Blogles Archives Page 28 of 41 › Független Hírügynökség

Ez aztán „Európa jövője”

FüHü

-

2018-05-24

Most meg egy budapesti konferencián virtuális vérfürdőt rendez a Fidesz a sajtó számára – az „elhatalmasodó kulturális öngyűlölet” meg a „cenzúra megállításának” hazug jelszavai alatt. Ez aztán Európa jövője…

Báró Eötvös József, az európai értékek kutatója és egyik legnagyobb magyarországi meghonosítója nyilván forgott a sírjában, amikor a mai budai hatalom főideológusainak meghívására a sötét szuprematista elveket hirdető extengerészgyalogos-exbankár-exfilmproducer-exhazugságmédiaguru, Donald Trump exkampányigazgató-exfőstratégája, az amerikai szélsőjobboldal gyűlöletgyárosa, Steve Bannon szónokolhatott a Batthyányi- és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének kézjegye előtt.

Európa jövője – ezzel a címmel szervezett kétnapos konferenciát a milliárdos-özvegy ex-holokausztkutató Schmidt Mária alapítványa Budapesten. Az ő díszszónokuk volt – méghozzá az “Eötvös József Előadás” címen kiemelt szekcióban – Donald Trump utolsó kampányigazgatója és azóta kirúgott főstratégája, aki az Orbán Viktorral is összekülönböző, ellenében saját pártot alapító, majd Amerikába menekülő Gorka Sebestyént is magával vitte a Fehér Házba (és akit azóta szintén kirúgtak).

A magyar közönség alig(ha) ismerheti ennek a gyűlöletgyárosnak a társadalmakat romboló „hathatós” tevékenységét. Hát most elhozták őt közibük, méghozzá közpénzből, hiszen a rendezvényt a Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Századvég Alapítvány (értsd: Habony Árpád) támogatja.

Azazhogy elhozták az „amerikai Habonyt” – kizárólag a „megbízható” konferenciázók közé. Mert nem lehetett ám csak úgy, bárkinek meghallgatnia, lefotóznia ezt a magyar elvtársainak sikereit ünneplő gyűlöletgyárost!

Az online sajtóregisztrációt követően hat napig gondolkodtak a szervezők. Azt írták, „elbírálják a jelentkezést”. Normális helyeken nem „bírálgatnak” sajtóregisztrációt, legfeljebb ellenőriznek. Hat nap után, az esemény előtt kevesebb, mint 24 órával sikerült megküldeniük minden „ellenzéki” sajtó számára az egyenlevelet, miszerint „helyhiány miatt” nem engednek be. A várkerti helyszínre, ami egy 900 nm-es terem, ahol akár több mint 500 személy foglalhat helyet. Ráadásul a fotósok még ülőhelyet sem kértek maguknak.

„Cserébe” a szervezők nagy kegyesen biztosítottak mindenkit, hogy élőben nézhetjük a közvetítést az Interneten. Ez valóban így is volt délutánig, amíg csak olyan előadók hirdették a igét, mint Balog Zoltán, a most menesztett emberminiszter, vagy Orbán Balázs, a Miniszterelnökség ismeretlen államtitkára. Rájuk viszont kb. annyira volt kíváncsi az átlagos hírfogyasztó, mint a tavalyi hó által hátrahagyott lucsokra.

A nagyágyú este következett (volna) Steve Bannon személyében, de mire odáig jutott az internetes néző, azzal szembesülhetett, hogy „Jelenleg nincs közvetítés”: egyszerűen lekapcsolták az adást, amire a fenti, „sokat ígérő” állóképet „csodálva” várakoztunk.

Csak gratulálhatunk a szervezőknek. Valószínűleg ők a legjobb tanítványai Steve Bannonnak, minden szavát isszák, betartják, alkalmazzák…

A konferenciát ugyanis olyan jól hangzó, ám mélységesen hazug „kultúrharcos” szólamokkal harangozták be a szervezők, mint pl. ezek:

Megnyerhető-e az Európa testéért és lelkéért folytatott harc? Legyőzhető-e a cenzúra, a másként gondolkodók megbélyegzése, az elhatalmasodó európai kulturális öngyűlölet?

Nos, ha az ilyenek kezében összpontosul a kétharmados hatalom, akkor nem, nem győzhető le a cenzúra. Pontosan ők és amerikai kamarádjaik azok, akik a másként gondolkodók megbélyegzésére alapozzák aljas terveiket Amerika és Európa jövőjével kapcsolatban. Ők azok, akik semmilyen másként gondolkodást nem képesek elviselni – sem a Várkert Bazárban, sem az Országgyűlésben, sem a Fehér Házban, sem sehol. Mint fentebb jeleztük, Bannon annyira toxikus figura, hogy még az amerikai közbeszédet szándékosan elmocskosító, ötszáz nap alatt ötezer dokumentált hazugságot elnöki szájából kiköpő Trump is kénytelen volt elküldeni közvetlen közeléből. Ezért hirdeti most az igét világszerte.

Ha még netán nem háborodott volna fel eléggé a kedves olvasó, tudjuk fokozni. A Magyar Idők című, hűségesnél is talpnyalóbb kormánylap közzétett egy förmedvényt, amelyben a hatalom táskahordozói szokásos bicskanyitogató stílusukban ecsetelik, hogy ők bizony kitiltották az ellenzéki sajtót. A cikk szerzője úgy fogalmaz: „Nem nagyon hat meg a ballib picsogás. Nekik új még ez. Majd hozzászoknak. Ahogy mi is hozzászoktunk.” Mert hogy őt állítólag akkor tiltották ki eseményekről, amikor a „szoci-szadesz” volt kormányon. Természetesen ez is a szokásos, szándékosan hazug tömegbutítás: a „szoci-szadesz” időkben olyan újságírók voltak stratégiai posztokon, mint például Járai Judit Washingtonban, aki aztán minden, csak nem ballibsi. Minden eseményre beengedték, semmilyen „elbírálás” alá nem esett. Sőt, ugyanazokban a „ballibsi” időkben olyan keresztény jobboldali vezethette a Duna Televíziót, mint Cselényi László, aki még fel is szenteltette a stúdiókat.

Most meg egy budapesti konferencián virtuális vérfürdőt rendez a Fidesz a sajtó számára – az „elhatalmasodó kulturális öngyűlölet” meg a „cenzúra megállításának” hazug jelszavai alatt.

Ez aztán Európa jövője… Eötvös József meg foroghat a sírjában.

Purger Tibor (Washington)

Egypártrendszerünk és a korrupció

FüHü

-

2018-05-22

0

Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

Volt egy kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási szerveződések gyűjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt – melynek betetőzése az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96 magasságában volt ennek utoljára realitása) – a politikai elit farizeus magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb volt választások nélkül megtartani, sőt kiterjeszteni hatalmukat, stb. A közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i], illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak, elbukták a kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt, van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet stb., stb. A klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és – igaz a klienteláris viszony ellenére csekély mértékben – a budapesti források fölött is rendelkezik, és klienteláris alapon tovább oszt.

A rövid történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát, ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán) opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

A román belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).

Viszont a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat. (Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat, hol azzal érvelnek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis “pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az ártatlanság vélelme illet meg mindenkit, akit korrupcióval vádolnak, vagy akár már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]). Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.

Egyfelől megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii], a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv]. Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es felületen), mely gyors mozgósítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási formákkal képes megmozdulni, az utcára menni, az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.

Másfelől az államelnöknek – Klaus Johannisnak – sikerült a mozgalom élére állni, annak ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány, az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még, amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is, vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza, mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az átláthatóság és elszámoltathatóság intézményes garanciája és gyakorlati működtetése[v]).

Harmadrészt, a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is ilyen), a parlamenti “kétharmad” és a centralizált – már-már egyszemélyes hatalom – ami, legalábbis egyelőre, Romániában nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.

Magyari Nándor László

[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb utóbb minden autokratikus rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti, illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen rendszerek kártékony – közérdeket sértő – jellege.

[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro véleménycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat, melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc jellege, eszközei és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos diagnózis, annak dinamikája stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló jellemzőit. Viszont Csoma Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti “hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával temeti a “jogállamot”.

[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlajukra, amivel szemben a választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl, melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, még ha az választások nyomán alakult is ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).

[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozícióikat.

[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban, hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják számon, mozgósítanak ezek mellett (lásd. Alina Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte tari de coruptie?, 15-41 pp.).

A CBA tündöklése és bukása

Blogles

FüHü

-

2018-05-22

0

Úgy hullanak a CBA üzletek, mint az őszi legyek. Egymás után zárják be ezeket; most éppen a hűvösvölgyi, néhány éve felépített üzletük ment csődbe, és hatalmas plakátokon olvashatjuk, hogy „itt hamarosan Lidl üzlet nyílik”.

Hát ennyit ér a hatalmi erőszakoskodással kikényszerített, protekcionista gazdaságpolitika, amely – a nemzeti kormányzás örve alatt – adminisztratív eszközökkel próbál versenyelőnybe hozni rosszul teljesítő magyar piaci szereplőket.

Ám hiába a tisztességes verseny kiiktatása, a mindenféle állam által biztosított, indokolhatatlan kedvezmények, hiába a külföldi üzletláncok állami sanyargatása és üldözése, a #magyaremberek sem hülyék. Ha a gonosz multiknál olcsóbb és finomabb a kenyér, nagyobb a választék, jobb minőségű a tej és nem büdös a hús, akkor nemzetibüszkeség ide, nemzetielkötelezettség oda, ott fognak vásárolni. Így van ez a lepukkant külvárosokban éppen úgy, mint a legjobb módú kerületekben. A pénzéért mindenki a legjobbat akarja kapni, és ez felülírja a álhazaffyasság szempontjait.

Kiváltképp, mivel aki egy kicsit is odafigyel, az pontosan láthatja, hogy ez a nemzeti maszlaggal leöntött protekcionista gazdaságpolitika nem szolgál más célt, mint a haverok, a hatalom által kinevezett új burzsoázia érdemtelen helyzetbehozását, a teljesítmény helyett a lojalitási szempontok szerinti szelekciót a piacon. De a CBA sorozatos bukásai azt is jelzik, hogy hosszú távon ez a gazdaságpolitika kudarcra van ítélve. És ez nemcsak a kereskedelemre vagy az üzletláncokra vonatkozik, hanem az egész magyar gazdaságra.

A kormány politikai, lojalitási szempontok szerinti, a teljesítményelvet és a tisztességes versenyt kiiktató gazdaságpolitikája hosszabb távon összeomlásba vezeti a magyar gazdaságot. Ezt modellezi a CBA üzletek kudarca.

Forrás: Vásárhelyi Mária blogja, Facebook

Ez a nép nem volt mindig idegengyűlölő

Blogles

FüHü

-

2018-05-22

0

1980-ban lengyel gyerekeket táboroztattunk a Balatonnál. A Szolidaritás szakszervezet küldte és SZETA fogadta őket. Varsóban élő barátaink a leginkább rászorulókat keresték meg a mazowsei kerület három körzetéből. Elsősorban a sokgyerekes munkás és alkalmazott családokat, közülük is főleg azokat, akiket a független szakszervezet ajánlott.

A Szolidaritás varsói székházában heteken át falragaszok hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczy és ostrówi körzetből gyári dolgozók és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport, amelyet Ferihegyen fogadtunk. A kékkúti táborozás közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidámparkban, Rajk Laci édesanyja, Rajk Lászlóné uzsonnára hívta őket és tolmács segítségével ki is kérdezte őket, nekem nem hagyta, hogy segítsek, valószínüleg túlságosan radikális antikommunistának vélt, bár ki tudja. (Nemsokkal később a csoport, Júlia asszony haláláról értesülve, koszorút küldött a ravatalára).

El lehet képzelni, hogy vendégeink mekkora feltűnést keltettek Kékkúton. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek is szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt.

A helybéliek közül akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek hozzánk a táborba, zöldséget és gyümölcsöt is hoztak és az emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket, az idősebb emberek úgy mondták: “most megint vannak lengyeleink”.

Ám a magyar hatóságoknak egyáltalán nem tetszett ez a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, mert túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de az akkoriban játszott rabló-pandúr játékot nem bírták abbahagyni. Még erre a rövid időre sem. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a szállásunkon és először az üdülőhelyi adó befizetésére, másodjára pedig egészségügyi előírások megtartására figyelmeztettek, gyakorta ellenőriztek, ilyenkor összehívtak bennünket is meg a gyerekeket is.

Nyaranta a Balaton-part tele van rendőrökkel és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem állítottak meg ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindez, ha bosszantó is volt, könnyű volt elviselni.

Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le, mi tetszett Magyarországon és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. Elsbieta azt írta, “hogyha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre”. Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, talán azt hitték, hogy tolvaj vagyok”, majd hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”

Szerző: Demszky Gábor, Facebook.

Büntetlenül?

FüHü

-

2018-05-19

0

Nem igaz, hogy nem létezik törvény, amely szankcionálná az ilyen kijelentéseket! Halált lehet kiáltani egy gyermekre? Büntetlenül. Isten irgalmazzon egy ilyen világnak, egy ilyen társadalomnak, egy ilyen országnak!

Nagyon beteg az a társadalom, ahol egy tizenegyéves gyerek következményekkel (ezúttal egy kisállat pusztulásával) járó, meggondolatlan tettét fizikai fenyítéssel, súlyos, tettleges retorzióval, kézlevágással és kivégzéssel büntetnék a felnőttek. Olyanok, akik nem ismerik a gyereket. Az eset pontos körülményeit sem. A gyerek életkörülményeit sem.

Nem kellene reagálni, jó lenne okosan legyinteni az „internet népe” agresszív hőzöngésére. Ezen a szinten már nem is lehet vitatkozni. Az őrültet nem lehet meggyőzni, hogy őrült, azt fogja mondani, Te vagy az, s rád támad. (Ezt Roland Barthes írja a Beszédtöredékek…-ben.)

De nem erről van szó. Azok, akik a Kecskeméten történt esetet fizikai erőszakkal torolnák meg; egy kiskorú gyermek tettét – nem őrültek. A szó klasszikus értelmében nem is betegek. Nem is okvetlenül képzeletlenek vagy ostobák. Magukat, nyilván, nem is tartják rossz embernek. Mi több, meg vannak győződve róla, hogy tisztességesek, becsületesek, szabálykövetők.

Nem. Akik úgy vélik, hogy a másik ember (család, szülő) „rossz” gyerekének le kell vágni a kezét, mert egy óvatlan pillanatban, meggondolatlanul, benyúlt a kecskeméti vadaspark ketrecébe, meg akarta simogatni a kisállatot, majd földhöz vágta, amikor az megharapta (ezáltal a vemhes szurikáta pusztulását okozta) –, épp úgy nem őrültek, miként az említett gyerek sem gonosztevő. Nem. Ők, lehet, a szomszédjaid. Ismerőseid és a rokonaid. Szegénységben megkeseredettek, kisemmizettségben és jogtalanságban önmagukból kifordultak. Gyűlölködőkké váltak. Mindent utálnak. A fiatalságot és a gyerekeket leginkább.

Miként az a – többségünk számára ismeretlen – gyerek sem gonosztevő, aki ezt a tettet elkövette. Bármelyikünk tizenegyéves gyereke lehetne. Egy pillanat. Egy rossz döntés. Egy érzés. Visszafordíthatatlan következményekkel járt. Lehet, hogy egy szorgalmas, jólnevelt, érzelmes gyerek, aki épp az empátiájának adott kifejezést. Amikor földhöz vágta a rátámadó állatot, ösztönszerűen cselekedett.

És mi van, ha problematikus gyerek! Ha elhanyagolt. Ha kezelhetetlen? Emberek! Tizenegyéves gyerek! Ebben az esetben nem inkább segíteni kellene neki, mint inkább a kivégzését követelni?

A modern elektronika, a kibernetika vívmányait előremutató eredményeknek tartom! A fejlődés hozta magával az iPhone-okat, a számítógépeket, az internetet és a Facebookot. A fejlődést viszik tovább. Látom a negatív következményeit is. Hiányolom a szélsőséges viselkedéssel szembeni retorziót. Azt tapasztalhatjuk, hogy az igazán retrográd szellemiséget nem a fiatalok, nem a tizenévesek képviselik a közösségi oldalakon. Az idősebbek. Az öregek. A nők – többnyire – alulképzett, önálló egzisztencia nélküli csoportjai. A kibertérben elkövetett gonoszságok jobbára retorzió nélkül maradnak. Egy bejegyzés erejéig bárki fontosnak tarthatja magát. Főleg, ha reakciókat vált ki. A Facebookon büntetlenül lehet gyűlölködni.

Jönnek a „bezzeganyuk”, akik legtöbbször semmiben sem –, de szülői, nevelői téren rendkívül „sikeresek”, akik – más gyerekeivel szemben – saját gyerekeiknek szuperjólneveltséget és szuperintelligenciát tulajdonítanak. Akik mindent jól csinálnak. Akinek a gyerekei, soha, de soha… Akik pontosan tudták. Akik mindig jól reagáltak. Akiknek módszereik és elveik voltak/vannak.

Jönnek azok, akik a verés (a „makarenkói pofon”) hívei. „Én is kaptam, mégis ember lett belőlem!” Hát nem lett. Épp ez az, hogy nem lett. Egy erőszakos, bornírt, segítségre szoruló felnőtt. Az lett.

Egyetlen napon, egy huszonnégy óra alatt Magyarország, de Szerbia és más kelet-európai országok kék ege alatt is emberek tucatjai ülnek alkoholos állapotban volán mögé, súlyos baleseteket, esetenként mások halálát okozva. Pedig nagyon jól tudják, hogy alkohol hatása alatt tilos gépjárművet vezetni. Mind felnőtt emberek. Az általános iskolás gyermek pedig bűnös, mert már el tudta olvasni a tiltó feliratot.

Egyetlen hét alatt több családon belüli erőszak történik az országban, egyetlen óra alatt több szabályt szegünk meg, egyetlen perc alatt hozunk, felnőttként, jóvátehetetlenül rossz döntéseket…

Akkor szakadt el nálam a film, amikor egy felfuvalkodott tökfej azt írta az egyik Facebook-poszt alá, kényeskedve, hisztizve: „Megint az ártatlan állat halt meg!” Úristen! Hát kinek kellett volna/kellene meghalnia?!

Nem igaz, hogy nem létezik törvény, amely szankcionálná az ilyen kijelentéseket! Halált lehet kiáltani egy gyermekre? Büntetlenül.

Isten irgalmazzon egy ilyen világnak, egy ilyen társadalomnak, egy ilyen országnak!

Bence Erika (Napló)

Koreai napló 2.

Blogles

FüHü

-

2018-05-18

0

Ez év februárjában költözött át Aachen környékéről, Németországból Maastrichtba, Hollandiába a két gyerekem, és anyám.

Annak rendje és módja szerint kijelentkeztünk mindannyian a német önkormányzatnál, a férjem és én bejelentkeztünk ide, és feltételes módban bejelentettük ide a két gyereket is, mert ők Koreai állampolgárok (is). Ez azt jelentette, hogy besétáltunk a kerületi önkormányzatba, durván öt perc alatt felvitték a számítógépes rendszerbe az új lakcímét mind a négyünknek. Nem kellett időpontot kérni, nem fizettünk illetéket, viszont kaptunk welcome ajándékot, és az ügyintéző nagy örömmel hivatalosan üdvözölt bennünket Csangdzsu város lakosai között.

Mikor a lányom belépett a repülőtéren az országba, automatikusan tudta a csangdzsui önkormányzat, hogy megérkezett. A betegbiztosítását egy telefonhívással függesztjük fel amikor kilép az országból, és tegnap ő maga, szintén egy telefonhívással élesítette azt. Tíz perc és egy óra között mozog hivatalosan, míg visszaállítják a biztosítást, praktikusan a telefonhívást követő tíz perc sem kell hozzá. Azért jó ez a felfüggeszthető rendszer, mert amikor nem tartózkodik az országban, feleslegesen nem kell fizetni a tb járulékot.

Ezzel szemben Hollandiában, két héttel a költözés utánra kaptak időpontot az önkormányzatnál, hogy be tudjanak jelentkezni. Vitték a bérleti szerződést, az útlevelüket, meg a születési anyakönyvi kivonatukat is, gondolván, hogy ennyi elég lesz. Hát nem.

A maastrichti önkormányzat kért új, EU konform anyakönyvi kivonatokat, plusz elhunyt édesapám halotti anyakönyvi kivonatát, és édesanyám és apám házassági anyakönyvi kivonatát, továbbá igazolást, hogy anyámra apám hagyott e vagyont. Nos, csak néztek, de Németország után már nehéz meglepni bennünket bürokrácia ügyben, nosza nekiláttak volna beszerezni a kért dokumentumokat.

Logikus lépésnek tűnt, hogy a hollandiai magyar nagykövetséget hívják fel, így is történt. Ott azt mondták, hogy néhány hónap alatt, egy kisebb vagyonért esetleg be tudják szerezni a barkódos kivonatokat, de nem tudnak rá külügyminisztériumi pecsétet rakatni, azt intézzük el ahogy tudjuk. Még nem hallottunk külügyminisztériumi pecsétről, igaz barkódos anyakönyvi kivonatról sem, de be kellett jelentkezni az új lakhelyre, anélkül ugyanis sem internet, sem bankszámla, sem TB nem lehetséges.

Kerestem információt a neten, sokra nem jutottam. Akkor úgy volt, hogy a fiamat elküldjük Magyarországra, hogy intézze el ezeket, továbbá azt, hogy anyámnak legyen Holland TB-je ugyanis nem úgy van, hogy itt a német kártyám, tessék szépen átírni hollandra, hanem elölről az egész. S1 jelű nyomtatványt letölteni, de az PDF formátumban van, azaz ki is kell printelni, kézzel kitölteni, majd vissza scennelni, és utána feltölteni. Magyarországon ez az online ügyintézés…
Viszont ehhez az egészhez kell a nyugdíjfolyósítótól egy igazolás, miszerint anyám nyugdíjas. Na de honnan, hiszen nincs magyarországi lakhelye. Hát akkor a legutolsó bejelentett magyarországi lakcím szerinti Államkincstártól vagy minek nevezik. Nagyszerű, ezt kideríteni két barátnőm két teljes napi szorgos telefonálgatásaival sikerült, akik Magyarországon élnek, és semmivel nem tartoznak nekem, én mégis kénytelen voltam őket ezzel zaklatni.

Innen írtam egy emailt a nyugdíjfolyósítónak, hogy akkor kérnénk szépen azt az igazolást, lehetőleg gyorsan, mert anyám krónikus beteg, méghozzá súlyos beteg, a gyógyszerei nélkül életveszélyes állapotba kerül. Egy automatikusan generált válasz érkezett, hogy csak abban az esetben kapunk érdemi választ emailben, amennyiben regisztrálva vagyunk az online ügyfélkapun vagy min, de mivel anyám tíz éve egyáltalán nem járt Magyarországon, alig hiszem, hogy lenne nekünk olyan. Az email még említette, hogy ha ilyen ügyfélkapunk nincs, akkor postai úton, saját kézzel írt levelet még esetleg hajlandóak elfogadni. Nosza, a 75 éves anyukámnak innen, Koreából whatsapp-on lediktáltam mit írjon, ő a sclerosisos kettős látásával, akkor már hosszú hetek óta gyógyszer nélkül leírta, a fiam pedig ott állt felette és szurkolt, hogy sikerüljön, majd elvitte a postára és feladta a középmagyarországi mittudoménhová, ahová kellett. Ez úgy két hónapja volt, beleírtuk a betegséget, az életveszélyt, mindazonáltal a mai napig nem érkezett rá válasz.

Eközben a barátnőm felajánlotta, hogy majd ő elintézi az anyakönyvi és egyéb kivonatokat, úgyis van ismerőse az önkormányzatban. Nagyon örültem, mert ha a fiamat oda kell küldeni, akkor hol alszik, mit eszik, honnan tudja, hogy hová kell menni, és mit kell csinálni, vajon mikor és kik fogják keresetlen szavakkal hazaküldeni Kínába etc.
Ugyanakkor így utólag azt hiszem, a barátnőm nem tudta mire vállalkozik, és vélhetőleg soha többet nem ajánl hasonlót. Ugyanis elment nagy bátran a hivatalba, közben minden egyes családtag írt neki meghatalmazást online, mert az kell hozzá, és mondta, hogy kiknek és milyen típusú anyakönyvi kivonatra van szüksége. Fejenként 8 oldalas nyomtatványt kapott, hogy töltse ki. Messengeren beszéltünk, írtunk, apám anyja nevét, születési helyét, a szüleim házasságkötésének idejét, helyét, és még millió mindent. Közben neki mennie kellett volna a kislányáért de nem, ő a mi családi adatainkat töltötte ki egy papírra, hogy kiadják a dokumentumokat. Amit én sem tudtam, azt küldtem anyámnak, ő is online volt, és adta az adatokat, ismétlem 75 évesen, nagybetegen, alig látva bármit is, gyógyszerek hiányában még rosszabb állapotban. A barátnőm meg egyre, hogy szegény mama, szegény mama. És piszkosul igaza volt, de mit tehettünk volna?
Másnapra meglettek a kivonatok, nagyon örültünk.

Innentől kezdve az volt a feladat, hogy rá kerüljön az a misztikus külügyminisztériumi (vagy belügyminisztériumi?) pecsét.
Van neki egy budapesti ismerőse, a közigazgatásban dolgozik, talán ő, mondta. Megkérte, a számomra teljesen ismeretlen hölgy elvállalta.
Elpostázta a kivonatokat neki, de másnap jött a válasz, hogy „nem mentek át a dokumentumok az UV teszten”. Na itt vesztettem el végleg a fonalat, és ő is. Csak annyit írt, hogy ne aggódjak, elintézi, én meg azt erre, hogy nem szeretném tudni, hogy ez a mondat mit jelent, ha el tudja intézni, azt megköszönöm. Másnap délután, munka után, gyerek előtt ismét a helyi hivatalban állt sorba, pedig erős protekciója van ott, és kicseréltette a kivonatokat olyanra, amelyek átmennek az UV teszten, amiről nem tudom mi és miért van, de egészen komolyan nem is szeretném tudni.

Nagyjából nonszensz, hogy az anyakönyvi hivatal által kiadott friss kivonatok nem felelnek meg egy szintén magyarországi másik hivatalnak, ennyit sikerült leszűrnöm a dologból, mint tanulság.

Újabb postázás a budapesti hölgynek, ő ismét be a minisztériumba pecsétért. Közben nekünk minden egyes nyomorult papírhoz ki kellett tölteni egy kérvényt, megadta a hölgy a linket, különben sosem találom meg, de az is kitölthetetlen PDF formátumban, tehát kiprintelték, kitöltötték kézzel, visszascennelték és elküldték emaillben a segítő ismeretlen hölgynek, ezt a fiam már sokadjára játszotta el, én innen Dél-Koreából koordináltam az attrakciót.

Megérkeztek az UV kompatibilis kivonatok és a kérvények Hollandiából, a hölgy elment a minisztériumba és lepecsételtette azokat, majd postára adta Maastrichtba. A költségek kivonatonként 55ooft a pecsétért, 25oo Ft postaköltség, és egy sor hála az ismeretlen jótevőnknek.
Az egész cirkusz kb. három hétig tartott.

Közben a maastrichti hivatalból megérkeztek az azonosító számok, így a fiam már tud bankszámlát nyitni és TB-t kötni, de anyám még mindig nem, mert a nyugdíjfolyosító nem válaszol, anélkül az S1 nyomtatványt a magyarországi hivatal nem fogadja el, anélkül viszont a hollandok előtt nem igazolt anyám társadalombiztosításra való jogosultsága, azaz nem adnak neki orvosi ellátást.

Most május vége van, februártól intézzük a fentieket három országból, online, telefonon, személyesen. Gyakorlatilag idegen emberek önzetlen segítségével jutottunk el eddig is, és anyám napról napra rosszabb állapotban van, a fiam már visszament a német háziorvoshoz, és legalább a hormon gyógyszert meg a vérnyomáscsökkentőt megszerezte, de csak azért, mert a doktornő őt kiváltképp szereti, és sutyiban valahogy odaadott pár heti adagot ezekből, hogy anyu ne kapja meg a második agyvérzését.

Innen Dél-Koreából kívánom minden illetékes ügyintézőnek, és az egész nyomorult rendszer kitalálóinak, hogy csak egy napra aggódjanak úgy az anyjukért, ahogy én most.

Az üzenetei lassan összefüggéstelenek, hiszen az idegrendszeri gyógyszereit senki nem tudja csak úgy odaadni neki.

Most a férjem elment Puszánba költöztetni az egyik barátját, és mivel ott van ismerős orvos, talán, esetleg, valahogy meg tudja szerezni anyu gyógyszereit egy hónapra.

Ez egyáltalán nem biztos, de megpróbálja. Ha sikerül is, hétfőn egy kisebb vagyonért gyorspostán feladjuk, általában 5 munkanap alatt ér oda, és imádkozhatunk, hogy ne legyen baj abból, hogy erős idegrendszerre ható gyógyszereket küldünk innen Hollandiába…

Eugenia S. Lee

Koreai napló 1.

Blogles

FüHü

-

2018-05-18

0

Ma emlékeznek Dél-Koreában a kvángdzsui diáklázadásra, itt csak 5.18-ként emlegetik. Ro Te U elnök idején történt, a Csallá megyében lévő nagyváros, Kvángdzsu egyetemistái lázadtak fel a katonai diktatúra ellen, követelve a demokráciát. Több, mint harminc éve történt, és egy volt az akkori diákok által generált megmozdulások sorából. Amiért mégis bevonult a történelembe az az, hogy 66o diákot, és kvángdzsui polgárt öltek meg aznap, százakat nyomorítottak meg, sokan eltűntek, mások még ma is viselik a sebeket a testükön, és a lelkükben egyaránt.

A bűnösök ma már börtönben, vagy a sírban vannak, de Mun Dzse In elnök elkötelezett abban (is), hogy Korea ne csupán a szomszédjaitól, például Japántól várja el, hogy tegye rendbe a meghamisított történelmét, de a társadalom teljesen demokratává formálásához elengedhetetlennek véli, hogy Korea is cselekedje ezt meg.
Alig pár hónapja készült el a Taxisofőr című koreai film, amely egy akkor a lázadásokról tudósító német újságíró, és a taxisofőrje történetén keresztül mutatja be az eseményeket. Igen nyers, és megrázó alkotás, de remek film, a budapesti koreai filmfesztivál nyitó alkotása volt tavaly.

Több alkalommal megfordultam Csedzsu szigetén. Korea legnagyobb szigete, hajóval egy nap is beletelik, míg az ember odaér, délen van, közel Japánhoz, a Csendes Óceán kellős közepén. Óránként indul repülő innen Csangdzsuból is, de Szaulból is. Nyaralni, golfozni, gyönyörködni mennek oda az emberek a félszigetről. Feltűnt, hogy a helybeliek nem kedvelik a félszigetről érkezőket. Velem, teljesen idegennel nem volt semmi bajuk, de a félszigetről érkező koreaiakat nem szeretik, a jelenlétükben a saját nyelvüket beszélik, ami koreai, de annyira más, hogy a félszigetiek nem értik. Kérdeztem a férjem, de ő sem tudta az okát, csodálkozott, ahogy én. Kérdeztem egy odaköltözött félszigetit, ő csak annyit mondott, hogy sok évvel ezelőtt meggyilkoltak a félszigetiek sok csedzsuit és onnan ered az ellentét, de részleteket ő sem tud, mindenesetre a félszigetről oda költözők, külön kolóniákban élnek, nem keverednek a helyiekkel, akik elsősorban citrus félék termesztéséből élnek.

Túl tettem magam a dolgon, a sziget lenyűgöző, a turizmusban dolgozók innen mentek oda, helyiekkel ritkán találkoztunk, és velünk épp nem voltak elutasítóak.

Aztán pár hete láttam, hogy Mun elnök Csedzsura készül bocsánatot kérni. Felkaptam a fejem, hogy nocsak, vajon miért kell neki bocsánatot kérnie, nem hallottam semmi hírt Csedzsu felől mostanság. Aztán megmagyarázták, mert, hogy a férjem épp úgy nem tudta, ahogy az ő korosztályából szinte senki, ezt valahogy elfelejtették tanítani az iskolában nekik.

Hetven évvel ezelőtt, megvádoltak pár Csedzsu szigeti koreait, hogy „kommunista összeesküvést szít”, koncepciós pert indítottak ellenük, majd agyonlőttek közel háromszáz embert. Aztán azt megpróbálták meg nem történté tenni, de természetesen a szigetiek emlékezetéből nem tudták kivenni. Ez a seb, amely sosem kapott gyógyírt, elmérgesedett, és azóta is hatással van a szigeten és a félszigeten élők viszonyára. Ugyan No Mu jan elnöknek volt egy bátortalan bocsánatkérési kísérlete annak idején, de akkor még a koreai társadalom sem tartott ott, hogy ilyesmire igénye legyen, a hatalomban lévők pedig egyenesen féltek a következményektől.

Idén történt meg első alkalommal, hogy részletesen feltárták az akkori eseményeket, név szerint kiemelték a hősöket, emlékművet avattak, és Mun elnök bocsánatot kért az összes koreai elnök nevében az akkori eseményekért. Mivel olyan rég történt, hogy a résztvevők, a felelősök már nem élnek, ez természetesen szimbolikus cselekedet volt, ugyanakkor azonnal érezni lehetett a társadalom pozitív reakcióját, mondhatni Csedzsu sebei elkezdtek gyógyulni. Mostantól ezt is tanítani fogják az iskolába, és még sok egyebet, amit eddig nem.

Azt hiszem Mun elnök rendkívül jól vezeti a népét, jelenleg jó, hogy az elnöki hatáskörök még tágak, bár folyamatosan szűkíti őket az elnök maga.
Az is tény, hogy a koreai társadalom egy igen jelentős fejlődési folyamat fontos állomásához, a generációváltáshoz ért. A régi értékek bizonyos mértékű megtartása mellett a szemetet kidobják, eddig ismeretlen fogalmakat tesznek magukévá, ami a felnőtté válás jeleként értelmezhető.

A társadalmi elvárás ez esetben szerencsésen találkozik a hatalom kínálta lehetőséggel, túl ezen, azt hiszem, úgy általában elmondható, hogy még egyetlen népnek sem ártott, ha vette a fáradtságot, és szembenézett a saját történelmével.

Eugenia S. LEE

Miért nem jön létre a szingapúri csúcstalálkozó?

FüHü

-

2018-05-17

0

Miért nem jön létre a szingapúri csúcstalálkozó?

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű -, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Eörsi Mátyás blogbejegyzése.

Kim Jong-un (vagy Kim Dzsong Un, ahogy tetszik), immár sokadik okot hozott fel arra, hogy miért lépne vissza a szingapúri csúcstalálkozótól, végül azonban megemlítette a valós okot is. Ez pedig úgy hangzott, hogy az Egyesült Államok továbbra is azt követeli tőle, hogy teljesen mondjon le nukleáris fegyvereiről.

Rendkívül csekély az esélye a szingapúri csúcsnak, nem is egészen értem, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amelynek az elemzői a világ élvonalába tartoznak, hogy a csodába hitették el Donald Trump elnökkel, hogy békét tud teremtani a koreai félszigeten. Nyilván fogalmam sem lehet a CIA és a Fehér Ház közötti kommunikációról, mégis, ha szabad találgatni, úgy vélem, hogy senki sem hitetett el az elnökkel semmit. Az elnök hitte csak azt, hogy elég Obama helyébe lépni, és már szinte önmagától jön a siker. Ő akarta a sikert oly nagyon, hogy lesöpörte az elemzéseket, és az adminisztráció – mi mást tehetett – úgy tett, mintha maga is hitt volna abban, hogy Szingapúrban Donald Trump kezet fog a régi ellenséggel, és nem is lesz már egyéb gondja, mint bezsebelni a belpolitikai hasznot. Donald Trump valójában Ronald Reagan méltó utódja. Nos, erre még várnia kell, nem is keveset.

Vajon miért mondana le Kim Dzsong Un a nukleáris fegyverekről? Talán azért, mert akkor megszűnik az embargó, kapnak némi segélyt is, ettől növekedik az életszínvonal, és …. És? Vajon hihet-e Kim Dzsong Un abban, hogy az elnyomás csökken, az életszínvonal nő, és cserébe az észak-koreaiak nagyvonalúan elfeledkeznek az elmúlt évtizedek horrorjáról?

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű -, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Dehogy. Ön is, nyájas olvasó, arra a következtetésre jutna, hogy Ön csak úgy tudja megérni a nyugdíjas kort, ha fenntartja a terrort, aminek pedig feltétele, hogy Ön az egész világgal szemben álló hősként tetszeleghessen. Az egész világ azonban csak és kizárólag akkor fog Önnel foglalkozni, ha Ön atomfegyverrel fenyegeti az Önt körülvevő világot, ahogy ez pompásan működött már nagypapa (Kim Ir Szen), a kedves édesapa (Kim Dzsongil) és már az Ön uralkodása alatt is.

Ha Ön lemond az atomfegyverekről, és – tételezzük fel – megússza a népfelkelést, Ön már cseppet sem lesz fontosabb, mint a vietnami vagy a laoszi elnök (Hogy is hívják őket? Na ugye: nem tudja senki), márpedig ki várhatja el Öntől, hogy önként lemondjon arról, hogy világpolitikai tényező legyen? Ugyan már, Önnek esze ágában sem volt soha lemondani az atomfegyverekről.

Egy pillanatra azért elbizonytalanodott. A háttérben a diplomatái kicsikarták az Egyesült Államok ígéretét arra, hogy amennyiben Ön lemond az atomfegyverekről, akkor a nemzetközi közösség nem fog rezsimváltást követelni Észak-Koreában. Így talán nem csak valami jót tehet, de a hatalmát is megőrizheti, hiszen ígéretet tettek arra, hogy…

Ekkor azonban diplomatái emlékeztették az 1994-ben aláírt budapesti memorandumra. Hoppá, pedig majd elfelejtette! Pedig fontos lecke: 1994-ben Ukrajna átengedte összes atomfegyverét Oroszországnak, cserébe Oroszország garantálta Ukrajna nemzetközileg elismert határait. A dokumentumot Ukrajnán és Oroszországon kívül aláírta az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is, és támogató nyilatkozatot adott ki Kína és Franciaország is. És mi is történt, miután Ukrajna mindenben tökéletesen teljesítette kötelezettségeit és az utolsó atomfegyverét is átadta Moszkvának? Mindannyian tudjuk, Phenjan is tudja, Moszkva miképpen hálálta meg Ukrajna szerződésszerű teljesítését: A Krím félsziget annektálásával. Tett ez ellen bármit is az ún. nemzetközi közösség? A memorandumot aláíró USA és az EK? Nem tudtak, vagy nem akartak tenni ellene. Ez Kijevnek édes-mindegy, a kérdés azonban Phenjan számára az, hogy ha lemond atomfegyvereiről, akkor vajon mi a garancia arra, hogy néhány év elteltével néhány aláíró nem fog-e “megfeledkezni” mostani vállalásáról? Vajon mit ér egy nemzetközi szerződés?

Mint említettem, Ön már majdnem elbizonytalanodott, már-már megállapodott az Amerikai Egyesült Államokkal, Ön már találkozott a Dél-Koreai elnökkel, tervezte a szingapúri csúcstalálkozót, ahol Önnek a világ leghatalmasabb vezetői, az USA és Kína elnöke udvarolnak, Ön szerepelni fog a világ összes híradójában, már-már a zsebében érezheti a Béke Nobel díjat, amikor… amikor az Ön őrült szerencséjére Donald Trump felmondta az Iránnal megkötött atomalkut. Hogyan? Van ilyen? Aláírunk egy szerződést, aztán jön egy új elnök, aki nem hosszabbítja meg, csak azért, mert ezt ígérte a kampányban? De ha… de ha… de ha ez így van, akkor mi a garancia arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok valamelyik következő elnöke nem ígéri meg Ohioban a velem megkötött szerződés felmondását, és akkor….

De tényleg: Még Önre haragszanak, hogy esze ágában sincs leszerelni atomfegyvereit? Pedig jó móka volt ott a határon… békefát ültetni, meg ilyesmi… kiválóan szórakozott, ugye, nemzete soha korábban ennyire még nem tisztelt vezetője lett… De hogy leszerelje az atomfegyvereket? Tök hülyének nézik Önt?

Szerző: Eörsi Mátyás

Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?

FüHü

-

2018-05-15

0

Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más.

Akárhogyan is nézzük a kétszázéves Marx évforduló mifelénk csakis azt mutatta meg, hogy mennyit süllyedt a közélet, a közös okoskodás, a nyilvános vita, a filozófia, a gazdaságtan és végül a publicisztika színvonala. Persze ez sem kevés, mármint a hanyatlás, az igénytelenség, a primitív-demagóg közbeszéd eluralkodásának való tükörnyújtás. És azt is eszünkbe juttatja, hogy nemrég még rommagyar filozófusok és közéleti hangadók is részt vettek – fölkészültségüknél és erudíciójuknál fogva még a legsötétebb elnyomatás körülményei között is megtehették – a (neo, poszt, reform vagy kritikai) marxista vitákban: volt saját mondanivalójuk. Vagy felejtsük el, hogy volt nekünk Bretter Györgyünk is? (Hogy csak őt említsem, mert nem volt nekünk saját Antonio Gramscink, de még Lukács Györgyünk sem, mert hogy műveit hasonlóan kevesen ismerik). S mivel azok, akik időnként úgy léptek/nek föl, mint valamiféle Marx-követő „tiszta elmék” most éppen alkalmi maoista korszakukat élik (persze stílusosan Alain Badiou félreolvasatát követve) és már nem is pitiznek az általuk elképzelt Marxnak, a legszínvonaltalanabb és közönségesebb, a magyarországi gyűlöletkampányhoz igazított publicisztikák és kommentek virágoznak. Becsületére legyen mondva, a hiányt (nem tudni, hogy egyáltalán fölkértek volna valakit, hogy próbálkozzon meg egy Marx interpretációval?) a transindex.ro, azzal próbálja kitölteni, hogy átveszi TGM Mércében megjelent alkalmi írását. Így mégiscsak megjelenik rommagyar fölületen is a gondolat, hogy: ”Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – … – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez”. Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más. És ez a más az, ami bosszantó, mert mint primitív írásból és kommentekből látszik Marx egy „sarlatán”, szóra is alig érdemes, ha nem azért, hogy elpufogtassuk gyűlölködő kijelentések sokaságát, bizonygatva, hogy értjük az újpopulista/demagóg üzenetet, most gyűlölni kell, nem baj, ha azt sem tudjuk kit és mit. Az sem baj, ha Sztálint szidjuk (majd talán ugyanolyan hévvel dicsérni is fogják ugyanazok), mikor Marxot írunk és az sem, hogy olyan dolgokkal azonosítjuk a 19.századi óriást, amihez végképp semmi köze. Marx a jobboldalként tetszelgő populista diskurzusok, a gyűlöletbeszédnek is központi alakja, mire mennének nevének – de soha nem gondolatainak, azokat nem éri föl ésszel sem a másod-harmadrangú publicista, sem az ő nagyérdeműje a kommentariátus – fölemlegetése nélkül?

Egyetlen őszinte mondata van a hangadónak Marx kapcsán, és nagy kár, hogy nem erre szűkítette írását, mondandója ennyi volt: ”Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni”. A többi gondolattalan pocskondia, semmi köze Marxhoz. A színvonalas kritikai műfaj rég halott, az anyázás a divat, a bayerizmus, úgy is, mint keresztény érték.

De még a legigénytelenebb szövegben is van valami, ami reflexióra érdemes, bizonyítja szerző (neve említésére sem érdemes) cinikus/önsajnáltatónak szánt megjegyzése, hogy ti. gyerekként, valamennyit, egy olyan rendszerben élt – mi több szerinte egy egész régió szenvedte meg ezt a dolgot –, mely „Marx tanaira épült” volna. Sőt aztán állítja, valahogyan, történelmi és földrajzi bakugrások, demagóg szövegelés, töltelékszavak és mondatok során Marx tanai felelnek usque „százmillió ember pusztulásáért”.

És itt azért érdemes lenne megállni az apokalipszissel, és egy ártatlan de attól fogasabb kérdést föltenni: Ceusescu, Pol Pot, Mao, vagy Castro, Sztálin, vagy horribile dictu, Rákosi rendszere, hogyan és mennyiben „épült Marx tanaira”? És a választ nem várhatjuk demagóg, szerencselovagoktól, akik most éppen a trendet vélik meglovagolni, de biza kihívás ennek megválaszolása a létezett szocializmust megtapasztalt, és a „marxi tanokat” valóban ismerők számára. Eszme és gyakorlat, filozófia, vagy egyenesen utópia, és praxis viszonya – és persze nemcsak Marx kapcsán, de miatta fokozottan, hiszen ő állította, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – máig megoldatlan föladvány. Nem túlzás azt mondani, addig nem tudunk – legalábbis eszmei értelemben – túllépni közelmúltunkon amíg ezt a kérdést meg nem válaszoljuk, és sajna Marx ehhez nem lehet útmutató, ő az összevetés egyik pólusa, de receptet, továbbra sem adhat.

Újra kell gondoljuk (vagy marad az unthinking) az összefüggést, hogy pontosan megérthessük nemcsak a közelmúltat, hanem a jelenlegi krízis(ek), a világrend(etlenség) hátterét, és ha kell, tagadjuk meg Marx valamely olvasatát, csak oldjuk meg a föladványt. Mi került válságba, ha nem a Marx által joggal és ezidáig a legalaposabban – ti. lényegét, a kizsákmányolást és elnyomást tekintve és elítélve – bírált kapitalizmus? Létezik-e alternatívája a jelenleg éppen válság-ciklusát élő kapitalista világrend(etlenség)nek? Vessük el azt a Marx által vizionált 19. századi történelemfelfogást, hogy a progresszió állandó, hogy a történelemnek iránya és célja van, de akkor vázoljunk plurális történelemképet, alternatívákat, hiszen az elméleti kilátástalanság kezelhetetlenné teszi a válságot.

Egyébként a 19. századi Marxon számon kérni 21. századi kríziseink megoldásának kulcsát, több mint balgaság, olyan ez, mint volt párttitkárok (wow, elgondolni is borzasztó, köztük élhetett és eszmélhetett szerző) anekdotikus mondása miszerint „Platón hibája, hogy nem ismerte föl a munkásosztály forradalmi szerepét a történelemben”.

Hát, itt tartunk, azokról az írásokról pedig fogalmam sincs hol lehetnek, melyek: „az erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva” /sic!/, miközben még nyomuk sincs. Ennyire megbízható szerzőnk, de akár a marxizmus „lényegének” sebtében való felvázolásából is kitűnik ez), ostobákkal és balgákkal, sőt rosszindulatú és tudatlan propagandistákkal tele volt mindenkor a világ, (no meg a hócipő) csak eddig, mintha, nem lettek volna ilyen szemtelenül büszkék előbbi jelzőkkel leírható „teljesítményükre”.

Magyari Nándor László

Hibrid politikai háború

FüHü

-

2018-05-08

0

Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Kiváló kifejezést találtak az „alternatív tények” kifejezés amerikai kiagyalói a populista politizálás alapjainak megnevezésére, mert a kortárs populizmus filozófiai alapját, ha ugyan van neki ilyesmije, a „nemlétező” dolgok „létezőkként” való föltüntetése (arisztotelészi értelemben a tökéletes hazugság, azaz hamis állítások szövevénye) adja. És ha ez az árnyékvilág – a valóság mediatikus szimulákrummá való átrajzolása nyomán – önálló életre kel, azaz már semmiféle kapcsolatot nem tart az „elsődleges”, megtapasztalható, mérhető, racionális kategóriákkal fölfogható, közvetlen tényekkel, akkor sem belülről, sem kívülről, racionális eszközökkel, nem bírálható. Csak az előítéletes, minden oldalról csupán hittételekre épülő viszonyulások férnek hozzá ahhoz a zárványhoz, amit az alternatív valóság, a „másik világ”, az illúziókra és manipulációra épített, stb., politikai diskurzusok, ha úgy tetszik „forgalmaznak”. Másik regiszterben fogalmazva, olyan diszkurzív zárványokat, a politizálásnak olyan szigeteit írják körül a populista szólamok, melyek egymással ab ovo nem kommunikálnak. Ezzel viszont elvesztődik a demokratikus politizálás párbeszédre, kölcsönös kontrollra, és ugyanakkor elismerésre, a közokoskodás erejére, stb. épülő jellege. Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Az a gond a tények laza kezelésével, hogy egyenesen ne elhagyásukat mondjam, hogy megnyitják a lehetőséget az értelmezések és az alternatív valóságépítés előtt, elsekélyesítik, végtelenül leegyszerűsítik a politikai közbeszédet. Pontosabban végletesen relativizálják azt, hogy mi az „igazság”, legalábbis egy adott pillanatban és egy adott ügyben, és ugyanakkor fél- meg áligazságokat neveznek ki valós tényeken alapuló „igazságoknak”. Egyszóval nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen, egy olyan pörben tanúskodni, melyben nincsenek jól körülhatárolt szerepek – a bírói, védőügyvédi, vádlói és vádlotti szerepek összekeverednek – és a tulajdonképpeni peren kívül állók döntő hatással bírnak az ügyekre, sőt a pör egész menetére is. Mert azt hiszem annyi azonban világos, hogy ilyesmi történik a hazai politikai palettán, abban a két ügyben, melyet egyfelől a mély, vagy párhuzamos állam légből kapott fogalmának peres úton való igazolására indított a belügyminiszter (Carmen Dan) asszony. És ugyanígy áll a dolog a kormány közvetítésével zajló Dragnea-Johannis párharccal. Ami viszont egyáltalán nem egy jól körülhatárolt térben – mondjuk úgy, nyilvánosság előtt zajló politikai bíróságon -, és meghatározott, illetve látható szereplőkkel, világosan elkülönülő tényállások felelevenítésével, stb., zajlik, hanem gerillaharc, amolyan balkáni-zombi módra lefolytatva.

Történt ugyanis, hogy a belügyminiszter följelentést tett magánlakása háborgatása ügyében, azt állítva, illetve sugallva, hogy a titkosszolgálatok valamelyike lehallgatókészüléket (leánykori nevén, poloskát) helyezett el a lakásában, amit két általa kihívott, tehát bizalmi embere (volt biztonságisok) találtak volna meg. Csakhogy a Legfelsőbb Bíróság elvetette az ügyet, miután kiderült, hogy a miniszter-asszony bizalmasai – viccből, heccből, vagy inkább utasításra – helyeztek el egy működésképtelen mikrofont a lakásban, és nem ott találták meg (tökéletesen Jereváni Rádió hír, nemde?). Az ügy hátterében pedig az áll, hogy a vezető kormánypártok – lényegében azon igyekezetükben, hogy korrupciós ügyeik alól fölmentődjenek – párhuzamos államról kezdtek beszélni, aminek fő képviselője az államelnök lenne. Ezt a Dragnea-féle kitalációt lett volna hivatott mintegy peres úton, a bíróságot és a közvéleményt megtévesztve „igazolni” a mikrofon-művelet. Most, hogy kipukkant a lufi, a miniszter-asszony nem kommentál, a közvélemény pedig, gondol, amit gondol, és aztán napirendre tér: a lehallgatás, „alternatív tény volt”, na és aztán? Nemhogy nem mond le a belügyminiszter, de megsértődött és nem válaszol újságírói kérdésekre, felhúzott orral, mintegy kikéri magának, hogy őt egyáltalán kérdezgessék.

Két forduló után van a nyílt államfő-kormányfő mérkőzés, és mindkettő izgalmas, ha ugyan nem tragikus következményekhez fog vezetni. Az első egy külpolitikai offenzíva, aminek keretében, az államelnök megkérdezése nélkül látogatott el Izraelbe a miniszterelnök-asszony, ezúttal mentorával és pártfőnökével Liviu Dragnea parlamenti elnökkel együtt és ígérte meg a román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését. Ez nemcsak az EU (és az ENSZ) elvárásával megy szembe, de az eddigi román-, és Johannis kifejezett álláspontjával is. (Nem csak én mondom, hogy a gesztus példa nélküli az elmúlt száz év román külpolitikáját tekintve, mely mindig egységes, és valljuk be sikeres, tudott lenni még a két világháború közötti kormányválságok idején, vagy a Ceusescu-éra nagy részében is). Ezzel a belpolitikai játszma egy már az ország érdekeit valóban sértő területre tevődött át, még ha mindenki úgy is tesz, mintha mi sem történt volna és ezzel egy sarkalatos külpolitikai kérdés vált amolyan alternatív ténnyé: a látogatás és az ígéret (no, meg a további titkos tárgyalások) meg is történtek, meg nem is, attól függ, honnan nézzük. Nyomában az államelnök lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt (aki, egyes források szerint, hajlandó is volt lemondani, de főnöke nem engedte), aki aztán Dragnea utasítására maradt.

A második forduló, ami éppen tegnap zajlott, belpolitikai, pontosabban a költségvetési hiány, az infláció és a gazdaság általános helyzetének értékelése kapcsán került napirendre. Az államelnök ugyanis, a kormány által közzétett adatok és összehasonlító statisztikák alapján bírálta, illetve vádolta a kormányt a pénzügyi folyamatok ellenőrzésének hiánya és a gazdaságirányítási képtelensége okán. És az adatok (gazdasági-pénzügyi tények) ez esetben is rugalmasan kezelendők, hiszen a kormánypártiak homlokegyenest ellenkező dolgokat olvasnak ki belőlük, mint az elnök, aki újfent és azonnali lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt. To be continued ….

Nem tudható kinek van „igaza” és van-e valamelyik félnek, de tudható, hogy míg Dragnea and Co. az illiberális demokrácia útjára kívánja terelni Romániát, addig Johannis (legalábis ezidáig) a politikai nyugat követője, a demokratikus jogrend védelmezőjének szerepét viszi. A rommagyar ál-képviselet az előbbi oldalán áll, ez az Orbán-hatás, és keserves tévútra fog vezetni.

Magyari Nándor László

Blogles

Most meg egy budapesti konferencián virtuális vérfürdőt rendez a Fidesz a sajtó számára – az „elhatalmasodó kulturális öngyűlölet” meg a „cenzúra megállításának” hazug jelszavai alatt. Ez aztán Európa jövője…

Úgy hullanak a CBA üzletek, mint az őszi legyek. Egymás után zárják be ezeket; most éppen a hűvösvölgyi, néhány éve felépített üzletük ment csődbe, és hatalmas plakátokon olvashatjuk, hogy „itt hamarosan Lidl üzlet nyílik”.

Nem igaz, hogy nem létezik törvény, amely szankcionálná az ilyen kijelentéseket! Halált lehet kiáltani egy gyermekre? Büntetlenül. Isten irgalmazzon egy ilyen világnak, egy ilyen társadalomnak, egy ilyen országnak!

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű -, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Eörsi Mátyás blogbejegyzése.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA