Blogles

A haza sólymai: nemzetállam az óvodában

A Haza Sólymai intézményt 1976-ban, Orbán Viktor előtt 42 évvel hozta létre a Román Kommunista Párt főtitkára. És olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy a szervezetalapítás után egy évvel leszámolt az Arici pogonici (Tüskés hátú csorda hajtó) című gyermeklappal, és helyét a Haza Sólymai című kiadvány vette át 1977-től.

Nemzeti nevelés lesz Magyarországon az óvodákban. Végre, micsoda bűnös mulasztásnak, a legfiatalabb nemzedékkel szembeni nemtörődömségnek teszünk így végre büszke, öntudatos nemzethez méltón pontot a végére! Megkönnyebbült és hálatelt szívvel vesszük ezt így, a határon túli nemzettest részeként tudomásul. Nem is értem, hol késlekedett ezzel az ötlettel pártunk és ormányunk, amikor a szomszédos baráti országok ezt már évtizedekkel ezelőtt – a sötétnek nevezett nyolcvanas években bevezették, és ahhoz (forradalom, rendszerváltás ide vagy oda) azóta is következetesen ragaszkodnak. Sajnos a románok – amilyen sunyi, szőröstalpú, stréber egy népség – ebben is elöl járnak. Ott ugyanis nemcsak valami himi-humi pedagógiai programot vezettek be, nemcsak nemzeti identitás erősítő meséket, nemzettudatú altatókat, nemzetileg tiszta rágókákat és partedliket adtak a tejfogú generáció kezébe. Hanem tetőtől talpig trikolórba öltöztették az összes óvodást. Piros-sárga-kékben jártak akkor a „haza sólymai”, ahogy az óvodás és kisiskolás őrsöket, csoportokat nevezték.

Igen, jól látod kedves olvasó, sajnos a turul márkanév sem eredeti, a románok (Nicolae Ceausescu elvtárs) már azelőtt ellopták, mielőtt azt Mészáros Lőrinc kitalálhatta volna.

Ilyen lopósok a románok, tudjuk, min csodálkozunk? A Haza Sólymai intézményt 1976-ban, Orbán Viktor előtt 42 évvel hozta létre a Román Kommunista Párt főtitkára. És olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy a szervezetalapítás után egy évvel leszámolt az Arici pogonici (Tüskés hátú csorda hajtó) című gyermeklappal, és helyét a Haza Sólymai című kiadvány vette át 1977-től. Előtte még azért hosszan nyilatkozott arról, hogy az Arici Pogonici ideológiailag túl könnyű és alkalmatlan arra a nevelő feladatra, amelyre a haza reménységeinek szüksége van. A szerkesztőség megszüntetése, átszervezése kísértetiesen hasonlít a Magyar Nemzet leépítésére, illetve arra, ahogy a Magyar Idők szerkesztőit csatornázzák át pártfeladatok elvégzésére. A Magyar Nemzet mellett én most nem lennék nyugodt a Tappancs Magazin szerkesztőségében sem.

A haza solymai óvodások és kisiskolások talpig piros sárga kékbe öltözve tanulták a nemzeti identitást, az ünnepi rendezvényeken való felvonulást, a politikusok óvodai látogatásakor illő viselkedést, a dáko-román kontinuitás elméletet, a zászlólobogtatást, illetve a hazafias énekek és gyermekjátékok éneklését 1989-ig. A forradalom után eltűnt ugyan a piros sárga kék egyenruha, de nem tűntek el a politikusok az óvodából (sőt megszaporodtak), a felvonulások és a zászlólobogtatás sem. Az egyenruhát a – kínai exportáruból népviseletté barkácsolt ruhák váltották fel. Ilyen kínairomán ruhatára majdnem minden romániai óvodának van. Székelyföldön van kínaiszékely változat is – javára legyen mondva a román nemzetállamnak, hogy teret ad a viselésének, vagy inkább a román nemzetállami oktatásnak ellenálló pedagógusoknak és szülőknek. Nagyon aranyosak a kissrácok, ahogy felvonulnak a fehér műszálas, fenékbetéses harisnyájukban, amelyet természetesen vitézkötés dúsít – hiszen ők székelyek. Van is némi feszkó, amikor a fenékbetésesek farkasszemet néznek a piros-sárga-kék szalaggal átkötött ujjasokban felsorakozó román csoportosokkal.

A nemzeti nevelés egy többnemzetiségű államban kicsit problémás, de vannak áthidaló megoldások. December elsején például a román csoportosok piros-sárga-kék gyurmából Románia, sőt Nagy-Románia térképét markolásszák ki apró kis nemzetileg fejlesztett kezecskéikkel. Az üres wc papír gurigákat is piros-sárga-kékre festik, és abból fűznek fel trikolóros wc-papír girlandot, hogy mindenkinek kellően eltöltse a nemzeti érzés a szívét, ha belép az óvodába. A magyar szülők és óvodások lehajtott fejjel vonulnak be a saját csoportjukba a folyosói nemzeti szín wc papír girlandok alatt, és veszik tudomásul, hogy nemzeti ünnep van. Mi mást tehetnének? Válaszul pedig papírból kis ellenálló mikulásokat készítenek és állítanak ki, hatalmas nagy, egészségügyi vattából formált szakállakkal. Ott állnak merőn a Mikulások szemben a piros sárga kék lobogókkal. Ennyi jutott nekünk. December elején a nemzetileg nem eléggé fejlett erdélyi magyar óvodások azért is a Mikulást várták eddig, akármennyire is a Román egyesülést ünnepli a román nemzet állam.

Nem tudom, most, hogy a magyar ormány is megpróbál a román nemzetállam nyomába iszkolni, és határon innen, határon túl 42 év késéssel megpróbálja bepótolni a nemzeti óvodapedagógiát, mi lesz? Félretesszük a vattaszakállas Mikulásokat, és átprofilozzuk magunkat a piros-fehér-zöld wc guriga festésre? És mikor jelenik majd meg a nemzetileg öntudatos óvodás magazin – mint Magyar Idők melléklet? Esetleg a pestisrácok oldalán egy interaktív mesefelület a pestibilinülők.hu?

Eljön az idő, az biztos, mert el kell jönnie végre! És lesz nemzeti feltámadás, és akkor majd összecsapnak a kis sólymok a kis turulokkal. És visszaveszik, ami jár nekik. A homokozó lapátot is, meg Erdélyt is. Isten őket úgy segélje!

Parászka Boróka (Éljen Eduárd!)

Eluralkodó inkompetencia

0

Egyre nyilvánvalóbban, nem csak a sanda politikai szándék, hanem az inkompetencia is jellemzi a hatalmat (érdekes, hogy még a kormányon kívül álló, Fidesz itteni fiókpártjának képviselői is védelmeznek, olyan szabályozásokat, melyeket az AB rendre elmeszel. Kíváncsi vagyok, hogy az amnesztia-törvényt, mely a levegőben lóg, megmagyarázza-e valaki közülük az “EU-s jogharmonizáció szükségességével”?).

A jogrendszer, lényegét tekintve társadalmi rendszer, ezért a jogszociológia mindig együtt veti föl a tételes jogszabályok és az empirikusan érvényesülő jog egybeesését és különbségeiket, minthogy azt is, hogy a jogalkotásnak milyen társadalmi/politikai alapjai vannak. Azután meg fontos, hogy a jogszabályok korpusza nemcsak az állam és a polgárok, hanem – a különböző államok viszonyainak szabályozásáról nem is beszélve – a polgárok egymás közötti, illetve polgárok csoportjai közötti viszonyokat is meghatározza. Egy állam jogrendszerének alakulása, minden területen a közpolitikák, az állam működésmódjának, politikai berendezkedésének, (politikai antropológiájának), stb., kérdése.

Távol áll tőlem, annak a föltételezése, hogy a jogalkotás kizárólag csak jogászok – eme kiváltságos “társaság” – “dolga” lenne, hogy csak ők lennének képesek helyes, kívánatos, és az egész társadalom számára hasznos törvényeket meghozni. A jogrendszer, a jogalkotás és alkalmazás is az egész társadalmat érintő jelenség, illetve olyan viszonylag autonóm, és átfogó (al)rendszer (Niklas Luhmann, a rendszerhatár képződését framingnek nevezi, utalva Erving Goffman, hasonló fogalmára), mely képes önmagát újratermelni (Luhmann ezt az (al)rendszer képességet – biológiai analógiát használva – autopoiézisnek nevezi). Mégpedig úgy, hogy az aktuális törvényhozás, a meglévőre építve, illetve a rendszer környezetének elvárására, illetve nyomására reagálva, mintegy tovább építi a jogrendszert. És ebben a folyamatban (a jogi alrendszer autopoiézisében) van kiemelt szerepe a jogászoknak, akik egyfelől ismerik azokat a jogtechnikai, kodifikációs eljárásokat, melyek – lehetőség szerint, hiszen minden törvény és minden cikkely javítható – viszonylag egyértelművé, eltérő értelmezéseket nem tűrő módon fogalmazzák meg a törvényeket, szabályozásokat. Az is kívánatos, hogy a törvényhozók egyrésze ne csak a formális szabályok oldaláról, hanem a joggyakorlat, a működésben levő igazságszolgáltatás oldaláról is ismerjék a rendszert; tudják mi az ami alkalmazható és mi az ami nem; melyek azok a szokásrenden alapuló eljárások, melyek egy-egy társadalomban működnek, és melyek azok, amelyek nem; olyan tapasztalati tudással rendelkezzenek, mely a jogalkalmazásra vonatkozik, mely életszerűvé teszi a szabályozásokat nemcsak a bírók, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok, jegyzők, stb., egyszóval a jogásztársadalom számára, hanem az egész közösségre vetítve, minden érintett számára. Ez a kérdés politikai vonatkozásával is összefügg.

Ezt a szempontot ajánlatos a politikai pártoknak figyelembe venniük, amikor parlamenti jelöltjeik toborzásáról, a rekrutációs eljárásokról és politikákról van szó. Nemcsak ajánlatos, hanem már-már kötelező, hogy gyakorlattal rendelkező jogászok kerüljenek a parlamentbe, egy-egy párt, politikai formáció frakciójába. Enélkül alig is tudnak részt venni az “igazi”, a tulajdonképpeni jogi jellegű vitákban, átlátni azokat az ügyeket, melyekben szabályoznak, képesek javaslatokat, kiegészítéseket és kritikát megfogalmazni stb., magyarán jogász-szakmai szempontokból részt venni a törvénykezésben.

Ott tart ma a román parlament, hogy egy jogi különbizottságot, megkésve és ismeretlen egyetemeken szerzett jogi diplomával, semmilyen jogalkalmazási tapasztalattal nem rendelkező személyek vezetnek. És ez a bizottság a legfontosabb törvények módosítási javaslat-csomagjaival áll elő, mind az igazságszolgáltatás működésével, vezető kinevezésével kapcsolatosakkal, mind a Btk és a perrendtartás, stb., területén. (Florin Iordache (PSD), elnök, eredetileg mérnök, már képviselő, amikor 42 éves korában jogi diplomát szerez Craiovan, soha nem gyakorolja ezen hivatását, azóta is képviselő. Eugen Nicolicea (PSD), alelnök, eredetileg elektromérnök, jogi diplomát “ismeretlen Caras-Severin-i” egyetemen, 46 éves korában, már képviselőként szerzett, soha nem praktizált jogászként, azóta is képviselő. Másik alelnök Márton Árpád (RMDSZ), aki eredetileg színész, utóbb 47 évesen szerzett jogász-diplomát, aradi magánegyetemen, soha nem gyakorolt ezen a területen, egyfolytában, azaz 1990-től kezdődően képviselő). Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a frakciók és általában a parlament alig képes tapasztalt jogász-szakértőket alkalmazni, hiszen sokkal vonzóbb az ügyvédi, bírói, ügyészi stb., pálya, mint a viszonylag alacsonyan javadalmazott tanácsadói. De, ami még jellemzőbb, hogy a bizottság, szinte egyetlen ajánlatát vagy kritikáját sem veszi figyelemben a bírói és egyéb szakmai testületeknek, még a Velencei Bizottság ajánlásai sem érdeklik. Nem csoda, hogy az AB sorozatban nyilvánítja alkotmányellenesnek azokat a javaslatokat, melyeket a bizottság fogalmaz meg, és a parlamenti többség erőltet át a legkülönbözőbb területeken. Egyre nyilvánvalóbban, nem csak a sanda politikai szándék, hanem az inkompetencia is jellemzi a hatalmat (érdekes, hogy még a kormányon kívül álló, Fidesz itteni fiókpártjának képviselői is védelmeznek, olyan szabályozásokat, melyeket az AB rendre elmeszel. Kíváncsi vagyok, hogy az amnesztia-törvényt, mely a levegőben lóg, megmagyarázza-e valaki közülük az “EU-s jogharmonizáció szükségességével”?).

A kilencvenes változást követően mind általában a parlamentben és szenátusban, mind pedig a rommagyar frakciókban, komoly és hosszú szakmai gyakorlattal rendelkező, sok esetben magas tudományos szintű jogi ismeretekkel rendelkező, alkotmánybírói, vagy miniszteri-államtitkári rangig eljutó, jogászok ültek és tevékenykedtek. Az egykori szenátorok közül (sajnos többen már elmentek közülünk) érdemes kiemelni Hosszú Zoltán (ügyvéd, Arad), Fazakas Miklós (volt alkotmánybíró, Brassó), Kozsokár Gábor (volt alkotmánybíró, Kovászna), Hajdú Gábor (volt miniszter, Hargita), Csiha Tamás (ügyvéd, Máramaros), Frunda György (ügyvéd, Maros), Eckstein-Kovács Péter (volt miniszter, Kolozs), és Puskás Zoltán (volt alkotmánybíró, Kovászna) nevét és teljesítményét. A képviselők közül, jogi kompetenciájuk okán érdemes Tokay György (volt miniszter Arad), Székely Ervin (volt államtitkár, Bihar), Varga Attila (alkotmánybíró, Bihar), vagy Máté András (ügyvéd, Kolozsvár) nevét megemlíteni.

A parlamenti jogalkotás színvonalának süllyedését, a szakmai kompetenciák szintjén, jól mutatja a rommagyar jogász képviselők és szenátorok jelenléte és aktivitása a törvényhozásban. Jelen idő szerint a szenátori frakció két jogásszal bír, mindketten “egyéb” területeken szereztek szakmai tapasztalatot. A képviselők közül hárman rendelkeznek jogi diplomával, az egyik a már említett Márton Árpád, t.k. szakmai gyakorlattal (8 év ügyvédség) közülük csak egy rendelkezik.

Másfél éve folyik az (i)gazságszolgáltatás ostroma, olyan politikai elvek mint az illiberalizmus – melynek lényege ezúttal a fékek és ellensúlyok, a jogszolgáltató intézmények megszállása – alapján, melyek a jogállamiság alapjait kezdik ki. Másfelől pedig, minden okunk megvan arra, hogy föltételezzük: a hatalom és a mögötte levő pártstruktúra, élén Dragneaval a PSD vezérével és Tăriceanuval az ALDE elnökével, saját maguk és klientúrájuk fölmentésére a korrupció-ellenes harc leállítására törekednek, minden eszközzel (legújabban az amnesztia sürgősségi kormányrendelettel való kihirdetése a téma). És azután meg ott van a jogi inkompetencia, mely végképp elsodorhatja Románia igyekezetét Európa, és a jogállamiság fele: képviselőink – Marxszal szólva – “nem tudják, de teszik”.

Magyari Nándor László

 

Tusványosi rutin populizmus

0

A pozitív bánásmódot vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?

Azt hiszem, ha Ernesto Laclau élne, az orbáni rendszerben – NER, és/vagy illiberalizmus, az mindegy is – populizmus-modelljének tökéletes példáját fedezhetné föl: populizmus a la carte, mondhatná (lásd. Ernesto Laclau, A populista ész, Noran Libro, 2011). És ez Tusnádon derül ki rendre, amikor egyfajta programatikus beszédet mond Orbán, rituálisat, afféle papos filippikát (issue statement), értékes irányt mutat, és előrevetíti, amit jövő évben tenni szándékozik, vagy nem, és ehhez asszisztál a nagyérdemű, már, ha odafigyel és nem bulizással van elfoglalva. Minden esetre a populizmus minden rituális kelléke fölvonul, vannak előzenekarok, és mellékszálak, és azután a nagytotál, a főnök beszédet mond, zengzeteset, csupa kinyilatkoztatást, az sem baj, ha értelmetlen, vagy alig értelmezhető hitvallást.

A tartalom csak töltelék, a tábort összetartó gesztus a fontos, az új ellenség kihirdetése, hogy kit kell az eljövendő esztendőben gyűlölni és ki barát, szövetséges, vagy az éppen menő. Most az irodalmi-kulturális elit az ellenség, a kulturkampfot kell megnyerni (minden harc a végső!), de persze maradnak a liberálisok, a brüsszeliták és a migránsok is. Tusványos, olyan rituális gyakorlattá vált, melynek révén Orbán és a körülötte kialakított klientúra minden évben újratermeli a “népet”, nem akármilyent, hanem cifrát és magyart, és pökhendit, amolyan “köpcöset” és hegykét, odamondósat és alulértetten fenyegetőt, hárijánososan hazudóst és nagyotmondót, sok hagymázzal, kevés tartalommal. Ha nincs már gulyáskommunizmus (hol van már “Kádárnak népe”?), hát van orbángulyás, az aztán orrba-szájba: Európa-ellenesek Európája.

És a populizmus, mely látszólag mára már konszolidálódott, etnonacionalizmussal vegyes, azok a félmondatok és utalások, melyek önmagukban alig is értelmezhetők, jelzik ezt. Németh Zsolt mondja, de mondhatná akárki a sleppből: mi ugyan “zsigerileg” európaiak vagyunk … “de Trianon”, mások meg olyan értelmetlen mondatokat ismételgetnek, mely abban végződik, hogy …”de Soros”. Minden és mindenki fenyegeti az orbánista magyarságot, de jön a megmentő, apokalipszis van, vagy nincs, és jön a megváltó (talán éppen az ifjú Orbán és a Felház?), csakazért is, főként, ha veszély sincs Orbán megváltja kiváltságos népét. Mi, többiek meg magunkra vessünk, ha a szektába még be nem álltunk, hát így jártunk és/vagy fogunk járni, mert csak, mert Soros és Trianon, érthető? Mert Orbán-nemzete eddig még toleráns volt (még holmi jött-ment Esterházy Péterrel is, ugye?), de fogytán a türelem, a románokkal szemben is, ne is hívják a magyar követet, vagy diplomatákat december 1-re. Viszont a kormánypártokkal megegyezésre törekszünk.

Érthető, ugye?

És logikus és racionális, mármint a populista és etnonacionalista logika szerint az, csakhogy Orbán népe/nemzete nagyon is változékony, határai alakulnak (contingency), és üzenete számunkra nehezen értelmezhető.

Csakhogy az orbáni etnonacionalista populizmus egyáltalán nem alulról, az egyéni és csoportos “igények” irányából, hanem föntről, egy populista politikai vezér kezdeményezésére és kénye kedve szerint épül. Az építkezés lényege pedig, nem is az, amit ígér a NER, mint közpolitikát, vagy, mint gyakorlati (issue based) megvalósítást, vagy mint olyan ideológiát, mely előír bizonyos elveket és politikai álláspontokat, hanem a szimbolikus ellenségképzés (az erőteljes othering). Orbán, már 2010 előtt elkezdte megszállni, kisajátítani a szimbolikus politizálás terét, kezdte a “nemzet nem lehet ellenzékben” kijelentéssel, mely populista föllépését egyértelműen az etnonacionalista imagináriushoz kötötte, folytatta a “fülkeforradalommal”, majd jött az illiberalizmus, és végül a nacionalista (már-már rasszista) migránsozás (lásd. Emilia Palonen, Performing the nation: tha Janus-faced populist foundation of illiberalism in Hungary, Journal of Contemporary European Studies, 25 Jul 2018).

Számunkra nemcsak érdemes, de szinte kötelező fölfigyelni arra, hogy Orbán (és fölösleges is már Fideszt és pláné KDNP-t mondani, hiszen egyszemélyes “vezérelvű aligdemokrácia” van ma Magyarországon) nemzetét, a “népet” behatárolja, mert nyilvánvaló, hogy itt egy kizáró (exkluzív) és nem befogadó (inkluzív) kategóriáról van szó. Orbán nemzetének határai – legalábbis politikai, reprezentációs értelemben – szűkebbek az állampolgári nemzet határainál, miközben, paradox módon vagy sem, a határon túliakkal igyekszik kiszélesíteni azt. Magyarországon, bár sokan vitatják, még van pluralizmus és formai szempontból demokrácia, a rommagyarság számára ez nem adatik meg, az egypártrendszer pedig reprezentációs deficittel küzd. A rommagyar főáram populizmusa teszi, hogy úgy tűnhet: mindenki képviselve van, a Fidesz itteni fő fiókpártja már ott tart, hogy azt mondja magáról: akkor sem bír tévedni, ha éppen téved (ezt fejtegeti Székely István főideológus, éppen Tusnádon), csakhogy ez illúzió. Orbán számára csak az az igazi “hatuma”, aki kliens vagy rá szavaz, a többi érdektelen, a magyarországi állampolgári nemzeten belül húzott határ itt is érvényes – erre emlékeztetnek is nemcsak az Orbánnak elkötelezett hazai politikai elit, hanem az áttelepedettek is – aki nem Orbán-párti az semmiféle támogatásra nem érdemes, sőt, azt kiátkozzák, arra szakosodott félművelt “értelmiségiek”.

Most még beletartozunk Orbán-nemzetébe, sőt a kettős állampolgársággal jogi intézményes keretet nyert beletartozásunk, de a dolgok változhatnak, sőt már sokan kontesztálják is ezt az intézményes keretet, vagy legalábbis annak fontos hozományát az átszavazást. Pedig egy elkötelezett része a rommagyar kisebbségnek, és a politikai főáram, akik persze az egészet képviselni igyekeznek, rendre beszavaz mindannyiunkat a NER-be, és kiváltképpen büszke is erre a teljesítményre. Orbán új magyar nemzetet (népet) teremtett, a régi – elsősorban két világháború közötti – mintájára, csakhogy szimbolikusat, a legtöbb elemző szerint olyant, mely igencsak labilis (konszolidálhatatlan), mely egy személy karizmájára épít és rajta áll vagy bukik.

Az új politikai és szimbolikus NER-identitás kellékeinél fogva viszont ellentmond mindannak, amit eddig mi, határontúliak, politikai logikánk szerint követtünk. Csak egy példa a multikulturalizmus elleni mostani kirohanás, az egységes és oszthatatlan, etnikai-kulturális értelemben homogén nemzet képzete. Mit kezdhetnénk mi vele? Hiszen, ha Romániában következne be, beolvasztana, illetve, ami még valószínűbb, elüldözne bennünket. Eddig éppen a román-magyar szembenállás multikulturális elvek szerinti árnyalásával és lebontásával voltunk elfoglalva, belátva, hogy a konfrontáció – kisebbségi helyzetünknél fogva – nem lehet eredményes. Sőt, a pozitív bánásmódot (positive action) vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?

Magyari Nándor László

A románok remélik: nem ragályos ez a nemzeti őrültség

0

A magyarok mára furcsa, érthetetlen, rém mérges, kellemetlen embereknek tűnnek számukra, Magyarország egy fortyogó katlannak, amelynek polgárai egymást emésztik fel. A hétvégi Tusványra pedig úgy tekintenek, mint az önfelszámolás újabb beláthatatlan epizódjára, ahol aztán bármi megtörténhet.

Határozott zsizsegés érezhető Erdélyben a Tusványosi Orbán látogatás és beszéd előtt. Nem csak azért, mert már most elkezdtek érkezni a show résztvevői, mert az utóbbi években mindig történt valami váratlan, és a magyarországi politikai kurzusba nehezen illeszthető esemény. Azért is, mert most már a román közvéleményt is érdekli, mi zajlik a magyar dzsemborin. Pontosabban így hangzik a sokszor feltett kérdés: „magyarázd már el, a magyarok miért vitatkoznak / veszekednek/ miért utálják egymást annyira?

Ma is egy ilyenben beszélgetésben volt részem, az átlagnál felkészültebb, tájékozottabb, érdeklődőbb szakemberekkel. Kockás papírral ültek előttem, amíg kérdeztek. El kellett magyaráznom nekik, hogy ki kicsoda, és „kivel tart” az erdélyi, magyarországi politikai életben. Ágrajzot készítettek közben, hogy követni tudják. Aztán fogták a fejüket, hogy nem értik.

Arra is rákérdeztek, hogy honnan indult az ellenem zajló zaklatás sorozat. Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb kérdés, és mondtam, hogy egy Wass Albert kritikámtól. Ki az a Wass Albert? – kérdezték elkerekedett szemmel a bukaresti, vezető beosztásban lévő, közéleti emberek. Nem tudták. Fogalmuk sem volt. Semmit sem hallottak a Wass Albert háborús bűnösségéről szóló romániai ítéletről sem. Holott a magyar köztudatban az van, hogy itt tűzzel-vassal irtják Wass Albert emlékét. Azt meg végképp nem tudták értelmezni, hogy egy írói életmű kritikája hogyan torkollik éveken át tartó fenyegetésbe, zaklatásba.

A magyarok mára furcsa, érthetetlen, rém mérges, kellemetlen embereknek tűnnek számukra, Magyarország egy fortyogó katlannak, amelynek polgárai egymást emésztik fel. A hétvégi Tusványra pedig úgy tekintenek, mint az önfelszámolás újabb beláthatatlan epizódjára, ahol aztán bármi megtörténhet. Ki tudja? Vad népek ezek a magyarok, nyereg alatt puhítják egymás húsát. Néztem beszélgetőtársaim szemébe, és nem tudtam kitalálni, mit gondolnak? Hogy oké, akkor nekünk már nincs tennivalónk, elintézitek magatok magatokat? Vagy, hogy balhézzatok otthon a trianoni négy fal között, de minket ne zaklassatok az ügyeitekkel? Vagy azt, hogy te jó ég, reméljük nem ragályos ez a nemzeti őrültség.

Akármit is, nem túl sikeres a magyar nemzet és országimázs, így a 2018-as centenáriumi évben.

Parászka Boróka (Facebook)

Mélyáramlatok fordulása

0

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar.

A román politikai osztályt, az eliteket, és az egész mezőnyt megosztó alapvető törésvonal, az elmúlt negyed évszázadra vetítve, nem ideológiai jellegű, viszont sokkal inkább egy gyakorlati (realpolitik) törésvonal jellemezte, melynek két oldalán strukturálódott, mintegy tükörben, szimmetrikusan, egymást utánozva, nagyon hasonlóan viselkedett a jobb és baloldal, hatalmon, illetve ellenzékben. És a váltógazdaság következtében szinte minden párt megfordult egyik és másik oldalon, egyaránt. A vízválasztó mindenkor a kormányon vagy ellenzékben levés volt (i), és ez volt a konfliktusok alapja is, ezt próbálták így vagy úgy, a palettán elfoglalt helyzetüknek megfelelően, tematizálni a román politikai pártok.

A kifejlődőben levő új/régi és egyre mélyebb törésvonal, az alapvető konfliktus az illiberális demokrácia és euroszkepticizmus, valamint az azt ellenzők között bontakozik ki. A konfliktus új, hiszen trendfordulót jelez, annak a törékeny konszenzusnak a feladását, mely egy generáción át működött, mely a nyugathoz való fölzárkózásnak (ii) – a késői modernizációnak – nem látta alternatíváját. Bizonyos értelemben visszatért a két világháború közötti modernizációs vita és konfliktus, ami eldöntetlen maradt, hiszen a szovjet típusú államszocializmussal gyakorlatilag megszűnt, illetve kitiltották a közéletből. A kérdés akkor is a nyugati nyitás és az elzárkózáspártiak (“prin noi înșine”) között folyt, ezt újra fölvetette, egészen más kontextusban, a késői Ceausizmus, a nacionálkommunista protokronizmus. Végül a ‘89-es változást követően a “nyugatosodáspártiak” (idézőjelben, mert egyszer fontos lehet kielemezni azt is, hogy kik és mit értettek a politikai nyugat fogalmán a kilencvenes években és egészen az EU csatlakozásig, és mit jelentett az a törékeny konszenzus, ami azt lehetővé tette) kerültek hatalomra. Nem rögtön és csak súlyos kompromisszumok árán (lásd. Iliescu-éra), de ez a konszenzus máig, úgy ahogy, kitartott. Most meg – bár az illiberalizmus modellje külföldről, jelesen és elsősorban Magyarországról jön -, az inga visszalendül, a vita és konfliktus visszahelyeződik a modernizáció- és EU-pártiak, illetve az elzárkózás- és nacionalizmus-pártiak közé. Ez egy hosszabb távú játszma, mely túlmutat az eddigi egyszerű számításokon és helyezkedésen, azon. hogy ki fogja nagy valószínűséggel megnyerni a választásokat, ezúttal korszakos jelentőségű a versengés és a dominancia.

A jogállamiság-vita és a korrupció-ellenes harc, csak a fölszíne ennek a mélyebb konfliktusnak, a tét az ország hosszútávú irányultságának, a kialakítandó szövetségi rendszernek és végső soron Románia jövőjének a programja: a merre tovább? Értik vagy nem értik a szereplők (a politikai ágensek, sokszor az az érzés alakulhat ki, hogy a legtöbben nem akarják érteni) és a drukkerek, a közvetítők, és a két tábor holdudvarának balekjei stb., a konfliktus nem (csak) Dragnearól szól. A korrupció-ellenes harc magába sűríti az alapvető konfliktust: maradjon meg az EU-s úton az ország, vagy csatlakozzon a magyar-lengyel (és egyre több régióbeli állam) “visszafordulók”, az elzárkózók, euroszkeptikusok és nacionalisták csoportjához? (iii)

És alapvető váltás van a rommagyar politikai elit és mezőny belpolitikai helyezkedésében is. Hiszen, nem mellesleg az RMDSz, amíg még önálló szervezetként működött, tehát olyan 2012-ig, mindvégig a nyugatosodás oldalán állt, azóta pedig – budapesti elvárásnak megfelelve – az “illiberális demokrácia”, az elzárkózó etnonacionalista vonal, sőt bizonyos helyzetekben és kérdésekben, a reakciós alt-right szóvívője. Ez tartja a fővonalat a jelenlegi kormánypártok mellett, és már nem az amúgy sem érzékelhető, kisebbségpolitikai engedmények. És innen a kibontakozó belső konfliktus, a kiábrándulás, a passzivizmus (demobilizáció), és az elfordulás a politikától.

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar. Vannak túlbuzgó propagandisták, akik (főként mert a magyar médiákat fogyasztják, széles körben és szinte kizárólag jutnak el hozzájuk a propagandagépezetként működő magyarországi adók, illetve a szociális médiában megjelenő hasonló tartalmakat fogyasztják) megpróbálják az illiberális demokrácia “eszméit”, a magyarországi gyűlölöletkampányokat és Brüsszel-ellenességet (még a sorosozást is) átplántálni viszonyaink közé, de egyelőre sikertelenül. Lehetetlen vállalkozás “egyben tartani a tábort” és közben engedni a budapesti nyomásnak, közvetíteni az illiberális demokrácia üzeneteit, a rommagyarság és Bukarest fele. Az önállóság elvesztése, nem manifeszt módon, hiszen a párt igyekszik leplezni azt (iv), hanem de facto, szétszakítja az eddig monolitikus, pluralizmus-hiányban szenvedő, de foglyul ejtett rommagyar szavazóbázist.

Másrészt pedig hibázik a főpárt, amikor azt hiszi, hogy egyszerre lehet továbbra is fönntartani a politikai mezőny etnikai burkát, az etnopolitizálás kis mezőjét, és azon belül megőrizni saját hegemóniáját. Márpedig ilyesmivel kísérleteznek, akkor is, amikor az alternatív választási küszöböt átvitték a választási törvényben, akkor is, amikor a kezesbárány MPP-t kooptálták, és gyakorlatilag (kis helyi ellenálló körzetektől eltekintve) beolvasztották/eltűntették. Miután a “belső választások” megszervezése, a kiskörű pluralizmus, megbukott, az etnikai mezőnynek numerus clausus, proporcionális választási rendszer kialakításával lehetett volna viszonylagos önállóságát megtartani, illetve “befele” megnyitni. Ha a létrejövő rommagyar politikai formációknak lehetőségük lett volna versengeni, fenntartott – mondjuk a demográfiai adatokhoz igazodó – 6,5 százaléknyi parlamenti helyre. Ennek hiányában viszont marad a passzív ellenállás, az etnikai átszavazás, illetve esély egy sikeres transzilván vegyes-párt létrehozására, melytől a leginkább tart a Fidesz itteni fő fiókpártja.

A román politikai mezőny átrendeződésének áldozata lesz a rommagyar politikai mezőny viszonylagos egysége, ezzel, vagy így vagy úgy lezárul egy korszak. És egy kiszolgáltatott politikai (és kevés kivétellel kulturális) elit képtelen szembenézni azzal, hogy hosszú távú érdekeink ellenében cselekszik: az illiberalizmusban (ahogy azt Orbán Viktor viselkedéséből, sőt szíves közléséből tudjuk) nincsen helye a kisebbségeknek, és visszaút – már a demográfiai folyamatokat figyelembe véve – sincs.

I. A jelenséget magam is leírtam, később olvastam George Tibil, 2014-ben megjelent tanulmányát, mely a román politikai elitek megosztottságát elemzi, és hasonló következtetésre jut (Conflictul elitelor si instabilitatea politica in evolutia moderna si contemporana a Romaniei – http://revistapolis.ro/conflictul-elitelor-si-instabilitatea-politica-in-evolutia-moderna-si-contemporana-a-romaniei/), a rendszerváltás után “a legfontosabb választóvonalat a hatalomhoz való viszony képezi, aminek függvényében a politikai elit két ellentétes táborra oszlott: akik kormányoznak és az ellenzékiek”.

II. A dolog bonyolultabb, mint itt kifejthetném, de mindent összevetve az elmúlt két évtizedben sikerült az Iliescu-pártiakat (és szavazóik jórészét is) rávenni a konszenzus fontosságára, ebben – tetszik nem tetszik – Emil Constantinescu mellett, Adrian Năstase, vagy Mircea Geoană, Markó Béla, de Traian Băsescu, Călin Popescu Tăriceanu és Klaus Johannis, stb., is fontos szerepet játszott.

III. A választóvonal két oldalán, egyelőre, összemérhető erők sorakoznak, és ez egyfajta ismét csak nagyon törékeny, egyensúlyhelyzetet eredményez. Az elnök és a körülötte még ott mozgó ellenzék, illetve aktív civilek, nem utolsó sorban az erejét megmutatni készülő ún. “diaszpóra”, és a politikai nyugat befolyása, stb., kitart az eredeti európai projekt mellett. De, a dolog változhat (a Fidesz itteni fiókpártjainak egyértelmű elköteleződése az illiberális oldalon ezt elősegíti), mégpedig az ortodox-nacionalista vonal javára. A “családdefiníciós” harcok ezt jól előre vetítik, és megjósolható: Románia sokkal hamarabb kerül fekete listára (a magyar és lengyel példák okán is, de mert létezik egy monitoring rendszer (MCV), ami a csatlakozás feltételeként jött létre), mint az elzárkózás szóvívői gondolnák.

IV. Azok a politikusok és propagandisták, akik egyfelől az elfogadott salátatörvények és módosítások mellett érvelnek, mégpedig azzal az átlátszó trükkel, hogy azokban vannak elfogadható módosítások/előírások, és elrejtik/elhallgatják az alkotmányelleneseket, és elfogadhatatlan, egyéneknek címzetteket, az önállóság hiányát próbálják palástolni. Ezt teszik azok is, akik úgy próbálnak érvelni, minden esetben, ha a koalíciós partnereket bírálni merészelik, hogy “de hát a PNL-vel”? vagy egyéb ellenzéki párttal, s főként Johannissal sem lehet menetelni (ez emellett nehéz érvelni, hacsak a saját korruptak mentegetése végett nem teszik). Az önálló rommagyar politizálás lenne – természetesen – a megoldás, és ennek hiányát igyekeznek manipulációval elfedni, lenézve (palimadárnak tekintve) választóikat.

Szerző: Magyari Nándor László

Kéz a kézben

0

Biztos, ami biztos: az MSZP sem akar lemaradni az LMP mögött, hiszen Tóth Berci a minap fegyelmivel fenyegette meg azokat, akik nem szavazták meg a képviselői fizetésemelést. Az a Tóth Bertalan keménykedik most, aki tavaly – nagyjából a párton belüli ügynökbotrány kirobbanása előtt – megpróbált megegyezni a Fidesszel a reklámtörvény 2/3-os részeinek a támogatásáról.

Botka azonban szétcsapott közöttük, s felrúgta az „aláírás előtti” háttér megállapodást. Botka elnökségének nem sokkal később befellegzett, ma az MSZP elnökét Tóth Bertalannak hívják. S az új rendbe valahogyan Gőgös Zoltán sem fért bele. A folyamatokat látva nem véletlenül.

Tóth Bertalan megválasztott elnök a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kongresszusán. MTI Fotó: Bruzák Noémi

Hadházy Ákost – aki az LMP-ben a legkövetkezetesebb ellenfele volt a korrupt NER-nek – kitartó munkával végleg elüldözték az LMP-től, a korszakváltással megbukott Szél Bernadett még most is az LMP társelnöke. Aki egyébként mindenben fő tanácsadójára, Ungár Péterre hallgat.

„Fizetésemeléses ügye” azonban az LMP-nek is van, hiszen néhány napja derült ki, hogy a NER egyik főideológusa – Schmidt Mária – jóindulatúan figyelmeztette az LMP kampányfőnökét arra, hogy gondok lehetnek a párt jövőjével, ha megpróbálnak belemenni az együttműködésbe más ellenzéki pártokkal. Az eredmény ismert. Azok pedig, akik ilyen alkuba soha nem mentek volna bele, már nincsenek a pártban egy dicstelen fegyelmi sorozat következményeként vagy éppen önszántukból.

De mindennek ára van. Annak is természetesen, hogy az ellenzéki padsorokban továbbra is biztosított a következő néhány évre a viszonylagos nyugalom. Mert nézzük csak a számokat: az „ellenzék” több mint 60 képviselői hellyel rendelkezik a parlamentben, melyhez képest a Fidesz legújabb alapjogi korlátozásai közül a Stop Soros-t csak 18-an nem szavazták meg, a legújabb alkotmánymódosítást pedig csak öten (!) nem támogatták.

Fordítsuk csak le Schmidt Mária – vagy Orbán Viktor – üzenetét: viselkedhettek úgy, mint egy valódi ellenzék, bírálhattok bennünket, azonban pénzetek, média megjelenésetek, pozícióitok csak akkor lesznek, ha alkalomadtán jól viselkedtek. Tehát nem fogtok össze, partvonalon kívülre toljátok azokat, akik képtelenek megalkudni, a parlamentben interpelláljatok bennünket (amire úgysem válaszolunk), járjatok el a bizottságokba, s bizonyos szavazásoknál tudjátok, hogy hol a helyetek. Tévedés ne essék: ez az üzenet nem csak az LMP-nek szól. Ahogyan a Jobbik megrendszabályozása (ÁSZ, Toroczkai) sem csak nekik szólt: így taposunk el mindenkit, ha túlmerészkedik az általunk szabott korlátokon.

Milyen esély van bármiféle változásra egy ilyen ellenzékkel, amelyik ezer módon fogva van? Semmilyen. De egy haszna azért van annak, ami a választások körül, s azóta történt: az ocsú szép lassan elválik a búzától. Ezekben a hetekben, hónapokban véglegesen nyilvánvalóvá válhat, hogy ki, hova tartozik. Járjon mindenki nyitott szemmel és füllel! A tusványosi meghívókat például már kikézbesítették.

Szerző: Horváth András/facebook

Moszkvában esett – Két kép, és ami mögöttük lehet

0

 

Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszeli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.

Könnyű fölfigyelni arra, hogy akik szeretik elmondani, azt a jól hangzó, de igaztalan kijelentést, miszerint a tények, és azután a képek “maguktól beszélnek”, valahogy elfelejtik befejezni a mondatot és megmondani, miről is beszélnek fentebb említett dolgok, csak sejtetik, mintha ők percig is tudnák. Mert, sem a tények – különösen azok ma divatos alternatív, magyarán fiktív, hamis (fake) változatai -, sem pedig a képek – különösen azok ma divatos manipulált (fotóshopolt) változatai – nem önmagukban/ról szólnak, bármit is.

Az ún. tények és a többszörösen közvetített imidzsek, lényegüket tekintve, csak az interpretáció, az értelmezések hálózatában nyernek egyáltalán értelmet, lesznek “beszédesek”. Nem beszélve arról, hogy rendelkeznek egy egyre erőteljesebben észlelhető szimbolikus összetevővel. A szimbolikus dimenziónak pedig az a tulajdonsága, hogy sokértelmű, és bizonytalan, nem “önmagában” nyer jelentést, hanem az értelmező elméjében, az olvasat éppen olyan fontos, mint a szimbólum maga, egyik sincs meg a másik nélkül.

Elnéztem, ahogyan a labdarúgást kisajátítja a politika, mégpedig elvben a legmagasabb szintű és ezért is a legmanipulatívabb, hiszen technikai/logisztikai és pénzügyi lehetőségei annak a legnagyobbak, már-már korlátlanok. A VB úgy festett a végére, hogy az csak Putyinnak játszik, az ő, otthon korlátlan, de a világban is jelentős – még ha nem is föltétlen pozitív – imidzsét volt hivatott építeni és erősíteni. De a kép, melyen az orosz autokrata elnököt esernyővel védik, társai Macron és Kitarovic francia, illetve horvát, elnök meg ázottan ölelgetik játékosaikat másról is szól.

Két világ, két mentalitás, (Kelet és Nyugat?), egyfelől a jó modort (ha ugyan létezik ott) is fölülíró szolgalelkűség, az esernyős emberek gesztusa, amivel nem a hölgyet, hanem a potentátot védik, azután Putyin zavart, egyszerre cárovicsos és pártfőtitkári mosolya. Másfelől az egyenlők üdvözlése, mind a francia elnök, mind a horvát elnök-asszony a lehető legközvetlenebbül és személyesen, emberi, nagyon is érthető érzelmi megnyilvánulásokkal üdvözli a győztest, és a döntő vesztes csapatának tagjait is. S, hogy közben bőrig áznak? Aligha számít, az eső maszkokat mos le és emberibbé teszi a mögöttes arcot, viselői megengedhetik, tudják kik ők és ez az öntudat, a pillanatnak megfelelő identitás (facade ez is, csak őszintébb, mondaná Goffman) jobban véd az esernyőnél, humanizál. Nem, mint a potentát, akinek maszkját talpnyalói féltik, nem lehet a király meztelen, mert ki tudja miféle arc van örökös – kardot nyelt, saját fontosságának tudatában, illetve dehogy, annál is nagyobb arcot mutató – álarca mögött? Tud-e közvetlen, tud-e őszinte és fölszabadult lenni, a volt KGB-ügynök, a mindenestől “megcsinált” Putyin (az arctalan, távolságtartó és álságos, fake facade)?

A másik kép, amit érdemes értelmezni Helsinkiben készült. Két merőben eltérő személyiség, megjátszottan egy hullámhosszon, itt is van VB-labda, de az lényegtelen, sem aki adja, sem a ki kapja rá sem néz, mindenestől színházi kellék, mint ahogy üresen teátrális a gesztus is. Tartok tőle, hogy Trump nehezen boldogul a Football értelmezésével, a szabályait sem ismeri a nálunk oly népszerű soccernek, Putyin talán érti a játékot, de jól álcázza, nem labdarugó alkat – azt Orbánról mondja, szintén töltelékmondatként – csak kezébe nyomták a labdát, hát mosolyt imitáló grimasszal tovább adja (Trump azután már dobja is feleségének, és ez árulja el tudatlanságát a soccer-világban).

Nem tudjuk, hogy mit beszélhettek négyszemközt az amerikai és az orosz elnök, de láthatjuk a képen is: álságosak a mosolyok, viszont Putyin ad, Trump tettetett örömmel kap, látszik, hogy meg akarnak egyezni (miről is?), de az is, hogy nem tudnak. Nagyot fordult a politikai világ, hiszen példátlan, hogy éppen az orosz elnöknek “ismeri el” az amerikai, hogy úgymond a rossz viszonyokért elődei, és az AEÁ a hibás, miközben az orosz kampány-beavatkozás egyre nyíltabb titka cinkossá teszi őket.

A barátkozós/bratyizós Trump körbejárta a világot és többszörös salto mortale-t bemutatva, egyelőre, magánérdekből, Putyin mellett horgonyzott le. De ahogy a labdával a képen, képtelen bármit is kezdeni, politikai céljai is határozatlanok (őt is elérte a Dragnea-szindróma, birodalmát adná megmeneküléséért?), engedményeket tesz, de nem látszik az ellentétel, és főként a pozitív eredmény. Sem a kínai elnökkel való találkozója (Trump, “világszínvonalú pókerjátékosnak” nevezte Hszi Csin-ping-et), sem az észak-koreai diktátorral való parolázása (Trump szerint Kim Dzsong Un, “nagyon tehetséges ember, és nagyon szereti a hazáját”) nem hozott eredményt. De rosszul sültek el a nagybritanniai és európai, valamint NATO találkozói is, az amerikai elnöknek, amiből még az is kiderült az EU ellenfél, és nem a természetes partner stb.

Gond, nagy és beláthatatlanul komoly probléma az amerikai elnök színjátéka, az hogy szemmel láthatóan bámul a világra és nem érti azt (akárcsak a soccert nem), és nem működik a “barát-ellenség” detektora (még a republikánus párt korifeusai szerint sem). Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszeli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.

Magyari Nándor László

Vaya con dios, Codrutza

0

Laura Codruța Kövesi távozásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet, legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez.

Mint minden politikai eseményt a DNA vezetőjének menesztését is mindenki érdekeinek, politikai kultúrájának, ízlésének, vérmérsékletének megfelelően érti és értelmezi, nincs egyértelmű álláspont, sőt a közéleti diskurzusok, árkok és törésvonalak mélyítésére használják a lehetséges interpretációkat.

Ami bizonyos, hogy a főügyész szakmai teljesítményét alig lehet megítélni, mert egyfelől túlságosan sok a rárakodott politikai teher (hogy sarat ne mondjak), másfelől pedig, mert az alternatív tények és posztigazságok, a politikai manipuláció elfedi ténykedésének valós adatait, ezért “nem hiszünk” a statisztikáknak. Jellemző, hogy egyfelől korrupcióval vádolták, viszont soha nem személyében, hanem az általa vezetett intézményt, vagy annak egyes képviselőit, és különösen olyanok, akik érintettek voltak hasonló ügyekben. Másrészt a statisztikái igencsak “jól mutattak”, hiszen egyrészt viszonylag sok magasrangú tisztségviselőt sikerült perbe fogni és korrupciós (mindenekelőtt hivatali visszaélés) ügyben bírói ítéletet elérni ellenük, ugyanakkor a 90% fölötti elmarasztaló bírói ítélet nemzetközi vonatkozásban is kimagasló eredmény, ami egy speciális ügyészcsoport eredményeit illeti. A szakmai (Legfelsőbb Bírói és Ügyészi Tanács – CSM) testületek pozitívan véleményezték a DNA és vezetőjének tevékenységét.

A DNA-nak sikerült az elmúlt öt évben összesen 68 magasrangú köztisztviselő ellen korrupciós nyomozati anyagot összeállítani, és perbe fogni őket, köztük 14 miniszterrel, 39 képviselővel és 14 szenátorral. Közülük 37-et véglegesen elítéltek a bíróságok, a többi ellen még folyamatban vannak a perek. Ugyanakkor több, mint 2 milliárd eurót érő illegálisan szerzett vagyont foglalt le előzetesen a korrupció ellenes ügyészség. Végül az igazságügy-miniszter csupán az intézmény menedzsmentjét bírálta, azaz formális kritériumok alapján hozott ítéletet a vezető felett és fordult az AB-hez, amikor az államelnök nem volt hajlandó elmozdítani funkciójából. Az AB pedig szakmai érvelés nélkül – nemcsak átpolitizált módon, hanem sokak véleménye szerint hatáskörét túllépve, az államelnök teendőit előírva – állította sarokba Johannist, kötelezte alkotmányossági összeférhetetlenség okán aláírni a főügyész visszahívásának rendeletét. Így azután, lényegében pozitív szakmai megítélés mellett, politikai okokból történt a főügyész elmozdítása.

Van egy harmadik és általánosabb ok is, amiért például az (i)gazságszolgáltatás korrupciójáról keveset mondhatunk, mégpedig az, hogy az egy “kontrollálhatatlan” intézmény. Olyan területen működik – az egészségüggyel egyetemben -, és olyan szakértelmet működtet, melyet a józan ész, a közvélekedés, minden igyekezete ellenére, képtelen részleteiben, láthatatlan hálózataiban és összefüggéseiben követni, átlátni. Az (i)gazságszolgáltatás intézményi kereteihez képest nincs “külső autoritás”, csak a legfőbb politikai establishment, ami törvénykezéssel, közpolitikákkal, kinevezésekkel, visszahívásokkal stb., azaz csupa formai eljárással operál, a tartalmi összetevők bizonyos értelemben tabuk, védi őket a mundér becsülete, a szakmán belüli szolidaritás.

Ismerve a román és benne a rommagyar politikai tájkép jellegét, azt, hogy az intézmények helyett a közvélemény a leginkább az azokat vezető személyekre figyel, az univerzális és személytelen eljárások helyett pedig a partikuláris, a leginkább megszemélyesíthetőt veszi észre, bizonyosak lehetünk abban, hogy az erősen elkötelezett, kompetens és jól kommunikáló (egyszemélyes intézmény) főügyész távozása a korrupció-ellenes harc zászlóshajójának éléről, gyengíteni és hátráltatni fogja az ilyen jellegű föllépést. Laura Codruța Kövesi távozásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez. A főügyészt, minden bizonnyal szerette volna mandátuma végéig megtartani a hivatal élén, kihasználni annak pozitív képét a kampányban is, ezért nehéz lesz az így keletkezett hiányt pótolnia a jövő év végén esedékes elnökválasztásig. Magyarán az államelnök maradt magára akkor, amikor magára hagyta a DNA főügyészét, és aláírta – nyilvánvalóan akarata ellenére – a menesztéséről szóló okiratot.

A főügyész-asszony politikai cselszövés áldozata lett, és azért történhetett ez így, mert túl közel merészkedett a politikához, mert egyre inkább “tényezővé” vált az elvtelen és nemtelen politikai csatározásokban. Még pontosabban Kövesi az illiberális állam bevezetési kísérletének, a PSD-ALDE és különösen a háttérből irányító Liviu Dragnea, ambícióinak útjában állt, ezért kellett leváltania őt, akarata ellenére, az elnöknek. Megtévesztő, de ehhez az igazságügyi miniszter, valamint az Alkotmánybíróság politikai döntését használták, és ezzel a populista-autokrata erők két legyet ütöttek egy csapásra. Nemcsak a DNA-t és az elnök szimbolikus hatalmát és a korrupció-ellenes föllépést gyengítették, hanem egy a liberális demokrácia szempontjából létfontosságú intézményt az AB-t is átpolitizálták. Észreveszi vagy sem, de aki ma a főügyész menesztését ünnepeli, az az illiberális állam, a K-K-Európára már-már jellemző demokratikus elhajlást igenli. Az amúgy is gyenge lábakon álló demokrácia (demokrtaták nélküli demokrácia) régiónkbeli ellehetetlenítése, pusztán formálissá tétele, komolyabb veszély, mint egy személy és egy politikai brand name kudarca fölött érzett káröröm: ordas hiba, melynek következményei hosszútávúak és nehezen helyrehozhatók. Jól mutatják az EU-ellenes és illiberális irányt, az utat melyen Magyarország és Lengyelország elindult, az (i)gazságszolgáltatás működésével, a BTK-val és a perrendtartással kapcsolatos módosító javaslatok, és az, hogy a DNA főnökének menesztésében az AB a politikai választóvonalaknak megfelelően döntött.

Ha ezidáig Romániának sikerült ellenállnia a szélsőséges populista (meg ne tévesszen senkit, hogy közben magát baloldalinak, illetve liberálisnak nevező pártok játszák a főszerepet, a PPE-be betagolt Fidesz itteni fiókpártjának aktív hozzájárulásával. Apropó az ALDE és az Európai Szocialisták pártcsaládja éppen úgy viselkedik, mint a néppártosok, semmit nem tesznek az elhajlás szankcionálására, magatartásukkal mintegy legitimálják, ami a régióban történik!) nyomulásnak az, az államelnök mellett, a DNA vezetőjének magatartásán, politikai kiállásán és a civil ellenálláson múlott. Az ellenállás falán ütött rést a mostani aktus, viszont a civil társadalom minden bizonnyal kitart, a PSD-ALDE – és jelek szerint a Fidesz itteni fiókpártjainak – szövetségén esett csorbák, és nézeteltérések, sőt a PSD-n belüli csoportosulások mozgolódása is jellemző, ezért a Dragnea és tsai hatalmi ambicióival való ellenállás, még erős.

Sakkot kapott az államelnök, de még kivédhette, kérdés, hogy meddig teheti? Két tűz közé került, és úgy menekült előre, hogy az időhúzással sajátjainak üzent, miszerint nem ért egyet az AB döntésével, a főügyész leváltásával pedig, annak a többségnek adott elégtételt, aki az alkotmányosságot féltette. Pillanatnyilag elkerülte fölfüggesztésének (egyébként nem biztos, hogy nem jönne jól ki egy ilyen politikai játszmából, csak az átmenetben őt helyettesítő Tăriceanu szenátus-elnök közben az összes kontesztált új törvénymódosítást kihirdetné!) kezdeményezését, csakhogy Dragnea és csapata tovább fogja provokálni és támadni, olyan területeken, ahol törvény szerint eszköztelen.

Az illiberális állammodell bevezetését (bármilyen is legyen az, a törvénymódosítások ennek csak az eszközei) és saját fölmentését célként követő Liviu Dragnea szakaszgyőzelmét ünnepelheti. Jön a politikailag neki lojális DNA főügyész kinevezése, vagy legalábbis kezdetben, egy arctalan személy vezetheti (aki minden bizonnyal “kicsit” sem beszél magyarul) a presztízsét vesztett intézményt, de hogy ez a rommagyarság szempontjából bármiféle jóval kecsegtetne, annak semmi jele.

Magyari Nándor László

Mészáros nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska

0

Az a kicsi, okos fejecske ott középen, a hatalmas luxusjachton, Mészáros Lőrincé. Véletlen egybeesés, hogy épp aznap fotózták őt le egy olaszországi kikötőben, amikor Simicska is bejelentette sztorijának utolsó fejezetét: eladja minden megmaradt és még nem teljesen halott üzleti érdekeltségét.

Mészáros Lölő sokkal gyorsabban és sokkal nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska, de persze nem azért, mert ő, mint célzott rá, mindenkinél jobb üzletember volna, hanem, mert Orbán menet közben még sokkal mohóbb lett.

Simicska fellázadt, kegyvesztett lett, és az állami pénzek, azaz a mi forintjaink attól kezdve a megbízható Lölőhöz lettek átirányítva. Meg persze Tiborczhoz és még egy-két tucat kegyenchez.

Simicska üzleti bukása annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy ezek nem valódi vállalkozások, a magyar oligarchák nem kapitalisták, nem tehetséges üzletemberek, hiszen a cégeik, vállalataik léte, sikere nem a piactól, hanem egyedül Orbántól függ. Ameddig ad pénzt, megy a szekér, ha nem ad, bukta. És mivel egy diktatúrában a diktátor azt tesz tönkre, akit akar, Simicska hullása is törvényszerű volt.

Lölő más eset, neki nincsenek politikai elvei, saját elképzelései, valószínűtlen, hogy valaha is Orbán fejére nőne, a versenytársává akarna válni. Neki elég a luxusélet egy szelete, és ezért hajlandó nevét adni a fosztogatás egy bonyolultabb, üzleti vállalkozásnak álcázott formájához.

És persze Orbán sem az, akinek a hívei tartják, hanem csupán egy sima bűnöző, aki történetesen nem öregasszonyok pénztárcáját lopja el a villamoson, hanem ügyessége révén lehetősége nyílt a saját nemzetét kifosztani.

Ő viszont tényleg szerény, beéri egy hátizsákkal és egy marék szotyival.

Szerző: Bruck András, Forrás: Facebook.

Miért fontos Orbánnak Schmidt Mária?

0

Most – az LMP Fideszhez való bekötöttségének szálait megismerve – legalább annyit megértettem, hogy miért olyan fontos Orbánnak Schmidt Mária, hogy annak ellenére, hogy amihez nyúl az sz@rrá válik, és bármit tesz, azt egészen alpári botrányok követik, mégis ragaszkodik hozzá. Nekem tényleg fejtörést okozott, hogy miért éri meg Orbánnak, ez a sok botrány és lejáratás, ami ennek a nőnek a közéleti tevékenységét kíséri.

Gondoljunk csak a Sorsok Házára, amelyet 8 milliárdért építettek meg és azóta ott rohad üresen a Józsefvárosi pályaudvar helyén, csak azért mert Schmidt hazug, szerecsenmosdató koncepcióját egyetlen hazai és nemzetközi zsidó szervezet sem hajlandó elfogadni és a nevét adni hozzá, vagy a botrányos, velejéig aljas német megszállási emlékműre, amelyet mind a mai napig nem avattak fel. De említhetem a 15 milliárdot felemésztő 56-os emlékévet is, amely ugyancsak botrányról-botrányra bukdácsolt, nevetségessé téve az egész megemlékezés sorozatot, és amelynek a végén egy szégyenletes bírósági perből is vesztesen került ki a magyar állam álláspontját képviselő intézmény, mert a Terror Plaza kutatói még arra is képtelenek voltak, hogy azonosítsák, hogy ki szerepel a megemlékezések középpontjába helyezett pesti srácot ábrázoló fényképen.

De felidézhetjük Tom Lantos családjával vagy Anne Applebaummal való ízléstelen konfliktusát az I. világháborús megemlékezés kudarcát és persze a Terror Plaza körüli botrányokat és hazugságokat és a sor vég nélkül folytatható. Ráadásul ezek a botrányok nemcsak szégyenteljesek, mivel mindig a történelmi hazugság és a teljes szakmai dilettantizmus lepleződik le ilyenkor, hanem az adófizetők sok tízmilliárd forintját emésztik fel, teljesen értelmetlenül.

Ám most kiderült, hogy Schmidt nem a történelmi hazugsággyár gátlástalan működtetése és a politikai ellenfelekkel szembeni kíméletlen aljassága, hanem az ellenzéki pártok bomlasztása, lejáratása és tagjai egy részének felvásárlása miatt fontos Orbánnak. „Politikai közéletünk legzüllöttebb figurájáról” (a la Eörsi István) most éppen az derült ki, hogy az ő feladata bebizonyítani, hogy ebben az országban nem lehet más a politika, és ha létrejön egy párt amely ezt tűzi zászlajára, akkor ő képes szívós munkával – a mi pénzünkön – felvásárolni a párt néhány politikusát és így szétzülleszteni.

De nyilván nem az LMP az egyetlen párt, ahol bomlaszt és rothaszt. Éppen úgy, mint a bolsevikok. Zsarolás, felvásárlás, bomlasztás, lejáratás – ugyanezekkel az eszközökkel dolgoztak az ellenség kinyírása érdekében a politikai titkosszolgálatok a pártállami diktatúra idején. Schmidt Mária a NER államvédelmi hivatala és erre a mocskos munkára még ebben a rendszerben is nehéz jelentkezőt találni. Hát ezért csinálhat azt Schmidt, amit akar, kavarhat megszégyenítő botrányokat a kormány körül, nyírhatja ki állami segédlettel korábbi üzleti partnereit és szórhatja el számolatlan, teljesen értelmetlen, hazug célokra az adófizetők milliárdjait. Mert Orbán is tudja, hogy az alapos munkához idő és pénz kell.

Szerző: Vásárhelyi Mária, Forrás: Facebook

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK