vállalhatatlan. Nagyon szórakoztató volt, gyakran megnevettetett.

– Ön szórakozott a köztársasági elnökön?

– Plagi bácsin? Igen. Ha tudná, milyen fárasztó egy kormányt vezetni. Hát még egy országot. Nagyon stresszes. Kell valami, hogy az ember kieressze a feszkót. Ha tudná, mennyit röhögtünk a Szijjártóval ezen a Schmitten…

– Szijjártóval?

– Persze. A Peticicán pedig a Lázárral együtt röhögtünk. Hogy mekkora nagy bazi házat vett magának Dunakeszin 167 millióért. Azt mondta, hogy a szülei egy élet verejtékes munkája…Kifeküdtem a röhögéstől…A Lázáron meg a Rogánnal röhögtünk. A londoni luxusútja… Milyen hülyén nézett ki, amikor magyarázkodott. Hát, az tényleg egy jó történet volt.

– Önök, miniszterelnök úr, Rogán Antallal együtt szórakoztak egy másik miniszter rovására?

– Várjon, még nincs vége… van egy papírzsebkendője, könnybe lábadt a szemem a röhögéstől… Szóval, a Rogánon pedig a Matolcsyval szórakoztunk. Hogy hetente nőtt egy szobával a lakása…Aztán az a helikopteres történet. Hát, ezt nem tényleg nem lehet kibírni… De a legviccesebb a Semjén volt. Egy törpepárt fősenkije, aki Svédországban háziasított rénszarvasra vadászik… Bocs, hátba tudna verni néhányszor? … Ha rossz napom van, mindig erre gondolok, és minden bajom elfelejtem.

Miniszterelnök úr, jól van? Ne hozassak egy pohár vizet?

– Egy pálinkát mondjuk, azt felhajtanék, ha lenne hozzá szotyola…

– Miniszterelnök úr, ezt a beszélgetést nem adhatjuk adásba.

– Nem? Én eddig úgy hittem, hogy Magyarországon sajtószabadság van. Milyen ország az, ahol már a miniszterelnök sem mondhatja el a véleményét?

Becsúszunk a diktatúrába?

1

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust.

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt – eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokkal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier felé indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újra definiálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. – igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini Oroszország, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. – még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók gyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arccal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása stb. a hibrid rezsim felé menetelés. Az ALDE – szembe menve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: „Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalizmus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem”. Nincs gond az első állítással, hogy Ro-ban nem volt/nincs „liberális demokrácia” – és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.

A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük („Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” – mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén fogalmazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

Magyari Nándor László

Velünk van a baj, választókkal

Minden politikus és politikai párt azt mondja, hogy a nemzetet fogja szolgálni. Felvirágoztatja az országot, lakóinak életét jobbá teszi. Soha még senki nem állt elő olyan programmal, hogy szavazzanak rá, mert ő majd tönkre teszi az országot. Lebontja a jogállamot, növeli a korrupciót, padlóra küldi az egészségügyet, az oktatást.

Senki nem azt ígéri, hogy megválasztása esetén lopni fog és csalni. Helyzetbe hozza családtagjait, rokonait és üzletfeleit, és a nemzet javait, szétosztja a csókosok között.

És a dolog azért működik, mert mindig lesznek elegen, akik elhiszik, hogy a jelölt tényleg a nemzetet fogja szolgálni. Felvirágoztatja az országot, lakóinak életét jobbá teszi. Eszükbe sem jut, hogy akire szavaznak, tönkre fogja tenni az országot. Lebontja a jogállamot, növeli a korrupciót, padlóra küldi az egészségügyet, az oktatást. Lopni fog és csalni, családtagjait, rokonait és üzletfeleit hozza helyzetbe, az ország javait pedig szétosztja a csókosok között.

Az emberek rendre megszavazzák azokat, akikben aztán csalódnak. Lehet, le kellene váltani az embereket és olyanokat választani helyettük, akik nem azokra szavaznak, akik tönkre teszik az országot. Lebontják a jogállamot, növelik a korrupciót, padlóra küldik az egészségügyet, az oktatást. Lopnak és csalnak, helyzetbe hozzák családtagjaikat, rokonaikat és üzletfeleiket, az ország javait pedig szétosztják a csókosok között.

Vagyis, velünk van a baj, emberekkel. Ha nem olyanokat választanánk, akik tönkre teszik az országot, lebontják a jogállamot, növelik a korrupciót, padlóra küldik az egészségügyet, az oktatást, mindemellett lopnak és csalnak, családtagjaikat, rokonaikat és üzletfeleiket hozzák helyzetbe, az ország javait pedig szétosztják a csókosok között, jobb lenne az életünk.

Tessék minket leváltani!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK