Azt állítja, miszerint: „Weber nyomorult ember. Már abban az értelemben, hogy az ember bizony nyomorulttá válik, ha soha nem mondhatja ki őszintén azt, amit gondol. Ennek oka pedig az a bizonyos „soft power”, a civil szervezetektől a sajtóig, amely ma Nyugaton – és különösen immáron az egyszerű polgárok szólás- és gondolatszabadságát is. Ha ma Németországban nyilvánosan és „visszaesőként” bírálni mered mondjuk a migrációs politikát, rosszat mondasz a migránsokról és jobboldali, keresztény, határozottan konzervatív véleményt hangoztatsz, ne adj’ isten fenntartásaidat hangoztatod a genderelmélettel kapcsolatban, kirúgnak a munkahelyedről. Nos, afelől egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy a német munkaadók különösebben érdeklődnének alkalmazottaik nézetei iránt. Szemben a magyar munkaadókkal, akiknek egy része a munkavállalók Facebook-bejegyzéseit is árgus szemmel figyeli, és ha nem egyezik véleményük az épp aktuális kormányvonallal, annak bizony lehetnek kellemetlen következményei. Dolgoztam már német médiacégnek, és sokkal többet foglalkoztak a számlázási fegyelemmel, mint a politikai meggyőződésemmel, jobban mondva, míg a munka és a számlák rendben voltak, a lőtéri kutyát nem érdekelte micsodás légyen az én világnézetem. Az viszont igaz, hogy az emberen nyomot hagy, ha nem mondhatja ki huzamosabb ideig a véleményét. Ebben szerzőnk szerint Webert a „soft power” akadályozza, ellenben őt a világon semmi, ezért aztán neki ép a lelke, ellenben a Weberé beteg. Hát kérem, ez már a tibeti orvoslás tárgyköre. Annak az egyik legnagyobb képviselője volt Jutogpa, a Türkizorvos. Aki egész komoly gyógyászati eredményeket ért el, míg töréseket kúrált, gyógyfüveket használt, csak amikor komoly bakteriális fertőzésekkel találkozott, akkor állt meg a tudománya – nem értette, nem is érthette, azokat mi okozza. Aztán, hogy megoldja a kérdést, megállapította, miszerint a démonok. A maga módján igaza is volt: ha nem látjuk, nem mindegy, hogy hívjuk azt az izét, baktériumnak, vírusnak vagy démonnak? Az ellenük felírt imádságok meg legalább nem ártottak, ha nem is használtak: egyszóval, Tibetben a démonokra lehetett fogni mindent, amit nem értettek. Ahogy most Magyarországon a „soft powerre”. Azt se látta még senki, nem lehet megfogni, szóval B. Zs. tökéletesen alkalmazza kuruzslásaiban a Jutogpa-módszert. De folytatja a gondolatot: „Ismerős? Persze hogy ismerős! Erről szólt a kommunizmus. A senkiházik hatalmáról mindenki és mindenek felett, s a tehetséges, ambiciózus, törekvő, valamire jutni akaró emberek előbb-utóbb beadták a derekukat. Hogy előrejussanak, hogy megvalósíthassák álmaikat. Megtanultak hallgatni, hazudni, az elvárásoknak megfelelően beszélni, aztán beléptek a pártba is, ha nagyon muszáj volt, és azt hazudták maguknak, ez még belefér. ”Kommunizmus? Kérem, a Nemzeti Együttműködés Rendszere szól erről, alaposabban le sem lehetett volna írni, a középszernek vagy inkább a tehetségtelen könyöklőknek ezt a rémuralmát, mi lelte ezt az embert? Kódolt kormányellenes üzeneteket csempész a vezércikkeibe? Baj lehet még ebből, ha a Szakács Árpád meglátja… de persze, nem látja meg, tudja az, mit kell vagy szabad látni, mit nem. És hogy mi fér bele a még elfogadható dolgokba? Hát, az Jupiter és az ökör kérdése, szerzőnk van akkora lábasjószága ennek a dicső rendszernek, hogy akár harminckétezer forintokért bérelhessen önkormányzati lakást a Várban, az Úri utcában, pár száz méterre a Karmelita Kolostortól. Van az úgy, hogy a sínylődő sajtómunkás ölébe hull egy ilyen előnyös (mellesleg: jogilag nehezen vagy sehogy sem támadható) bérleti szerződés. De azért gyakoribb, hogy olyanok ölébe hull, akik nem sínylődnek. Ez például belefér Bayernek. Az is, hogy az érvelése szinte változtatás nélkül legyen alkalmazható bárkire és bármire: ez, kérem, tautológia. Ez az ember igazából nem mond semmit. De azt legalább ékes szavakkal teszi. Löwy Árpád-díjat neki, de azonnal. És egy gyémántokkal ékesített, felfújt hólyagot.
