Gondolkodók I.

0
245
pixabay

Sorotzatunknak egyetlen célja, hogy bemutassuk az egymástól eltérő véleményeknek nem az a céljuk, hogy legyűrjék a másikat, hanem, hogy együtt, közös belátással közelebb jussanak az igazsághoz.

Gábor György

Szóval az a helyzet, hogy a történettudomány koromsötét éjszakai égboltján Andics Erzsébet egy vakítóan fényes üstökös volt Schmidt Máriához képest.
Schmidt Mária megint kilökött magából valamit, úgy hülyeség az egész, ahogy azt papírra vetette, a tények nem stimmelnek, a történetinek szánt állításai tévesek (jó eset), felületesek (eufemizmus), avagy totális tudatlanságról és felkészületlenségről tanúskodnak (realitás).
Schmidt történésznek látszódni kívánó módon, valójában megbízásra termelő udvari ideológiafabrikálóként tegnap arról talált írni (Kínai Fal Kelet- és Nyugat-Európa között), hogy a jó kurva anyját a Nyugatnak, amelynek azért nélkülözhetetlen Kelet-Európa, mert mi szolgáltatjuk a Nyugat felsőbbrendűségének élő bizonyítékát. (Hát, ami azt illeti, a te ténykedésed láttán, nem alaptalanul!) Minden baj a felvilágosodással kezdődött – tudatja az olvasóval Schmidt Mária. Imigyen ír: „A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét. Kelet-Európa a felvilágosodás sztárjai szerint két világ: Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között terül el. Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár. Olyasmi, mint egy hatalmas néprajzi múzeum. Egyértelműen alacsonyabb rendű civilizáció, amit felettébb érdekes módon fehér bennszülöttek laknak. Ez a felvilágosodás időszakából származó kép olyan erősen rögzült a Nyugat retinájában, hogy a mai napig meghatározza azt, ahogy minket látnak, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk beszélnek, bánnak.”
Hát, kedves Marcsi, egy nagy túróst! Nem az a bajom, hogy a nagy teljesítési teperésedben a legminimálisabb önkontrollodat is elveszejted, midőn gúnyosan azt írod, hogy a felvilágosodás nagyjai tisztes fizetségért adták a tanácsokat az uralkodóknak, irgum-burgum, még ilyet, miközben te tisztességtelen fizetségért bocsátod áruba szellemi kapacitásod vészesen hanyatló végtermékeit a földanyai kebleden önfeledten pihegő imádott hatalom számára.
Ez persze szakma ugyan, de még nem a történész területe. Ám amit gondolatfutamod kiindulásának szántál, az már a történész munkáját illethetné, csakhogy nem lévén történész, nagy igyekezetedből mindössze ideológiailag átfestett hazug és ostoba sorokra futja.
Ugyanis nem így volt, éppen ellenkezőleg! Ha olvastál is volna, s nemcsak nevekkel dobálóznál, akkor tudnád, hogy a francia felvilágosodás számára egyfajta eszme- és erkölcskritikai alapvetésként jelent meg, hogy a saját elviselhetetlen „barbár” világunkat (bizony, elsősorban a franciát, meg az angolt, meg az itáliait stb.) egy máshonnan, a „barbárságból” jött ember tiszta, „civilizált” tekintetével bírálja, vagyis barbárság és civilizáció helyet cserél. Ha olvastad volna Montesquieu Perzsa levelek c. regényét, tudnád, miről beszélek. Ha olvastad volna Voltaire Vadember c. kisregényét, ugyancsak tudnád, miről beszélek. De ha a gimiben rávetted volna magadat legalább Voltaire Candide-jának elolvasására, akkor talán emlékeznél, hogy a mű végén a szereplők a „létező világok legjobbjaként” csődöt mondó Nyugatról elmenekülve a „keleti” Törökországban találnak menedéket, s itt látnak neki a munkának, kertjük művelésének, hogy messze tartsák maguktól a három nagy bajt, az unalmat, a bűnt és a szükséget. És ha nem Orbán ánusza körül legyeskednél folyton-folyvást, hanem olvasgattál volna egy kicsit, mielőtt írásba rendezed ostobaságaidat, ráakadhattál volna a bon sauvage-ra, a jó vademberre, aki személyében hordozza a nyugati civilizáció kritikáját, s elolvashattad volna a Pótlás Bougainville utazásához c. Diderot-munkát, ahol megtapasztalhattad volna, milyen a tahiti vadember és így tovább.
Aztán nem ártott volna ismerni egy picinykét mondjuk Diderot és Nagy Katalin cárnő levelezését, ha már szóba hoztad kapcsolatukat, információkat begyűjteni kettejük viszonyáról (egészen Diderot könyvtárának sorsáig), mielőtt marhaságokat írsz le.
Aztán tudhattál volna Montesquieu magyarországi utazásáról, s itt szerzett benyomásairól (járt a pozsonyi országgyűlésen, járt több városban, többek között Besztercebányán és Körmöcbányán, megemlített több várost (Eszék, Temesvár stb.), dicsérte a magyar termőföldeket, és cseppet sem nézte le az országot. Montesquieu A törvények szelleméről írt főművének XV. könyve X. fejezetében viszont, minthogy ismereteket szerzett az országról, Magyarországot Csehországgal és Németországgal együtt említi, mint ahol fennáll még a szolgaságnak egy meglehetősen ősi állapota, a jobbágyság. (És, tudod Marcsi, még javában fennállt!)
És ha tényleg történész lennél, mielőtt akár csak egy sort is leírsz, utánanéztél volna akár Montesquieu, akár Rousseau vagy Voltaire magyarországi (de akár lengyelországi) recepciójának, s rögtön megtapasztaltad volna, hogy minden fordítva történt, mint ahogy azt Andics Erzsébetesen te most összehordtad. Tudnál Rousseau-nak a lengyel alkotmányos rendszerről írt munkájáról, tudnál Esterházy Józsefnek az alkotmánytervezetéről, amelyben Montesquieu-t követi az államhatalmi ágak elválasztásának gondolatát felidézve (erre így utólag is felhívhatnád szeretett főnököd figyelmét), ismerhetted volna Gróf Batthyány Alajos neves pamfletjét (Ad amicam aurem), amelyben – szintén Montesquieu nyomán – a törvényhozó hatalom (vis legislativa) és a végrehajtó hatalom (executiva potestas) egy kézben való egyesülésének veszélyeit tárta fel (erről is beszámolhatnál szeretett vezérednek), tudnál Hajnóczy József törvénytervezetéről (Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum), amelyben a francia politikai gondolkodás eredményeit hasznosítja stb., stb., stb., s persze már rég elolvastad volna Cassirernek A felvilágosodás filozófiájáról írt könyvét, hogy ne hordj annyi marhaságot össze a felvilágosodásról. És nem mellesleg Mária Ludassy oeuvre-jét is melegen tudom ajánlani.
Ha az írás előtt ez nem jött össze, legalább a publikált szöveg után olvasgassál egy kicsit! Vigyázó szemedet vesd a történelmi tényekre, dokumentumokra, még akkor is, ha estve jött a parancsolat, viola-szín pecsét alatt, s neked írnod kellett, mindegy, hogy mit, csak hazugság legyen, tömény gyűlölködés és az ukáz legfőbb forrásának alázatos visszaigazolása.
És a fentieket nem azért írtam le, mert a nagyszünetben többször letörted a pacsnim végét és megetted.
A bosszúállás – talán emlékszel – kettőnk közül nem az én nagy műfajom.

Petőcz György

Gyuri, élvezetes az írás, mint a korábbiak is, de azért van egy kis insomma-érzésem. Tudod, mert olaszos vagy, amikor az olasz azt mondja, hogy insomma…(értsd: ’a fene tudja…’). Az a bajom, hogy a könnyű csontra ugrasz. Naná, S.M. nem történész, soha nem volt történész, hanem az indulatait, kisebbrendűségi érzéseit, egy túldimenzionált ego személyes kudarc-érzéseit kompenzálta, projektálta történeti tárgyú kutakodásba, s keresett rájuk felmentő magyarázatot. Egész holokauszt-kutatása mögött ez rejlik: nem az igazság lehetőleg tárgyilagos megkeresése, hanem a számára sérelmesnek érzett, saját egóját a jelenben veszélyeztetni látszó mítoszok – amiket ő mítoszoknak tekint – leleplezése és lerombolása. A holokauszt de-emfatizálása, a zsidó sors és szenvedés de-heroizálása. Mindez túl hamar és leleplezően rövidre zárva a saját generációjában tapasztalt állítólagos politically correct kritikájával. S ezt kiegészítve, vagy ennek gyökerében megint az ambíciókkal, sértettségekkel, pozícióharcokkal.
Ugyanakkor a műveltségi tűzijáték, írásod bukéja, sokszor ugyanolyan kábítószer, mint bármi más. Nem csak arról van szó, hogy a történeti narratívák sokfélék, és a te Candide vagy Montesquieu-olvasatod sem az egyetlen lehetséges felvilágosodás-igazság. Félre ne érts, nem S.M. begőzölt hülyeségeit akarom védeni. De azért tény, hogy Edward Saidnak is volt mondanivalója a felvilágosodás-projektről, a Nyugat mélyről jövő orientalizmusáról. S erről, a nézőpontok különbözőségéről, az idegenség-élményről életrajzi könyvet is írt, nagyon jót (Out of Place). S az EU-s intézményekbe bekerült fiatal magyarok is sokat tudnának beszélni a nagy országokból származó hivatalnokok bennfentes és fensőbbséges attitűdjéről, és azokról az első évekről, amikor a fő probléma saját személyes elfogadtatásuk volt.
S itt van az insomma-érzetem. S.M. nem megfizetett bér-ideológus, mint írod, hanem abszolút önjáró, meghatározó személyiség, aki a komplexusait hivatalos ideológiává és politikai döntésekké tudja avanzsáltatni. Meghatározó személyiség. (Szerintem a CEU elüldözése is az ő rendezetlen érzelmi világában és történelmi gyökerű komplexusaiban gyökerezik. By the way, akiket az ilyesmi érdekel, nézze meg a múlt év egészen biztosan legnagyszerűbb magyar filmjét, a Nagyi projektet!) S.M.-nek bizonyos elit-problémái vannak. Az érdekes az, hogy ezek a személyes elit-prpoblémák, és az azokból fakadó történelemszemlélet és demagógia találkozik a történelemírás hálójából mindig kiesett, viszont maguknak szerepet kívánó tömegek vágyaival. A fidesz-fiúk olyanok, olyan rétegekből jönnek, akikről soha nem szólt a történelem. Mert a felvilágosodás-inspirálta közbeszéd jogokról, áldozatokról és bűnösökről szólt. Az áldozatok és a bűnösök utódai „valakik”. A többség azonban senki, akikről nem szólnak a legendák, a szerecsenmosdatások, a tragikus „hibák” magyarázatai,a történetek, és nem érdekesek. S itt találkozik S.M. a fidesz-fiúk vágyaival. Közös bennük az elit-gyűlölet, egy bizonyos értelmiségi generáció utálata. Ha úgy tetszik, egy bizonyos felvilágosodás-diskurzus elutasítása.
Erről szól S.M. írása. Mindig minden írása erről szól.

Gábor György

Gyuri, köszönöm a reakciót, élvezettel olvastam, habár sok mindenben nagyon másként gondolkodunk S.M. tevékenységét, megítélését, szerepét és pályáját illetően. Érdekes és megengedem, nagyjából igaznak tűnő pszichologizáló leírásod sok mindenre adhat választ, de nem mindenre. S. M. történészként van elkönyvelve, így definiálja önmagát, így definiálja őt a környezete, s egy-egy publintása után folyamatosan azt hallgathatjuk, hogy a “történész asszony” így vagy úgy gondolta stb. Én tehát az írásait nem egy pszichózisnak tekintem (nem is vagyok pszichológus vagy pszichiáter), hanem egy történész (“történész”) megnyilatkozásának. De akkor vegyük komolyan, lássuk a medvét! S ha hibát találok a textusban, akkor nem azt mondom, hogy íme, frusztrációjának legfrissebb manifesztációja, vagy hogy ez tiszta libidó stb., hanem az orra alá dörgölöm, s azt mondom, hogy már megint nem olvastad a szakirodalmat, nem ismered a forrásokat, gőzöd sincs a tényekről és így tovább.Nekem úgy tűnik, hogy a pszichózis emlegetése (legyen az bármilyen) óhatatlanul felmentésül szolgálna a történészi dilettantizmusára, holott gondold csak el, hány történeti vonatkozású intézetnek, múzeumnak, miegymásnak a legfőbb vezetője, parancsnoka, irányítója és éceszgébere. Ugyancsak nem értünk egyet abban, hogy S.M. nem megfizetett bérideológus, hanem – mint írod – “abszolút önjáró, meghatározó személyiség.” Bérideológus, meg is van szépen fizetve, és szépen meghálálva, s teljes félreértés részedről, ha azt hiszed, hogy felsőbb engedély vagy jóváhagyás nélkül önjárogatna itt vidáman és önfeledten. Egy frászt! Amit műveltségi tűzijátéknak nevezel, s mint ilyent, kábítószernek, az persze nem az, hanem egy olyasfajta szakmai kritika, amit én (s még jó páran széles e hazában, legyenek történészek, filozófusok, irodalmárok, szociológusok, művészettörténészek, nyelvészek etc., etc.) komolyan vettem, komolyan veszünk. A “hibajegyzéket” csak az látja műveltségi tűzijátéknak – már megbocsáss – akinek sosem volt része szakmai bírálat megírásában vagy szakmai bírálat megkapásában. És hidd el, ez még itt mind semmi, hiszen ezen a felületen nincs lehetőség alaposabb, elmélyültebb és filológiailag jobban alátámasztott bírálatra, kritikára. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért hívod fel a figyelmemet arra, hogy sokféle történeti narratíva lehetséges. Egyrészt az utóbbi tíz-tizenöt év során minden szakmai munkám valahol erről szólt, s a Flavius Josephus-monográfiám lényegét éppen ez jelentette. Csak azért, mert éppen ma került a kezembe, idézem neked Gyáni Gábor nemrég megjelent könyve utolsó tanulmányának legutolsó mondatát: “S akkor még nem is említettük a Kisantal Tamás, a Gábor György és mások nevével fémjelzett metatörténeti vizsgálódásokat, melyekben eminens szerep jut a posztmodernnel összekapcsolt narrativitáselméleti tudásnak és gondolati isnspirációnak.” (Gyáni Gábor: “A posztmodern és a magyarországi történetírás”, in: Gyáni Gábor: Nemzeti vagy transznacionális történelem, Kalligram, 2018. 433.) Ezt nem önfényezésnek szántam, hanem annak jelzéséül, hogy ha valamivel, hát a történeti narratívák sokféleségével tisztában vagyok. És magam is hosszan tudnám sorolni a felvilágosodással kapcsolatos új és legújabb szakirodalmat, de erre most nincs szükség. Csak jelzem, hogy az én narratívám, amely minthogy én nem a felvilágosodás korszakával foglalkozom, hanem jóval korábbi időszakkal, szóval az én narratívám természetesen sok más, avatott felvilágosodás-kutató narratívájával megegyezik, így például azon történészekével, akik a felvilágosodást egy sajátos nyugati (főként francia, angol és részben német) filozófiai, jogfilozófiai, eszmetörténeti és antropológiai irányzatnak tekintik, s amelyben az orientalista érdeklődés határozott politikai és kultúrkritikai akcentust hordoz. Mindezzel nem kell egyetértened, természetesen lehet neked is saját (vagy másoktól átvett) narratívád. Ahogy S.M. esetében is lehet önálló, akár kedvedre pszichologizáló narratívád is. Ismételten kösz a megjegyzést!

Sztarenki Pál

Tisztelt Szülők!. Gábor Gyuri gyermekük már megint precízen és okosan fogalmaz! Továbbá elegáns fiú,: hiszen tudását és ha kell, a pacsniját is megosztja önfeládozóan az arra mindig áhítozóknak.. 🙂 Amíg engedjük, szívesen olvassuk írásait! ( Netuddki:-) )

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..